Emlékezzünk! – Mi történt 1956. október 23-án?

Meddig szólhatnak még értünk a harangok?

[youtube=http://youtu.be/nIat-_cmhR4]

“…A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon. (…)- írja A magyarok vére című írásában Camus.

„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” – méltatta 1960. október 23-án J.F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ’56-os forradalmat.

***

Hirdetés

Kapisztrán János halálának 500. évfordulóján tört ki az ’56-os magyar forradalom. Mintha Nándorfehérvár hősei feltámadtak volna. Az ifjúság kezébe vette az ország sorsának irányítását. A „Haza minden előtt” volt az erkölcsi mérce, az életük feláldozása árán is. Dávid, ha csak rövid időre is, de legyőzte Góliátot. Csodálatos, felejthetetlen nemzeti összefogás született. A magyar ’56 kivívta a világ csodálatát.

1956.okt.23.

Ami 1956. október 23-án elkezdődött, az forradalom és szabadságharc volt, ami a magyar feltámadás lehetőségét rejtette magában, ami világtörténelmet is formált. A felkelést kiváltó okok 1945-öt követő az iszonyatos szovjet megszállásban és ÁVH-s rémuralomban keresendők, melyek a Rákosi-korszakot jellemezték. A kitelepítésektől a padlás lesöprésekig, a politikai terrortól a szovjet érdekek kiszolgálásáig, a politikai elítéltektől zsúfolásig megtelt börtönökig, a már egymást is irtó pártemberekig.

Az 1947-s Párizsi Magyar Békeszerződés II.fejezet 22. cikkeje értelmében a megszálló Szovjetuniónak csak annyi fegyveres erő tartására volt joga akkor hazánkban, mely az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonal fenntartásához volt szükséges. 1955. május 15-én Ausztria független, semleges állam lett, és a szovjeteknek el kellett hagyniuk Ausztriát. Reméltük, hogy egy éven belül tőlünk is ki kell vonulniuk.

Moszkvában világosan látták, hogy a lengyeleknél és a magyaroknál válságos helyzet alakulhat ki. A Szovjetunió minden eshetőségre felkészült. Egy esetleges lázadás leverésére ezért „Iránytű” néven hadműveleti terv is készült.

1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt.

Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből a megszállók hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül.

A keresztény világban mindenütt, minden délben értünk szólnak a harangok. A fél évezreddel későbbi nemzedékekben, több, mint hat évtizeden keresztül folyamatosan bűntudatot tápláltak hazánk idegen érdekek szolgálatába szegődött vezetői s még ma is vannak politikai párt-csoportok, melyek ezt teszik saját gazdasági érdekeikből.

Tény, hogy Európa szívében a magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt, és a maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, mindig magára hagyta.

Így volt ez 1956-ban is, amikor a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ bennünket kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetők tudomására hozta, hogy szabadkezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Sőt azt is megakadályozták, hogy a megsegítésünkre szervezett spanyol önkéntesek Magyarországra jöhessenek.

Nem ártana időnként erre is emlékezni.

Ez történt 1956. október 23-án

A vidéki egyetemeken már napokkal korábban tanácskozások, viták zajlottak. Elsőként Szegeden fogalmazták meg a hallgatók a követeléseiket. A hallgatók és az egyetemek küldöttei 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontos követeléseket. Elhatározták a 23-i -lengyelek melletti- tüntetést, miközben a Műszaki Egyetem épületet körbe zárták az ávósok.

1956 október 23-án az MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép “Új tavaszi seregszemle” című vezércikkében üdvözölte az ifjúság követeléseit. Megjelent Gomulka beszéde teljes terjedelemben, és közölték az Írószövetség felhívását is, melyből kitűnt, hogy az írók a lengyel változásokkal egyetértenek, de a tüntetést nem helyeslik.

Reggel érkezett haza Jugoszláviából a magyar párt és kormányküldöttség, és azon nyomban üléseztek is. Az ÁVH, a párthadsereg megszervezte a Fő utcai börtön és a Rádió védelmét. A hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést.

Nagy Imre és barátai Losonczy Géza lakásán tanácskoztak a válságos helyzetről. Új vezetést tartottak szükségesnek Nagy Imre miniszterelnöki vezetésével. Talán legérdekesebb momentuma ennek a tanácskozásnak az, hogy Nagy Imre ellenezte a tüntetést.

Október 23-án a fővárosban három jelentős helyszín köré csoportosultak a történések, amelyek gyakorlatilag közel hasonló időpontban zajlanak.

Hol és hogyan zajlott a tüntetés

15 órakor indult a tüntetés a Petőfi-szobortól. A vidéki és fővárosi egyetemekhez csatlakoznak a Zrínyi, Petőfi katonai akadémiák, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola hallgatói is. Az egyetemisták és tanáraik Pesten a Petőfi-szobornál, a budaiak a Műszaki Egyetemnél gyülekeztek, és indultak a Bem-szoborhoz. A diáksághoz csatlakoztak a teherautókon érkező munkások is. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el szívbe markolóan a Nemzeti dalt, és egy diák felolvasta a 16 pontos követeléseket. Innen a Kossuth Lajos utca, Károly körút (Tanács körút), Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit hídon keresztül vezet a tüntetők útja a Bem-szoborhoz. Itt egyesültek a Duna-parton vonuló tízezres budai diáksággal. Az egyetemisták szoros, rendezett sorokban, kart karba fűzve vonultak, hogy provokátorok ne furakodhassanak közéjük. Nemzeti, piros-fehér-zöld színű zászlókat vittek, és hazafias dalokat énekeltek. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Végül Z. Herbert lengyel író üdvözölte a tüntetőket. Mivel igen rossz volt a hangosítás, a diáksághoz csatlakozó hatalmas tömeg követelni kezdte, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Megszülettek az első lyukas zászlók, amelyek azóta a bátorság és szabadságszeretet szimbólumaivá váltak. A nemzeti érzés felülkerekedett a félelmen. Bicskákkal vágták ki a gyűlölt Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre, ahová teherautókon érkeztek a különböző gyárak munkásai is. 17 és 18 óra között mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze, és várta Nagy Imrét. A Parlamenthez vonuló tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése:„Ruszkik haza!”

A tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz.

Jelszavakat skandáltak: “Vesszen Gerő! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!” Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. Miután a téren kioltották a világítást a sötétben csak a Parlament tetején égő vörös csillag világított. A tömeg az aznapi Szabad Nép újságokat (Népszabadság előd lapja) összecsavarta, fáklyákat gyújtott, és skandálni kezdték:

“Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!– mire el is oltották. Nagy Imre csak ezt követően, 21 óra tájban érkezett, s miután szinte kituszkolták a Parlament erkélyére, szerencsétlen beszédét “Elvtársak!” megszólítással kezdte, mely a tömegből ellenszenvet váltott ki.

“Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre kénytelen volt “Magyarok! Barátaim!”-ra változtatni a megszólítást. Nem sokkal a beszéd után érkezett a hír, hogy a Rádiónál lövik a tüntetőket. A Parlamenttől, akárcsak a Városligettől az emberek megindultak a Rádióhoz. A Ruszkik haza! Nem vagyunk elvtársak, a kommunizmus vörös csillag jelképének elutasítása, ’56 alapkövetelményei voltak. Vagyis: szabadságot és függetlenséget, magyar utat, demokráciát!

Így dőlt le a Sztálin szobor

A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása előtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyboldogasszonyának temploma. A templomot az 1919-es vörös uralomtól való megszabadulás emlékére építették. A hatalmas Sztálin-szoborba sajnos nagyon sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a nemzeti és keresztény értékeket. A monumentális talapzaton rövid kabátban egyik kezét magasra tartva áll a szovjet diktátor.

Itt inkább a munkásság, és a környező lakosság gyülekezett, és a Bem téri tüntetés folytatásaként a résztvevők egy része is ide jött. Itt is egyre hatalmasabbá duzzadt a tömeg. Alkalmi szónokok szónokoltak, a szovjetek távozása mellett már a gyűlölt zsarnokság szimbólumának, a szobor ledöntésének gondolata is megfogalmazódott.

A szobor ledöntése nagyon nehezen sikerült, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Sok sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal segítettek, majd vassodrony kötelekkel, teherautókkal húzták az akkori nevén Gorkij, ma Városligeti fasor irányába. A szobor végül 21 óra 35 perc 32 másodperckor földet ért. A szobor egyik döntője így emlékszik erre vissza:

“Hatodszor is mentem, és hatodszor is ráraktam a kötelet. Mind a két csizmája körbe volt vágva már. A szoborral csúszkáltam jobbra-balra, a tömeg kiabált, már a tömeg féltett, hogy jövök a szoborral, mivel olyan nagy volt a lengés. Az emberek már annyira bele voltak melegedve a döntésbe.

Mikor leértem, az egyik ember azt mondja, hogy

“Na fogadjunk, hogy most ez a szobor lejön érte!” – Volt egy orosz órája, és letette a földre. Azt mondja: “Fogadjunk, hogy ezt föl fogja venni most a szobor!” – Persze mi röhögtünk mindnyájan, hogy hát milyen hülyeség. A szobor előtt lent van az óra. Húzzák a szobrot. Az, a könyökbe hajtott jobb kezével ide-oda mozog. Végre megrogyik a jobb lába, egyenesen dől le, és mintha nyúlna le az óráért. …Az óra megállt, mikor a szobor összetörte. Itt nincs hazugság. Mindenki, aki ott volt, tudja, hogy ez a pontos idő.”(Schwarcz Gusztáv, ’56-ban 18 éves, sportoló).

21 óra, 35 perc, 32 másodpercet mutatott az óra, amikor a szobor ledőlt.

Ezt követően elszavalták a Nemzeti dalt, és az egybegyűlt tízezres tömeg együtt ismételte az eskü szövegét:”Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”- majd elénekelték a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy kivágott címerű, lyukas nemzetiszínű zászlót.

Ekkor jutott el a térre a hír, hogy a Rádiónál az ávósok lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek teherautókra kapaszkodva vagy gyalog elindultak a Rádióhoz.

A hatalmas szobrot a Körút – Rákóczi út kereszteződésébe vonszolták, ahol kalapácsokkal apró darabokra törték. Emléknek, mementóként vitték haza, hogy a bátorság és szabadságszeretet legyőzi a zsarnokságot.

Az 50. évfordulóra, erre a helyre állította fel az MSZP-SZDSZ- kormány a mi adónkból a vascsövekből készült éket, a kozmopolita, ’56-hoz méltatlan emlékművet, amely sokkal inkább a szabadságharcot leverőknek, mintsem a forradalom diadalának állít emléket. A még élő szabadságharcosokat az akasztófákra, és a munkásőrök V formátumú, támadó, felvonuló felállására emlékezteti. A felállítást megelőzően az 56-os szervezetek hiába tiltakoztak. A több, mint egy milliárdba kerülő vascsövek felállítása nyílván egyben jó üzletnek is bizonyult. Pongrátz Gergely elképzelése, ami a forradalom győzelmét jelképezte, a ledöntött Sztálin-szobor talpazaton maradt csízmájában a lyukas nemzeti zászlónk, nem valósulhatott meg. Talán a 60. évfordulóra eltüntetik ezt a méltatlan vascső halmazt, és helyére méltó emlékmű kerülhet.

A Rádió ostroma így zajlott

A Rádió esetleges védelméről már a tüntetés megkezdése után fél 4-kor 30 felfegyverzett, könnyfakasztó gránátokkal ellátott ávós katonával gondoskodtak. Ezt követő fél órán belül még két ÁVH-s századot is kirendeltek a Rádió védelmére, mielőtt a tüntetők odaérnének. Kezdetben 260-280 ávós védte az épületet.

18 órát követően a Belügy gondoskodott a középületek védelméről, és szinte az egész országban egyidőben harckészültségbe helyezték az ÁVH alakulatait, valamint a Néphadsereget is, de utóbbiakra nem mindenütt számíthattak. A piliscsabai és aszódi gépesített ezredet riadóztatták és a fővárosba rendelték.

20 óra tájt Gerő Ernő – miután Hruscsovval tárgyalt -, hírhedt beszédét elmondta a rádióban. Sovinisztának, reakciósoknak, antiszemitáknak, csőcseléknek bélyegezte a tüntetőket. Azóta is, ma is ismerősen felhasznált jelszavak a hatalmon lévők részéről, a nemzetben, hazában gondolkodókkal kapcsolatban. Gerő beszéde az egész országban felháborodást keltett. Ezt követően Gerő a szovjet katonai beavatkozást már sürgette.

A Kossuth téren gyülekezőkkel szinte azonos időben érkeztek az első tüntetők a Rádió épülete elé. A diákok a követeléseiket szerették volna megismertetni az egész országgal. Ez nem tetszett a Rádió vezetőinek. Benke Valéria, a Rádió alelnöke intézkedett. Ők nem is érthettek egyet a szovjet csapatok kivonásával és a nemzeti követelések ismertetésével. Végül a diákküldöttséget beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt a diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak az összes követelés felolvasásához. A közben hatalmasra nőtt tömegből a diákok segítségére sietve – kb. 80 fő – újabb küldöttség próbált benyomulni az épületbe. A bejutottak egyikét még az előcsarnokban lelőtte az ÁVH-s őrség, mire a többiek kihátráltak. A gyilkosság futótűzként terjedt a tömegben. A tüntetők a rácsokba kapaszkodva próbáltak az épületbe bejutni. Néhányukat, akik az ablakon keresztül próbáltak bemászni, az ávósok elfogtak. Először könnygázzal próbálták szétoszlatni a tömeget, majd tüzet nyitottak rájuk. A rádióadások ekkor már a Parlamentben működő rádióadóról történtek.

A Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek. Az ÁVH 19 óra 45 perc körül adta le az első riasztólövéseket az épületből a felkelőkre.

A Rádiót védő 260-280 ávós erősítésére 20 és 21 óra között újabb 300 főt rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Majd mentőautónak álcázott gépkocsikban kíséreltek meg fegyvereket juttatni az épületbe, amit a tömeg felfedezett.

.

Zólomy Lászlót – akit egy századdal a HM-ből rendelték a Rádióhoz – este 9-kor az a tény fogadta, hogy az ávós katonák láncba fejlődve, civilekre lövöldözve tisztítják meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetők részéről fegyverhasználatot nem tapasztalt.

21 óra előtt a Bródy Sándor utcába érkezett még Solymosi János vezetésével Piliscsabáról egy lövész és egy harckocsi-zászlóalj.

A piliscsabai ezred tisztjei, miután bejutottak az épületbe, fegyvertelenül kijöttek, és próbáltak a tömeggel szót érteni, de a Rádióból tüzet nyitottak rájuk. (Nagy Imre beszéde szinte ezzel egy időben hangzik el a Kossuth téren.)

Solymosi János az épület erkélyéhez támasztott létra tetején beszédet akart intézni a tömeghez, hogy erőszak nélkül távozásra bírja.

N. J. ávós százados ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz, ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió egyik szélső ablakából az ávósok célbavették, de helyettesét, Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe.

A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, sőt melléjük álltak, fegyvereik egy részét is odaadták.

A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetők fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.

A fővárosban a felkelők telefonközpontokat, nyomdákat vettek birtokba, valamint behatoltak a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe, és raktárakba. Megpróbálták elfoglalni a Szabad Nép székházat, ahol a pártlap munkatársai üléseznek.

Debrecenben már délelőtt sorsdöntő események zajlottak

Ezen a napon a fővároson kívül Debrecenben történtek a legjelentősebb események.

A debreceni bölcsészhallgatók és fiatal tanáraik valamint a középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek, munkásokat győztek meg, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Délután 20-30 ezer ember tüntetett a BM megyei főosztálya, az ÁVH előtt. Az ávósok a fegyvertelen tüntetőkre vezényelték az első sortüzet. A magyar forradalom első halálos áldozatai a debreceni Ács Zoltán, Ádám Mihály és Gorzsás András, harmincan pedig megsebesültek. Ebből az is nyilvánvaló, hogy az első puskalövések még a Rádió ostroma előtt, eldördültek Debrecenben este hat és hét óra között.

Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévő törpe kisebbség kivételével. A fővárosiaknak teherautókon küldte ajándékként az élelmiszert a vidék.

Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte győzelemre. Fiatal munkások, diákok, egyetemisták fogtak fegyvert, hogy szembeszálljanak a szovjet megszállás és az ávósok uralma ellen, hogy megvédjék a hazájukat.

A kommunista hatalom megpróbálta vérbe fojtani a felkelést

Október 23-án éjszaka Gerő Ernőék kérésére a hazánkban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fővárosba. A „segítség-kérést” Hruscsov írásban is kérte, amelyet visszadátumozott formában Hegedűs András írt alá napokkal később.

A Szovjetuniót nem érte váratlanul a magyarországi felkelés. Az esetleges lázadás leverésére “Iránytű” (Kompasz) néven hadműveleti terv is készült. Ekkor hazánk területén öt szovjet hadosztály tartózkodott. A szovjet hadtest-parancsnokság Székesfehérváron székelt, 12 magyar városban csoportosították a főerőket. Malasenko már október 22-én Budapestre érkezett. Szokolov marsall 21 órakor telefonutasítást adott a szovjet csapatok Budapestre jövetelére.

22 órakor a szovjet csapatok elindultak Kecskemétről, Ceglédről, Szolnokról, Székesfehérvárról, Sárbogárdról a magyar fővárosba, ahová éjfél körül meg is érkeztek.

Azonnal megkezdődtek az összecsapások a felkelők, valamint az ávósok segítségére jött szovjet csapatok között. Kétezerre becsülik a fegyveresen harcolókat, a VIII. és IX. kerület ellenállását tartják a legerősebbnek.

Október 23-án éjjel szovjet részről 6.000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott szállító és harci jármű, 156 ágyú bevetésére került sor, ami kevésnek bizonyult, ezért éjfélt követően további két hadosztály átlépte a magyar határt Románia és Kárpátalja felől. Budapesten ez által 24-én már 20.000 szovjet katona került bevetésre.

A megszállókat kiszolgáló párt és kormányvezetés a késő éjszakai órákban megalakította a Katonai Bizottságot, mely mindvégig a forradalom leverésén munkálkodott. Tagjai: Apró Antal, Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Münnich Ferenc, Piros László, Bata István.

A 24-én riadóztatott 5 szovjet hadosztály létszáma: 31.500 fő, felszereltségük 1.130 harckocsi és önjáró löveg, 615 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott jármű, 3.930 gépkocsi. Valamint riadókészültségbe helyezték a Különleges Hadtest vadászrepülő és bombázóhadosztályt és a Kárpáti Katonai Körzet vadász és bombázó hadosztályát. 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra, hogy a magyar felkelést mielőbb leverjék.

Mindez kevésnek bizonyult. Folyamatosan özönlött be hazánkba a szovjet haderő.

Az ávósok levezényelték az első sortüzeket. Statárium és kijárási tilalom volt.

November 4-ig a hazánkban tartózkodó 5 Hadosztályhoz, további 17 érkezett. Az RTL bécsi tudósítója szerint, a magyar szabadságharc leverésében 200.000 szovjet katona, 4600 tank, és több száz harci és szállító jármű vett részt. Ez nem egyezik a hivatalosan bevallott szovjet adatokkal, azok lényegesen kevesebbet mutatnak ki, például a rendteremtésben részt vevő katonák számát 60.000 fő körül határozzák meg.

A forradalomból már október 24-én szabadságharc lett, mert hadüzenet nélkül, idegen hadsereg támadta meg hazánkat.

Nagy Imre csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szemben állt a felkelőkkel. Statárium és kijárási tilalom volt. A Honvédelmi Minisztérium előtt két sortűzre került sor. A Kossuth téren 25-én vérfürdőt rendeztek, ahol az áldozatok száma meghaladta az ezret. A vidéki (okt.24-29-ig) 61 sortűz közül a 26-i, mosonmagyaróvári sortűz követelte a legtöbb áldozatot. Csak október 28-át, a forradalom győzelmét követően vállalja fel Nagy Imre, a nemzeti érdekek képviseletét, a semlegességet, a Varsói Szerződésből való kilépést, a szovjet csapatok kivonásának kérését.

Az elmúlt 25 esztendő történéseit, október 23-át más események is emlékezetessé teszik.

A forradalom 33. évfordulóján 1989. október 23-án kiáltották ki a Magyar Köztársaságot, ez egyben 1956 szabadságharcának elismerése volt, amit 1990-ben első törvényként, törvénybe is iktattak. Az azóta eltelt 25 esztendő bebizonyította, hogy ez hiú álom maradt. Amit rendszerváltásnak neveznek, az, az ország kifosztását, tönkretételét, a nemzeti vagyonának eltékozlását hozta, valamint a széles néptömegek létbizonytalanságát eredményezte. A tagadott Rózsadombi paktum mind a 20 pontját túlteljesítették.

“Rendszerváltozás” negyed százada és ’56

A “rendszerváltozás” csak részben hozta meg a rehabilitálást. Nagy Imrééket újratemették, és a reform-kommunisták mellett egy jelképes hatodik koporsót is, mely a szabadságharcosokat jelképezte, akiknek a tényleges érdeme ’56.

A temetést követően az ’56-os forradalom kezdeményezőinek és főszereplőinek elsősorban az ötvenhatos pártellenzéket kívánták feltüntetni, akik Nagy Imre köré csoportosultak. A reformokat sürgetőknek kétségtelen vannak érdemeik szellemi tevékenységük révén. De a tények makacs dolgok, és egyértelműen azt bizonyítják, hogy ‘56 igaz főszereplői és hősei azok, akik fegyvert fogtak, és harcoltak Magyarország függetlenségéért, a magyar szabadságért, és akik őket segítették. Meghatározó és kivételes volt az a nemzeti összefogás, melynek élén az ifjúság állt.

1989-90-es években ugyancsak tartottak ’56 szellemiségének újraéledésétől. A divida et impera elvet alkalmazva sikerült megosztani a még élő ’56-osokat. Megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, és ’56-os szervezetek jöttek létre.

A felelősségre vonás kérdése az 1949-es genfi egyezmény 3. cikkének téves jogértelmezése miatt nem történt meg. A Zétényi – Takács Igazságtétel törvényt a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság megvétózta. Ez mind máig sebeket tép fel, és sokak igazságérzetét jogosan sérti. A szocialista-szabaddemokrata kormányzások alatt erős visszarendeződés indult meg. Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt 1997-ben.

2006. október 23. az 50. évforduló ünneplésének vérbefojtása, gyakorlatilag 1956. november 4. újrajátszása volt. Előzménynek tekinthetjük, a Horn-kormány belügyminisztere, Kuncze Gábor tevékenységét fémjelző intézkedést, hogy ’56 hősét, Pongrátz Gergelyt a Hősök teréről megbilincselve vitték el 1997. november 3-án, és a Kossuth téren demonstráló, az emléksír előtt imát mondó ötvenhatosokat brutálisan szétverték az intézkedő rendőrök. Volt, hogy idős asszonyt két rendőr földön vonszolt ki a sortűzre emlékeztető emlékmű mellől.

2006. október 23-án délelőtt, a rácsokkal körbezárt Kossuth téren ünnepeltek az évfordulóra meghívott nemzetközi politikai méltóságok Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, úgy kb. ötvenhatan. Eljöttek a világ minden tájáról országuk képviseletében elnökök és miniszterelnökök, az 50. évfordulóra, tiszteletet adni az ’56-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak, mely világpolitikai jelentőségű volt, és amit országaik 50 esztendeje cserbenhagytak.

Majd megdöbbentő gyorsasággal, a tiszteletadás után mindannyian elhagyták Magyarországot. Mint akiknek sietős dolguk akadt, vagy mintha tartanának valamitől, ami be is következett. Elvégre a külföldi titkosszolgálatok itteni tevékenysége folytán netán még tarthattak is attól, hogy mire készül a hatalom az 50. évfordulót ünneplőkkel szemben.

Az 50. évforduló délutánján – gumilövedékkel, könnygázzal, lovas rendőr rohammal kardlapozva, gumibotozva, a békés ünneplőkre támadt az azonosító nélküli rendőrség, lejátszva a szabadságharc vérbetiprását, minősíthetetlen brutalitást, bántalmazásokat, letartóztatásokat alkalmazva.

1956-ban vérbe fojtották a magyarok szabadságvágyát, leverték a szabadságharcot, 2006-ban pedig az arra emlékezőket. Mintha újrajátszották volna november 4-ét, ’56 leverőinek utódai. S nemcsak az azonosító hiányzott az egyenruhás támadókról, de egyes megtorlók a magyar nyelvtudással is hadilábon álltak. A NJSZ munkatársai voltak azok, akik dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi-Nagy Tamás segítségével igyekeztek feltárni a rendőri, és igazságszolgáltatási visszásságokat, s küzdenek mai napig is az igazságért. A 2010-s Fidesz győzelem lehetővé tette, hogy parlamenti albizottság is vizsgálta az akkor történteket. A Balsai-jelentés is nyilvánosságra került. A jelentések erényeik mellett azonban kiegészítésekre szorulnak. A szükséges intézkedések késnek, és mai napig nem történt érdemi felelősségre vonás.

Szégyen a bírókra, az igazságszolgáltatásra, ahogy ezekben az ügyekben eljártak. Tevékenységük sok kívánnivalót jelez, és rendkívül nagy csalódást okozott, mert alapvetően megrendítette az igazságszolgáltatásba vetett hitet.

De szégyen a hatalmon lévő politikusokra nézve is, hogy ígéretüket, a felelősségre vonást, mai napig nem tartották be.

A számonkérés ígéreteik ellenére ólomlábakon jár, és várat magára.

Látszat intézkedésnek tűnik, hogy a Jobbik fellépése következtében végre előbbre léptek a megtorlás egyik levezénylője Biszku Béla ügyében. Az meg torokszorító, ahogy ’56 megtorlásának kíméletlen szereplőjét, a pufajkás miniszterelnököt állami dísz pompával temették el. A békés emlékezőkre megtorlást vezénylő ma is parlamenti képviselő lehet. S mára már egyetlen élő ’56-os hős sem lett képviselő a magyar parlamentben.

Hogy történhet meg az, hogy magát nemzetinek tartó kormány alatt köztéri hiteles emlékőrző emlékművek eltűnnek, miközben méltatlan, szégyellni valóak fennmaradnak. Megvetendő pufajkásból kormány- majd helyesbítve miniszteri tanácsadó lehet, nem törődve a polgárok véleményével, erkölccsel, tisztességgel.

S ahogy 1956 megtorlóit nem vonták felelősségre, úgy 2006 felelőseit sem.

’56 igazi szellemiségének – szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út – felvállalása, máig várat magára.

Orbán Éva

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


3 thoughts on “Emlékezzünk! – Mi történt 1956. október 23-án?

  1. Ha valakit érdekel a teljes Camus írás, ide másolom, igaz angolul van.
    Bár ma is lennének Albert Camus-hoz hasonló támogatóink.
    Én hét éves voltam forradalom idején, s emlékszem egy teherautó ládái között elbújva menekültünk Nagymamához, nem felejtem a halottak és a kiégett villamosok látványát. . .
    Volna mit mesélni, de néha úgy érzem, hogy ma már az okostelefonok és a nyugati “jólét” hamis délibábja utáni sóvárgás, a liberalizmus súlyos fertőzése a lelkekben elmossa hőseink emlékét

    Kiábrándult

    Albert Camus’ Stirring Letter to the World:

    “The Blood of the Hungarians”

    I am not one of those who wish to see the people of Hungary take up arms again in a rising certain to be crushed, under the eyes of the nations of the world, who would spare them neither applause nor pious tears, but who would go back at one to their slippers by the fireside like a football crowd on a Sunday evening after a cup final.

    There are already too many dead on the field, and we cannot be generous with any but our own blood. The blood of Hungary has re-emerged too precious to Europe and to freedom for us not to be jealous of it to the last drop.

    But I am not one of those who think that there can be a compromise, even one made with resignation, even provisional, with a regime of terror which has as much right to call itself socialist as the executioners of the Inquisition had to call themselves Christians.

    And on this anniversary of liberty, I hope with all my heart that the silent resistance of the people of Hungary will endure, will grow stronger, and, reinforced by all the voices which we can raise on their behalf, will induce unanimous international opinion to boycott their oppressors.

    And if world opinion is too feeble or egoistical to do justice to a martyred people, and if our voices also are too weak, I hope that Hungary’s resistance will endure until the counter-revolutionary State collapses everywhere in the East under the weight of its lies and contradictions.

    Hungary conquered and in chains has done more for freedom and justice than any people for twenty years. But for this lesson to get through and convince those in the West who shut their eyes and ears, it was necessary, and it can be no comfort to us, for the people of Hungary to shed so much blood which is already drying in our memories.

    In Europe’s isolation today, we have only one way of being true to Hungary, and that is never to betray, among ourselves and everywhere, what the Hungarian heroes died for, never to condone, among ourselves and everywhere, even indirectly, those who killed them.

    It would indeed be difficult for us to be worthy of such sacrifices. But we can try to be so, in uniting Europe at last, in forgetting our quarrels, in correcting our own errors, in increasing our creativeness, and our solidarity. We have faith that there is on the march in the world, parallel with the forces of oppression and death which are darkening our history, a force of conviction and life, an immense movement of emancipation which is culture and which is born of freedom to create and of freedom to work.

    Those Hungarian workers and intellectuals, beside whom we stand today with such impotent sorrow, understood this and have made us the better understand it. That is why, if their distress is ours, their hope is ours also. In spite of their misery, their chains, their exile, they have left us a glorious heritage which we must deserve: freedom, which they did not win, but which in one single day they gave back to us. (October 23, 1957)

  2. Orbán Éva összefoglalója korrekt, de nem pontos. Az orvosegyetemen is volt 22-én gyűlés 23-án a Kálvin térnél mi is csatlakoztunk! (Engem 1957-ben ki is rúgtak, de ez nem lényeges) A lényeges dolog, hogy már hetekkel korábban a közhangulatból érezhető volt, hogy közeleg a forradalom. Egyik barátomnak írtam, hogy már csak vezér kell ( a Rákóczi szabadságharc ananlógiája) Tudta ezt a pártvezetés is.Ezért úgy döntöttek, hogy engedélyezik a tüntetést és kiprovokálnak egy fegyveres “ellenforradalmi” felkelést, melyet le lehet majd verni és meg lehet szilárdítani a kommunista diktatúrát. Bizonyítékok közt felhozom, hogy a Bem térről visszafelé jövet a Szikra Nyomdában kinyomtatpott új 12 pont birtokában vidáman élveztük a verőfényes napot (nem esett a minden forradalom esője) Ekkor teherautók álltak meg a Szent István körúton, közölték, hogy menjünk fegyverekért. Döbbenet! Miért kell fegyverekért menni?? A platóra csak 3-4 társunk szállt fel. (Utóbb tudjuk, hogy a laktanyák nyitva voltak) A következő bizonyíték még meggyőzőbb! 23-án este, állítólag Nagy Imre?, új miniszterelnök kérte a szovjetek segítségét. A szovjet tankok a Múzeum körút-Üllői út- József körút- Bródy Sándor utca téglalap alakú útvonalon tartottak demonstratív felvonulást ( egty tank, egy ÁVH-s páncélautó soörrendben) A Múzeum körút, múzeummal szembeni kapualjaiban ládákban ott vfoltak a Molotov koktélok! Ki vitte ezeket oda? Nálunk nem volt olyan partizánháború, hogy ezt a lakosság ismerte volna. A közelben nem voltak akkor benzinkutak. Ezt később a kádárista vezetés azzal magyarázta, hogy az imperiaqlisták előre készültek az ellenforradalomra.. Az én véleményem szerint ez is az alőre megszervezett provokáció része volt.Más kérdés, hogy a diktáttorok nem számítottak a magyarság teléjes összefogásával és egy tényleges forradalom és szabadságharc kibontakozássával. Őrizzük meg hőseink emléákét!.

Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Magyarország lángokban – Egy nép harca a szabadságért (Ungarn in Flammen) 1956

Önkényes bírói verdikt: nem szabad a vélemény Köves Slomóval szemben

Bomladozik az USA vezette koalíció – Kanada a jövőben nem bombázza az Iszlám Államot

Close