Bátorságról komoly komolytalanul
Az elmúlt hét egyik kis szenzációja volt az a komoly siker, hogy egy ős-nemzeti réteg tagjai felgöngyölítettek egy súlyosan fertőzött antiszemitát. Sikerült bíróság elé állítani és elítéltetni. A bátorság hiába, na! Le a kalappal.
Évtizedek óta motoszkál bennem az értetlenség Raoul Wallenberggel kapcsolatban. Már, mint az eltűnése és halála. Közvetlenül 1955 után Lévai Jenő írt egy könyvet Wallenbergről, melyben célzott a felszabadító szovjet hadsereg általi elfogására. Ezzel azt érte el, hogy a könyvét indexre tették.
Aztán vagy három évtizeddel később a hazai szamizdat és a nyugati magyar adók, újságok foglalkozott Wallenberggel, gyakorlatilag egyetértve a tényekkel, miszerint a felszabadítók hurcolták el és a Szovjetunióban rabként halt meg.
Először azt nem értem, hogy ha csodálatos embermentő volt, akkor nem körülrajongani, kitüntetni kellett volna?
De a fontos kérdés mégis csak az, hogy ezt a csodálatos embermentőt miért nem próbálták megmenteni, miért nem álltak ki érte, miért nem fordították fel a világot miatta azon mostanság igen bátor népcsoport tagjai, akiket megmentett, akiknek a szüleit, rokonait megmentette?
Ja kérem a hála nem politikai kategória – olvastam valahol. Lehet, de gerinc, tisztesség és becsület is van a világon. Vagy ez nyelvtanilag feltételes mód?
Az egyik Kabos Gyula filmben Kabos kijelenti, hogy az ő ősei Árpáddal jöttek be. A megdöbbenésre folytatja, „igen. Még 1860-ban Kohn Árpáddal…”
A fent említett hírrel kapcsolatban jutott az eszembe a film. Nem is értem, miért érzem a humort benne?
És egy komoly, de elgondolkoztató utószó.
Egyik liberális újság cikkének címe, hogy tízezrek életét mentette meg. Mármint Wallenberg. Újra csak azt tudom kérdezni, hogy Őt meg miért nem tudták ezek a tízezrek megmenteni? Voltak egyáltalán néhányan közülük, akik akarták?
Havrilla István
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)