Dr. Polgárdy Géza: Legszeretettebb magyar verseim I.
Nem magamtól támadt az ötletem, hogy összeállítsam a tíz, általam legjobban kedvelt verset a magyar költészet hihetetlenül gazdag kínálatából. Különben is, ha én adom magamnak a feladatot, akkor a 100 legkedveltebbet állítottam volna össze, hiszen az biztosan sokkal könnyebb feladatnak bizonyul. Hanem a kisebbik unokám kapott az iskolában házi feladatot: meg kellett itthon tanulnia egy könnyen szavalható verset, s azt másnap az iskolában elmondania. Ennek kapcsán megkérdezett: „Papa, neked melyek a legkedveltebb magyar verseid? De ne sorolj sokat!” Jó, mondtam én, bele egyezően, – de mégis hányat? „Mondjuk tízet!”
Összeállítottam hát, tíz költőtől egy-egy költeményt, a költők születési sorrendjében feltüntetve az évszámaikat is. Majd két részre bontva felkerültek a blogomra. Íme, az I. rész öt költeménye:
Petőfi Sándor (1823-1849):
ÉLET VAGY HALÁL
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten ördög, minden ellened van,
És életed fájón pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszú századok alatt.
Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek híven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
S ez most a hála!… vétkes vakreménnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne legyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne legyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utolsó cseppje nem csorog…
Ha nem kellettünk nektek, mint barátok,
Most, mint bírókat, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör,
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utolsó ítéletre, föl!
A századok hiába birkózának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel
Attilától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!
Sajó Sándor (1868-1933):
MAGYARNAK LENNI
Magyarnak lenni, tudod mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre – lent:
Mosolyogva, mint a méla őszi táj.
Nem panaszkodni senkinek, mi fáj:
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami.
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek…
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre…
Rabmódra húzni idegen igát.
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!…
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldus rongyait…
-Én népem! múltba, vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! –
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn, a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében, –
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!…
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, –
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy, szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: –
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön – örökre!…
Szathmáry István (1877.febr. -1943):
NEM, NEM, SOHA!
Vihar süvölt, hogy reng belé a Kárpát,
Kelj fel sírodból, kacagányos Árpád!
Nézd, romba dőlni készül kis világunk,
Amit szereztél hős, nemes fajodnak,
S e bősz viharban kínjaink zokognak,
Míg új csodákra, új igékre várunk.
Azért hullt annyi Golgotára vérünk,
hogy tépett, csonka, rab hazában éljünk?
Lobogva ég szívünkben büszke daccal,
S kacagjon bár a poklok tábora,
Felé dörögjük szent egy-akarattal:
Nem, nem, soha!
Voltunk Európa keletén a bástya,
Földünk török, tatár vész dúlta-járta
S hogy jött Mohács és elbukott a nemzet,
Császári hóhér font nyakára hurkot,
De Anteusként mindig talpra ugrott
És szent jogáért új csatákba kezdett.
És most e kor, kiáltó szégyenére
Hazát veszítsen hős Rákóczi népe?
Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,
S kacagjon bár a poklok tábora,
Feléjük dörögjük szent egy-akarattal:
Nem, nem soha!
Hisz lelke van e föld minden rögének,
Szent Golgotákról szól a hősi ének:
Pozsony…Eperjes…Kassa…mennyi oltár…
Arad porából vérrózsák fakadnak…
S te, kincses Erdély, mily szent akaratnak,
Merész álmoknak hordozója voltál!
S most tolvajkézre jusson minden ékünk,
S mi koldusokként rongyainkra nézzünk?
Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,
S kacagjon bár a poklok tábora.
Felé dörögjük szent egy-akarattal:
Nem, nem soha!
Tudd meg világ, ki láttad hősi harcunk,
Mi igazunkért végsőkig kitartunk!
Karunk kihullt…a harcok hőse béna…
Széjjeltagolhatsz… darabokra téphetsz…
De ősi földünk lelke a miénk lesz,
Ahhoz nem férhet sírrabló hiéna,
S csodás erőre kapva szent rögétül
A béna hős új, szent csatákra készül,
Lobogva és szívünkben, büszke daccal
S kacagjon bár a poklok tábora,
Felé dörögjük szent egy-akarattal:
Nem, nem, soha!
Ady Endre (1877. nov.-1919):
AZ ÉLET
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, melyből nem csinálnak,
Kufár lélekkel hasznot, üzletet:
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya,
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár, harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett.
Eddig én is az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek.
Szívem, lelkem a piacra kitárom,
Túladok én is minden kincsemen,
…De nincs erőm, ily nyomorulttá válni,
Ó, nincs erőm, én édes istenem.
Dutka Ákos (1881-1972):
Mily furcsa lesz
Mily furcsa lesz, ha asztalomon árván,
magában sétál majd a lámpafény,
tollam előtte nem szánt végtelen sort,
s megáll fáradtan a karcsú kéz, – szegény.
És szemem tükrében nem fürödnek majd
földi és égi vándorcsillagok,
nem kapcsol már a fejben majd a központ
ingeredre Élet, nem szól: itt vagyok.
Bolond táncát az Élet járja, járja,
Ölnek, ölelnek holnap is tovább,
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
mindenki játssza, bár meg egy sem érti
az örökfolyású, nagy komédiát.
Talán jobb is lesz, mit se tudni róla:
avult receptre, hogy mivé fajul, –
ki győz a percek múló mámorával,
s ki marad a porondon alul.
Jó volna mégis, olykor visszajönni,
testetlenül a vesztett múltba még,
s megnézni, hogy amit gyújtottam,
kialudt a lámpa, vagy még mindig ég?
Forrás: Polgárdy Géza Blogja
Mementó 2006 emlékmű
