Emlékezzünk!


Kérjük ossza meg a tartalmat! Csak egy kattintás!
hargita
Hargita

Budapest egyik belső kerületében van egy földdarab, amitől nagyon nehéz elszakadni. Mágikus ereje van. Aki elköltözött, sóvárogva vágyik vissza, aki maradt, csak a halál viheti el.

Régebben, mit sem tudván erről, arra jártamban csak átsiklott a tekintetem az utcáról jelentéktelen, hosszú épülettömbön. Mígnem ott lakó ismerősöm egyszer meghívott, de kikötötte, hogy a kapunál találkozzunk, mert egyedül nem találnék hozzá. – Minek nézel te engem? – gondoltam magamban, de később, a G, H, L, J, E, K jelű, két- és egyszintes tömbök belső kertjeiben szegélyezett utcácskákban tényleg nehéz lett volna odatalálni az ötszáz valahány számozásig. – Postás, mentős, tűzoltó legyen a talpán, aki hamar idetalál. – mondtam ismerősömnek, aki válaszul sejtelmesen mosolygott. Ezen akkor átsiklottam, mert figyelmem az ég felé nyúló, sudár fenyőfák kötötték le. – kis Erdély – szakadt ki belőlem. – Igen – válaszolt ismerősöm. Az évtizedekkel ezelőtt átcsempészett apró csemeték, magok emlékeztetve pótolják a kényszerűségből elhagyott otthont – itthon. Hasonlatosan azon megtépett lelkű emberekhez, akik hónapokig az őket átszállított vagonokban kényszerültek lakni, illetve a „szerencsésebbje” az akkori hírhedt Auguszta-telep lécekből tákolt barakkjaiban kapott elhelyezést.

Mindez egy pazar palotában, pompás körülmények között született embertelen döntés eredményeként alakult így, 1920. június 4-én, ami feledhetetlen és megbocsáthatatlan.

Ezt követően a beteges kéjjel szétszaggatott, mesterségesen kicsire zsugorított hazánkban a tömegével jött menekülteknek Horthy Miklós kormányzó úr, pár hónap alatt építtetett átmenetileg gondolt telepet, a az elrendezésével jelentősen megnehezítette az idegen üldözők általi célszemélyek megtalálását. Az átmenetből öröknek hitt lét lett, mert a fel-felcsillanó, változó remények sorra odalettek. Az elveszettek kárpótlására kertész varázsolt rózsalugasokat a belső kertekben, alattuk kis asztalkákon csendben sakkoztak szabadidejükben a férfiak, míg egy idős hölgy, nagy nehézségek árán áthozott zongoráján finoman érintve a billentyűket, halk muzsikával csitította a háborgó lelkeket.

Hangoskodás nem igen volt. Tisztelettel voltak egymás iránt, annak ellenére, hogy az összezsúfoltak között nagy rangkülönbségek voltak. A fordulat után sem okozott gondot, hogy volt apáca mellett idecseppent szerb hercegi sarj lakott, vagy az egykori honvéd tábornok fogadott fia történelmi nevével csintalankodott, akiből később neves író vált.

A visszatérés reményét vesztettek nem hagyták el magukat. A lányokból tanító, tanár lett, a fiúk főleg orvosként, mérnökként reppentek másfelé.

Mindenki igyekezett megtalálni számítását, hiszen akkoriban három-négy gyerekszájat kellett etetni. Belemerültek a munkába, mindent elvállaltak. Egy Barabás leszármazott  megrendelésre festett hatalmas vásznakra szép arcú, de a kor követelményeinek megfelelő vaskos, harcos embereket, majd vasárnap a kis Teréz templomban könnyített lelkén. A hétköznapok valóságától menekülve azt sem tudta mi volt az akkori pénz értéke. Így fordulhatott elő, hogy a szomszédban lakott asszonylányához menve, az így-úgy megtakarított, zsebkendője sarkába csomózott filléreket oszlopba állítva a konyhaasztalon közölte, hogy ezzel járul hozzá erdélyi hazautazásukhoz. A naiv jóindulat láttán a sírva fakadt lány átölelte apját, aki meg volt győződve, hogy sokat segített.

Később, az áttelepült idősek örök fájdalommal a szívükben elmentek, s helyükbe harsány prolik költöztek. A keveredés ekkor kezdődött. Az egyik, grófkisasszonynak született szép, intelligens lány a család ellenkezése ellenére hozzáment egy jóképű, nagydumás, erőszakos jampihoz, aki többet volt börtönben, mint szabadon. A vegyes házasságok, kapcsolatok által megváltozott légkör akkor enyhült, amikor a három évenként idelátogatott rokonság természetes kedvessége elbűvölte a prolikat. Aztán visszatértek saját szokásaikhoz, a teli bendőt szesszel alaposan meglocsolva hétköznapi életükhöz, hiszen Trianonról nem hallottak, de nem is akartak.

A ’90-es évek fordulóján újabb hullámban települtek át, lakásokat vásárolva a telepen. Vidámak, felszabadultak voltak. Egy ideig. Míg a prolik le nem románozták őket. Igazi románok jöttek. Egyikük kis közértet nyitott, s a prolikat ingyen felessel csábította magához. – Imadlak magyarok! – hangoztatta gyakran, aztán a mája kivitte a temetőbe, annyit ivott az általa meghívottakkal. A román lányok viszont magyar fiúkhoz költöztek. Tiszták, háziasok, de állandóan elégedetlenek voltak, annak ellenére, hogy szerettek itt élni.  Mint ahogy az ideköltözött palesztinok és fölöttük a zsidók. Látszólag egymással is jól kijöttek.

Itt, minden náció jól érzi magát.

Csak az a kérdés, hogy akkor miért ütnek, vernek, rúgnak, aláznak bennünket?

Mert hagyjuk magunkat.

Alaptalanul érezzük magunkat kicsiknek, s ha időben mernénk lépni és meg(vissza)kaparintani ami jogosan illetne bennünket, biztos megbecsülésben, nagy tiszteletben lenne részünk.

Az „úgysem sikerül”, „minek ezt vagy azt” legyintéssel elintézetteket el kell felejteni. Érdekeinket tűzzel-vassal érvényesíteni kellene, nem meghunyászkodni, idegeneket kiszolgálni, életünket és vérünket állandóan feláldozni.

Ez nem vált be. De ellenségeink elvárása sem, amit 94 éve kiötlöttek, mert a magyarok lakta Magyarország habár csonkán, de megmaradt és jobb, ha belenyugszanak, addig marad fenn, mint az övéké.

Itt, a pesti kis Erdélyben lépdelve, ahol néhány évvel ezelőtt tiszta, egyenes tekintetű idősek adták tovább erős hitüket az arra érdemeseknek, a magyarságukban megrendülteknek, a fejüket kivándorláson törőknek. Üzenetük mindörökre érvényes: itt kell értéket teremteni egymásnak, nem pedig másnak!

V.A.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások

0 hozzászólás a(z) “Emlékezzünk!” bejegyzéshez

  1. Eucharistia
    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    husát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az Igazság,
    másik karja a Szeretet…
    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és ugy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.
    1938. márc./Babits Mihály/

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Kovács Béla: Soha nem tettem olyat, amivel vádolnak
Ma jogerős ítélet várható egy 2006 október 23-i meghurcolt tüntető perében
NAV: ki fog itt rendet tenni?
Close