Ami el nem pusztítható még Kárpátalján sem
Petõfi Sándor megrongált szobra a költõ nevét viselõ téren Ungvár központjában 2015. augusztus 20-án. Ismeretlen elkövetõk letörték a szoboralak kardját.
MTI Fotó: Nemes János
Néha furcsa dolgokat produkál az élet. Míg a világ magyarsága egyik legnagyobb ünnepünket, államalapításunkat méltatta, addig a legkisebb nemzetrészünknél felemás történésekről számoltak be a hírek. Kárpátalján, Ungvár belvárosában augusztus 20.-ra virradó hajnal megrongálták Petőfi Sándor szobrát. Az ismeretlen elkövetők letörték a magyar költőről elnevezett téren álló szoboralak kardját – jelentette a városi rendőrség sajtószolgálata.
Néhány méterre arrébb pedig az Ung-folyót átszelő gyalogátjáró hídon az ungvári Szabadság-szobrot öltöztették magyar nemzeti színű ruhába. Jellemző az ungvári valóságra: az egyik trikolorba öltözteti Gizit / a magyar diákok ragasztották a szoborra ezt a nevet/, a másik letöri Petőfi kardját…
Nem első eset, hogy megrongálják magyar nemzeti jelképeinket. 2009 márciusában egy hét alatt háromszor gyalázták meg nemzeti emlékhelyeinket: a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékművet egymás után kétszer, majd azt követően az ungvári Petőfi szobrot. És azóta még alig volt olyan év, hogy ukrán nacionalisták ne rongálták volna meg valamelyik magyar nemzeti jelképét Kárpátaljának. Nehéz a történtekre szavakat találni. Elképzelem, ahogy a vasrudakkal, talán bunkóval vagy mindkettővel nekilátnak, hogy szétverjék az emlékművet. Ezt követően – talán egy kevés újabb „üzemanyag” torkon való leeresztése után – pedig jöhet a gázolaj. Körbelocsolják az oltárkövet, az emlékművet. S már csak egy szikra kell. Haj, Verecke de hányszor elszenvedte ezt.
Bizonyára a „hősi tett vigyorával” az arcukon nézték, ahogy felcsapnak a lángok, ahogy égnek a magyar nemzeti színű szalagokkal díszített koszorúk. Örömkiáltásaik visszhangoznak végig a hegytetőn, a „kígyó feslett bőrén”. Mindezek a mondatok csak a képzelet szüleményei. Mégis, valahogy így történhetett akkor. Mintha az elkövetők úgy vélnék, csak más nemzetek emlékjeleinek lerombolásával építhető nagy ukrán nemzeti múlt. Mintha csak más népek gyalázásával születhetne meg az ukrán dicsőség. Mintha törvényszerű lenne, hogy a vereckei honfoglalási emlékmű eltűnésével köddé válna a Kárpát-medence sok millió magyarja. Mintha Petőfi letört kardjával suhintgatva saját erejüket fitogtatnák.
Lehet, hogy az elkövető(k) dicsekednek is majd cselekedetükről. Talán azt hiszik, mindig megúszhatják. Pedig nem. Ha nem kerülnek földi ítélőszék elé, majd odafenn döntenek tettükről.
Mert a „Haza a magasban” tagjai odafenn nem nézhetik és hagyhatják megtorolatlanul ezt a gyalázatot.
Csak sejtjük, ki öltöztette a hídon álló szobrot magyar színekbe. Kilétét mégsem fedjük fel, nehogy atrocitások érjék érte. A Petőfi-szobor gyalázók kiléte ugyanakkor még ismeretlen. De… A Kárpát-medencei egységes magyar állam megteremtését ezeregyszáz esztendeje talán egy tábortűz mellett határozták meg a nemzet akkori vezetői. A vandáloknak talán eszébe jut, talán nem, hogy sem a múlt, sem az eszme se tűz, se rombolás által nem pusztítható el egy olyan fogalom, mint a hazaszeretet.
Kárpátalja-szerkesztő – Magyar Irodalmi Lap
Mementó 2006 emlékmű
Mindenki,mindenki ellen. Nem ez folyik ma mindenhol? Csak fizesse meg valaki. Eladná anyját apját,gyerekét,hazáját, s ha jó pénzt adnak érte,a saját lelkét is. Senki, senkit nem becsül. Az ember pénzért minden aljasságra képes! Egyetlen Isten létezik számukra,a pénz! Neki áldoznak kicsik nagyok,eszesek és ostobák. Egy egészséges társadalomba,egészséges lelkű emberek lennének. De hol van ilyen? A hatalom gondoskodik róla, hogy tudatlan, érzelem mentes,gyűlölködő,robot legyél. Termelj,fogyassz, kussolj!
Ahol hitvány a fiatalság, az idősebbek sem érdemelnek tiszteletet, mert a „nevelésük csődöt mondott. ” ne szavakkal, saját példával nevelj.(Konfuciusz)