Az iraki és afganisztáni helyzetről – 2010. augusztus
A nyugati világ – most már laikusok számára is letagadhatatlanul – igen nagy gondban van, ami a hadiállapotot illeti. Mily szomorú, hogy hazánk is kénytelen-kelletlen csatlósként ugráltatja hadseregét a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően! Bár legutóbb a honvédelmi miniszterünk úgy nyilatkozott, hogy hadseregünk „kizárólag a magyar hazát, a magyar nemzeti érdeket szolgálja – nem valamely birodalomét, ideológiáét, vagy üzleti csoportét.” Ennek megfelelően hadseregünk a világ nagyon távoli pontján, Afganisztánban teljesítenek szolgálatot, és Tartományi Újjáépítési Csoport ide vagy oda, cinkosok közt vétkes aki néma.
Pedig kíváncsian hallgatnánk a magyarázatot, hogyan szolgálja a magyar érdekeket (és hogyan nem valamely üzleti csoportét) az, hogy hadat viselünk Afganisztánban. Hazánkat nem tekintjük az iszlám vallás radikális értelmezése által fűtött erőszak (köznapi néven terrorizmus) célpontjának, mely már bővebben kifejtésre került itt. Tehát a „terrorizmus” legyőzésével sokat nem nyerhetünk, akkor marad a kérdés, hogy a NATO talpnyaláson kívül mit szolgálnak a hadviselés alatt értett hídrekonstrukciók és szállítmánybiztosítások? A NATO Afganisztáni nagy játékában megkaptuk az egyik legkönnyebb feladatot, azt, amire lehet mutogatni, amikor az ország „infrastruktúrájának felújítására” illetve az „ott élő emberek életszínvonalának növelésére” hivatkoznak. Erre a mindent leszaró magyar lakosság még legyintett is, hisz az északi országrészben teljesített misszió jóformán veszélytelen volt. Zsoldosaink jól kerestek, örömmel vállalták.
A tálib felkelők elleni harc azonban egyre kilátástalanabb, és ezt már maguk a szövetségesek kint lévő vezetői állítják. A hírek szerint a magyarokat ért támadás is annak az eredménye, hogy a felkelők észak felé szorulnak. Itt gyorsan ki is javíthatjuk a „szorul” szót „terjeszkedik”-re, hisz szó sincs arról, hogy a NATO erők macska módjára üldöznének egy néhány ezer fős szakadt bandát. Ahogyan az amerikaiak egyik parancsnoka is fogalmazott: „a tálib felkelés olyan, mint egy lufi: az egyik helyen rámarkolunk, egy másik helyen kipúposodik”. Az ország vezetése végtelenül korrupt, a légierő Irakhoz hasonlóan folyamatosan végez téves bombázásokat is, civil áldozatokat hagyva hátra. Ezen események oly gyakoriak és nyilvánvalóak, hogy már a hétköznapi médiában is rendre megjelennek, külön be sem kell róla számolnunk. Ráadásul az ország biztonsági helyzete nem javult, vidéken a tálibok képesek csak rendet tartani, tehát a lakosság sok helyen úgy véli: erősebb kutya b@szik, elfogadják a tálibokat. Az Irakban bejött taktika, hogy lefizetik a felkelők alsó rétegét, az itt nem fog működni. Nem fog működni, mert a régió szociális berendezkedése más, mint Iraké. További nehézségeket okoz a mostoha vidék is, van olyan tartomány, ahol a NATO nem tudja bevetni az új fejlesztésű páncélozott járműveit, mert annyira járhatatlanok az utak. A kedves német kamerádokról pedig csak annyit, (ők voltak azok akik oly gyorsan a magyar konvoj segítségére siettek, és helyettünk harcoltak) hogy évek óta nem tolták előre támaszpontjaikat, kerülnek minden harcérintkezést, olyan szinten túlélésre játszanak, hogy megesett, hogy az USA csapatok német járművekkel közlekedve szándékosan húztak magukra tüzet, így próbálván belevonni a Bundeswehr csapatokat a harcokba.
Nincsen elég páncélozott jármű. Az afgán hadsereg részéről gyakorta hangzik el az a kérelem, hogy „adjanak nekünk megfelelő felszerelést, és páncélozott járműveket, aztán vonuljanak szépen haza a megszálló erők”. Miután ez a költségek miatt azért mégsem megy csak ilyen egyszerűen, az afgán rendfenntartó erők hullanak is, mint a legyek. Emlékezhetünk még, 1-2 éve, amikor megkapta a magyar honvédség a páncélozott HUMVEE-kat, milyen klisészerű ujjongás volt az érintett vezetők részéről. Egy olyan időszakban, amikor már rég lehetett tudni, hogy a legújabb generációs HUMVEE sem nyújt hatásos védelmet a jól kivitelezett útmenti robbantások és a vízszintes irányú páncéltörő eszközökkel szemben. Tulajdonképpen egyetlen lépcsőfokkal áll a Mitsubishi Pickupok felett, a kézifegyvereknek ellenáll a páncélzata.
A helyzet ellenére már most hallani az Afganisztáni kivonulásról terveket. Most, amikor még az iraki végső kivonulás is éppen közeledni látszik. Az iraki háborút győztes háborúként könyvelik el. Sajnos ez semmilyen értelmezésben nem állja meg a helyét, hisz a cél nem Szaddám megdöntése, hanem a terrorizmus elleni háború volt, ugyebár. Egyrészt: az USA iraki vesztesége olyan megalázása a legmodernebb hadseregnek, hogy már eleve kizárja a büszke győztes megnevezést, másrészt pedig képtelenek voltak egy működőképes rendszert hátrahagyni. Nem volt valószínű, de meg volt rá az esély, és mára be is következett: az ismét erőt gyűjtött Al-Kaida az új iraki hadsereg és rendőrség ellen fordult, melyek az USA haderő hiányában és annak védelmi eszközei nélkül súlyos, igen súlyos veszteségeket szenved el. Az elmúlt hetekben több olyan robbantásos merénylet volt, amely fizetségüket felvevő egykori Al-Kaida ellen szövetkezők, rendőrök vagy toborzóirodák ellen irányult. Volt olyan támadás, amelyben több, mint 60-an vesztették életüket. Augusztus 25-én egy összehangolt támadássorozatban ismét 56-an haltak meg. Nem tudni, hogy a komoly veszteségeket elszenvedő iraki rendfenntartó erők meddig fogják tartani magukat, kár is lenne a jövőre vonatkozóan találgatásokba bocsátkozni, egy dolog biztos: az USA nem volt képes leszámolni az ellenségével, most pedig sorsára hagyja az országot. Afganisztánban hasonló forgatókönyv várható néhány éves távlatban. Ha ugyan el nem verik őket a vártnál is csúfosabban.
Az írásban közölt információk kint szolgálatot teljesítőktől származnak.
Leső Tamás – Jövőnk.info
Mementó 2006 emlékmű
Ebben az a szomorú ,hogy nem volt érvényes a NATÓ SZAVAZÁS Magyarországon.ÉN annó azért szavaztam ellene mert ha a NATÓ orszgoknak nem tetszik a belpolitikai helyzet azaz az elnyomás miatt felázadna a nép akkor beavatkoznak ugy ahogy a SZU-TETTE 56BAN.
Ma temetik az Afganisztánban elesett cigány származású katonanőt. Szép, katonás, sok hazug dumával körbekerített dísztemetést fog kapni. A férje meg némi aprópénzt, aztán a média és a hivatalok soha többé nem akarnak többet róluk hallani. Ma mindenki drukkolni fog Pappné maradványai körül, hogy a következő halott ne jöjjön hamar: ha gyors egymásutánban kell a koporsó körül színészkedni a felelősöknek, az nem tesz jót a népszerűségi mutatóiknak.
Pedig valószínű, hogy rövidesen társa is lesz Pappnének a föld alatt, a súlyosan sebesült másik zsoldost csak a legkorszerűbb berendezésekkel, gépekkel tartják életben, illetve kómában, a halál felé félúton. Csak az alapvető szerveket tartják gépi működtetéssel mozgásban, emberi öntudatát már rég elvesztette a szerencsétlen, így önmaga számára már régen meghalt.
A kamera hosszan pásztázza majd a koporsó mellett álló álszent pofákat. A beszédekben egyetlen őszinte szó nem lesz. Minden mikrofonhoz lépő hazudik, csúsztat, mellé beszél és közvéleményt formál. Őszinte fájdalom csak Pappné rokonainak és a Kolozsvári család tagjainak szívében és lelkében van. A koporsóra nem az izraeli vagy az amerikai, hanem a magyar zászlót teszik rá. Most még.
A súlyosan megsebesült és élete végéig nyomorékká vált társa, Kolozsvári György nem lesz ott. Ő kómában van. Soha nem lesz már ember. Családja már tudja, hogy nem minden a pénz. Társai ezt még nem tudják. A társak inkább harcolnak zsoldosként a cionistákért Afganisztánban és Irakban, mint hogy itthon szenvedjenek a magyar ugaron. Még tolonganak is. Haza se akarnak jönni: Afganisztánban és Irakban még mindig jobb, mint Magyarországon.
A cehhet nem a cionisták, hanem a rohamosan csökkenő számú magyar adófizetők állják. A cionisták nem, ők csak röhögnek a balek pappnékon és kolozsvárigyurikon. Azok az idegen koporsókhoz vagy a betegszobákhoz soha nem mennek közel.
A nagy kérdés meg lóbetűkkel lóg és neonreklámként villog Pappné és Kolozsvári György élettelen feje fölött: mit keresünk mi ott?
De azért a szélsőbalos média tovább magyarázza a magyarázhatatlant. Senki sem hisz nekik. Ők maguk sem hiszik el.