Civilizációk felemelkedése és bukása

A kétségtelenül gyorsuló fejlődés azzal is jár, hogy amiről még néhány évtizeddel, vagy csupán néhány évvel ezelőtt igaznak hittünk – mert a tudomány akkori állása szerint elfogadták, mint a mérvadónak számító kutatók álláspontját – arról mára kiderült, hogy nem igaz. (NIF: Ez az állítás az exakt tudományokra nem érvényes!)
Az emberi civilizáció kialakulásával kapcsolatban is olyan újabb felfedezések és leletek láttak napvilágot, az új kutatási módszerek pedig olyan tényeket tártak fel, ami arra enged következtetni, hogy a civilizáció a Földön jóval előbb kialakult, mint ahogyan ezt eddig az iskolákban tanították. A kormeghatározás eszközeinek, és általában a kutatási eszközök technológiai fejlődése a jövőben valószínűleg olyan áttöréseket produkál, melyek olyan eredményekkel kecsegtetnek, hogy sokkal többet tudunk majd meg múltunkról és történelmünkről.

Annyi már most is bizonyosra vehető, hogy emberi civilizáció már sok ezer évvel ezelőtt is létezett. Azt is bizonyosra vehetjük, hogy történelmünk folyamán több típusú emberi civilizáció felemelkedése és bukása zajlott már le. Sőt, ha hinni lehet a történelmi kutatásoknak, akkor egyértelműen kiderül, hogy az emberi civilizációk egymáshoz hasonló, szinte szabályszerű fejlődési pályát járnak be. Felemelkedtek, egy ideig a csúcson voltak, ezután először a romlás jelei mutatkoztak, majd bomlásnak indultak, majd végül szétestek, összeomlottak és megsemmisültek.

A történelmi tapasztalatokból tudjuk már tehát, hogy mi történik az olyan társadalmakkal, amelyek túlnyújtózkodnak az erőforrásbázisukon: az ilyen társadalmak végül mindig elbuknak. A ma már szép számban a rendelkezésünkre álló tanulmányokban múltbeli kultúrák tucatjait dokumentálják a szerzők. Ezek a kultúrák pedig – rendre megfigyelhetően – ezért kerültek végül a történelem „roncstelepére”, mert elfogytak erőforrásaik. Kiemelkedően érdekes és hasznos példaként tekinthetünk például az ősi majákra, akik szépen prosperáltak évszázadokon át a közép-amerikai Yukatán-félszigeten, míg Európa a sötét középkor „butaságaitól” szenvedett.
Akárcsak a modern ipari társadalom, a maják a saját civilizációjukat egy nem megújuló erőforrásbázisra alapozták. Esetükben ez a sérülékeny trópusi talajok termékenysége volt, amely nem volt képes hosszú idő távlatában is biztosítani az intenzív kukoricatermesztést. Ezen az ingatag alapon azonban a maják egy rendkívüli civilizációt építettek asztronómiával, matematikával, szépművészetekkel, építészettel, és egy olyan naptárral, amely pontosabb volt, mint a miénk ma. Mindez azonban nem számított, összeomláshoz vezetett, amikor kezdett elégtelen lenni a termés. A maja civilizáció széthullott, az elhagyott városokat pedig szépen benőtte az őserdő.
A párhuzam még mélyebben is meghúzható modern korunkkal, mivel a majáknak (is) voltak más lehetőségei. A kukoricáról átválthattak volna más, fenntarthatóbb terményekre. Olyanokra, amit a szomszédos népek termesztettek. A kukoricatermesztés azonban – úgy tűnik – a maja politikai ideológia egyik meghatározó központi eleme volt. A maja vezetők a terméscsökkenésből kialakuló válságra háborúk elindításával reagáltak. A többi városállam termőföldjei és kukoricája megszerzése lett a cél, abban látták a kiutat. Valószínűleg nem voltak tisztában azzal, hogy ezáltal is, az elkerülhetetlennél sokkal brutálisabbá tették saját hanyatlásukat és elkerülhetetlen bukásukat.
A maja civilizáció a fejlett írásmódjáról, művészetéről, monumentális építészetéről, valamint a matematikai és asztronómiai ismereteiről vált híressé és a legjelentősebb ősi amerikai civilizáció volt. A maják a csillagászatban és a matematikában olyan magas szinten álltak, amilyenre az európai civilizációk csak később érkeztek el. Folyamatosan tanulmányozták az égitestek mozgását, ismerték a napéjegyenlőséget és pontos naptárakat készítettek. Ismerték a kereket, de csak gyerekjátékoknál használták, szállítási célokra nem. A nép nagy részének életfeltételei sajátos módon egészen primitívek voltak. Kőkorszaki eszközökkel szántottak, az igavonó állat ismeretlen volt.
A maják hanyatlása nem volt egy gyors folyamat. A maja városok nem néptelenedtek el egyik napról a másikra, ahogy a régészek két nemzedékkel ezelőtt tévesen gondolták. Egy úgynevezett “gördülő összeomláson” mentek keresztül, amely másfél évszázadon át húzódott, körülbelül 750-től 900-ig. A központi maja vidéken kívül a folyamat még ettől is tovább tartott. Kisebb méretű maja városállamok egészen a spanyol hódításig fennmaradtak a Yukatán rejtett zugaiban.
Az egyik legújabb kutatás adataira is érdemes odafigyelni. Ebben a Kr.e. 30-tól egészen 2006-ig tartó időszakot felölelő elemzések eredményei olvashatóak, melynek során két évezredre visszamenőleg pontosan meghatározták a csapadékmennyiség eloszlását, majd pedig az adatokat összevetették a maja emlékművekre vésett feljegyzésekkel, melyek egyféle történelmi beszámolók, kordokumentumok is egyben. Az eredmények szerint a szokatlanul bőséges csapadék a Kr.u. 450 és 660 közötti időszakban az élelmiszertermelés növekedését és demográfiai robbanást okozott a térségben. A népesség növekedése olyan városok megjelenéséhez vezetett a térségben, mint Tikal, Copán, vagy Caracol.
A klimatikus adatokból azonban a hanyatlás is kiolvasható. A későbbi adatok ugyanis azt mutatják, hogy 660 után fokozatosan vált egyre szárazabbá az éghajlat. A folyamat lassú volt, mintegy négy évszázadon át tartott, közben a térség időnként súlyos aszályos periódusokat élt át. A mezőgazdasági termelés visszaeséséhez, a városállamok közötti háborúskodáshoz vezetett az aszály. A politikai hatalom központjai északabbra, a Yucatán-félszigetre helyeződtek át. Az aszály 1020 és 1100 között volt a legkegyetlenebb, ekkor a maradék népesség is elhagyta a régiót.

Maja város maradványai
A kutatások eredményei alapján megállapítható, hogy egyes civilizációk összeomlásakor teljes volt a megsemmisülés. Leggyakrabban azonban egy előző civilizáció romjaira építkezett az őt követő. Így sikerült az emberiségnek a mai napig fennmaradni. Nem csak az emberi társadalmakra vonatkozik a megállapítás, hanem a gépekre és sok egyébre is, hogy ahogyan egyre bonyolultabbá és tökéletesebbé válik valami, úgy lesz egyben hatványozottabban sérülékenyebb is. Az ember értelmi fejlődésével párhuzamosan zajlik mindez, és az ebből következő folyamatok –paradox módon – elkezdték felborítani a természet eredeti egyensúlyát, egyben puszta létünket veszélyeztetve. A kellően át nem gondolt globális emberi tevékenység eredménye, hogy mára már tulajdonképpen a saját létünk alapvető feltételeit szüntetjük meg. A természeti csapások, atomkatasztrófák, háborús fenyegetések mellett rá kell döbbennünk, hogy lassan, de biztosan elfogy az élet fenntartásához és újratermeléséhez szükséges termőföld. A mezőgazdasági termelés fejlődésével az ember mindig újabb területeket vett el a természettől, hogy saját szükségletei kielégítése végett megművelje. Akárcsak az olajkitermelés esetében, a folyamat elérte a csúcsát és kezd a visszájára fordulni. Nem könnyű egyértelmű választ adni arra, hogy az egymáshoz szövevényesen kapcsolódó folyamatok mikor, és milyen ok-okozati kapcsolatokra egyszerűsíthetőek, de hogy hosszú távon mindez összeomláshoz vezet, az majdnem biztosra vehető.
A Húsvét–sziget tanulságos példája
A kutatások szerint az egykori vadászó-gyűjtögető társadalomban 20-100 hektár, a vándorló földművelés idején 2-10 hektár, a letelepedett mezőgazdasági közösségben 0,5-1,5 hektár, a mai intenzív gazdálkodásban 0,2 hektárnyi átlagos termőföld biztosíthatja az élelmet egy átlagos földlakó, az ember számára. Bolygónk mostani – hétmilliárd körüli – népességét 1,5 milliárd hektár művelt terület táplálja. Nem mellékes azonban, hogy hogyan? Legalább egymilliárd éhezőről szólnak a jelentések. Emellett az emberiség több mint a fele nem éhezik ugyan, de nem jut a kellő mennyiségben megfelelő minőségű táplálékhoz. A folyamatos talajpusztulás és a népesség számának növekedése következtében az évszázad közepére az egy főre jutó termőterület fejenként egytized, 0,1 hektárra zsugorodhat. Úgy is lehet fogalmazni, hogy lassan elfogy a lábunk alól a Föld. A társadalmak, és azok vezető elitje azonban – ahogyan az egykori maja vezetők is – a rövid távú érdekeket szem előtt tartva csupán megkésve, vagy egyáltalán nem reagálnak a változásokra, mivel ez nem olyan gyorsan lezajló folyamat, mint egy földrengés, szökőár vagy atomkatasztrófa. A történelmi tapasztalatok szerint pedig ez is legalább annyira veszélyes, és előbb-utóbb fel is fog robbanni.

A történelemből ismert tapasztalatok mutatják azt is, hogy amikor egy civilizáció felbomlásának jelei megmutatkoztak, az adott társadalom képtelen volt a reális helyzetfelmérésre. Ronald Wright antropológus olyan kutatási eredményekre jutott, hogy a maja birodalom vezetői, civilizációjuk vége felé ultrakonzervatívvá váltak és az utolsó csepp profitot is kipréselték a természetből és alattvalóikból. Félő, hogy éppen ez történik a mostani civilizációval is. A Húsvét-szigetek egykori lakóinak történelme is ilyesmiről szól. Felettébb tanulságos. Az időszámításunk utáni ötödik században betelepülő emberek a mintegy 170 négyzetkilométer területű szigeten paradicsomi állapotokra leltek. Bőséges ivóvízforrásokat, vadban és halban gazdag erdőségeket vehettek birtokukba. A fészkelő madarak tömegei könnyen megszerezhető táplálékforrást jelentettek. Nagy testű ragadozók – melyek az emberre is veszélyt jelenthettek volna – nem éltek a szigeten. A klíma is több mint ideális volt. Még ma is az. A legmelegebb időszak januártól márciusig tart. A déli féltekén ekkor van nyár, a hőmérséklet ilyenkor 23-24°C. Leghidegebb időszak a július-augusztusig tartó tél, átlag 18°C-kal, ami igen kedvezőnek mondható. A hőmérséklet ingadozása kicsi, sosem mértek 30°C-nál melegebbet, de 10°C-nál hidegebbet sem. Az évi csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, ami arányosan oszlik el. Ideálisabb feltételeket az emberek számára talán el sem lehet képzelni. A földi paradicsomban az első néhány betelepülő mintegy 500 év alatt tízezer főre szaporodott. A társadalom pedig – milyen érdekes ezt tudomásul venni, lévén szó elszigetelt körülményekről – nemesekre, papokra és köznépre rétegeződött. Ennél a népességszámnál azonban az erőforrások kezdtek szűkössé válni. Kezdték már „kinőni” a szigetet. A könnyen elejthető madarak többségét kiirtották, elpusztították, az erdőségek nagy részét is felélték, kivágták. Ekkor – nyilván jobb ötletük nem lévén – hatalmas kőistenek faragásától remélték a sorsuk jobbra fordulását. Ez a „kapitális invesztíció” volt az, ami „munkahelyeket” teremtett. Honnan is ismerős mindez? A végeredmény azonban csúfos kudarc lett, a megmentés helyett inkább felgyorsította a pusztulási folyamatot. A hatalmas szobrok kifaragásához ugyanis az erdők további irtására, valamint sok, lényegében elpocsékolt, fáradságos emberi munkára volt szükség. A megmentési „projekt” felgyorsította a helyben kifejlődött emberi civilizáció teljes pusztulását. Nehéz ilyenkor nem észrevenni a párhuzamot: lehet, hogy a mi mostani „nagyberuházásaink” is majd csak emlékművei lesznek egy kipusztult civilizációnak?

Moainak (kiejtés: moái) nevezzük a Húsvét-szigeten található kőszobrokat
Történelmi párhuzamok
Okulnunk kéne valószínűleg a történelmi tapasztalatokból. Az sem kizárt azonban, hogy az elmúlt korok, egykori civilizációk bukásáról téves feltételezések terjedtek el, melyek nem fedik a valóságot. Talán egyszer majd annyira fejlettek lesznek a kutatási módszerek, hogy pontosabb ismereteink lesznek. Tanulságként azonban a mostani ismeretek alapján is levonhatunk néhány következtetést. Még az is valószínűnek tűnik, hogy korunk politikai vezetői is hasonló rövidlátó politikát folytatnak, mint a maja, vagy húsvét-szigeti döntéshozók. Ijesztő, ahogyan valóban úgy tűnik, a történelem folyamatosan ismétli önmagát. Mert mit mondhatunk a jelenlegi világgazdasági helyzettel kapcsolatban? Azt, hogy lehet ugyan újabb milliárdokat pumpálni a világgazdaság vérkeringésébe, kőolajból pl. ennek ellenére egyre kevesebb van, közben az emberiség létszáma nő.
Civilizációnknak a jelenlegi formájában történő további fenntartásához csupa olyan anyagokra van szükség, melyek lassan elfogynak. Lehet, hogy túl borúlátóan hangzik, de félő, hogy a jelenlegi körülmények között a világgazdaság egy olyan káosz felé sodródik, melynek beláthatatlan következményei lesznek. Földünket annyira belaktuk már, hogy a természeti és ökológiai katasztrófák elől nem tudunk egyszerűen tovább vándorolni, mint vadászó, gyűjtögető vagy nomád őseink. Végső ideje felismerni a termőföld és a környezet valódi értékét, valamint okulni az egykor virágzó civilizációk hibáiból. Talán még nem késő! Annak ellenére, hogy gyakran tűnik úgy, nem tanultunk elődeink példájából, hanem mi is egy „sztrádán” robogunk a vég felé. Elkerülhetetlen lenne így végül a fajunk teljes pusztulása? Talán mégsem, hisz biztató példák is vannak a természeti népek történetéből is, korunkból is. A növekvő tudás lehet a kiút! Ez pedig egy újabb, úgynevezett etikai dimenziót is megnyit: elődeink nem voltak bűnösök tudatlan környezetpusztításuk miatt. Nem tudták ugyanis, hogy mit cselekednek. Mi viszont már mindannyian „bűnösök” vagyunk, éppen a tudásunk miatt.