Demokrata-cikk – 1994. november 10.

Harminc éve írtam az alábbi cikket. Talán ma is aktuális e néhány gondolat. A máig tartó magyar holokauszt, a hamis szellemben emlegetett Trianon, amely a nemzet megsemmisítésének, 104. év után, napjainkban is folyó kísérlete, majd a gyilkos kommunista diktatúra  szinte már magyar ünneppé lett az elmúlt évtizedekben ahelyett, hogy félárbócra engedett zászlók jeleznék a magyar nemzet gyásznapját, gyásznapjait…

Harminc év alatt azonban, semmit nem változtatott e kérdést illetően. Csak egyre mélyebbre ássa, eltünteti a fiatalok lelkéből a nemzettudatot, a hazaszeretetet, az igazságtalanság megszüntetésének az igényét, a ragaszkodást ahhoz a Magyarországhoz… azaz, felszámoljuk önmagunkat, miközben döngetjük a mellünket „tántoríthatatlan” magyarságunkban… Pedig, végre meg kellene találnunk az arany középutat! Amíg nem késő…  (S.Gy.)

 

Magyar holocaust

Egyre jobban szorítják abba a satuba nemzetünket, amely kipréseli történelmi tudatunkat, feledteti a XX. század tragédiáit, s liberalizmusával fertőzi, semmivé teszi hagyományainkat. A keresztény Magyarország, az e században megcsonkított haza, a bűnteleneken való sokszori megtorlás, ezer esztendő Európát védő históriája mára amolyan anakronizmusként hat az országot vezető – uraló – politikusokra, az őket követő agymosottakra.

A liberalizmus kifacsart eszméibe burkolt elnemzetietlenítés éppen olyan veszélyt rejteget a magyarországi magyarságra nézve, mint az az erőszakos beolvasztási folyamat, amely a határokon kívül rekedt magyarságot fenyegeti az utódállamokban. Az egy tőről fakadó gondolatiság – az internacionalizmus -, a mindenki egy és ugyanannyit ér” elve, a „mindent szabad” ideológiája fölemészti nemzeti értékeinket, s erkölcsi kereteink csonkításával, eltörlésével valami korcs szellemiséget, közösségi bűntudatot kreál a csak felületesen politizáló, a politikára érzéketlen vagy hozzá nem értő állampolgárokban.

Az erkölcsi értékek felrúgásával viszont azt próbálja erősíteni az agyakban, hogy minden, ami a megszokott és évszázadokon át megtartó erőként a nemzet életébe beépült rendként működött, rossz, maradi és elvetendő. Egyedül üdvözítőként a szabadosságot tartja és tartatja létjogosultnak, s hogy ezt igazolja, az amerikai rágógumi-kultúrát, a gazdasági felemelkedés lehetőségeit csillantja föl a megtévesztettek előtt. Így azonban, valós értékek és történelmi tudat, valamint a hazáért való elkötelezettség nélkül, elvész a nemzet igazi értéke, s csupán egy még magyarul beszélő, identitását vesztett néppé válunk, amely a születések és a halálozás statisztikájának összevetésével előre láthatóan kiveszőfélben van.

De hol is kezdődött ez a folyamat? Tagadhatatlanul a máig tartó és máig áldozatokat szedő trianoni döntésnél, amely megtépázta és reménytelenné tette a magyarságot. Hiszen e döntés aláírása óta csak Horthy Miklós kormányzó tett lépéseket annak érdekében, hogy a nemzet legalább részben mentesüljön megaláztatásától, s újra a maga ura lehessen szülőföldjén. A II. világháború után azonban minden remény és lehetőség szertefoszlott. Még az anyaország is megszállás alá került, hiszen a háborús felek már a háború befejezése előtt felosztották Európát, s mi magyarok a szláv nemzeti törekvések, a pánszláv mozgalmak között voltunk kénytelenek tovább őrlődni. A kommunista diktatúra és a szovjethatalom teljesen fölemésztette erkölcsi és szellemi értékeinket, s alig maradt néhány titkon a nemzetért munkálkodó értelmiségi. Rákosi rendszere megváltoztatta a magyar történelem összességét. Átértékelték még a honfoglalást is, s hőseinket csak erősen cenzúrázva engedték az általános és középiskolai tankönyvekbe. Az elcsatolt területek magyarságát s ősi városaink nevét jobbára nyomdafestéket nem tűrőként kihagyták a tananyagokból, mert „sértette volna az utódállamok érzékenységét”. Hazai históriánkat pedig, alaposan megnyirbálták, különös tekintettel a XX. század eseményeire. Mindez természetesen beleivódott a mai harmincas korosztálytól lefelé az összes generációba. Noha voltak családok, amelyek minden magyarázat nélkül, de hagyományos erkölcsi értékek szerint nevelték gyermekeiket, mégis a fiatalság nagy része elveszítette – illetve meg sem kapta – a nemzet megbecsülését szolgáló lelki, szellemi „alapozást”. Kádár hatalomra jutását az első intézkedései közé tartozó népárulás és a politikai gyilkosságsorozat jellemezte. Ö tökéletesítette a Rákosi-féle örült nemzetirtást. Az 1956-os szabadságharc után mérhetetlen pusztítást, magyar üldözést hajtott végre, s ennek következményeképpen a haladó, nemzeti gondolkodású értelmiség, a szabadságot óhajtó munkásság és a sokat szenvedett parasztság vagy elhagyta az országot, vagy itthon gyászolta a kádári hazaárulás által kivégzett hozzátartozókat, s hallgatni kényszerült. Az egyház az ÁEH irányítása alatt maradt, a békepapság kommunizmushoz hű vezetésével.

Az 1990-es rendszerváltás után a negyvenöt év alatt fölhalmozódott minden feszültség feloldódott, s akik addig egy véleményt képviseltek, együtt harcoltak a diktatúra ellen, más-más politikai irányban kezdtek tevékenykedni, s olyan káoszt teremtettek, amely az idei májusi választások tragikus végeredményéhez vezetett. Ismét annak a rendszernek a korifeusai, egykori párttagjai és hivatalnokai kerültek vezető posztokba, akiktől 1990-ben a nemzet megszabadult, s akiktől negyvenöt éven keresztül meg akart szabadulni.

1994. október 23-án már arról esett szó a 301-es parcellában, hogy ’56 ünnepe nagyon összetett ünnep, s nekünk – mondta Gál Zoltán- a jövőben kell egyesülnünk, nem pedig a múlt ellentéteit kell néznünk. Horn Gyula, aki önként lépett a pufajkások bosszútól lángoló szervezetébe, megkoszorúzta elvtársai és talán saját áldozatainak nyughelyét. S az ö részükről a dolog rendben is van.

Helyettük elaggott sortüzelők állnak bíróságok előtt, azok ítélik el (?) a vén gyilkosokat, akik valaha akasztófára küldték az elfogott és a Hornék által már agyonkínzott forradalmárokat. Ez a mai magyarországi politikai erkölcsi norma.

Horn bocsánatot kér a zsidóságtól a magyar nemzet nevében, s nem kér bocsánatot saját bűneiért, elődei nevében is a magyar nemzettől. A zsidóság nap-nap után a holocaustra emlékezve táblákat helyez el a városok, falvak középületein, de egyetlen szóval sem említi azokat a magyarokat, akik saját életük árán mentették az üldözötteket. A magyarok emléket kívántak állítani Trianon évfordulóján, ám akik erre „vetemedtek”, azokat nacionalistákká lette a liberális ellenzék sajtója, már 1990-ben is. Ha a magyarok az elhurcolt magyarokra a kitelepített magyarokra vagy a kivégzett magyarokra emlékeznek, a mai hatalom ellenségeivé válnak, hiszen összeférhetetlennek és bosszúállónak kiáltattak ki. Szó sem eshet arról, hogy 1919-ben is, mint 1945-től Cohen (Kuhn) Béla, Rosnefeld (Rákosi) Mátyás, Eisenberger Benjámin (Péter Gábor) s az ÁVH-sok több száz tagja, zsidóként követte el a magyarság elleni hadjáratot, mert antiszemitizmus ma az igazságot kimondani.

Ha egy magyar vértanúról tartanak előadást Rómában, a római főrabbi kivonul, mert a római főrabbi tudatlan, és számára minden keresztény antiszemita, s mindegyik csak a kikeresztelkedett zsidókat védte. Így támadták meg 1994 októberében Rómában a szovjetek által agyonlőtt báró Apor Vilmos győri püspököt, aki minden erejét a zsidóság védelmének szentelte, aki személyesen támadta a nyilas hordát a hitű izraelita magyar állampolgárok megpróbáltatásai miatt.

Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdjén a következőket harsogta a szószékről: ,,Aki a kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja – mondja többek között a katedrálist zsúfolásig megtöltő hívőseregnek –, és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve; aki azt állítja, hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek vagy zsidók, azt – bármennyire is dicsekszik kereszténységével – pogánynak kell tekintenünk (…) Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el…” (Balássy László: A vértanú püspök 136. old.)

Ugyanígy sürgeti a hercegprímást is, adjon ki körlevelet a zsidóüldözés ellen. Mindszenty József veszprémi püspök memorandumot írt a miniszterelnökhöz, s e memorandumot aláírta Apor Vilmos, Shvoy Lajos fehérvári püspök, Kelemen Krizosztom bencés főapát és Kovács Sándor szombathelyi püspök. A memorandumot Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes vette át. Hasonlóképpen állt ki Márton Áron, erdélyi püspök is a zsidóság mellett.

A római főrabbi tehát ugyanolyan elfogult és a kereszténység ellen éppen olyan ellenszenvet tanúsít, mint a Magyarországról már eltávolított Landeszman György korábbi budapesti főrabbi.

A kereszténységnek azonban nem a harag és a bosszúvágy az irányadója. Csupán sajnálni lehet ezeket az embereket, akik saját maguk lejáratása árán próbálnak népeket és nemzeteket, hősöket és egyszerű, hétköznapi embereket lejáratni, bűnbakká tenni. Állításaik viszont förtelmes hazugságokká változnak, mihelyst a nagynyilvánosság elé kerülnek. A keresztény ember csak imádkozni tud e sötét gondolkodásmód és primitív ellenségeskedés képviselőiért s a népért, amelyet ők kergetnek ismét veszedelembe. Az irántunk való gyűlöletük is a magyarság holocaustjába tartozik, noha a magyar nemzet vesztesége is az a háromszázhatvanezer zsidó vallású magyarok áldozat. A magyar holocaust része.

Mi, magyarok azonban, rosszul adjuk el magunkat. Nem állítunk emléktáblákat, emlékműveket, szobrokat, s nem véssük kő be halottaink – sok millió halottunk – névsorát, azokét, akik 1920-tól napjainkig szenvedik a 20. század kegyetlen históriáját. Nem merünk emlékezni azokra, akiknek az említése „sérti a szomszéd államok érzékenységét”, s inkább rettegve nyújtunk békejobbot ellenségeinknek, mintsem nemzetközi szinten vizsgáltatnánk fölül bizonyos döntéseket, jogtiprásokat. Tűrjük, hogy mindnyájunkat bűnösnek mondjon ki a bosszútól lihegő politikai krakélerek hataloméhes hada, pedig, ezrek és ezrek szolgáltak rá az igazság kiderítésére.

A mi magyar holocaustunk ma is tart, gyilkol és tarol. A mi holocaustunk néma, mert némaságra ítélte a hálás Nyugat és a hálás Kelet. Vajon lesz-e 1995-ben, Trianon 75. évfordulóján az európai politikai realitásokhoz mért megemlékezés sorozat, emlékműavatás, koszorúzás? Hiszen Trianon nem egyetlen igazságtalan döntést jelent ma már, hanem a magyarság 20. századi történelmének, a magyar nemzet megaláztatásának jelképévé vált. Remélhetőleg példát véve a zsidóság 50 év előtti megpróbáltatásának idei megemlékezés sorozatáról, mi is megemlékeztünk Trianon 75. évfordulójáról. Mert a fájdalom kifejezése nem függhet vallási hovatartozástól, nemzetiségtől vagy a bűnösök érzékenységétől. A fájdalomról való megemlékezés alapvető jogunk és kötelességünk. Hiszen halottak napján sem tilthatja meg senki, hogy kimenjünk a temetőbe, hogy gyertyát és virágot vigyünk szeretteink sírjaihoz.

És nem mondhatjuk a halottakra emlékezve, hogy az ő ünnepük az élet ünnepe volna…

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)