Czeglédi Andrea: Találkozásaink a halállal
Habár, úgy szokás emlegetni, hogy a halál éppen olyan természetes az életünkben, akár a születés, mégis igyekszünk még a gondolatát is kerülni a hétköznapokban. Rohanunk, fontoskodunk, úgy érezzük, hogy okosak vagyunk és szépek, erősek és nélkülözhetetlenek. Gyűjtögetünk, akár az oktondi szarka, harácsolunk mindent, ami fénylik, és úgy véljük, hogy a pénz örökké tartó hatalmat ad. Ez azonban, a valóságban nem így működik. Akkor jövünk rá, hogy a fentebb felsoroltak, az ember csökönyös, ostoba, önmagát becsapó illúziói, amikor először kerülünk szemtől-szembe a halállal. Akkor ráeszmélünk, hogy semmi sem számít, hiszen csupán haszontalan porszemek vagyunk az idő fogaskerekében. Sokan csak akkor kezdik keresni Istent, mások pedig, még akkor sem.
Hogyan kezdődik ez a „kapcsolat”? Legtöbbször hosszú ideig tart az ismerkedés. Gyermekként néha halljuk, hogy valaki meghalt. A felnőttek ilyenkor hozzáteszik az elmaradhatatlan „élhetett volna még, hiszen fiatal volt” vagy a „szép kort élt meg” kísérő mondatokat is, amit mi gyerekként nem értünk, hiszen Sanyi bácsi igenis öreg volt 50 évesen és Ilka néni kora már egyáltalán nem volt szépnek mondható. Értetlenül toporgunk a dédnagymama temetésén, nem értünk semmit. Lassan a nagyszüleink következnek. Sajnáljuk, hogy többé nem látjuk őket, hiszen azt már felfogjuk, de a halált továbbra sem értjük. Szeretünk élni, játszani, tanulni, élvezzük, hogy a közeledő születésnapunkon egy lépéssel közelebb kerülünk a hőn vágyott felnőttkorhoz és a halálon nem tűnődünk. Legelőször akkor döbbenünk meg, amikor a felnőttkor küszöbén hirtelen mellbe vág egy velünk szinte egykorú társunk halála. Lefagyunk, egy pillanatra megáll az idő, és mi pislogunk ijedten, semmit sem értve. Értetlenül nézünk a halál szemébe, amely hirtelen olyan ijesztő számunkra, akár a láp fölött felbukkanó lidércfény a sejtelmes éjszakában.
Az éjszaka azonban, gyorsan múlik, és ahogyan a nap felragyog, mi újra élünk, szeretünk, küzdünk, megváltoztatunk, átformálunk és rohanunk… folyton rohanunk. Repülnek az évek és nekünk nincs időnk semmire. Mi alkalmazkodunk, a gyerekek alkalmazkodnak, a szülők úgyszintén. Dolgozunk, küzdünk, építünk és rombolunk. Nincs időnk másokra, nincs időnk magunkra és nincs időnk Istenre sem, hiszen elfoglaltak vagyunk. Érezzük ugyan, hogy valami nincs rendben, de okokat és megoldást keresni nincs időnk, nincs energiánk. Makacsul összeszorított foggal keressük a vigasztalást, olcsó örömöket hajtunk a pénzért árult bóvlik világában és hazudunk magunknak, hazudunk másoknak, olykor még Istennek is. Aztán sorban mennek el az ismerősök és mi már nem látjuk túl öregnek őket. Hirtelen, túl közelről érint bennünket, túl közelről látjuk a halált. Valahol, egy rideg szoba vaságyán, egy nyomorúságos emberi roncs utolsó erejével küzd, hesseget valamit, amit mi nem látunk. A szeme valahová, a távolba réved és tépi magáról a sok beteget kiszolgált, kopott, szürke plédet. Eközben mi, mintha másik síkban lennénk – az élet síkján –, nézzük értetlenül a szürreális harcot és hirtelen, a szeme tükrében meglátjuk a halált, teljes valójában. És ez lesz életünk legijesztőbb „élménye”. Sokáig rágódunk rajta, hiszen megérezzük emberi mivoltunkat és kezdjük átérezni a templomban hallott szavak értelmét, azt, hogy Krisztus legyőzte a halált… és amikor egy szerettünkön a sor, már tudjuk, mit jelent a halál és azt a küzdelmet is ismerjük, ami megelőzi.
Megállunk, eltűnődünk. Először úgy érezzük, győzhetünk, aztán dühösek leszünk és kétségbeesetten harcolunk. Persze, a lelkünk legmélyén érezzük, hogy hiábavaló a küzdelem, Istenre kell bíznunk magunkat, de mi mégis küzdünk, hiábavalóan, akárcsak a fuldokló, mielőtt végleg elnyeli a víz. Amikor már mindent láttunk, szenvedést, kétségbeesést és reménytelenséget, mégis megadjuk magunkat és imádkozunk, hiszen az ember, végül bármennyire is kanyargós az élete ösvénye, Krisztushoz jut, hozzá fohászkodik, az ő kegyelmét kéri a törékeny lét után megtért lélekre
Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! (Lk.22., 42-43.)
Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Mementó 2006 emlékmű
