Arzén az infúzióban

Magyarország beteg. Nem kicsit, nagyon. A kórházi ágya le van foglalva, jelen állás szerint örök időkre. Tanácstalanul tekint körbe-körbe és várja a segítséget, azonban – bár még eszméleténél, sőt tudatánál van – már nem tud dönteni, hogy mit is tegyen.

Egyáltalán mit keres itt? Gondolkodni kell, emlékezni! Az elmúlt évszázadok alatt számtalan betegség támadta meg, soha be nem hegedő sebeket szerzett. De a kórház? Mikor került ide? Csak emlékfoszlányai vannak, még évtizedekkel ezelőttről. Éppen dolgozgatott, amikor ráköszönt valaki, hogy hogyan érzi magát. Igen, erre emlékszik. Mondta, hogy rossz a közérzete, egy kicsit ez is fáj, egy kicsit az is, de úgy alapjában véve jól van. Az idegen azt mondta, hogy sápadtnak látszik. Vitaminhiány lenne, vagy valami lappangó betegség? Olyan szépen beszélt, olyan kedvesen, megértően.

Azt mondta, hogy van egy nagyon jó módszer, amitől boldog lesz és kiegyensúlyozott. Alig kerül valamibe, és különben is az egészség mindennél fontosabb…

Emlékei szerint gyorsan belement. Nem kellett mást tennie, csak befizetni a kisebb összeget és elmenni a kórházba. Igen, most már jól emlékszik, hogy mikor lépett be. A legfelső emeleten kapott helyet, gyönyörű, egyszemélyes kórteremben. Tisztaságtól sugárzott a hely és a betűző napfénytől szinte elvakult.

Azt mondták, hogy nincs nagy baj, mindössze immunerősítésre szorul. Akkor aztán olyan lesz, mint új korában, madarat lehet majd fogatni vele.

Az első igazi orvos, akivel találkozott egy infúziót hozott. A kitűzőjén három betű szerepelt. Nem emlékszik rá, de „I” betű biztosan volt benne. Nagyon szívélyesen bánt vele. Elmondta, hogy az infúzió minden olyan hasznos összetevőt tartalmaz, amely az egészséghez szükséges. Fájt a szúrás, de utána jóleső érzés öntötte el. Eufóriát érzett, feldobódott, úgy érezte, hogy az egész világot a hátára tudná venni.

Azt mondták neki, hogy pihenjen néhány napot, hogy hasson az oldat. Emlékezett, hogy annak idején sok pénze volt, így nem is gondolt rá, hogy hazamenjen, hiszen ráfér egy kis pihenés.

Napok múltán apró pattanásokat vett észre magán. Nem nagyokat, alig látszottak. Nem is törődött velük, hiszen a hangulata kitűnő volt, élvezte a kényelmet. Egyébként is az mondták az orvosok, hogy ez egy lényegtelen mellékhatás.

Hazament. Fájó szívvel lépett ki a kórházból, hisz olyan csodálatos volt itt minden és az infúzió hatása, minden korábbi érzésével összehasonlíthatatlan.

Dolgozott ismét. Többet, mint addig, aktívabban, mint addig, de kedvetlen maradt. Évtizeddel később, már igazán nagyon fáradtnak érezte magát. Hiába dolgozott, nem lelte örömét benne és egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, hogy beteg lesz. Sőt, már beteg is! Még rosszabb közérzet, még intenzívebb fájás, gyengeség. Igen, ez már betegség! Lépni kell!

Elment a kórházba. Önként. Akarta, kívánta, hogy jobban legyen. Úgy, mint régen. Vitt magával pénzt, sok pénzt. Volt miből, hiszen rengeteget dolgozott.

Úgy fogadták, mint régen, de egy szinttel lejjebb kapott csak ágyat. Azt mondták, hogy kicsit nagyobb a baj. Nem nagy, de nagyobb. Kevés lesz egy infúzió, itt már terápia szükséges. Boldog volt, épp ezt akarta hallani. Egy infúzió jó volt, de ha többet kap, még jobb lesz. Nyugodtan feküdt be az ágyba és várta az orvost. Ugyanaz jött, mint régen. Látszott rajta az idő múlása, talán morcosabb is lett, de a szívélyessége változatlan maradt.

Az infúzió is másabb volt. Fehéres színű. Mondták, hogy ez egy kicsivel erősebb anyag. A tűszúrás most is fájt, de a várható hatás feledtette az érzést. A mellékhatások gyorsan jelentkeztek. Nem apró pattanások, hanem csúnya kelések alakultak ki a testén. Ez volt a kisebb gond. Elgyengültek a végtagjai, érezte, hogy nem nagyon tudna felállni az ágyból. Később elájult.

Csak napokkal később ébredt fel. Nyoma sem volt a régi érzésnek, nem volt feldobódottság és boldogságérzet. Lehangoltság volt és szomorúság. Nem értette, miért van ez. Az orvosok elmondták, hogy új betegségeket diagnosztizáltak, ezért a kezelés valószínűleg el fog húzódni. Érezte, hogy jó kezekben van és megnyugodott, hogy időben érkezett a kórházba. Büszke volt magára, hogy önként jött. Még jó, hogy nem várt tovább, mielőtt nagyobb baja lett volna. Megkönnyebbült.

Hetek, hónapok, évek teltek el. Mindig gyengült és gyengült. A kórházba egyre többen kerültek be. Szomszédaival és ismerőseivel is találkozott. Mindig jöttek újak és újak és csodálkozva állapította meg, hogy minél egészségesebbek, annál magasabb szintre kerülnek a kórházban. Emlékezett, hogy ő is a legfelsőn kezdte. Ám évről-évre lejjebb került, ma már a dohos pincében kapott helyet.

Sok időbe telt, míg megtudta, hogy miért van ez. Minél kevesebb pénze maradt, annál lejjebb költöztették, hasonlóan néhány szobatársához. Egy koszos földszinti kórteremben is már csak úgy maradhatott, hogy a házát ráírta a kórház nevére. Ez már a múlté. Amióta nincs pénze, azóta a pincében van.

Akkor esett kétségbe igazán, amikor megtudta, hogy az infúzióban nem gyógyító oldat van, hanem lassan ölő arzén. Ezt senki nem mondta el neki, magától jött rá az évtizedek alatt.

A legfontosabb kérdések ekkor fogalmazódtak meg benne. Miért kap ő arzént? Ha valaki beteg lesz, akkor miért kerül mindig rosszabb-rosszabb, és főleg egészségtelenebb kórterembe? De a legfontosabb mégis az, hogy ha már nincs pénze, akkor miért van még mindig a kórházban.

Sokkolták a válaszok. Rájött, hogy szándékosan tartják itt a betegeket, mindaddig amíg tudnak fizetni. Ezért a gyengítő infúziók és ezért a rosszabb körülmények. Hogy nehogy gyógyulni tudjon, sőt aki nagyon beteg az már a napfényt se láthassa a pincéből.

Mára megértette, hogy az egyetlen megoldás az lenne, ha megrázná magát, valóban tudatra ébredne és észrevenné, hogy még megmenekülhet. Megfigyelte, hogy a szervei valójában jól működnek. Vannak sebek, csúnya kelések, kóros soványság, de a szív dobog, az agy működik és hiába penészes, dohos a kórház pincéje, a levegővétel is megy, attól függetlenül, hogy az orvosok nem ezt mondják. Tehát fel kell állni az ágyból és kimenni a szabad levegőre.

Elege van, ki kell innen menni! Elmondta ezt a kezelőorvosnak. Az nem szólt semmit, viszont beküldött egy ápolót, aki bőrszíjakkal lekötözte az ágyhoz. De miért? Hiszen már nincsen pénze. Rosszul gondolta volna? Lehet, hogy nem is a pénze miatt tartják itt?

Ismét gondolkodott. Ekkor rájött, hogy valóban nem az ő pénze miatt kötözték le, hanem a kórházban lévő betegtársai pénze miatt. Akiknek még van. Ha ő feláll és bebizonyítja, hogy valójában nem beteg, akkor a többiek is megtehetnék ezt. Rájönnének arra, amire ő az évtizedek során rájött. Ezt nem engedheti meg a kórház.

Szólt a kezelőorvosnak, hogy a vezetővel szeretne beszélni. Csak sok idő múltán, de megérkezett a professzor. Mindent elmondott neki. Kérte tőle, hogy hadd menjen haza. Megígéri, hogy nem mond senkinek semmit, csak hazamegy és dolgozik csendben tovább.

Ám hiába néz kérlelően a fekete ruhás professzorra, az csak csóválja a fejét és azt mondja, hogy ez olyan súlyos betegség, amivel nem lehet játszani. Lám már a tudat is összezavarodott, hiszen ilyen butaságokat hogyan lehetne másképp kitalálni. Amikor összevont szemöldökkel, de cinikus mosollyal az arcán kilép a kórteremből, akkor látszik, hogy a fekete köpenye hátulján ott virít a kórház neve. Valahol talán már hallotta ezt a szót. Úgy hangzik, hogy Globalizmus.

Forrás: Lokális túlélés

(Nemzeti InternetFigyelő)