Czeglédi Andrea: A jövőnk védelmében…

Elképedve állok azelőtt – a mostanában egyre gyakoribb – jelenség előtt, amely a felnőtt magyar társadalom egy részét érinti. Sok ember a gyermekeket és a fiatalokat, a diákokat kritizálja, sőt, gyakran mocskolja, gúnyolja és átkozza nyilvánosan, a közösségi hálón. Ugyanakkor, nagy felelőssége van ez ügyben a médiának is. Az újságcikkek, a beszélgetések egyre közönségesebb stílusúak, egyre durvább hangon közlik a valós vagy éppen, vélt „tényeket”. E témában már sok esetben fogalmazódott meg az, hogy nem így kéne, nem lenne szabad, ám, szemmel láthatóan ez is, mint oly sok más intelem, süket fülekre talál.

A társadalom hozzászokott, hogy az interneten olyan véleményt fogalmazzon meg és olyan stílusban, amit egy személyes találkozás alkalmával semmiképpen sem engedne és nem is merne megengedni magának. A legkirívóbb példa számomra mindenképpen a diákokkal szembeni indulat kifejezése és meggyőződésem, hogy ezeknek az indulatoknak teljesen más irányba kéne terelődniük illetve, másként és más volna hivatott megoldani a már régóta fennálló problémákat.

Felháborítónak találom, hogy a fiatalokat, főként kis- és kamaszkorúakat politikai és egyéb célokra fel-, és kihasználják. Teszik ezt politikai pártok, civil szervezetek, tanárok és gyakorlatilag bárki, akinek csak kedve szottyan erre, mert a védelem csak a törvények szerint illeti meg őket. Olyan törvények szerint, amelyeket nem tartanak és nem tartatnak be. Ez, ha nyersen és lényegre törően fogalmazunk, kimeríti a gyermekek ellen elkövetett zaklatás és lelki erőszak fogalmát. Kimondhatjuk bátran, hogy ez a pedofília egy formája, amely, ha a testet nem is, de a gyermeki lelket megrontja.

Rombolja a családot, kiveszi a szülők kezéből az irányítást, megfosztva őket a legalapvetőbb és legtermészetesebb joguktól, mindezt úgy, hogy közben a csapból is az emberi jogok és a gyermekek, valamint a családok védelme folyik.

A tanári hivatást, a tanár diákok és a szülők előtti tekintélyét is sárba tiporják ezek a politikai szerencselovagok, megélhetési bűnözők s egyéb söpredék.

Aztán a kihasznált, megvezetett, pár cukorkával, aprópénzzel megvesztegetett gyerekeket elkezdi rángatni a média erre és amarra, legvégül pedig, a „kommentelők” hada. Árad a gyűlölet, az átkok tömkelege és hirtelen belém nyilall a felismerés, a déjá vu érzés oka. Igen, ugyanez történt 1919-ben és 1945 után. A nép összegyűlt és ítélt…

Itt, most, nem a hangadókról van szó, nem a gyorstalpalón képzett agitátorokról. Azokról, akiket így neveltünk mi, a felnőttek: szülők, tanárok, ismerősök és az utcán elhaladó idegenek. Olyanok, amilyen példaképeket állítottunk vagy nem állítottunk eléjük. Olyanok, amilyenné mi tettük vagy nem tettük őket. Ha a felnőtt a gyerekre néz; – tükörbe néz, még akkor is, ha a látvány nem éppen a legkedvezőbb.

Azokról a gyerekekről, akik egykeként, magányosan nőnek, látszólag „mindent megkapnak” ám, valójában semmit sem. S azokról, akik csonka családban nőnek, a szülők elváltak és ők senkinek sem kellenek. Azokról, akik a szüleiket azok munkája miatt alig látják. Akik szorongva, lelki sérülésekkel telve nőnek fel. Akiket kifognak, kigúnyolnak, bántanak a társaik. Sorolhatnánk a bajokat, de semmi értelme, mert a mai társadalom kiégett, érdektelen, begubózott és legkevésbé sem igaz keresztény. Hiszen, ha keresztény volna, tudná, hogy a gyermekek bántalmazása a legnagyobb bűn. Ha érző lélek volna, látná a gyerekek szemében a mennynek egy aprócska darabját és, ha értelme volna, azt is, ahogyan a gonosz megkaparintani készül a tiszta lelkeket.

Ha már mindenáron bűnösöket keresünk, akkor a gyermekek manipulálóit kellene pellengérre állítani. Őket kéne a törvény szigorával súlytani, felettük kéne a legszigorúbb módon ítéletet mondani. Aki nem így tesz, cinkossá válik. A társadalom viszont fél, akárcsak akkor, amikor a szomszédját is feladta, az AVÓ verőlegényeink a kezére játszotta. Fél, sőt, retteg, ezért azt bántja, aki védtelen és könnyen sebezhető. Milyen egyszerű egy gyereket bántani, gyűlölni, megvetni, megszólni! Csupán a lélekkel kell elszámolni, ha még fellelhető valahol, egy rejtett zugban, legbelül. Eggyel azonban nem számol ez a mai, hitetlen kor és annak a végterméke, a modern kor embere: a végén mindenki elszámol minden egyes vétkével és akkor elnyeri a jól megérdemelt büntetését minden bűnös gondolatáért, szaváért, cselekedetéért és mulasztásáért.

Az Evangéliumban, Jézus tisztán és pontosan fogalmaz, az Ő szava pedig, mindenekfölött álló, örök törvény:

„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.

A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. És a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be. A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik.

Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére. Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját.” (Mt. 18:3-10)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)