A DIKTATÚRÁTÓL A DEMOKRATÚRÁIG 1.: ”A család éve” pályázati kiírására beküldött munka

A Svájcban élő Kenessey Csaba ’56-os szabadságharcos portálunkhoz eljuttatta „A DIKTATÚRÁTÓL A DEMOKRATÚRÁIG című, Aggodalom, reménység, bizakodás” alcímmel jegyzett izgalmas és tanulságos könyvét, mely tulajdonképpen azon írásainak gyűjteménye, melyek 1990 után jelentek meg, s szólnak a Hazáról, Nemzetről, a magyarországi változások keltette gondolatokról.

Az író egyike azon nemzeti hősöknek, akik 1956-ban fegyvert ragadva készek voltak életüket áldozni Hazánkért. Bátorságból és hazaszeretetből követendő példát mutattak a világnak, a magyar fiatalságnak és az utókornak. Kenessey Csaba az 1956-os szabadságharc legendás alakja, akit sokakkal ellentétben sem lekenyerezni, sem megfélemlíteni nem tudott a mindenkori hatalom, mert nem enged az ’56-ból! A történelem vihara folytán földrajzilag távol, Svájcban eresztett gyökeret, de lélekben mindig a Szülőhazájában él, és a Haza sorsának jobbításán fáradozik.

A mai naptól folytatásban közöljük Kenessey Csaba „A DIKTATÚRÁTÓL A DEMOKRATÚRÁIG” című könyvében megjelent írásait.

————————————————————————–

A MAGYAR RÁDIÓ ”Szülőföldünk” szerkesztősége

”A család éve” pályázati kiírására beküldött  munka

(Megjelent a Magyar Rádió SZÜLŐFÖLDÜNK programfüzete 1994 októberi számában, valamint a Rádióban teljes terjedelemben többször is beolvasták.)

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy örömmel olvastam kiírásukat, amelyben felkérnek bennünket arra, hogy a külföldön való élettel, a hazától való elszakadással, valamint az otthon maradt családtagokkal kapcsolatos ”élményeinkről” beszámoljunk. A téma igen érdekes és szeretnék ezen írásommal az adáshoz hozzájárulni.

Honnan is kezdjem? Életem nagyobbik részét (38 év) már külföldön töltöttem és mégis, egész életemben visszahúzott a haza, a gyerekkor, a sok emlék, – legyenek kellemesek, vagy éppen kellemetlenek, – egyszerűen emlékek, az életem egy fontos része. Egyedüli gyerekként nőttem fel, nem éppen kellemes körülmények között. Mivel a gólya nem jó közegbe hozott, 45 után megkülönböztetett, u.n. ”osztályidegen” voltam, ennek minden következményével együtt. Ebből kifolyólag már a középiskolába sem kerülhettem be, bár lett volna egy lehetőség, amit egyik ”jóakaró tanárom”  felajánlott, az ára az lett volna, hogy osztálytársaimra spicliskedem, hetente kellett volna tanáromnak ”beszámolnom” a hallottakról. Bármennyire is fájt a továbbtanulásból való kizárás, erre a feladatra nem voltam képes. (Ez a rész a nyomtatásból kimaradt) Az ötvenes éveket ilyen körülmények között éltem meg, félelmekkel, szüleim meghurcolásával, anyám bebörtönzésével stb. Így lettem 14 éves koromtól kezdve ”családfenntartó”.  Voltam földműves, fuvaros, traktoros, teher, – és személygépkocsi vezető. Mindezt csak azért mondom el, hogy a környezetemet és az ebből fakadó gondolkodásmódot érzékeltessem. 1956 nyarán kerültem Budapestre egy  teherszállító vállalathoz, ahol a forradalomig dolgoztam, havi  480 – 520 órát.

1956 november végén jobbnak láttam hazámat elhagyni és a megtorlást nem megvárni. Négynapos gyaloglás után értem el az Osztrák határt, egyedül mentem, szüleimet otthon kellett hagynom.  Kéthetes ausztriai tartózkodás után a Svájci Vöröskereszt keresett jelentkezőket, így kerültem Svájcba. Először voltam életemben, 20 éves koromban, teljesen egyedül, mindenféle ismeretség, rokonság vagy más támogató közeg nélkül. Magamra lettem utalva. Sok fiatal magyar volt közelemben, munkások, diákok, egyetemi hallgatók, kikkel sokat beszélgettem a jövőt illető kérdésekről. Nagyon érdekes volt a sok különböző vélemény; volt, aki „egy gazdag svájci nő”-ről álmodozott, volt aki teljesen megtagadta magyarságát, mert a haza vele is rosszul bánt, voltak akik eléggé bizonytalanul álltak a kérdéshez és nem is foglalkoztak túlságosan helyzetükkel, féltek tőle.

Első időktől kezdve világos volt nekem, hogy családot fogok alapítani és az is, hogy én csak egy magyar lányt fogok elvenni feleségül. Elképzelhetetlen volt számomra az, hogy saját gyermekeimmel ne tudjak anyanyelvemen beszélni. Igen fontosnak éreztem ösztönszerűen a sorsközösséget, az ismert kultúrkörnyezetet, a magyar versek zengésének közös élvezetét, a magyar népdalokat stb. Sokan nevettek rajtam, nosztalgiázó, magyarkodó különcnek tartottak. Nem tértem el felfogásomtól. Bennem volt a „turáni átok”, a félelem, hogy ha egy külföldi családba benősülök, nem fogadnak be, megkülönböztetnek, féltem a lenézéstől, a megaláztatástól.

A Jóisten megsegített, 1959-ben megismertem feleségemet, ki 16 évesen került ki külföldre, egyhetes ismeretség után megtartottuk az eljegyezést, majd 60 tavaszán összeházasodtunk. Házasságunkból három gyermek származott, Géza, Imre és Csilla. Amint a nevekből is látható, sohasem tagadtuk meg származásunkat, lelki hovátartozóságunkat. Mindig reménykedtünk abban, hogy a külföldre szakadás nem végleges, átmeneti állapotnak tekintettük. Sajnos múltak az évek és a visszatelepülés lehetőségére hiába vártunk. Minden esetre lakásunk falai között megőriztük magyarságtudatunkat, nyelvünket. Bár eleinte feleségemmel mindketten dolgoztunk és Géza fiunk napközben egy svájci családnál volt gondozásban, minden este foglalkoztunk vele és igyekeztünk behozni a magyar tudását. Nem volt egyszerű, de sikerült. Családunk „hivatalos nyelve” továbbra is a magyar maradt. Sokan úgy gondolták, hogy a gyereket megterheli a többnyelvűség, nem foglalkoztak gyermekeikkel, nem adták tovább az anyanyelvet.

Majd jöttek a látogatók, a rokonok, a nagymamák és az unokákkal nem tudtak értekezni. Itt éreztem legelőször, hogy életemnek jó irányt adtam. Büszkén mutattam mindenütt, hogy a mi gyerekeink igenis tudnak magyarul! Nagy élménynek számított egy genfi Magyar Hét, amit egy áruházban szerveztek magyar kiállítókkal. Természetesen elmentünk, elvittük Gézát is, nagy élvezettel figyelte a sok ott összegyűlt magyart, akik hangosan beszélgettek és neki nagy élményt adott az, hogy ő mindezt megértette. Futkosott a különböző embercsoportok között és figyelte beszélgetésüket.

A rokonsággal való kapcsolat számunkra minden alkalommal nagy ünnep volt. Jöttek a nagyszülők egymás után, vittük őket, ahová csak lehetett. Nagyanyámnak felejthetetlen élmény volt, amikor nyáron hógolyózhatott unokájával. Apósomat elvittük egy olaszországi túrára. Rengeteget kaptunk tőlük, emlékekben, tapasztalatban, az életükből levont következtetésekben. További életünknek meghatározóivá váltak. Sajnos azt az intenzitást, amit egy otthoni gyermek a nagyszüleivel megélhetett, nem tudtuk nyújtani, a vasfüggöny állt még stabilan és zordonan vigyázott a rendszer sérthetetlenségére. Majd az évek során a „függöny” egyre jobban kifakult, elrozsdásodott, egyre inkább átjárhatóvá vált. Megindult a látogatók hada, hozzánk is tömegével érkeztek rokonok, ismerősök, de gyakran ismeretlenek is, akik valakitől hallották, hogy nálunk meg lehet szállni. Volt olyan nyarunk, amikor 65 szállóvendéget számláltunk. Sokan érthetetlenül nézték a mi nagy vendégeskedésünket, egy barátom svájci felesége meg is kérdezte, kiszámítottuk-e, hogy mindez nekünk mibe kerül? A válaszunk egyszerű volt, nem és nem is akarjuk tudni, mert mi örömmel adunk szállást bárkinek.

A rokonok és a sok látogató barát, ismerős adott nekünk erőt, kitartást a külföldi élethez. Azt az érzést kaptuk, hogy nem szakadtunk el, vannak akik számítanak ránk és meglátogatnak. Erre minden külföldön élő embernek szüksége van, mint a növénynek, fának a gyökérre. Nélküle kiszárad, meghal. Kaptuk a legújabb magyar könyveket, lemezeket ajándékba, egész lakásunk tele volt és  van a mai napig is magyaros emléktárgyakkal, könyvekkel. Ahogy a gyerekek nőttek, részt vettek az itteni magyar cserkészéletben, megtanultak népitáncokat táncolni, a magyar kultúrát szeretni. Minden évben nagy élvezettel néztük a rendezvényeken fellépő kis magyar csemetéket, akik a szüleik hazulról hozott tájszólásában mondták verseiket, vagy énekeltek. Így tudtuk gyermekeinket magyarnak megtartani.

Hosszú évek után, amikor megszereztük a svájci állampolgárságot, mehettünk végre haza látogatóba. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatták a sok történetet, amit mi, szülők elmesélgettünk otthoni életünkről. Meglátogattuk a nagyszülőket, rokonokat, ismerősöket, így a kapcsolatok egyre jobban mélyültek. A hosszú autóutakon magyar népdalokat énekeltünk, meséket mondtunk Mátyás királyról stb. Otthon elvittük őket hazánk nevezetes helyeire, a várakba, Szegedre, a szabadtéri előadásra. Gyermekeinknek otthon is sikerült baráti kapcsolatokat kialakítani. Baráti és rokoni körünkben sok azonos korú csemete volt, akikkel együtt villamosoztak, metróztak vagy hangversenyre mentek. Ezek a kapcsolatok a mai napig fennállnak, és nagy szeretettel ápoljuk őket.

Géza fiunk közben felnőtt, megházasodott. Hála a Jóistennek, a cserkészeten és a népi táncon keresztül megismerkedett egy ugyancsak magyar szülők leányával, akivel egymásba szerettek. Ma három unokánk van, Réka, Márton és Áron névre hallgatnak. Mondanom sem kell, hogy ők is odahaza kizárólag magyarul beszélnek, éspedig olyan fokon, hogy otthon sem veszi észre senki sem, hogy nem Magyarországon nőnek fel. Nagy örömünk telik választékos beszédükben, egymás között játék közben is csak „anyanyelvükön”, azaz magyarul beszélnek. Az iskolában a többnyelvűségből semmi hátrányuk nincs, sőt talán hozzájárul ahhoz, hogy még könnyebben tanulják meg a Svájcban kötelező  nyelveket, a franciát, németet, olaszt és angolt.

Időközben a nagyszülők elhaltak. A generációváltás természetes rendje szerint megy az élet tovább. Az emlékek azért megmaradtak, emlékeznek a nagyszülőkkel eltöltött időkre. Az örökségből sikerült egy kis házat vennünk közel a Balatonhoz, Magyarország egyik legszebb vidékén, a Káli medencében, Köveskálon. Oda járnak gyerekeink, unokáink, de természetesen mi is, amikor tehetjük.

Ott lett a családnak egy bázisa, ahol barátokkal, családtagokkal közösen tölthetünk el szép napokat. Sok új barátra, ismerősre tettünk ott is szert, olyanokkal ismerkedtünk meg, akik már régebben „felfedezték” ezt a vidéket.

Szívesen hozunk ide svájci barátokat is, akiknek büszkén mutatjuk meg a Dunántúl csodálatos részeit, a Badacsonyt, a Bakonyt és az ország más híres részeit. Gyermekeink is hozzák itteni, többségében svájci barátaikat, közös túrákat szerveznek. A falubeliek sokszor csodálják a sok svájci kocsit, a számukra teljesen érthetetlen nyelvet és köztük a tökéletesen magyarul beszélő gyermekeinket. Örülünk, ha mi is megmutathatjuk hazánkat, mely akkor is szép, ha nem  olyan hegyes mit a svájci Alpok. Családunk, a Kenesseyek dunántúli származású. Nagy örömömre szolgált, amikor először jártam Köveskálon és ott tudtam meg, hogy lakik a faluban egy idős asszony, akit Győrffyné Kenessey Kornéliának hívnak. Nagy szeretettel ölelkeztünk össze, olyanok, akik azelőtt semmit sem tudtunk egymásról! Minden alkalommal meglátogatjuk kedves rokonunkat, ki úgyszintén szeretettel vár bennünket, előveszi régi családi iratait, azt nézegetve igyekszünk kibogozni, milyen ágáról is vagyunk rokonok.

Utoljára még egy nagy élményről kell beszámolnom. Ötven évvel ezelőtt 1943-ban tartotta meg családunk utolsó Nemzetségi Összejövetelét, amelyen akkor kb. 70-en vettek részt. Az egyiken még én is mint kisgyermek résztvettem. Azóta nem hagyta nyugtomat a gondolat, megint össze kéne fogni családunkat, azokat is, akiket eddig esetleg nem ismertünk. Neki láttam egy családi névsor összeállításának, hosszas levelezés után sikerült 120 címet összegyűjtenem. 1993 májusában megtartottuk összejövetelünket, mellyen több mint 120 családtag vett részt. Gyönyörű élmény volt mindannyiunknak. Azóta kiadunk egy Családi Hírmondót, rendezvényeket szervezünk, megemlékezünk elhunyt családtagjainkról. Sajnos a zivataros idők ugyancsak sok fájdalmat, keserűséget okoztak családunk tagjainak, sokfelé szétszóródtunk a nagyvilágban. Sokakat elhurcoltak, volt akit a nácik, volt akit a felszabadúlás tett földönfutóvá, nyomorékká. Nekem igen fontos, hogy gyermekeimnek megadhassam a hovatartozás érzését, erre pedig csak egy családi kötelék képes. Bárhol a nagyvilágban Kenesseyek élnek, ma mind össze vannak kapcsolva, ha másként nem, akkor a családi hírek olvasása révén és nagy örömünkre szolgál a közös családi munka, a családkutatás és esetleg egy családtörténet kiadása, amit tervezünk. Ezek a szálak adják nekünk és utódainknak az országhoz, a nemzethez való tartozás érzését, azt a tudatot, hogy ha nem is élünk hazánk határain belül, de oda tartozunk, nem vagyunk gyökértelen földönfutók!

Kenessey Csaba

A szerző engedélyével, Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!