Egyházról, államról, hitről… Beszélgetés Ft. Bokros Leventével…

Sok-sok kérdés merül fel manapság az emberben. Sem állami, sem egyházi ügyekben nincs már meg az a biztos támpont, ami az állandóságban, a megváltoztathatatlanban rejlik, hiszen minden mozgásban van. Modernizálunk, újítunk, változtatunk anélkül, hogy tudnánk miért is tesszük. Olykor pedig úgy tűnik, hogy magát Jézus Krisztust is vigyázzba állítják, ha ezt a mai világ trendjei megkövetelik. Számos vita és békés beszélgetés zajlik családokban, társaságokban, egyházon kívül és belül a ma, oly sokszor felvetődő bizonytalanságokat elemezve. Egyenesbe hozni és rendezni a bizonytalanságokat varázsütésre nem megy. Barátommal, a cserhátszentiváni plébánossal, Bokros Leventével, az egykori frankás diákkal beszélgettünk a jelen nagy kérdéseiről…

– Mi a véleményed az Egyház társadalom általi megítéléséről?

Nagyon szélsőséges a hozzáállás. Decemberben részt vettem egy beszélgetésen, aminek az volt a címe, hogy „KINEK HITELES MÉG AZ EGYHÁZ”. A cím nagyon elgondolkodtatott. Az Egyház tagjai azok, akik meg vannak keresztelve. Mi vagyunk azok, akiket látnak, és itt nem klérusról vagy a lelkészekről van szó a címben, hanem minden megkereszteltről. Amit ott átéltem az, hogy sokan aggódnak a közösségükért. És jogosan féltik az Egyház jelenét. Még akkor is, ha sokan csalódottak. Ez a nézőpont persze, sokszor szubjektív, mert ma jórészt a sebeket látjuk és azok is azt láttatják. Az Egyház arca ennél sokszínűbb és szebb.

– Ártott-e az utóbbi idők botránysorozata a jelen és a jövő magyar Egyházának?

Egészen biztos, hogy mindenkit megvisel minden eset. Német László belgrádi érseknek, a most kinevezett és bíborossá kreált püspöknek a szavai nagyon mélyek: „az egyházi pedofiliánál nem lehet statisztikákkal takarózni”. Sebként éljük meg a kiüresedő plébániákat, a papi hivatások csökkenését és a szolgálatukat elhagyó papok és lelkészek „pályamódosítását” is. A válasz röviden az, hogy: – ártott.

 – Fenntartható-e a magyar kereszténység a jövőben, illetve visszafordítható-e a súlyos mérteket öltő hitehagyás és egyház-elhagyás?

A 70-es évek elején Ratzinger bíborosnak, az akkori München-Freisingi Főegyházmegye pásztorának először rádióban elmondott, majd könyvben megjelent írásában kristálytisztán leírja a jövő Egyházát. A Mustármag reménye című könyv prófétai mű. Így ír a szerző arról, amin most megyünk át:

„Hamarosan lesznek olyan papjaink, akik a szociális munkások szerepére süllyednek és a hit üzenete pedig, politikai látásmódra redukálódik. Minden elveszettnek tűnik, de a megfelelő pillanatban, pontosan a válság legdrámaibb szakaszában, az Egyház újjászületik. Kisebb, szegényebb, szinte katakombás lesz, de szentebb is. Mert ez már nem azoknak az Egyháza lesz, akik a világ tetszésére törekszenek, hanem az Istenhez és az örök törvényéhez hűek Egyháza lesz. Az újjászületés egy kicsi, nyilvánvalóan jelentéktelen, ám mégis megdönthetetlen maradék munkája lesz, a megtisztulás folyamatában. Mert Isten így működik.  A gonosszal szemben egy kis nyáj ellenáll.” 

A sebeinkkel együtt kell élnünk és azokat nem letagadnunk. A liturgiában az első szó a bűnbánat szava. Az egyén és közösség bűnvallása. A nyugati válság önimádata, csendes hitehagyáshoz vezetett. Ha még sokáig csak magunkkal foglalkozunk, magunk körül forgunk, nem lesz szavunk és utunk a keresőkhöz, a sebekkel élőkhöz. A hitehagyás ellen mindenki tehet. Ugyanígy a megújulásért is. A katolikus Egyházban minden nagy megújulás a nagyok, azaz a szentek életének megújulásával kezdődött. Példa erre Assisi Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác. A megújulás az Egyházban soha nem jött kívülről.

Benedek pápa azt mondja, hogy: „Olyan emberekre van szükségünk, akiknek Isten megnyitja a szívét. Mert csak az Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé.”

– Bergoglio új, modernista elképzelései ártanak-e a tradicionális (Szent László által „megfogalmazott”) magyar kereszténységnek?

Most Ferenc pápára gondolsz. A Pápa jól ismeri a magyar lelket, de Ő világ-egyházban gondolkodik. Jóllehet, megfigyelhető a fiatalok között egy tradíció utáni vágy. Elég ehhez betérni olyan templomokba, ahol ilyen módon ünneplik a szent liturgiát. Aránytalanul sok a fiatal ezeken a szentmiséken. XVI. Benedek azt mondja: „nem emberibb Egyházra van szükségünk, hanem istenibb Egyházra”. Erre pedig óriási nyitottság van. Van egy nagyon profán megfogalmazása is a liturgikus szemléletnek, miszerint attól, hogy megfordítottuk a pultot, nem lett kelendőbb az árú…

Nem élhetünk egy nosztalgia-múzeumban, és új módon kell cselekednünk a Lélek erejében. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta, hogy EZT TEGYÉTEK, nem pedig azt, hogy ÍGY TEGYÉTEK. A hogyan ránk lett bízva úgy, hogy amikor Istent keressük, az ember szemébe kell néznünk.

A liturgiában Istenhez emeljük fel magunkat és az Eget hozzuk le közénk. Ebben az egyénieskedésnek nincs helye. Ferenc pápa álma pont nem a megszokottság és ilyen értelemben azt látjuk, hogy új utat keres a jövő Egyházában. Ma már a tradíciónak is új értelme van. Olyan ez, mint egy család karácsonyi ünnepe. Mindig változik, sosem marad régi, nagymama korú ünnep. Ma új módon kell az evangéliumot átadni és ennek leghitelesebb módja a krisztusi élet. Valójában akarjuk-e, hogy általunk legyen Jézus a mai ember kortársa (Ternyák Csaba érsek gondolata)?

Én a mában szeretek élni. Az Egyház bizonyos értelemben mindig változik a külsőségekben, de a hit nem csorbulhat. A liturgikus elemek is változhatnak, de a liturgia egészének van egy kötelező szabálya. Sokszor ebben észre is vehető a liturgiát végző lelkisége. Mi akadályoz meg egy közösséget abban, hogy vasárnaponként maga írja a hívek könyörgését? Ez nem lenne személyesebb és naprakészebb? Ferenc pápa új szemlélete sajátosan spanyol és argentin jellegű. Ebben van az újdonság és ez nekünk, európaiaknak új. Hogy ártanak-e? Szerintem a tradicionalista szemlélet számára minden ártalmas, ami formailag nem tridentista.

– Veszélyt jelent-e az újpogányság a magyar kereszténységre?

A pogány nem istentelen, a pogány hívő. Csak sok-sok istene van. A mai pogányság igazából jórészt válogatós, tetszik, nem tetszik hozzáállás és szubjektív jelenség. Valójában az emberi értéktől és annak reális kihívásaitól iszonyodik, ezért tart távolságot az egyéniségektől és személyességtől. Az újpogányság lényege a régi kultusz tagadása, ami helyett csak a korszellem diktálta külsőség lebeg. Ahogy mondani szokás, az ördög kirakata is káprázatos, csak a raktárai üresek. A ma veszélye az elmagányosodás, amire több mint ötven éve azt írta Pilinszky, hogy „a ma emberének a magányból kell vizsgáznia”. Camus óta új tartalma lett a közönynek. És itt van a mindannyiunkat fenyegető kiégés ördögi köre is. A megszokottság pedig, mindent képes elfedni vagy akár pótolni. Az újpogányság lényege a közöny. Társadalmi lakmuszpapír. A közöny a társadalom pogánysága és szubjektivizmusa.

– Milyen szerepe lehet a nőknek az egyházban? Fontos-e bevonni a nőket Pál tiltása ellenére a liturgiába, a templomi-, és az oltárszolgálatba?

Negyven évvel ezelőtt, még Frankás diákként, Szombathelyen láttam, hogy áldozatási engedéllyel áldoztatott egy bőrgyógyász doktornő. Ha ezt most olvassa valaki, talán megrémül. Ismétlem, az Egyház mi vagyunk, de itt nincsenek demokráciának látszó attitűdök. Érdekes felvetése a mai embernek ez a mindenkinek mindent lehet óhaja. Nekünk pedig, valós és érthető válaszokat kell adnunk mindezekre. A ma embere nem elégszik meg a mert így szoktuk két ezer éve válasszal. Érdemi és értelmes választ kell adnunk, hogy akár a keleti, akár a nyugati liturgiának mik a tartó elemei. Bábel érsek úr találóan mondta, hogy most mindenki gondoljon a saját nagyanyjára. Mondanád-e rá, hogy ő a megyéspüspök? A családi asztal az első liturgikus tér. Annyi mindenben ott vannak a nők az Egyházban. A hitoktatók képzésében többen vannak, mint a férfiak. Szent Pál a tapasztalatából és korának zsidó tradíciójából írja le a tanítást, hogy ott a nők ne legyenek főszereplők. Az ortodoxiában sem azok. A liturgia – ismétlem –, nem az önkibontakoztatásnak és női jogoknak a színtere. Az, azért nagy lépés a Vatikánban, hogy Ferenc pápa Simona Brambilla olasz nővért nevezte ki egy vatikáni hivatal vezetőjévé, a Megszentelt Élet Intézményeinek és Apostoli Élet Társaságainak Dikasztériuma prefektusává. Már Szent II. János Pál pápa nőket küldött az ENSZ női jogokkal foglalkozó üléseire. Szeretném, ha ez liturgikus kérdés nem alá-fölé rendszer szerint lenne kezelve. A protestantizmusnak is megvan a maga útja. Ám, a liturgikus fegyelem „családonként” eltérő.

– Mennyire katolikusok az egyházi iskolák ma, Magyarországon?

A papnak nem feladata a ped-program minősítése, neki a nyáj között kell lennie. A nyájtól pedig, nem szabad azt elvárnunk, amire nem tanítottuk meg vagy nem éltük át velük közösen.

Az egyházi iskola olyan lehetőség a hit átadására, ami oda-vissza hat. Minket ott is néznek, tanulnak tőlünk, de nem ránk vagy a véleményünkre kíváncsiak. Ott mi megtanulhatunk a nyáj hangján beszélni és egyszerűen élni. Hallgatni és nem kioktatni…

– Miért vált a papképzés súlytalanabbá a korábbi szemináriumi felkészítéshez képest? (Erről sokan panaszkodnak…)

Nem ismerem a papképzés módszereit, de úgy látom, hogy a mostani időkben egyre erősödik annak a felismerése, hogy a növendékek nevelői lelkipásztori és nem csupán tanári karakterek legyenek. Erre az Esztergomi és a Központi Szemináriumot hozom fel példának.

A társadalmi hatások bennünket is érnek. Benedek pápa int a relativizmus diktatúrájától. Az pedig, minden téren tombol. Nyíri Tamás professzor több mint harminc éve figyelmeztette a hallgatóit, hogy a magyar közgondolkodás zsákutcája, a személyekről való polemizálás a tények helyett.

A papképzés azért is nagy feladat, mert a jelöltek sokszor csonka családból, olykor háttér-közösségi élmények miatt jönnek a szemináriumokba. Hat év után sokszor olyan kihívásokkal találkoznak, ami egy zárt helyen nem éri őket. Egy teljesen extrém példát mondok. Párizsban az a gyakorlat, hogy a fiúk plébániákon élnek, onnan járnak be stúdiumokra, és havonta egyszer töltik a hétvégét a szemináriumban. Nem a papképzés súlytalan, hanem a mai kulturális közeg.

– Igaz-e, hogy minden vallás Istenhez vezet és minden vallás Isten akarata szerinti? (a Krisztusi tanítással ellentétes…)

„Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6, 39) Szent Pál ezt írja a Timóteushoz küldött első levelében: „Mindenekelőtt arra kérlek, végeztess könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, királyokért és minden följebbvalóért, hogy istenfélelemmel és tisztességgel teljes, békés és nyugodt életet élhessünk. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember közt: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért. Erről kellő időben tanúságot kell tenni. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója, hitben és igazságban.” (Tim 2, 1-7) Tehát, Isten akaratával az a megegyező, hogy mindenki üdvözüljön. Az akarja és a megengedi között nagy különbség van. De a megváltás Krisztus műve. Tisztelnünk kell minden vallást, ahol Istent keresik. Az azonban, hogy Isten akarata lenne, ezzel óvatosan kell bánni. Mint azzal a kérdéssel is, hogy „kinek hiteles még az egyház?”. A kérdés feltevése alkalmat ad, hogy arra válaszoljunk, amit abban a helyzetben kérdezni kellett volna. Például, így is fel lehet tenni ugyanazt a kérdést: „kinek nem hiteles ma az Egyház?”. Ajánlom házi feladatként Hermann Hesse Üveggyöngy játék című könyvét, abban is a Gyóntatóatya fejezetet. Ott igen értékes dialógusban, a két pap beszélgetésében megleled a választ. Röviden: arról van szó, hogy az embernek rá kell találnia az Istentől jövő szóra, az Igére, aki maga Krisztus. Ez az út más és más, de „kívülről nem lehet az embert megváltani’ (XVI. Benedek Spe salvi enciklika).

 – A magán kinyilatkoztatások sokakat megzavarnak és még több esetben ezek miatt hívő keresztények ugranak egymás nyakának. Lehet-e hinni ezeknek a nap, mint nap felbukkanó jézusi, Mária általi üzeneteknek?

Ferenc pápa azt mondja, hogy Mária nem postás. A kinyilatkoztatás lezárult. Isten elmondott mindent Krisztus életével, magával a Krisztus-eseménnyel. A magán üzenetek nem közösségi-, és kötelező tanítások. Folyamatban lévő – akár csodákról is – a Vatikán soha sem nyilatkozik. Talán megdöbbentő, de ha egy katolikus nem hisz Lourdes vagy Fatima csodáiban, azzal nem sért hitet.

– Van-e mód arra, hogy az egyház és a társadalom megőrizze a „magyar kereszténységet”, azaz mint P. Zadravecz hirdette, a kereszténység azért más Magyarországon, mert nem csak kereszténységről, hanem a magyarságról is szól?

Nincs két egyforma hit. Nekünk, magyaroknak, Szent István király és a Szent Korona felajánlása elég biztos iránytű. Mindszenty bíboros, Isten Szolgája ezért is választotta püspöki jelmondatául: Pannonia Sacra / Szent Magyarország. Minden augusztus 20-án halljuk az erős alapra épült ház evangéliumát (Mt 7, 24-29) és a Példabeszédek könyvének idézetét: „őrizd a szívedet, mert abból fakad az élet” (Péld. 10). Minden nemzetnek megvan a sajátos nemzeti hagyománya. Javaslom a gyalogos zarándoklatokat, a böjti fegyelmet, a családonkénti közös imát, a búcsújáró helyeken lévő csendes imákat, a helyi karitász csoportok családi koma-táljait, a kisgyerekes családok koszttal való ellátását és az öregek, betegek rendszeres és megszervezett látogatását. Ha már oly büszkék vagyunk a vendégszeretetünkre és konyhánkra, abból jut oda is, ahová jó helyre megy. Nem magyarkodni kell, hanem magyarnak lenni és akkor az Egyház letagadhatatlanul tájnyelven fog szólni.

– Helyes-e, hogy a politika pénzzel és egyéb „kiváltságokkal” magához köti az egyházat, ami miatt a kormány politikai ellenfeleinek a tábora azonosítja a hatalommal és ezért megveti az egyházat?

Örökölsz egy ingatlant, de anyagi javakat nem. Miből újítod fel? Visszakaptuk, amit kértünk, de azt, amiből épült, amiből üzemeltették és munkaadók voltak, azt nem. Hány templom, kolostor épült egyházi hozzájárulásból (egyházadó)? Téves információ, hogy Franciaországban minden templom állami tulajdon. Jó az ottani rendszer, ami így működteti a templomokat, de ott az egyházi hozzájárulást kőkeményen elkérik. Párizsban láttam, hogy a tíz százalék(!) az nem is kérdés, az adventistáknál tizenöt. Öt százalék megy a teológusok képzésére. Amikor levegő után kapkodtam, kedves szombatista barátom, Michael úr, csak annyit mondott: „Miért? Ezt az egészet csak kaptuk. Nem kellene hálásnak lennünk mérlegelgetés nélkül?” Hadd mondjam már ki, hogy a mindenkori kormány politikai ellenfelei is járnak templomba, ha vallásgyakorlók. A nyájat pedig, megosztani politikai nézet szerint nem krisztusi és nem is méltó. Bizonyára most mások is levegő után kapkodnak, amikor sokan azt kérdezik, hogy a Tisztelt Képviselőket miért nem a saját pártja fizeti a juttatásokkal együtt? Vagy az nem politikai alku és kiváltság? Nagyon összetett rendszer ez. Ami számomra fontos, hogy a nyájat ne terheljem ezekkel az egyébként fontos, de nem a liturgiához köthető közügyekkel. Hamvas írja: ”s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz”

– Van-e joga felfüggesztett papnak ahhoz, hogy egyfajta konzervativizmus égisze alatt továbbra is nyilvános szerepléseket vállaljon és nyilvánosan misézzen, megbontva ezzel az egyház egységét és megszegve az engedelmesség fogadalmát?

Nincs! Pió atyát tíz évig nem engedte a rendje nyilvánosan misézni és a levelekre válaszolni…

– Végül: látsz-e arra módot és lehetőséget, vagy fontosnak tartanád-e, hogy a Krisztust követő egyházak, felekezetek egymás megbecsülése mellett, de nem a jelenlegi képmutató ökumené szellemében, közösen lépjenek föl a keresztényellenességgel szemben, Magyarországon?

Minden a személyes kapcsolatokon múlik. Az egykori gyulai plébános a lelkészekkel és a helyi rabbival vasárnapon délutánonként sétált a városban. Róna Tamás főrabbi kisfiának a körülmetélésén ott voltam a nagykőrösi zsinagógában. Volt olyan ceglédi éjféli szentmise, ahol két oldalamon a református és az evangélikus lelkész testvéreink álltak. Szintén Cegléden, a keresztény bálra három hónapig, minden vasárnap este gyakoroltuk a palotást, mert „a papok” és feleségeik (én annak hiányában, egy családos édesanyával) adtuk nyitótáncot. Nem fellépni kell a bennünket nem értőkkel szemben, hanem hitünk szerint és jó emberként közöttük élni.

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)