Berlinben legalább van valaki, aki ismeri az igazi ellenséget
Ukrajna nem barát, hanem Németország egyik legnagyobb ellensége? Tarik Cyril Amar legfrissebb elemzésében rávilágít Alice Weidel tabudöntögető beszédére, amely alapjaiban rengetheti meg a német közvéleményt. Az AfD kancellárjelölt-aspiránsa szerint Berlin asszisztál a saját ipari öngyilkosságához, miközben mukkanni sem mer az országot ért infrastrukturális támadások láttán. Amar tűpontos látlelete egy olyan politikai áttörésről, amely kimondja: Németországot nem Oroszország, hanem a saját szövetségesei támadták meg.
Alice Weidel, az AfD (Alternatíva Németországért) társelnöke olyan beszédet mondott, amelyre minden Németország-megfigyelőnek feszülten figyelnie kellene. És nem csupán Weidel megkerülhetetlen politikai súlya miatt.
Weidel az ország egyik legmeghatározóbb politikusa, akinek komoly esélye van a legmagasabb állami tisztségek betöltésére: ha az újjobboldali pártja áttörést ér el, és kormányt alakít Berlinben, minden bizonnyal ő lesz a kancellár. Társelnöke, Tino Chrupalla mellett ő képviseli az egyetlen érdemi ellenzéki erőt a jelenlegi német parlamentben.
Ami ezt a Heilbronnban, a klasszikusan „nyugatnémet” Baden-Württemberg tartományi választási kampányában elhangzott beszédet különlegessé teszi, az a példátlanul nyílt, harcias, ugyanakkor kíméletlenül logikus és őszinte megközelítése egy fajsúlyos témának: Németország Ukrajnához fűződő mazochista viszonyának.
Nem mintha más témák nem kerültek volna terítékre. Weidel egy igazi, élvezetesen harcias „Rundumschlag”-gal (össztűzzel) indított ott, ahol várható volt: a valaha büszke, mára viszont megállíthatatlanul süllyedő német nemzetgazdaság siralmas állapotánál. Emlékeztette népes hallgatóságát, hogy a német ipar vérzik, munkahelyek szűnnek meg és cégek menekülnek el; a nemzeti csődstatisztikák horrorisztikusak, és sorra döntik a negatív rekordokat; a hagyományos pártok pedig semmi mást nem tudnak felmutatni, mint a „szokásos receptet”.
Ennek ellenére, mint a legtöbb jobboldali politikus – legyen az hagyományos vagy rendszerkritikus –, a korábbi üzleti tanácsadó Weidel sem szolgál túl eredeti javaslatokkal. Panaszkodik, hogy a németországi termelés olyan drága lett, hogy az egész gazdaság elveszítette nemzetközi versenyképességét. Ez vitathatatlanul igaz.
Azonban a dolgok akkor válnak kérdésessé, amikor Weidel elkezdi magyarázni a nemzeti bajok okait. Meglátása szerint a túl magas költségek közé tartoznak általában az adók, a bérjárulékok és a társadalombiztosítási befizetések. Ez egy klasszikus konzervatív álláspont: ha bármi baj van a kapitalizmussal, az azért van, mert a jövedelmi és hatalmi piramis alján lévőknek még mindig túl jól megy a soruk. „Építsük le az államot és bízzunk a piac csodatévő erejében” – nagyjából ez a lényege Weidel igencsak elcsépelt jövőképének.
E tekintetben Weidel beszéde nem kínált semmi olyat, amit ne hallanánk unalomig a jelenlegi berlini centrista kormánytól, élén a fősodratú konzervatív „főtanítómesterrel”, Friedrich Merz-cel. Lényegében: „fogd be, dolgozz keményebben, és kérj kevesebbet (legalábbis, ha nem vagy olyan gazdag, mint én és a barátaim)”.
Mivel ebből kevés hangzik valódi alternatívának az „Alternatíva Németországért” részéről, vajon az AfD valóban képes lesz-e megtörni a hagyományos pártok szorítását azáltal, hogy újabb – legalább – tíz százalékot szerez a választók körében? Egy olyan országban, ahol még a kormány is elismeri, hogy az állampolgárok 17,6 százalékának nélkülöznie kell „alapvető javakat és társadalmi tevékenységeket a szegénység miatt”? Egy olyan társadalomban, ahol 2,2 millió gyermeket hivatalosan is a szegénység kockázatának kitett vagy szegény kategóriába sorolnak? Ahol a jövedelmi egyenlőtlenség egyre súlyosabb, és Németország öt leggazdagabb családja immár 250 milliárd eurós együttes vagyonnal büszkélkedhet, ami több, mint a szegényebb népesség felének – több mint 40 millió embernek – az összes vagyona? Ahol végül a kemény munka már nem garantálja a felemelkedést? A magánvagyonok több mint felét ma már öröklik vagy ajándékba kapják, a gazdagok körében pedig ez az arány eléri a 75-80%-ot.
Weidel kritikája Berlin és az EU jelenlegi gazdasági öngyilkos stratégiájával kapcsolatban gyakran frissítően pontos, de ez a könnyebbik rész. Ám az „vaslady” szerepében tetszelegve, több vért, verejtéket és könnyeket ígérni azoknak, akiknek ebből már kijutott bőven, könnyen odavezethet, hogy az AfD megreked a jelenlegi, országosan 30% alatti szintjén, amely Nyugaton gyengébb, és csak Keleten erősebb. Weidelnek és az AfD szilárdan neoliberális szárnyának nem ártana, ha még nem lenne túl magabiztos.
Mert ha a párt választói bázisa megreked ahelyett, hogy tovább emelkedne, akkor az AfD nem lesz képes áttörni a hagyományos pártok antidemokratikus és vitathatóan alkotmányellenes kirekesztő politikáját, a hírhedt „tűzfalat”. Ezt a tűzfalat a német propagandisztikus és konformista fősodratú média szorgalmasan támogatja, valójában azonban egy botrány, mivel súlyosan diszkriminálja a német választók több mint egyötödét, akik így gyakorlatilag részlegesen jogfosztottá válnak. Ennek a botránynak a felszámolásához azonban olyan választási sikerre lesz szükség, amilyet az AfD még nem ért el. Ez puszta tény. Weidel merev kapitalista dogmatizmusa zsákutca lehet, ami az AfD-t minden jelenlegi szárnyalása ellenére egy „majdnem sikerült” történetté teheti. Majd meglátjuk.
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Weidel egy kulcsfontosságú ponttal egészítette ki a német gazdaság drámai visszaesésének diagnózisát. Egy olyan ponttal, amelyről szinte egyetlen más német csúcspolitikusnak sincs bátorsága őszintén beszélni a nyilvánosság előtt: Weidel szerint a fő oka a német összeomlásnak a „robbanásszerűen megnövekedett energiaköltségek”, és ez a robbanás „hazai gyártmány”, a hagyományos pártok katasztrofális, önsorsrontó politikájának eredménye.
Bár ezen önfojtogató intézkedések nagy részét az atomenergiából való ideológiai alapú kivonulás és a globális felmelegedés elleni elhibázott kísérletek vezérelték, egy tényező kiemelkedik, mert az élet-halál kérdése a szó szoros értelmében: az ukrajnai háború. Ami a valóságban egy közvetett háború Oroszország és a Nyugat (beleértve Németországot) között, Ukrajnán keresztül.
Közvetlen következménye nem magának a háborúnak, hanem a hozzá való hozzáállásnak, amelyet legalább két egymást követő berlini kormány (először a szerencsétlen Olaf „a Vigyorgó” Scholz, most pedig Friedrich „a Megrovó” Merz alatt) képviselt, hogy a német energia ára elviselhetetlenül megdrágult.
Még a hivatalos német ügynökségek és a fősodratú média sem tudták elhallgatni ezt az alapvető tényt. A szövetségi statisztikai hivatal adatai szerint 2023 elején a földgáz ipari ára 50,7%-kal volt magasabb, mint a 2022. februári eszkaláció előtt; az elektromos áramé 27,3%-kal, a kőolajszármazékoké pedig 12,6%-kal nőtt. 2025 februárjában a német háztartások döbbenetesen többet, 31%-kal többet fizettek az energiáért, mint 2021-ben. Egy hónappal később a tekintélyes Handelsblatt „hatalmasnak” nevezte a 2022 előtti időszakhoz képest tapasztalt „árrobbanást”, és arról számolt be, hogy a lakossági gázárak alig több mint egy év alatt csaknem 80%-kal emelkedtek. Érdemes ezen elgondolkodni. Ahol pedig a polgárok pénztárcáját ennyire megszorítják, ott természetesen az egész gazdaság is súlyosan megszenvedi a következményeket.
És éppen most erősítette meg az EU, hogy 2027-ig teljesen leáll az orosz gázszállítások utolsó maradványairól is. Sok szerencsét hozzá!
Weidel kitért a háborúval kapcsolatos német politika őrületére és az őrület legemblematikusabb szimbólumára: az Északi Áramlat vezetékek megsemmisítésére, valamint Berlin erre adott perverz válaszára.
Weidel helyesen mutatott rá, hogy az AfD régóta hangoztatott – és észszerű – érveit az Oroszországgal való érdemi békére való törekvés mellett régóta a szokásos boszorkányüldöző rágalmakkal illetik. Ez az a fajta neomccarthyista elnyomás, amellyel a háborús lázban égő NATO-EU Európában minden olyan józan észrevételt illetnek, amely az „értelmetlen halál” (Weidel) végére irányulna. Weidel irgalmatlan volt akkor is, amikor pellengérre állította a békeperspektívák szisztematikus szabotálását legalább két német kormány, valamint az EU-s és európai harcostársaik részéről. Mindenki számára nyilvánvaló? Igen, a józan embereknek. De nem a német fősodratú médiában és az elit körében.
És ekkor jött az a szakasz, amely valósággal felrobbantotta a termet: „Ez a [berlini] kormány mukkanni sem mer”, amikor ukránok – más titkosszolgálatok segítségével (akiket Weidel óvatosan nem nevezett meg) – „az arcunkba” robbantják a német energiainfrastruktúrát. Weidel őszinte felháborodással kérdezte, hogyan maradhat néma egy német kormány ilyen helyzetben. Hiszen „az olcsó gázszállítás elmaradása nemcsak Németországnak, hanem egész Európának árt, de leginkább Németországnak”. Ez betalált. Ennyit a Scholz- és Merz-kormányok hitelességéről, és Merz európai vezető szerepre irányuló törekvéseiről.
És igen, az Északi Áramlat-botrány nem csupán politikai és gazdasági katasztrófa. Rosszabb annál, mert a behódolás szégyenteljes megnyilvánulása is: „Hogy lehet, hogy egy kormánynak ennyi önbecsülése sincs?” – tette fel a kérdést Weidel, utalva arra, hogy még csak meg sem próbálják valóban felderíteni az efféle kirívó gazdasági szabotázsakciót. Ez valóban a kérdés. Még egy tőle fényévnyi távolságra lévő baloldali megfigyelő is csak egyetérteni tud: az elemi hazafiasság és tisztesség teljes hiánya kell ahhoz, hogy valaki ne érezze át ezt a felháborodást.
A kijevi vezetés számára a dolgok még rosszabbra fordultak: Weidel egyértelművé tette, hogy egy olyan ország, amely így támadja Németországot, nem barát. Nyilvánvaló? Igen, de nem Németországban. Még nem. Kijelentette pártja azon szándékát, hogy Ukrajnát – és személyesen Zelenszkijt – fizetésre kötelezze, ha az AfD hatalomra kerül Berlinben. Nemcsak az ukránok Északi Áramlat elleni terrortámadása által okozott hatalmas károkért, hanem azért a több tízmilliárdért is, amit a korábbi német kormányok pumpáltak a világ egyik legkorruptabb rezsimjébe.
Érdekes módon ez volt az a pillanat, amikor a közönség a szokásos taps mellett hangos fújolással is reagált. Egyértelmű, hogy még nem mindenki szembesült a valósággal, ha Németország és az Ukrajnához fűződő önsorsrontó viszonyáról van szó. De Weidelnek igaza van abban is, hogy Németországnak semlegesnek kellett volna maradnia, ahelyett, hogy lelkesen csatlakozik a Nyugat Oroszország elleni keresztes hadjáratához. Berlin „tisztességes közvetítőként” szolgálhatott volna, amivel mindenki nyert volna: nemcsak a németek, hanem ukránok milliói is.
Bármit is gondoljunk a Weidel által kínált piaci-dogmatikus thatcherizmusról, a Donald Trump iránti túlzott tiszteletről vagy a külpolitikát és a nemzeti érdekeket érintő kíméletlen őszinteségről, kétségtelen, hogy ez a beszéd áttörést jelentett. Ez volt az első alkalom, hogy egy jelentős, komoly választási esélyekkel rendelkező német párt kiállt és kimondta a nyilvánvalót: Németországot Ukrajna (és jó néhány más „barát” Varsótól Londonon át Washingtonig, még ha Weidel ezt a részt finomabban is érintette) támadta meg, nem Oroszország.
Ezért Németország és a németek számára Ukrajna minden, csak nem baráti állam. Abszurd – hogy finoman fogalmazzunk –, hogy a német kormányok tönkretették az orosz kapcsolatokat és a saját gazdaságukat is, miközben Kijevet pénzzel és fegyverekkel tömik. Ez egy hatalmas nemzeti botrány, éppolyan egyértelmű, mint hogy kettő meg kettő az négy. És mint minden tény, ez is igaz marad, függetlenül attól, kinek van bátorsága ezt kimondani.
Írta: Tarik Cyril Amar
A cikk eredeti címe: At least someone in Berlin knows the true enemy, fordította a Nemzeti InternetFigyelő (NIF) közössége
Figyelem! A fenti hír propagandának minősül, mivel az a mindig nagyon “demokratikus” EU-ban üldözött, betiltott és propagandistának kikiáltott Russia Today értesülései nyomán készült.
Kiemelt képen: Alice Weidel, az Alternatíva Németországért (AfD) politikai párt társelnöke / fotó: © Sean Gallup/Getty Images
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Mementó 2006 emlékmű
