Az MJB postaládája a Rubicon írásairól, a végkielégítésekről és a szóvivők státusz-szimbólumairól

A RUBICON CIKKEIRŐL

A Rubicon c. történelmi magazinban található képek és cikkek némelyike alaposan megtévesztheti az olvasókat, mivel a szerzők (vagy a szerkesztőbizottság, illetve a szerkesztőség) figyelmetlen (felületes) munkát végeztek.

Megítélésem szerint esetleg egy bulvár lapban „elmenne” egy olyan cím, miszerint: „A béke apostola Chamberlain”. Apró hibának számít, hogy a Walkűrt hol hadműveletnek, hol akciónak nevezik, és hol W-vel, hol pedig V-vel írják. A 4. oldalon lévő kép beírásán a Führertől balra és jobbra álló személyek neveit összecserélték, az 51. oldalon Hitler főhadiszállásának címkéztek egy robbanás utáni állapotban lévő fabarakkot.

Az előzőeknél már jobban kifogásolható, hogy Caligula és Néró ismertetése egy logikátlanul „összeollózott” részekből áll, semmi újat nem ad egy átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező olvasónak, csupán a folyóirat oldalszámait bőviti. Az 57. oldalon Romsics Ignác: „In memoriam,- Király Béla 1912-2009” c. írása a folyóiratban lévő cikkek (tanulmányok, anyagok) „leggyengébb láncszeme”, és sajnálattal kell leszögezni, hogy Romsics úr minden egyes mondata hibákat, csúsztatásokat és valótlanságokat tartalmaz. Igazolható, hogy (1) Király nem volt romániai hadifogoly táborban, (2) Király nem került siralomházba, mert az elsőfokú ítélet nem volt jogerős, a másodfokú ítélettel pedig – két hét elteltével -, törölték a halálos ítéletet, (3) Király nem volt a Nemzetőrség főparancsnoka (nem kapott kinevezést, mert ilyen poszt nem létezett), viszont Budapest kinevezett katonai parancsnokaként dezertált a fővárosból, majd nemzetőreit is magukra hagyta Nagykovácsi – Telki körzetében, (4) Királyt nem nevezték ki professzorrá (Sic!), mert professzori kinevezés nemlétezik, az USA-ban ez a tanárok megszólítási formája. Hazánkban viszont csak az osztállyal rendelkező főorvosokat vagy önálló tanszékkel rendelkező tanszékvezetőket, illetve az említetteknél magasabb beosztásban lévő személyeket (igazgató, dékán, rektor) illeti ez a cím. Király Japántól, Tajvanon és Indián át beutazta a fél világot, hirdette nemzetőri főparancsnoki tetteit és a szovjetekkel való harcát, bár bizonyítható, hogy sehol sem harcolt a szovjetek ellen, a 2. világháborúban a front mögötti (ún. hátországi) területeken tevékenykedett rövid ideig. Kőszeg védelmére önként jelentkezett, majd a zászlóaljat harcra buzdítva, lopott gépkocsival dezertált a városból. Később azt állította, hogy ő volt a kőszegi dandár parancsnoka, holott Kőszegen egy dandár sem volt, mivel ilyen szervezet a Magyar Királyi Honvédség kereteiben nem létezett. Igazolható, hogy a Kőszeget védő zászlóalj 173 fős veszteséget szenvedett a szovjet ostromgyűrűből történő kitörése, majd Ausztria felé tartó harctevékenysége során, bár Király azt állította, hogy egy lövés sem dördült Kőszegnél és 1500 – 2000 főt, valamint 16 löveget vitt át a szovjetekhez. Állításaiból semmi sem igaz!

Hasonló merész és hazug állítást fogalmazott meg Király 1956. december 30-án, a The Providence Journál-nak adott interjújában, amelyben azt állította, hogy szeptember 28-án a forradalmárok szabadították ki a rabkórházból, Nagy Imre kinevezte a Nemzetőrség parancsnokává és Budapest katonai parancsnokává, mintegy 50 ezer katona és nemzetőr élére, majd november 4-én, a szovjetek támadásakor, áttörte a Budapest körüli szovjet „gyűrűt” és 8 harckocsival, valamint négyszáz(Sic() emberével a Dunántúlra távozott 50%-os veszteséget szenvedve. Talán mondani sem kell, hogy egyetlenegy(!) harckocsija sem volt, a budai hegyekbe való dezertálásánál pedig kb. 40-45 nemzetőr kísérte, és három gépkocsi állt a rendelkezésére. Romsics úr nekrológjából az is kimaradt, hogy Király hamis vallomásaival a bitóra segítette tábornoktársait (az ún. tábornoki per előkésztése során), és jutalmul megkapta Sólyom altábornagy hadiakadémiai parancsnoki beosztását, valamint Beleznay vezérőrnagy Orsó utcai lakását (berendezésekkel együtt).

Ami pedig Király könyvkiadási tevékenységét illeti (az USA-ban), akkor sem kompenzálná súlyos vétkeit, ha a kiadást a saját pénzéből finanszírozta volna, viszont részben az emigráció, részben az USA kormányától, de főként a magyar adófizetők pénzéből készültek a kiadványok, nem kis részben „családi vállalkozásban”, mivel az unokaöccse (Tevely Attila) és annak a felesége (Tevelyné Kulcsár Andrea) intézték a kiadást, illetve a terjesztést, valamint a pénzügyi dolgokat. Csupán 2007 január – május hónapokban 20 millió forintot(!) kaptak munkájukhoz, azon kívül Tevelyné megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, a közalapítvány érdekében végzett eredményes munkássága elismeréseként. Meg kell említeni, hogy Király Béla írásai hemzsegnek a kitalációktól, a hibáktól és az ellenőrizhetetlen történetek sokaságától.

Romsics Ignác úrral ellentétben, nem hiszem, hogy Király Bélát a „túlvilági exkluzív klub” tagjává választják Kosáry Domokos és Fejtő Ferenc mellé, mert ők többet tudhatnak Király kapitális hazugságairól, kaméleonságairól, árulásairól és a ravataláig – a díszsortűz eldördüléséig tartó -, szerencséjéről, amelyeknek (és a hiszékenyek, valamint a tájékozatlanok vagy a cinkosok tömegének) köszönheti, hogy minden „sötét” helyzetből kitüntetésekkel, díszpolgársági címekkel, oklevelekkel, tapsokkal, dicséretekkel, rendfokozati előléptetéssel valamint magasabb beosztásokba történő kinevezésekkel került ki.

Ezeknek az elismeréseknek egy kicsiny szeletkéjét kapta meg a Rubiconban Romsics Ignác úrtól, aki nagy valószínűséggel nem olvasta a szerkesztőségbe (többször is) elküldött tanulmányaimat Királyról, mert igyekeztem még Király életében betartani a fair play szabályait, ezért írásaimat több helyre is továbbítottam (néhány folyóiratban meg is jelentették), de a Rubicon mélységes hallgatásba burkolódzott…

Sajnálom!
VÉGKIELÉGÍTÉSEK ÉS EGYÉB TIZEDEK A „KÖZÖSBŐL”

Az „Illetékes” baloldali szervezetek (és vezetőik) mérhetetlen ügyességét és konspirációs tehetségét fémjelzi, hogy (most) a végkielégítések kapcsán a BKV vezetőire terelték a közvélemény figyelmét, és majd (az idő múlásával) – esetleg -, néhány személy elmarasztásával lecsillapítják a kedélyeket, miközben az időhúzási taktikájuk tökéletesen működik.

Merthogy: az elmúlt években a közpénzek eltűnése, az adósságállományunk mértéktelen növekedése nem csupán a BKV főguruinak kifizetett végkielégítések, jutalmak, prémiumok, „szolgálati utak”, étkezési pénzek, szolgálati gépkocsik, mobiltelefonok, PC-k, és más címen kiutalt összegek hozadéka, hanem vonatkozik ez szinte minden tárcára és holdudvarukra, az állam által támogatott szervezetekre (intézményekre, vállalatokra) a közszolgálati tévékre és rádióadókra, ahol semmitmondó (csapnivaló) teljesítményekért horribilis összegeket fizettek ki egyes személyeknek vagy stáboknak. A Demszky Gábor, Torgyán József, Szabadi Béla, Horváth Ágnes vagy Vadai Ágnes féle külföldi utazgatások tömege,- milliárdokkal csapolta meg az államháztartás bugyellárisát, de a legérzékenyebb műsszerrel sem lehetett kimutatni erkölcsi vagy anyagi területre konvertálható eredményeket.

Meg kell említeni a főváros esztelen pénzgazdálkodását, az útépítők, hídépítők, metróépítők selejtes munkáját és méregdrága „számláikat”, az összeszámlálhatatlan elnökségi, bizottsági, kuratóriumi, képviselői és más (zömében látszattevékenységet végző) személyek juttatását, a milliós nagyságrendet kitevő „szakértői” díjazásokat (gondoljunk csak Medgyessy több tízmilliós (a Paksi Atomerőműnek adott ) szóbeli szakértői díjára, vagy példaként fel lehetne még sorolni a külföldi szakértőknek kifizetett dollármilliókat, többek között az MH „átvilágításáért”, amely annyi hasznot eredményezett az országnak, mint jégverés a szabolcsi gyümölcsösöknek.

Összegezve: az ország fosztogatók kifogyhatatlanok voltak a (törvényesített) ötletekből, ha a saját zsebeiket kellett megtömni, kapzsiságuk már-már nem ismert határt! Most pedig (érezvén, hogy a bukásuk vészesen közeleg), mindent megtesznek, hogy tovább gazdagodjanak és a következő kormánynak ne legyen mozgási tere a pénzhiány és az államot fojtogató adóssághalmaz következtében. Erre megy a „játék” tisztelt jobboldali médiák, és ebben a játékban csupán egy elenyésző tétel a BKV disznósága, de figyelem elterelésre kiválóan alkalmas, jól takarja a múlt és a jelen más „vérszívó” területeit, „ki időt nyer, pénzhalmazt nyer” mondóka szellemében!

ÚJ STÁTUSZ-SZIMBÓLUM

A full luxuskocsik, a fekete esernyős „gorillák” és a kordonok mellett, új státusz-szimbólumként láthatók a nyilatkozatot adó főguruk közelében álldogáló SZÓVIVŐK! Csupa nagy betűkkel, helyettesekkel és szépszámú apparátussal, valamint (rejtett) infrastruktúrával a „hátuk megett”. A szóvivő külön mikrofonállással rendelkezik, készen arra, hogy főnöke szavait tovább vigye, ha bokros teendői nem teszik lehetővé, hogy 5-10 percet rászánjon értékes idejéből a kíváncsiskodó riporterekre. Érdemes megfigyelni, hogy amíg a főnök viszi a szót, addig a szóvivő úgy csüng az ajkán, mint „gyümölcs a fán”… Ha pedig a nagy koncentrálás vagy izgalmi állapot következtében összeesik (és nő az illető), akkor számíthat arra, hogy főnöke nem hagyja a földön heverészni, hanem ölbe kapja és egy pamlagra fekteti.

A szóvivő csak nagy ritkán viszi a szót, és felveszi azt az egyre jobban elharapódzó stílust, amit nagyjaitól elsajátított, hogy szótlanul és sebes léptekkel halad a riporterek sorfala között, pillantásra sem érdemesítve őket, mintha süket lenne, csupán a végtelenbe mered, ahol a párhuzamosok találkoznak egymással. Nincs olyan gyorslábú riporter, aki lépést tudna tartani egy fő-emberrel vagy egy szóvivővel, ha nekiiramodik a tárgyaló terem felé, és begyakorlott mozdulattal úgy suhan be a félig nyitott ajtón, mint a macska kergette egér az egérlyukba.

Sokunk véleménye szerint a szóvivőkre nagyjából annyi szükség van, mint a tanácsadókra vagy a különféle elnökségi és bizottsági tagokra, illetve a különböző szintű képviselők halmazára, valamint eszkimóknak a 20 faktoros napolajra. SEMMI!

(Prof. Dr. Bokor Imre)

az MJB elnöke