Dohán Mihály: Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és a többiek (12. rész)

Mivel a nyugati érdekeltségek története az un. Nabucco vezeték átmeneti kivételével már gyakorlatilag befejeződött, tanulságos áttekinteni először a nyugati vállalkozások történetét, majd a közép-ázsiai orosz front előnyomulását. Az alábbiakban olvasható megállapítások és vélemények dőlt betűkkel írt része a fejezet végén fölsorolt forrásokból származnak, még akkor is, ha ezt nem jelzem külön. A rövidség kedvéért nem mindig idézek, hanem csak összefoglalom az ott leírtakat.

A Szovjetunió szétesése után az Egyesült Államok és európai szövetségesei azt akarták elérni, hogy Közép-Ázsia hatalmas olaj- és gázkincsét Oroszországot elkerülő csővezetékek szállítsák. Ez volt a legutóbbi változata a Great Game-nek (a Nagy Játszma), az imperialista britek és a cári Oroszország közötti 19. századi vetélkedésnek a terület fölötti uralomért. ¹

E megállapítás jelentőségét aláhúzza, hogy az amerikai imperializmus egyik leghangosabb és legodaadóbb szócsövéből, a New York Times-ból származik. Most, amikor már tudjuk, hogy Reagan és I. Bush amerikai szokás szerint csak hazudtak az oroszoknak, amikor megígérték, hogy a NATO-t nem fogják kelet felé bővíteni, és világossá vált, hogy az USA az európai cselédjének, az EU-nak a felhasználásával ki akarja terjeszteni az uralmát Oroszország fölé is, teljesen értetővé válik a fenti törekvés: nem akarták, hogy terveik szerint Oroszországgal tervszerűen kialakítandó viszályaik esetén a szénhidrogén ellátásukban komoly zavarok keletkezzenek. Ui. ha békés viszonyt terveznének, a dolognak nem volna jelentősége. Oroszország semmiféle, úgymond „zsarolással” nem tud a világpiaci árnál jelentősen magasabb árat elérni, mert akkor a hosszútávú érdekeit sodorná veszélybe. A mai Great Game-ben a nyugat nem csak Közép-Ázsiára, hanem már Oroszországra is ki akarja terjeszteni az uralmát. Lássuk, hogy sikerül-e!

A Bush kormány Közép-Ázsiát a megbízhatatlan közel-keleti olaj- és földgázforrások ígéretes helyettesítőjének tekintette. Az amerikai tisztségviselők, miközben a politikájuk arra irányult, hogy az energia kivitel kerülje ki Oroszországot, arra is törekedtek, hogy Közép-Ázsiát megnyissák a nyugati olajipari befektetések előtt.

Nagy a tét. Oroszország a világ legnagyobb földgáztermelője és Európa egyik legnagyobb szállítója, amely közép-ázsiai szállításokra támaszkodik a fenti elkötelezettségei teljesítésében. ¹

Moszkvának kb. 150%-os haszna volt a Kazahsztánban vásárolt és Európában forgalmazott gázon, ezért azt is remélték, hogy Oroszország kiiktatásával jelentős megtakarítást lehet elérni.²

Érdekes, hogy arra nem gondoltak, hogy vonzóbb ajánlatot is lehetne tenni. Az is érdekes, hogy az oroszoknak viszont az eszébe jutott.

A vetélkedés új lendületet vett Saparmurat Nijazov türkmén elnök 2006-os halála után, aki mind a nyugatot, mind az oroszokat karnyújtásnyi távolságban tartotta, és Kínával kötött csővezeték építési megállapodást. Nyilvánvaló, hogy a halála a nyugatban új reményeket ébresztett. ³

Tény, hogy az 1990-es években európai és amerikai vállalatok nagy eredményeket értek el Kazahsztánban, amely ország Közép-Ázsia vezető kereskedelmi hatalmává nőtte ki magát. A legnagyobb eredmény a kashagani olajmező volt, amely a világ legnagyobb olajmezeje az alaszkai Prudhoe Bay olajmező 1970-es felfedezése óta. Az ügylet azonban befulladt a kazak hatóságokkal folytatott vitákba, akik a feltételek újra tárgyalását erőltették a konzorcium tagjaival, köztük az amerikai ConocoPhillips-szel és az ExxonMobillal. ¹

Tehát a tárgyalások zsákutcába futottak. Azt hiszem, könnyű kitalálni az okát: a telhetetlen kapzsiság és „imperial hybris”. Hasonlóan Afganisztánhoz.

És hogyan lehet ezt otthon eladni?

2005. májusában Iszlam A. Karimov üzbég elnök csapatai Andizson városában tüzet nyitottak egy szökött börtöntöltelékekből, fegyveresekből és kormány ellenes tüntetőkből álló vegyes tömegre és megöltek néhány száz embert. Az esetet a nyugati emberjogi szervezetek az az 1989-es Tienanmen téri esetet követő legrosszabb, utcai tüntetők ellen elkövetett mészárlásként értékelték.

Ez az eset komoly feszültségeket okozott az Egyesült Államokkal való diplomáciai kapcsolatokban. Nem sokkal a sortűz előtt emberjogi szervezetek visszaélésekkel vádolták az üzbég hatóságokat, beleértve két olyan esetet, amikor a beszámolók szerint két elítéltet halálra főztek egy üzbég börtönben. Ezzel az ország gáziparában való nyugati szerepvállalás elenyészett.

Ezzel éles ellentétben a lövöldözés után Putyin elnök meglátogatta Karimovot Üzbegisztánban és megerősítette annak az igazoltságát. ¹

Szörnyű ez a Putyin! Nem? De ha meggondoljuk, hogy az összes narancs, rózsaszínű, cédrus, meg stb. „forradalmat”, vagy akár Grúzia Dél-Oszétia elleni támadását az amerikaiak pénzelték és ösztönözték, az emberben fölmerül a gyanú, hogy nem valami hasonló történt-e itt is. Ha hozzáteszem még azt is, hogy az Amerikában kiadott CounterPunch c. újság beszámolt arról, hogy a kaliforniai Pelican Bay állami börtönében egy rabot forrásban lévő vízbe dobtak, hogy az ott leírt egyéb, az amerikai börtönökben szokásos szörnyűségekről ne is beszéljünk (http://www.counterpunch.org/cockburn05082004.html), vagy ha visszaemlékezünk az Abu Ghraib börtönben és Guantanamoban elkövetett amerikai kegyetlenkedésre, az ember – enyhén szólva – nem nagyon érzi meggyőzőnek ezt az álszent érvelést. Ekkora boltot és geostratégiai előnyt otthagyni, mert egy üzbegisztáni börtönben olyasmit tettek, ami náluk is bevett szokás? Ez nem jellemző az amerikaiakra, ha pénzről van szó. Ami a sortüzet illeti, az – bármilyen kegyetlen – mégsem lakónegyedek amerikai vagy izraeli bombázása volt. Maradjunk tehát abban, hogy onnan is kirúgták őket, hiába volt az oroszoknak 150%-os hasznuk a közép-ázsiai üzleteken. Ők valószínűleg még többet akartak, mert ők nem primitív oroszok, hanem menő nyugatiak.

Visszatérve a legelőször említett Nabucco tervre: Az azerbajdzsáni Bakuból induló gáz- és kőolajvezeték Grúzián és Törökországon keresztül megy a Földközi tenger partján lévő törökországi Ceyhanba. Innen menne tovább a „Gonosz Libanont” a Földközi tengerben kikerülve a „Jó Izraelbe”, Ashkelonba, majd onnan Izrael meglévő hálózatán keresztül a a Vörös tenger menti Eilathba, ahonnan a tervek szerint Izrael adta volna el a szajrét keletre. Nem jó üzlet? Qrcsi, te miért nem tudsz egy ilyet megcsinálni, mikor te olyan megcsinálós vagy? Képzeld el, mi adnánk el az orosz kőolajat és földgázt Európának, mert rajtunk is megy át vezeték. Mit szólsz hozzá, nagy üzletember? Miért van az, hogy csak Izraelnek megy az ilyen üzlet? Te nem vagy elég okos? Komolyan? Nem mondod! Csak nem az a baj, hogy nem vagy elég zsidó?

A Törökországig menő szakasz csak az amerikabarát Grúzián keresztül volt megépíthető, mivel a Grúziától délre fekvő Örményország, hát, bizony-bizony, akármilyen érthetetlen – oroszbarát. Azerbajdzsán egyelőre még hajlik a nyugat felé, de mintha változni látszana az ő álláspontja is. Az Európa ellátására tervezett vezeték Törökországban ágazott volna el Bulgária és Magyarország felé. A Káspi tenger túlsó oldalán található olaj és gáz Bakuba szállítását egy Baku és a turkmenisztáni Turkmenbashi között a Káspi tengeren keresztül megépítendő vezetékkel kívánták megoldani. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy már ez a terv is dugába dőlt, de nem csak azért, mert a nyugati vállalatokat kidobták Közép-Ázsiából, hanem azért is, mert az oroszoknak sikerült minden közép-ázsiai országgal hosszú távú szerződéseket kötniük. Emellett Oroszország azzal is tudja akadályozni a vezeték megépítését, hogy iráni közreműködéssel vitatják, hogy ki az illetékes a Káspi tenger fölött. Azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy Irán tökéletes partnere lesz az oroszoknak a tekintetben, hogy a vita olyan irányba haladjon, hogy megakadályozza a nyugati érdekeltségű vezeték megépítését. A kettőjük problémáját majd megoldják, ha kell, mint az Oroszország és Kína közötti határvita is megoldódott, mihelyt a két ország nem a szembenállásban, hanem az együttműködésben vált érdekeltté. Mégpedig az USA ellen. Úgy látszik, az USA békítette össze őket. Mára a két ország már az eredeti NATO-hoz hasonló véd- és dacszövetséget kötött a Sanghaji Együttműködési Egyezmény keretében. (Azért az eredeti NATO-hoz hasonló, mert a NATO ma már nem védelmi szervezet, hanem a nemzetek feletti pénzhatalom agresszív, globális erőszakszerve.) Irán pedig azért ellenérdekelt a Káspi tengeren átmenő vezeték megépítésében, mert jól jönne neki, ha a közép-ázsiai olaj és gáz rajta keresztül folyna déli irányba, a tenger felé. Az Európai Unió által támogatott Nabucco program tehát kútba esett. Az utolsó mentőkötelet Törökország dobta be. Szerinte a rendszert Iránig kéne meghosszabbítani és iráni olajat és gázt szállítani rajta. Mindjárt fel is ajánlotta a közvetítést az USA és Irán között. Az ötlet ragyogó, de mit szól ehhez az USA és Izrael? Hiszen akkor meg kell békülniük Irán atomprogramjával! Mert a perzsák, ismerve az amerikaiak megbízhatóságát és erkölcseit, arról nem fognak lemondani. És mit szól az Eurunió? Hiszen akkor nem Oroszország, hanem „a világ első számú terrorista országa” zsarolhatja a szegény, védtelen és kiszolgáltatott, kis, pöttöm Európát. Vagy titokban megtárgyalják a dolgot Iránnal, előkészítik a szerződéseket, aztán amikor Ahmadi Nedzsad közös megegyezéssel néhány milliárd dollár Perzsiának adott vissza nem térítendő segély megkapása után átadja valakinek a helyét, boldogan felkiáltanak: megszűnt a veszély! Irán bölcs népe a felvilágosító hatásunkra kidobta a rákfenét! Indulhat a kölcsönösen előnyös együttműködés. A jó, új ember a szívére tett kézzel megfogadja, hogy Irán soha többé nem lesz lator állam. Napvilágra lehet hozni és aláírni az Ahmadi Nedzsad részvételével hosszú évek alatt előkészített, bocsánat, fantasztikus erőbedobással (hiába, mi amerikaiak!) egy hét alatt kidolgozott és minden fórumon jóváhagyatott szerződéseket és az amerikai kormányzat bejelentheti az amerikai népnek az Irán feletti teljes győzelmét. „Mission accomplished!” „Regime change”-et (hatalomváltást) csináltunk Iránban! Győzött a szabadság és demokrácia! (Ahmadi Nedzsad pedig kap egy villát és teljes ellátást Floridában és egy egyetemi katedrát.) Ha pedig néhány év múlva Irán bejelenti, hogy mégiscsak összebarkácsolt egy kis, házi használatú atombombát, na bumm, akkor mi van. Mindenki tudni fogja, hogy az Ahmadi Nedzsad utáni „Jó Irán”, élén a már „felvilágosult” mullahokkal, nem jelent fenyegetést az emberiség számára.

Ezt a színjátékot elképzelhetőek tartanám, ha nem volna ott Izrael, az USA főnöke. De ott van. Ezért nem is sejtem, hogy mi lesz. Mert emiatt nem szabad a józan észre támaszkodni. Mint ahogy az USA-t sem a józan esze vezette a Szovjetunió szétesését követő években.

¹

Central Asia on Front Line in Energy Battle
By ANDREW E. KRAMER
Published: December 20, 2007
http://www.nytimes.com/2007/12/20/business/worldbusiness/20gas.html?_r=1&oref=slogin
² 29 May 2007
”Moscow Achieves Success with Kazakh Oil Deal”
http://www.pinr.com/report.php?ac=view_report&report_id=655&language_id=1
³ The Associated Press
By ALEXANDER VERSHININ
http://www.worldproutassembly.org/archives/2007/05/russia_central.html
Folytatjuk…

Dohán MihályNemzeti InternetFigyelő