Azt a 14 napot nem lehet feledni – NDK-menekültek lelkésze voltam (II.)

A táborlét hetei alatt sokszor feltettem a kérdést, miért menekültek el tízezrek a szocializmus „mintaállamából”, a mindent legalább 150 %-osan teljesítő, túlteljesítő NDK-ból? Ahonnan megbízható adatok szerint, s betonbiztos határőrizetük ellenére 1949-1980 között közel 3 millióan mentek el. A kelet-német hatalom lényege szerint mi más feleletet adhatott erre, mint ezt: „Mit akarnak még ezek, mindenük megvan: diploma, lakás, jó állás, az önmegvalósítás sok lehetősége”. Az NDK hatalom frivolitását ők maguk leplezték le, amikor sajtójukon keresztül így érveltek: „Magyarország NSZK befolyásra emberkereskedelembe bocsátkozott”.

Csakhogy a csillebérci táborban másról is szóltak a vallomások. A berlini kutatóorvos így fogalmazott: „Nem akarok egy életen át lakással, pozícióval megvásárolt lekötelezettje maradni annak az államnak!”. Egy drezdai mérnök pedig így: „Elegem van abból, hogy gyereknek nézzenek, és mások mondják meg, mit szabad, mit nem, miről mit gondoljak. Elég volt a gyámkodásból!”. „Nekünk mindenünk megvolt otthon. Saját üzletünk volt, gazdagok voltunk. De bezárva. Mintha börtönben éltünk volna. És egyszerűen elfogyott a levegő, fuldokoltam Honecker országlásában!”…

És akkor miért indultak meg a gyerekkorból alig kinőtt fiatalok, és mások, meg olyanok, akik az utolsó napokban, amikor a Lager2 vaskerítésére kitették a „Megtelt” táblát, jöttek, mindennek ellenére jöttek?…Mi másról szóltak ők, akár szótlanságukkal is, mint a „szabadság hívásáról” E. Käsemann német újszövetséges szerint?! Arról a lélek, az emberlét mélységeiből felhangzó szabadságvágynak a hívásáról, amit nem lehet falak közé zárni, elhallgattatni, agyonideologizálni, megvásárolni, titkos államhatalmi szervekkel megfojtani, mivel ez az Istentől teremtett emberlét alapfeltétele és alapélménye. S ha nincs, vagy ha a szabadságról csak kicsit s félve énekelhetünk (Csiha Kálmán), akkor a lélek és a szellem megkeresi és meg is találja előbb vagy utóbb a kitörési pontokat. Ilyen kitörési pont volt 1989 őszének eleje, s ennek hajszálerei voltak menekülttáboraink.

Bizony, Budapest és a menekülttábor volt az, ahol először szabadon törhetett fel a lelkekből ez a mélységesen mély és istentávlatosan magas igény a szabadság után. Mert erről beszéltek egymásnak a táborban is, mint valami nagy felfedezésről, ami közös mozgatóereje volt eljövetelüknek. Erről énekeltünk velük, imáikban is ezt kérték, az Igékben is erre kaptak bíztatást a testvéreinkké lett idegenek, akik kicsit a mi vágyainkat is megélték, megvalósították. A szabadságvágyat. Ebben testvérré születtünk azokban a napokban. „A talán mégis lehetséges” nagy kataklizmájában. És ez egyszeri nemzedéki élménnyé lett, kicsit kelet-európai közös sorsélménnyé. Később millióké. Itt még „laboratóriumi helyzetben”. Ezért tudtuk együtt imádkozni-énekelni a közben táborunkba is megérkezett zöld Die Fontäne-Források c. nemzetközi egyházi énekgyűjteményből a német-svéd éneket: „Wir wollen Freiheit, um uns selbst zu finden…”. Szabad fordításban: Szabadságot akarunk, hogy megtaláljuk önmagunkat, szabadságot, amivel kezdhetünk is valamit. Szabadságot, amelyben szabadon álmodozhatunk, s ahol a fák és a virágok gyökeret ereszthetnek. S az ének elképesztő aktuálisan így folytatódott: Mégis falak választják el az embereket, és csak szögesdrótokon át tekinthetünk egymásra. Szolgai énünk börtönné változott, s félelmünk köveiből épült fel. Urunk, Te vagy a Bíró! Csak Te tudsz megszabadítani minket, s ha Te szabadnak nyilvánítasz, akkor valóban megékezett a szabadság…Ez az üzenet csendült vissza azokban az Igékben is, melyeket beszélgetéseinkben, áhítatokon refrénszerűen mondtunk, a mély és teljesebb emberi szabadságra történő isteni hívásként: Ha az Úr megszabadít, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36) – Ahol az Úrnak a Lelke, ott van a szabadság (2Kor 3,17). Igen, a táborlét, a bezártság, a csak felfele futás napi lehetősége és élménye az imádságokban, az énekekben, az Igékben hozta el a szabadság előízét a táborlakóknak.

És eljött a valóban sorsfordító nap is, szeptember 10., vasárnap. A tovább már nem fokozható várakozás napja. A tárgyalások előrehaladtak. Kohl német kancellár és Gorbacsov szovjet főtitkár megállapodása küszöbön állt. Mindenki a médiákra figyelt. De ezen a napon még sok minden más is történt.
A Nagyvárad-téri református templomban délelőtt 10 órakor „menekültvasárnapi istentiszteletet” tartottunk, melyen a táborokból többen részt vettek. Voltak olyan NDK-s szülők, akik azt kérték, itt a templomban kereszteljem meg gyermekeiket. Ezt tettem. Három gyermeket jelöltünk meg a keresztség szentségével. Különös érzés volt ez nekik is, nekem is. A szülők így fogalmaztak: Nem akarunk pogányként bemenni az új hazába. Ha meg vissza kell mennünk, legalább ők az Úr Jézus védelme alatt lesznek majd. Az istentiszteleten jelen volt a CNN, egy kanadai tv-társaság forgatócsoportja, a SkySuperChanell, német és osztrák tv-sek. Valami vibrált a levegőben. Ismét elénekeltük Bonhoeffer énekét: Áldó hatalmak oltalmába rejtve, Csak várjuk békén mindazt, ami jő…” És jött sok minden. Beköszöntött hozzánk egy napra, egy órára a történő történelem.

Délután visszatértem a táborba, ahol már mindenki a szabadító jó hírre várt. Rám azok, akik úgy döntöttek: megkereszteltetik gyermeküket, megkeresztelkednek ők maguk is. Tíz fő jelentkezett családostul, velük röviden elbeszélgettem a keresztség értelméről. Esti istentiszteletünkön a hangártemplom ismét zsúfolásig megtelt. NDK-sok, tv-sek, újságírók szorongtak az úrasztala előtt. Már nem tudtak ülve maradni. Mellettem állt feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő, aki a Héber levélből olvasott fel részleteket a hit hőseiről s magáról a hitről, mely a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Másik oldalon Lehel László ökumenikus főtitkár, előttem Gottfried Mireau barátom, német egyházi újságíró, láthatóan megrendülten, lázasan jegyzetel papírlapjaira. Balog Zoltán református lelkész is szól az istentisztelten résztvevőkhöz. Kint még a hangártemplom tetejére is felmásztak az emberek, a fákon ülve, feszülten várták a bejelentést. Az esti áhítat után nem sokkal berobbant a nagy hír: Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, Magyarország 1989. szeptember 10-ről 11-re éjféltől megnyitja határát Ausztria felé, az NDK menekültek szabadon elhagyhatják Magyarországot. Ezt a hírt Dr. Arnot úr, az NSZK budapesti nagykövete jelentette be a közel tízezres tömegnek. S ami következett, az leírhatatlan. Ma is csak megrendülten tudok visszaemlékezni azokra a percekre, órákra, arra az éjszakára. A szabadság ezrek lelke mélyéből feltörő örömünnepére, az ujjongásra, a sírásra, az ölelkezésre, amint egy pillanatra mindenki igazán testvérévé született a másiknak. A szabadság mámora volt ez. Sokan megkérdezték tőlem is: „Igaz ez, lelkész úr? Tényleg igaz? Mégis mehetünk? Nem vernek át?”. Igen, ez volt az a nap, amit valóban nem lehet feledni. Fiatal gitáros csapatom nyakamba ugrott, s szinte egyszerre mondták: „Ugye, lelkész úr jön velünk? Mi együtt maradunk, ugye!?”. Lélekben igen – mondtam, s mélységes fájdalmat éreztem, meg nagy-nagy hálát. Bementem a közben lassan elnéptelenedett hangártemplomba. És most én ültem le a félretolt padok egyikére, ahol eddig ők szorongtak. Szememből peregtek a könnyek. Éreztem, hogy Isten maga ír történelmet ezekben a percekben, csodálatos ellentörténetet e menekültek révén minden diktatúrával, hamis ideológiával, hazugság-rendszerrel, álhumanizmussal, egyoldalú tőke-, és hatalmi elképzeléssel szemben. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy munka közben megpillanthattam ezt a „történelemíró isteni kezet”.

Ez a történet még ma is folytatódik. Ami akkor és ott elkezdődött, az „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen” (K. Barth).– Aztán imádkozva pillantottam néha-néha ki a tárva maradt hangártemplom ajtaján. Néztem a nemrég keresztelt gyermekek szüleinek készülődését a nagy útra, erre a 20. századvégi „különös német honfoglalásra”. Azt kértem Istentől, hogy ők és gyermekeik európaibb Európát tudhassanak otthonuknak. Ahonnan soha ne kelljen útra kelniük, géppisztolyokkal pásztázott folyókat átúszni, falakat mászni, szögesdrótot metszeni, új hazát keresni. Azon a nyáron itt Magyarországon az NDK-menekültek révén hajszálér-repedés támadt a nagy falon. S ezt már nem lehetett megváltoztatni…

Dr. Békefy Lajos

http://www.reformatus.hu

Mementó 2006 emlékmű

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Petíció az emlékmű megvalósításáért!

Aláírásával egy elvi támogatást fogalmaz meg. Amennyiben elegendő társadalmi támogatást gyűjtünk össze, elindítjuk a megvalósításhoz szükséges jogi és szakmai lépéseket.

Kattintson ide a petíció aláírásához!

További részletek itt!