Beszédem a Kossuth szobor előtt – Dr. Léhmann György
Abban a megtiszteltetésben volt részem tegnap – július 1-én ½ 19. órakor – hogy a „Tüntetés a bankok túlkapásai ellen” elnevezésű rendezvényre meghívva tájékoztatást adhattam Budapesten a Kossuth szobor előtt a devizaalapú kölcsönszerződések miatt kialakult állapotnak bíróság előtti és egyéb jogi rendezhetőségéről.
Beszédem után felkértek a jelenlévők arra, hogy foglaljam írásba mindazt, amit ott elmondtam azért, hogy ezt papíron terjeszthessék. Ennek a felkérésnek eleget téve igyekszem tartalmilag hűen leírni az alábbiakban mindazt, amit ott elmondtam:
Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit!
A bankvilág ugyan úgy, mint tegnapi napon az Echo televízióban Boros Imre közgazdász igyekszik elhitetni velünk azt, hogy a már meglévő devizalapu kölcsönszerződések következményeinek megváltoztatására nincs mód. Érthetetlen számomra az, hogy közgazdász képzettségű embereknek miért kell beleavatkozni ily módon olyan dolgokba, amihez képzettségénél fogva nyilvánvalóan nem ért, vagy ha mégis ért hozzá, miért ad nyilvánvalóan téves tájékoztatást…
Ugyanis hivatásomra tekintettel tényként állapíthatom meg azt, hogy a már megkötött devizaalapú kölcsönszerződések alapján megállapítható törvénytelenségek kiküszöbölése jogi szempontból meglehetősen egyszerű, nem bonyolult bírósági eljárás eredményeként minden további nélkül elérhető.
Független, befolyástól mentes bírósági tevékenység esetén, ugyanis sajnos egyet kell értenem az USA Külügyminiszterének néhány nappal ezelőtt elhangzott azzal a kijelentésével, hogy aggódik a magyar bíróság függetlensége miatt is. Én is aggódom, hiszen ha az aggódásra nem lenne okom, akkor hazánk nem lenne a korrupciós lista 50. helye környékén hosszú évek óta úgy, hogy közben a szomszédos Ausztria a 16. helyen áll. Hozzátéve azt, hogy a Külügyminiszter Asszony által képviselt ország jobban tette volna, ha 55 évvel ezelőtt aggódott volna inkább hazánk függetlenségéért.
Beszédemmel célom az, hogy meggyőzzem Önöket állításom igazáról, ezért meglehetősen sok jogi fogalmat is kénytelen vagyok elmondani a bizonyítás érdekében. Másként nem megy.
Mielőtt ebbe bele kezdenék, a Kossuth szobor előtt állva kötelességemnek tartom felidézni azt, hogy 162 évvel ezelőtti napon a mostanihoz hasonló nemzetkatasztrófa előtt állt hazánk azzal a különbséggel, hogy az akkor hazánkra támadó idegen hatalmak nyíltan megmondták azt, hogy mi a szándékuk hazánkkal, míg mostani kártevők ennél rosszabbak. A Ptk. 237. §-nál ismert szóval élve a mostaniak csalárdak, azaz a szónak jelentése szerint álnok, kétszínű, csaló magatartásúak.
Előzményeként a devizaalapú kölcsönszerződés problémájának elmondom, hogy lakáshitelek esetén ilyen fajta kölcsönszerződést soha nem kötöttek volna meg akkor, ha a 12/2001. (I.31.) Korm. rend. végrehajtásával kapcsolatosan a magyar állam úgy járt volna el, hogy ebben a jogszabályban ígérte.
A lakáscélú állami támogatásokról szóló jogszabályról van szó, melynek bevezetőjében azt ígérték, hogy a gazdasági lehetőségekkel összhangban a házasoknak a többgyermekes fiatal családoknak, valamint más hasonló rászorultaknak ad az állam támogatást. Aztán az országos építésügyi előírásokat semmibe véve a Balaton-parti településeken üdülőházas üdülőterületnek minősülő Balaton-parton lakóházasnak csúfolt építkezést lehetővé tették csak azért, hogy az állam gazdasági lehetőségeivel ennek a jogszabálynak alapján elsősorban ne a házasokat, többgyermekes fiatal családokat, valamint a hasonló rászorultakat támogassa, hanem azokat, akik akár száz kilométeres távolságban lakva luxusüdülővel rendelkezzenek a Balaton-parton.
A luxusüdülő pedig köztudottan nem olcsó, és mondjuk 50-100.000 ilyen állami támogatású luxusüdülő miatti kölcsönösszeg pedig szerintem elkerülte 2001-től 2006-ig az 1000 milliárd forintot is. A gazdasági lehetőségek ezért kimerültek és jöhetett a devizaalapú hitel.
Helyesen állapította meg Róna Péter közgazdász erről a bankok által egyoldalúan meghatározott szerződésről azt, hogy olyan mint egy kitöltetlen váltó. Ugyanis a kölcsönszerződésből nem állapítható meg az, hogy az adós konkrétan milyen körülmények között fogja a részére rendelkezésére bocsátott kölcsönösszeget a hitelező részére visszafizetni. A Ptk. 523. § 1. bek-ben meghatározottak szerint a szerződésnek ez a hiányossága a létre nem jött szerződés fogalmát is kimerítheti, ezért csupán egyféleképpen lehet ezt a szerződés létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges szerződési feltételt értelmezni.
Úgy, hogy a kölcsönszerződés ténylegesen nem akkor jött létre, amikor azt aláírták, hiszen akkor még a szerződés létrejöttéhez szükséges minden kellék a szerződésbe nem volt leírva, hanem akkor, amikor a hitelező később egyoldalú, adósnak címzett nyilatkozataival felhívást tett arra, hogy most ennyivel emelem részletes indokolás nélkül a törlesztőrészletet, majd azt közölte, hogy most pedig annyival.
Sajátos elképzelés a gazdasági hatalmukkal visszaélő hitelezők számára az ilyen fajta szerződés értelmezés nem vitásan akkor, ha figyelembe vesszük azt, hogy a Ptk. 205. § szerint szerződés a felek egybehangzó akaratnyilvánításával jön létre, de a bankok ezzel a szerződéskötési módszerrel eldöntötték azt a vitát, hogy a szerződés érvényes, vagy érvénytelen.
Sikerült ily módon semmis kölcsönszerződést létrehozniuk.
Ugyanis 2006. március 1-től kezdődően a Ptk. 209. § 4. bek. első mondata megállapítja azt, hogy az egyedileg meg nem tárgyalt feltétel tisztességtelenségét önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem világos vagy nem érthető, valamint a Ptk. 209/B 2. bek-be kimondja azt, hogy az egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis. Arról pedig, hogy bankok által önhatalmúan tett közlése a törlesztőrészletek emelésének világos-e vagy sem, érthető-e vagy sem, majd akkor nyissunk vitát, ha egyetlen alkalommal is elfogadható és törvényes, tényeken alapul indokolását adja a tájékoztatásának.
Semmiségre határidő nélkül lehet hivatkozni a Ptk. 234. § szerint, semmis szerződésből pedig sem jogok, sem kötelezettségek nem származhatnak a szerződés érvénytelensége folytán, így fel nem tudni fogni a bankoknak azt a bátorságát, hogy az általuk is tudottan semmis szerződés alapján nyakló nélkül követelőznek, fenyegetőznek és igyekeznek tisztességes embereket a lakásukból eltávolítani.
Meggyőződésem az, hogy amennyiben a korrupciós listának nem az 50., hanem a 16. helyén lenne országunk, ezt meg nem mernék tenni.
A törlesztőrészlet emelésének egyébként a kölcsönszerződés szövegezéséből következően két alapvető oka lehet. Vagy a kamat emelésére okot adó körülmény következik be, vagy árfolyamváltozás történik a devizaalapú kölcsönszerződésben meghatározott deviza és forint árfolyam között. Svájci frank alapú szerződéseknél a közreadott PSZÁF tájékoztató szerint a kamat elsősorban a svájci frank kamatától függ, de mivel 2008. őszén a svájci frank kamata csaknem a nullára csökkent, majd csekély mértékben emelkedett, emiatt a törlesztőrészlet nem emelkedhetett volna jelentősen, míg az árfolyamváltozás viszonyítása a korábbihoz képest olyan a hányadost eredményez, mely egyidejűleg a törlesztőrészlet emelkedésének mértékét is adja tisztességes szerződési feltétel esetén. Csakhogy a törlesztőrészlet ennek csaknem kétszeresével nőtt.
Ezért is volt indokolt feljelentésemet a Legfőbb Ügyészséghez csalás bűncselekményének alapos gyanúja miatt megtennem.
Visszatérve a szerződés lényegéhez, a hitelező és adós között létrejött kölcsönszerződés pontosan olyan polgári jogszerződés, mint a többi, azaz ebben a felek egyenjogúak, és mellérendeltek. Semmivel sem illeti meg több jog egyiket, mint a másikat még akkor sem, ha közben nálunk a bankároknak a hatalommal a legkülönbözőbb összefonódása van.
Az állam tartsa távol magát ezektől a szerződésektől még akkor is, ha tart attól, hogy a bankok bedőlhetnek, újabb konszolidálásra szánt pénzt kérhetnek, vagy éppen az államnak bankoktól remélt különadója kerül veszélybe. Egyedül az élethez való jog alkotmányos kötelezettségének tegyen eleget a lakhatási jog veszélybe kerülése esetén az állam.
Egyébként pedig a most alkotott árfolyamrögzítésre vonatkozó törvényjavaslat módfelett tisztességtelen volt azért, mert az eszerinti szerződés módosítási kötelezettsége az adósoknak arra is utalhat, hogy a Kormány kifejezetten a bankok indokolatlan védelme okából az adósokkal megerősítteti a kölcsönszerződést azért, hogy többé érvénytelenségre a Ptk. 237. § 4. bek-e figyelembevételével ne hivatkozhassanak.
2008. március 1-től kezdődően, hála Istennek, alkalmazandó belföldi bíróság által is az 1993. április 5-i 93/13. számú Európa Tanács Irányelv, melynek alapján 243/08. szám alatt Európai Közösségek Bírósága által hozott döntés szerint tisztességtelen szerződési feltételek a szerződésben nem jelentenek kötelezettséget az adósokra nézve. Ebből következik az, hogy ha az előbb elmondottak szerinti törlesztőrészlet emelés teljesen egyértelműen tisztességtelen a magyar törvények szerint, és az adós hivatkozik arra, hogy a magyar bíróságok által elfogadott Európai Közösségek Bíróságának döntése szerint ennek a tisztességtelenségnek alapján kötelezettsége nem áll fenn, tessék csak mondani, hogy a bankok mitől is lettek olyan helyzetben, hogy mégis követelőznek?
Mégis mit képzelnek ezek magukról?
Talán ha lennének szívesek ilyen esetben bírósághoz fordulni azért, hogy a bíróság döntsön az egyenlő jogokkal rendelkező felek vitájában. Ugyanis ennek a vitának a rendezése a bíróság dolga és az fordul oda, aki követelőzni óhajt. Talán attól tartanak, hogy ha bíróság elé kerül az általuk diktált szerződésük, akkor az Európa Tanács 93/13. számú irányelve előírásának eleget téve, a nemzeti bíróság hivatalból is vizsgálni fogja a szerződés szerződési feltételeinek tisztességtelen jellegét?
Mégis mit képzelnek a bankárok akkor, amikor ők tudják legjobban azt, hogy törvénytelen, tisztességtelen, semmis, csalárd módon létrejött szerződést köttettek alá az adósokkal, majd mindenféle bírósági eljárás nélkül erőszakos módon lépnek fel.
Mégis minek képzelik ezek a hazámat?
Végül indokolt foglalkoznom azzal is, hogy a kölcsönszerződés szerinti, hitelezőket megillető rendkívüli felmondás jogának egyik indoka az adós fizetésképtelensége. Tehát időben ez azt jelenti, hogy amikor az adós már nem tudott fizetni, ezt követően valamikor a hitelező a szerződést vagy felmondja, vagy sem.
A probléma ebből az, hogy az adós nem jókedvében nem tud fizetni, hanem azért, mert valamilyen rajta kívül álló olyan körülmény következett be életében, ami a teljesítését lehetetlenné teszi. Ez pedig azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor a teljesítést lehetetlenné tevő körülmény bekövetkezett, akkor a Ptk. 312. § alapján a szerződés megszűnik a törvény erejénél fogva. Nem kell ehhez nyilatkozat sem, bírósági döntés sem, és ezért a hitelező már réges-rég elveszítette azt a jogát, hogy a szerződést megszüntesse akkor, amikor a felmondását közli. Ugyanis teljesítés lehetetlenülése okából megszűnt szerződést felmondani nem lehet.
És így jutottam el a legizgalmasabb jogi problémához.
Ahhoz, melynek ténybeli alapja az, hogy a hitelező Bank a kölcsönszerződés megkötésekor többszázezer forintot felszámolt az adóst terhelve hitelbírálati díj, beállítási jutalék és a legkülönbözőbb jogcímeken azt ígérve, hogy ennek az ellenszolgáltatásnak fejében elvégzi mindazt az ellenőrzést, ami a 723/B/2005. számú alkotmánybírósági határozatra tekintettel még a személyes adatokhoz való alkotmányos jog sérelmével is járhatott csak azért, hogy az ügyletkötés biztonságos legyen.
Másképpen fogalmazva ellenszolgáltatás fejében a hitelező bank azért is szedett be pénzt, hogy az adós számára azt a látszatot keltse, hogy a szerződés biztonságos, és adós által teljesíthető.
Ezt a kötelezettségét szegi meg a bank akkor, amikor kiderül, hogy a szerződés mégsem biztonságos és idő előtt megszűnik teljesítés lehetetlenülése okából.
Ezért Róna Péter szavai szerint hibás a termék, és a hibáért a bank felel.
A törvény szerint pedig a 312. § 3. bek-e alapján ilyen esetben bekövetkezik az, hogy a kötelezett szabadul a tartozása alól, és követelheti kárának megtérítését.
Nem hiszem, hogy túlzok akkor, ha azt mondom, hogy csak a mi, korrupciós listán 50. helyen lévő hazánkban fordulhat elő ilyen. Hogy egy bank, aminek mulasztása, hibás teljesítése folytán a törvény szerint sürgősen el kellene kerülni még az adóst is nagy ívben, nemhogy a házát, fogja magát és mindenféle bírósági eljárás nélkül megbízzon akár kétes hírű cégeket is az adósok lakásának kiürítése céljából, csak hazánkban fordulhat elő. És talán Afrika egyes országaiban.
Ami pedig az általam szerkesztett keresetlevelek alapján lehetséges, adósok által indítandó bírósági eljárásokat illeti, természetesen ügyelni kell arra, hogy a szerződés megszűnése előtti állapot esetén módja legyen a bíróságnak a Ptk. 237. § 2. bek-e alapján az érvénytelen részek kiküszöbölésével egy tisztességes szerződési feltételeket tartalmazó szerződést létrehozni, felhasználni azt a jogi lehetőséget, amit a Ptk. 209/B § 2. bek. második mondata biztosít az adósok számára. Azt, hogy tisztességtelen szerződési feltétel esetén semmiségre csak az adósok érdekében lehet hivatkozni.
Az elmondottakra tekintettel javaslom azt, hogy Boros Imre közgazdász, valamint az Országgyűlésben helyet foglaló mindazon képviselők, akik nem észlelték eddig a nemzetnek ezt a szégyenét, most már ez ügyben végképp hallgassanak el. Engedjék azt, hogy a problémát azok rendezzék le, akik a szerződést megkötötték.
A fogadatlan prókátorok már leszerepeltek, többé rájuk nincs szükség.
Ellenben a nemzet szégyenének kiküszöböléséhez az adósok helytállására most nagy szükség van. Csak úgy van értelme remélni a törvényesség helyreállítását, ha több ezer keresetlevéllel egyenként, nem spekulálva arra, hogy hátha másvalaki kikaparja a gesztenyét, a bírósági peres eljárást megindítják vagy a bank székhelye szerinti bíróságon, vagy az ügyletkötés helyén. Illetékfeljegyzési jogot legalább kérelmezve. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy mi lesz akkor, ha elveszítjük a pert. Ez a bíróság dolga. A mi dolgunk pedig az, hogy tegyük azt, amit 162 évvel ezelőtti napon, hasonlóan reménytelen helyzetben, még mindig megtettek az igazukért harcolni hajlandó magyarok.
Akkor vesztettek, hiszen augusztus 9-én Temesvár következett. De a hitükért a magyarok akkor az életüket adták. Most meg hasonló helyzetben a perköltségen lamentálunk.
Kérek 10.000 peres eljárást megindítani, és nem kell Temesvárra gondolnunk. Egyébként pedig szégyellem magam.
Siófokon 2011. július 2. napján.
Léhmann György
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Nemzeti InternetFigyelő
Mementó 2006 emlékmű
„Az elmondottakra tekintettel javaslom azt, hogy Boros Imre közgazdász, valamint az Országgyűlésben helyet foglaló mindazon képviselők, akik nem észlelték eddig a nemzetnek ezt a szégyenét, most már ez ügyben végképp hallgassanak el. Engedjék azt, hogy a problémát azok rendezzék le, akik a szerződést megkötötték.
A fogadatlan prókátorok már leszerepeltek, többé rájuk nincs szükség.
Ellenben a nemzet szégyenének kiküszöböléséhez az adósok helytállására most nagy szükség van.”
Itt es Most az utolso felvonasnal tartunk.Kepzett fiataljaink menekulnek hazajukbol,remelve azt,hogy szerencsesebb helyen a vilagnak,munkajukbol meg tudnak elni,csaladot tudnak alapitani.
Hogyan jutottunk idaig?Ezt minden orszaggyulesi es onkormanyzati kepviselo es kormanytag tudta es most is tudja.
De HALLGATNAK!Ehelyett alproblemakat,almegoldasokat es sok-sok mellebeszelest hallhatunk,olvashatunk a hivatalos mediaban.Miert uzik ezt a jatekot velunk,a kiszolgaltatott magyarokkal?Ha nem igy tennenek, akkor kiderulne:A KIRALY MEZTELEN !Nem lenne, aki hajlando lenne elmenni szavazni.Nem lenne,aki az adojabol „eltartjana”” a nemzetellenes totumfaktumokat.
Szeretnem ujra felidezni a mai helyzethez vezeto ut 1-2 staciojat:
„Magyarország pénzügyi összeomlásának
története Idézzük fel, hogy tisztán lássunk
JOGOD VAN ÁTLÁTNI – MI? HOGYAN? és MIÉRT? történt az elmúlt évtizedekben a lakosság megkerülésével és félrevezetésével…
Neked kell tájékozódnod, mert éppen a tömegtájékoztatásnak köszönhetjük, hogy az átláthatatlan manipulációkba belefásultunk és minden ellenállásra képtelenné válhatott a lakosságunk.
Jogod van arról is olvasni amiről mélyen hallgatnak a hivatalos médiákban!”
„Kezdjük egy könnyen áttekinthető kronológiai összefoglalóval Magyarország pénzügyi összeomlásáról
Fekete-szakasz
(1968–1981)
Új gazdasági mechanizmus. A társadalmi tulajdon csonthéja repedezik. A bővülő anyagi érdekeltség feszíti a korlátokat, miáltal a pénzviszonyok növekvő szerephez jutnak. A Magyar Nemzeti Bank – Fekete János aktív közreműködésével – nekilát a produktív világbanki hitelek felvételének az előkészítéséhez. 1970 és 1980 között, az utolsó ötéves tervek keretében jelentős produktív állami nagyberuházások valósulnak meg, mindenekelőtt az infrastruktúra és egyéb termelő szolgáltatások (például a távközlés, a hírközlés és a közlekedés) területén körülbelül egymilliárd dollár értékben.
Medgyessy-szakasz
(1982–1989)
A bejövő pénz – ebben a szakaszban kizárólag bankhitel! – a Fed és a Világbank által papíron és/vagy elektronikusan kibocsátott, jobbára fedezetlen játékpénz dollárhitel; ami viszont innen kiment, egyrészt értékes mezőgazdasági és ipari cikk, áru, másrészt jóval az árfolyam feletti ráfordítással, keservesen kitermelt valódi dollár a kamatos kamatok törlesztéseként. A bejött játékpénz nem termelt új értéket, mert kamatfizetésre költöttük. Az MNB belső műhelytanulmányai szerint az egymilliárd dollár hitelt tizenegymilliárd dollár kamattal terhelten fizettük vissza. A magyar társadalmi tulajdon észrevétlenül a titokban felvett pártállami hitelek fedezetévé alakult át. És hogy az adósságspirálra felépített adósságcsapdából soha többé ne szabadulhassunk ki, Medgyessy Péter vezényletével beléptették Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.
Antall-korszak
(1990–1993)
A rendszerváltás valódi célja termelőkapacitásaink privatizálása és leépítése, a magyar beruházási és fogyasztási piac megszerzése volt – a hitelek miatti „jelzálog-követelés” érvényesítése révén potom áron. Hogy a magyar társadalmi tulajdon „csonthéjas burkát” az átalakulási és társasági törvényekkel (Sárközy Tamás) feltörjék, miáltal minden használható érték és jövőbeli profit – immár közjogilag is – a nemzetközi részvénytőke tulajdonába kerüljön. Németh Miklós reformkommunista miniszterelnök néhány hónappal a hatalom (színlelt?) átadása előtt drámai bejelentést tett. Magyarország külföldi adóssága – a leírt előzmények után és dacára – huszonkétmilliárd dollár (1990).
Nos, nézzük a hatalom „átadása” mint kasszazárás körüli fontosabb makroszintű adatokat. Külső államadósság: huszonkétmilliárd dollár.
Hogy ez tételesen hogyan, miből jött össze, sohasem részletezte, mutatta be, hagyatta jóvá (például az új Országgyűléssel) senki.
Elfogadták, átvállalták, mint a Németh-kormány hagyatékát.
Állami vagyonból működő tőke: a világbanki szakértők globális, mértéktartó felértékelése szerint nyolcvan-százmilliárd dollár, üzleti-piaci értéken mérve, ami a tőkés vagyonértékelés gyakorlatában a működő tőke hozadékaként elvárható profit jelen értékre diszkontált, tőkésített összegével egyenlő.
A privatizációban a külföldi befektetők nem piacot, hanem csődportfóliót vásároltak, ezért tízszeres haszonnal vették meg a magyar termelőkapacitásokat, valójában a piacot.
Az Antall-adminisztráció legalább két történelmi hibát követett el. Egyrészt jogfolytonosan átvállalta az örökölt huszonkétmilliárd dollár (akkor még az államadósság egyenlő volt a nemzetgazdasági adóssággal, az MNB-nek pedig devizamonopóliuma volt, a forint még nem volt konvertibilis) adósságszolgálatát, anélkül hogy felülvizsgáltatta volna, miből is ered. Másrészt pánikszerűen elindította szinte a teljes működő tőke alapos előkészítés nélküli privatizációját, mintha tényleg csak jelzálogjog-érvényesítést teljesítene, kvázi külső kényszer alatt, pedig még Soros György is az ellenkezőjét tanácsolta. Schamschula György, aki ekkor Antall személyes tanácsadója volt, írásaiban szintén megemlékezik arról, hogy Antallt senki és semmi nem kötelezte sem az államadósság átvállalására, sem a kampányszerű, átgondolatlan privatizációra. A terve az volt, hogy a bevételből kifizeti a teljes adósságot, a maradékot pedig állami befektetésekre és szociális juttatásokra költi. Mint tudjuk, ebből nem lett semmi. A káposzta mind elfogyott, de a kecske nem lakott jól. Mára az állami vagyon az eredeti érték tíz százalékára olvadt, az adósság pedig a többszörösére nőtt. A nyolc-tizenkét milliárd dollárnyi privatizációs bevétel minden évben eltűnt az állami költségvetés feneketlen, a becsődölt nagybankokat is konszolidáló bendőjében.
Horn-szakasz
(1994–1997)
1995-ben és 1996-ban az infláció az égbe szökött, 28-30 százalék volt, a kamatláb még ezt is meghaladta. A gyógyító érvágásnak mondott Bokros-csomag hatására a reálbérek mélyen az 1989-es szint alá zuhantak, és ekkor érték az első súlyos találatok az általános egészségbiztosítást és az ingyenes orvosi ellátást is. A büdzsén tátongó hatalmas lyukakat a pótlólagos privatizációs bevételekkel igyekeztek betömni, körülbelül négymilliárd dollárért eladták a teljes energiaszektort egy német-francia állami konzorciumnak, nyolc százalék tőkearányos állami profitgaranciával. A tranzakció egész bevételét az államadósság csökkentésére fordították, de a szakasz végére így is meghaladta a 38-40 milliárd dollárt. Viszont első ízben sikerült valutatartalékot képezni tíz-tizenkét milliárd dollár összegben. 1998-ra az állami vagyon hetven százalékát már privatizálták, döntő hányada multinacionális cégek tulajdonába került.
Az állam megkezdte a forintért vásárolható államkötvények kibocsátását is, miáltal megkezdődött az állam eladósodásának második, „belföldi” szakasza. Ennek lényege, hogy a költségvetés növekvő hiányát államkötvények eladásával fedezik, ami tovább fokozza a távlati esélytelenséget, hiszen az államkötvények kamata (a vásárlók profitja) – húsz-huszonöt százaléka – jóval meghaladta a banki hitelkamatok mértékét.
Az időszak végén véghezvittek egy különös tranzakciót is, az úgynevezett adósságkonverziót kétezermilliárd forint összegben. Ami azt jelentette, hogy az MNB által „előtalált” újabb dolláradósság egy részét könyveléstechnikailag bevitték az állami költségvetésbe, kamatozóvá téve, és ezzel még tovább növelve a büdzsé amúgy is egyre elviselhetetlenebb kamatterheit, melyek már akkor is a költségvetés húsz-huszonöt százalékát tették ki.
Orbán-szakasz
(1998–2001)
A forint konvertibilissé vált, az MNB devizamonopóliuma is megszűnt. Ettől kezdve minden természetes és jogi személy is hozzájuthatott külföldi hitelekhez – ennek okán megkülönböztetjük az államadósság és a nemzetgazdaság adóssága fogalmakat. Természetszerűleg a második jelenti a nagyobb hitelösszeget, mert az állam adósságán túl már tartalmazza a vállalkozások, a kereskedelmi bankok, az önkormányzatok és a magánszemélyek hiteleit, tartozásait is (beleértve a multinacionális nagyvállalatok hitelállományát is), mivel mindezen tartozások kamatait, profitját és tőketörlesztését is a belföldi magyar munkateljesítménynek kell kitermelnie.
A szakasz sok tekintetben jelentős javulást eredményezett mind a makro-, mind a mikroszféra gazdálkodási mutatóiban. A külső államadósság mintegy 43 milliárd dollárra rúgott, de a belső államadósság nagyobb mértékben nőtt, az időszak végére elérte a kilencezermilliárd forintot. A valutatartalék összege nem változott jelentősen. Az Orbán-kormány is folytatta a privatizációt, de sokkal szolidabban, mint elődei.
Az állami vagyon maradványértéke az 1990-esnek már csak körülbelül húsz százaléka.
Gyurcsány-szakasz
(2002–2008)
Az Európai Unióba történő belépésünk után előtérbe került az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítése, miszerint az államadósság nem haladhatja meg a GDP hatvan százalékát, a költségvetés hiánya pedig a GDP három százalékát.
Az állam külső adóssága 2006 januárjában 66,3 milliárd dollár volt.
2008-ban a nemzetgazdaság összevont adóssága körülbelül 130-140 milliárd dollárra becsülhető, ebből a lakossági eladósodás közzétett összege önmagában több mint harmincmilliárd dollár.
A külső államadósság pontos összege nem ismert – legalább hetven-nyolcvan milliárd dollár –, sem a maastrichti követelményekhez mért adatban, sem a költségvetés adósságszolgálatában nem szerepel. Ezekben csak az államkötvények állománya – a „belföldi” adósság – van feltüntetve.
Hivatalosan az államkötvények forintban nyilvántartott állományát nevezik államadósságnak, vagyis azt az összeget, amely közvetlenül az állami tevékenységek következtében keletkezett, és mint ilyen, egyrészt a kamatszolgálat, másrészt a maastrichti viszonyítás alapjául szolgál. Ez az összeg – tehát a „hivatalos” államadósság – jelenleg körülbelül tizennyolcezer-milliárd forint körüli, a GDP mintegy nyolcvan százaléka, a hatvanszázalékos uniós limittel szemben.
A teljes kamatszolgálatot Magyarország azonban nem a „hivatalos államadósság” után, hanem a nemzetgazdaság teljes adóssága után fizeti. Mekkora lehet ez az összeg?
Minimum a kettőnek (külföldi és belföldi) összege, vagyis 140?+ 90?=?230 milliárd dollár. De még ez az összeg sem teljes, tőkehozadék ugyanis nem kizárólag kamat formájában keletkezik, s hagyja el az országot.
Tőkehozadék a profit is, ami nem a banktőke, hanem a termelő tőke hozadéka. A külföldi befektetések állománya ötven-hatvan milliárd dollárra becsülhető (1998-ban, amikor a privatizáció lényegében befejeződött, húszmilliárd dollár körül volt). Ebben azonban nincs benne az a termelőtőke-érték, amely az állami vagyon kampányszerű privatizációjában vált multinacionális tulajdonná. Ennek piaci-forgalmi értéke az 1990-es dollárparitáson számolva körülbelül százmilliárd dollár volt, átszámítva a mai paritásra legkevesebb 250-300 milliárd dollár körüli értéket ad. A hármat (230 + 50 + 250) összeadva, és mindent lefelé kerekítve – minimum ötszázmilliárd dollár hitel + „tőketartozás” adódik; a felvett hitelekből meg egyszerűen abból, hogy a privatizált vagyon már nem a magyar nemzetgazdaságnak termeli a profitot, hanem a multinacionális tulajdonosnak, aki az átlagprofitrátának megfelelő hozadékot realizálja, ami tőkearányosan számolva évi nyolc százalék.
Mint minden kapott hitellel, kölcsönnel, tartozással kapcsolatban, felvetődik a visszafizethetőség kérdése. Aki gondolkodik és számol egy kicsit, az világosan átlátja: lehetetlen. És nem elsősorban a visszafizetendő összeg intergalaktikus méretei miatt. Mert miből is lehet visszafizetni – kamatos kamatostul – bármilyen tartozást? Többletjövedelemből, pótlólagos profitból.
Pont ez az, amire a mi országunknak már semmilyen lehetősége nincs, hiszen éppen az a működő tőkénk veszett oda az állami vagyon nyolc-tízéves elprivatizálásakor, amely a profittermelésre alkalmas lenne. Most végre be kell látnunk – aritmetikai és közgazdasági egyszeregy –, hogy sem a kamatokat, sem a tőketartozást nem tudjuk soha visszafizetni, egyszerűen azért, mert nincs semmilyen profittermelő portfóliónk. Emiatt egyetlen „lehetőségünk”, hogy mindig új hiteleket veszünk fel, egyre romló feltételekkel, csak azért, hogy a már meglévő hiteleink adósságszolgálatát fizetni tudjuk.
Összeomló kártyavár
Ma éppen ez folyik – állami és egyéni szinten egyaránt. Az emberek előveszik harmadik-negyedik hitelkártyájukat, a szegény országok, népek kifosztásában egyesült nyugat-kelet és kelet-nyugat újkori könyöradományát, csak hogy befizessék a többi kártya használatának éppen esedékes kamatszolgálatát.
Az állam is ezt teszi – minimum 1982 óta.
Ezek azok az igazi okok, amiért évről évre több adót és járulékot kell fizetnünk, s ez a generális, évtizedek óta elhazudott oka annak is, hogy most még az egészségbiztosításunkat is elveszik.
A pénzkibocsátás jogát az állam átengedte a magánbankoknak.
A legfőbb baj forrása, hogy a pénz túlnyomó részét nem az állam bocsátja ki.
A magánbankoknak így jogosítványa van arra, hogy „kölcsön” adjanak olyan pénzt, ami addig nem is létezett, és ezért kamatot szedjenek.
Új pénz hitelfelvételkor keletkezik (nem készpénz, hanem számlapénz, ami elfogadottságát tekintve a készpénzzel ekvivalens: az emberek, cégek és APEH szemében „ugyanolyan forint”).
Bár a hitelpénzt a bank teremti (ráírja a hitelfelvevő bankszámlájára, ezzel ténylegesen növekszik a gazdaságban a pénzmennyiség), a hitelpénzért vásárolt eszközért (pl. szekrény vagy lakás) az egész gazdaság fizet a pénz értéktelenedésével.
Ám a pénzteremtés haszna nem az állami költségvetést segíti (ami az adókat csökkentené). Az állam még el is adósodik: kamatra kölcsön kapja azt a pénzt, amit magasabb tartalékráta mellett kibocsáthatott volna, de sajnos (az MNB „jóvoltából”) az állam helyett magánbankok teremtettek. Ezért az adókból kamatot fizet. Az állam közpénzből finanszírozott magánpénzbehajtóvá vált.
Hiába dolgozunk egyre többet, nincs látszata. Ja, a valutatartalékunk jelenleg tizenhatmilliárd dollár…
Az európai csatlakozásunk egyik aláírt szerződéses feltétele volt, hogy a magyar termőföld váljék az uniós működőtőke-piac szerves, mobilizálható részelemévé, vagyis váljék eladhatóvá és megvehetővé.
A kapott hétéves moratórium 2009-ben lejár! Czike László közgazdász, publicista
BEJEGYEZTE: 1956 DÁTUM: 3/03/2008
Mi a megoldás?
Az Országgyűlésnek mindössze egyszerű többséggel kell módosítani a feles törvénnyel elfogadott MNB-törvényt úgy, hogy az állam magához vonja a monetáris felségjogokat, amelyek eredetileg is az államot illetik! Olvass utána!
Aki utána olvas a háttérnek, az már pontosan tudja:
A pénzkibocsátás jogát az állam átengedte a magánbankoknak.
A legfőbb baj forrása, hogy a pénz túlnyomó részét nem az állam bocsátja ki.
A magánbankoknak így jogosítványa van arra, hogy „kölcsön” adjanak olyan pénzt, ami addig nem is létezett, és ezért kamatot szedjenek.
Új pénz hitelfelvételkor keletkezik (nem készpénz, hanem számlapénz, ami elfogadottságát tekintve a készpénzzel ekvivalens: az emberek, cégek és APEH szemében „ugyanolyan forint”).
Bár a hitelpénzt a bank teremti (ráírja a hitelfelvevő bankszámlájára, ezzel ténylegesen növekszik a gazdaságban a pénzmennyiség), a hitelpénzért vásárolt eszközért (pl. szekrény vagy lakás) az egész gazdaság fizet a pénz értéktelenedésével.
Ám a pénzteremtés haszna nem az állami költségvetést segíti (ami az adókat csökkentené). Az állam még el is adósodik: kamatra kölcsön kapja azt a pénzt…
* az MNB 1996 óta teljesen független az ÁSZ-tól, az Országgyűléstől
* az MNB kizárólag a világot meghatározó pénzhatalmi rendszereknek alárendelt.
* Magyarországot a Valutaalap nevű intézmény vezeti és manipulálja
* A gazdasági válság kapcsán 2009-ben alapvetően megszűnt a fizetőképes kereslet
* A pénzkínálatot 2009-ben a központi bank mesterségesen csökkentette azért, hogy az irányítói/tulajdonosai rátehessék a kezüket mások vagyonára
* Magyarországon a monetáris politika megváltoztatásához mindössze a feles törvénnyel elfogadott MNB-törvényt kell módosítani úgy, hogy az állam vegye vissza a saját kezébe a pénzkibocsátás jogát, amely eredendően az államot illeti
* Az alkotmányossági rendnek megfelelően a monetáris felségjogok gyakorlása a közhatalmat, azaz az államot illetik
Továbbá nyíltan meg kell kérdezni:
Miért 5 % a banki tartalékráta Magyarországon?”
http://www.kulturaliskreativok.eoldal.hu/
KOSZONETET MONDOK MINDEN MAGYAR EMBERNEK,AKI A VEGVESZELYBEN LEVO MAGYAR CSALADOKAT MENTIK.TETTEKKEL es NEM SZOVIRAGOKKAL,MELLEBESZELESSEL,MASZATOLASSAL.
…es foleg nem „hivatalbol”,tobb 10 vagy 100 ezres ,esetleg millios fizetsegert.Melyseges megvetest erzek azok irant is,akik a magyar nemzettol ELLOPOTT/elprivatizalt vagyonbol JOTEKONYKODNAK.
Uram! Ön már megint nem fér a bőrébe! Megmondtam, hogy ha még egyszer ekkora litániát ír úgy, hogy ezek nem a saját gondolatai, kitiltom a hozzászólók közül. Kérem, vegye komolyan felszólításomat.
Mi szükség ilyen szófosásra? Ráadásul nem képes egy hozzászólást egyszerre elvégezni? Nem csak annyi javítandó lenne az írásban, amit másodszorra is beírt.
Kérem, vegye komolyan, hogy figyelmeztetésem az utolsó!
Híradmin
Javitas:“eltartjana””=”eltartana”