Gyerektartást a más gyereke után? – Első rész

A közelmúltban írtam egy cikket (Miért kell Orbánnak megbuknia? – 3. befejező rész), amelyhez két figyelemre méltó hozzászólás érkezett. Mivel a tárgyuk csak nagyon lazán kapcsolódott a cikk tartalmához, de feltételezhetően  nem állnak egyedül a véleményükkel, talán érdemes továbbgondolnunk közösen a szerzők felvetéseit. A két hozzászólást az alábbiakban szó szerint közlöm:

1. lényeglátó, on 2012/01/01 at 10:07 said:

Agyficam

Tisztelt férfitársaim. Gondolom heves tiltakozást váltana ki Önökből, ha közölnék önökkel, hogy ezentúl a szomszéd, vagy valamely ismeretlen ember gyermeke után gyerektartást kell fizetnie!

Pedig fizet. Nemcsak gyerektartást, de még szülőtartást is!… Csak családi pótlék, és munkanélküli segély, jövedelempótló támogatás, rendszeres szociális segély, nevelési támogatás, stb. címen fizeti a mások által csinált gyermek után Önre lőcsölt gyerek, és szülőtartást! Miért? És meddig? Csak. Állampolgári fegyelemből és államvezetői bölcsességből. Már amennyire ezt bölcsességnek lehet nevezni. (Én inkább ostobaságnak nevezném!) Mert mások valamikor kitalálták, hogy olcsóbb az alacsonyan tartott (éhbér) mellet családi pótlékot adni a gyermeket vállalónak, mint tisztességes bért adni valamennyi dolgozónak. Csak a bűn mindig elnyeri büntetését! Mert a magyar így saját gyereket nem vállal, csak egyet-kettőt, vagy egyet se, mert kevés a jövedelme. Mért kevés? Mert elvonják, hogy odaadják annak, akinek se munkája, se munkakedve, de van gyerek nemző kedve, és bátorsága! Az állam a „más farkával veri a csalánt” Ő meg a sajátjával veri meg a magyart!

Mára meg, legyünk szolidárisak, (mondta Vona Úr) haljon éhen mindenki!

2. Futurist1, on 2012/01/01 at 16:03 said:

      A svajciak pont ezt csinaljak, amit lenyeglato is csinalna a magyarokkal. Vagyis, a svajci atlagosan 30-40%-kal magasabb fizetest kap ugyan azert a munkaert, mint egy kulfoldi. Gyereksegely meg olyan alacsony, ami szinte szegyen egy ilyen gazdag orszagnak, mint Svajc. Svajciaknak altalaban mindig van munkajuk, de a kulfoldi rogton repul, ha a megrendelesek szama csokken. Most mar a szocialis juttatasokat kezdik nem kifizetni, amivel nagy bizonytalansagot gerjesztenek. Nem lehet szamitani a szocialis juttatassal. Mindent abba az iranyba hegyeznek ki, hogy tavozzon a sok kulfoldi az orszagbol. Ami persze erthetetlen, hogy akkor meg miert adnak fel allami vallalatok is hirdeteseket Keletnemetorszagban es toboroznak onnan pl. buszsoforoket, villamosvezetoket a varosi szallitasi eszkozokre? Szaporitva ezzel a legveszelyesebbeknek tartott bevandorlok szamat, a nemeteket, akik majd egyszer csinalnak nekik halabol egy Anschluss-t.

Ha jól értem a hozzászólók véleményét, az álláspontjuk az, hogy egészséges államban nincs szükség „családtámogatásra”. Mindenki kapjon annyi fizetést, hogy föl tudja nevelni belőle a gyerekeit.

Fogadjuk el a hozzászólók véleményét és végezzük el a következő gondolatmenetet.

Van egy egészséges országunk, amelyben a közhatalmat egy egészséges állam gyakorolja a köz javára. (Nincs „segílyezés” sem.) Nincs munkanélküliség, mindenki megkapja a munkája alapján őt megillető bérét, amelyet nem fölöznek le sem külföldi uzsorások, sem belföldi, dúsgazdag kizsákmányolók, és nem terhelik elviselhetetlen adóterhek sem, ezért abból tisztességesen, nélkülözés mentesen meg lehet élni. Az egészséges ország társadalma korszerűen szervezett, jóléti társadalom, tehát működik benne, mégpedig közmegelégedésre, a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszer. Még azt is föltételezzük, hogy a gazdaság is egészséges, tehát a társadalom javára végzett termelő munkán, nem pedig tőkebefektetésnek nevezett tőzsdei nyerészkedésen alapul. Ebből következik, hogy a nyugdíjrendszer sem spekulációs várakozásokra épül, amelyek vagy bejönnek, vagy nem, esetleg az egész nyugdíjalap elúszik a mindennapos amerikai gyakorlat szerint, hanem az egyetlen biztos alapra, a társadalom dolgozó rétegének a munkájára épülő, a társadalom igazságérzetének megfelelően működő kirovó-felosztó rendszert alkalmaznak. Még azt is föltesszük az egyszerűség kedvéért, hogy nincs szükség a népesség szaporodására, csak az újratermelésére. Kérdés: miért fog egy ember gyermeknevelésre vállalkozni egy ilyen egészséges mintatársadalomban?

Hát talán azért, mert van benne egy olyan – bár lehet, hogy korszerűtlen – belső igény, hogy maradjon utódja. Ennek az érdekében kész vállalni bizonyos áldozatokat, kész lemondni bizonyos örömeiről (szabadidő, kedvtelések, pihenés, szórakozás, utazás, nyaralás, tenisz, vadászat, kocsi, szebb kocsi, még szebb kocsi, bevásárló kocsi az asszonynak, terepjáró a vadászathoz, értékesebb lakás, még értékesebb lakás,  villa a Rózsadombon, úszómedence az udvaron, nyaraló valami menő helyen,  érvényesülés, pénz, több pénz, még több pénz, stb.) és kész vállalni és elviselni a gyerek nevelésével járó sok gondot, aggódást, izgalmat, költséget, fáradságot, kudarcot, kockázatot, munkát és – hát ilyen is van, nem is ritkán – megszégyenülést és szívfájdalmat. Igaz, minden egészséges lelkű ember vágyik arra, hogy az életének legyen folytatása, és „bizonyos mértékig” többnyire kész is mindezt egy ízben vállalni, de még egyszer már nem nagyon, még többször pedig – ritka kivétellel – soha. A kérdés tehát az, hogy mekkora ez a „bizonyos mérték”.

Feltételezések helyett forduljunk a tapasztalathoz. A világháború után kialakult jóléti társadalmakban, ahol – akkor még, azaz az ottani rendszerváltás előtt – minden irigylésre méltóan „egészségesen” működött, mindenütt elkezdődött a lélekszám csökkenése, ami veszélybe sodorta a nyugdíjrendszert és bevándorlók fogadására kényszerítette az államokat a kiesett munkaerő pótlása érdekében. Úgy tűnik, az emberek inkább másra költötték a gyermeknevelésnek a fizetésükbe beépített hányadát, már ahol volt ilyen, ahol pedig családtámogatás volt, köszönték, de nem kértek belőle. Inkább lemondtak a gyerekről és a támogatásról is. Ez volt a „jobb üzlet”.

A vendégmunkásokat alacsonyabb bérekkel, megkülönböztetett, hátrányos bánásmóddal ki lehet zsákmányolni egy ideig, de hazaküldeni nem lehet, mert az ország működése kerülne veszélybe. Lehet, hogy Svájc egyelőre még jobb helyzetben van e tekintetben, mint Franciaország, Németország és Nagy-Britannia (végül is Svájc „parasztköztársaságként” indult és a népességében talán több „józan paraszti” maradt meg, mint a többi európai népben, amit az is bizonyít, hogy az óriási politikai nyomás ellenére még mindig nem léptek be az EU-ba), de az utóbbi országok gazdasága, infrastruktúrája már összeomlana, ha a betelepültek hazamennének. Félek, hogy Svájc is hasonló cipőben kezd járni, ezért keres külföldi buszsofőröket, villamosvezetőket, és azért Németországban, mert a német fegyelmezett és szorgalmas munkaerő, beszéli az egyik svájci nyelvet és nem akar majd mecsetet építeni. Lehet a bevándorlást korlátozó intézkedéseket életbe léptetni, és lehet, hogy a bevándorlók nagyobb szaporulata egy darabig újabb bevándorlás nélkül is képes pótolni az adott ország lakosságcsökkenését (ez most nem a német betelepülőkre vonatkozik), de nélkülük már az ország nem életképes, vagy legalábbis nem képes a korábbi életszínvonalat, ezen belül a nyugdíjat biztosítani. Ennek az oka pedig az, hogy a gyermeknevelés nem mindennapos gond és költség a modern társadalomban. Akkora költség, hogy az emberek „érzelmi alapon”, pl. gyermekszeretetből, csak nagyon ritkán vállalnak, ha képesek rá egyáltalán, több gyereket. Mert a társadalom bizony kemény követelményeket állít a szülők elé, mondván: „ha már könnyelműen megcsináltátok, akkor a kor színvonalán, tisztességesen neveljétek is fel őket”. Gyerekkoromban még sok gyerek volt, aki az idő kimelegedtével mezítláb járt iskolába. El tudnánk ma nézni ezt pl. egy pedagógusnak, csak azért, mert az a „hobbija”, hogy 6-8 gyereket neveljen föl és a keresetéből emiatt nem telne nyári cipőkre? Nem szállna-e rá a gyámhatóság, nem volnának-e felháborodva a szülők és mindenki és nem vennék-e erőszakkal állami gondozásba a gyerekeit? Pedig mezítláb is lehet iskolába járni. De sokan jártak úgy gyerekkoromban! Az ötvenes években én is mezítlábas voltam egész nyáron, azonban iskolába már sosem engedtek úgy a szüleim. Mondanom sem kell, édesanyám pedagógus volt.

Folytatjuk

Dohán Mihály

(Nemzeti InternetFigyelő)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!