A számjelek és a számírás története

(Varga Csaba utolsó könyvéről)

Közhelyszámba megy, hogy tékozló ország vagyunk. Nem csak gazdasági, hanem szellemi javainkkal is. Sajnos a közelmúltban hirtelen elhunyt Varga Csaba életműve se kivétel ez alól. Pedig már rendkívül sokoldalú alkotói tevékenységével, ami specializált korunkban eleve nagy ritkaság, fel kellett volna ébresztenie a szunnyadó kultúra felelősöket.

Ez a páratlan sokoldalúság (és a csak napjainkban hozzáférhetővé vált számos régészeti lelet) tette őt képessé nagy, átfogó jellegű művek létrehozására az írás, a nyelv és a számok történetének a területén. Azaz olyan területeken, amelyek mindegyike a közműveltség alapjaihoz tartozik, világszerte is. Életműve méltán tarthatna tehát igényt széleskörű érdeklődésre, de sajátos honi viszonyaink között ez megfenekleni látszik, így pedig külföldre se jut el…

Itt most csak arra szorítkozunk, hogy a szerző utolsó nagy művéről, a számjelek és a számírás történetéről „beszámoljunk”. Szerzőnk eljárása és meglátásai többnyire meghökkentően egyszerűek. Gyorsan átlát hagyományos meggyőződések tarthatatlanságán és ezt nem is titkolja. Lehet, hogy ezért bír taszító hatással is, de csak addig, amíg műveit meg nem ismerjük. Másképpen viszont nem lehet valódi felfedezéseket tenni. A számok történetének tekintetében fő tétele, hogy a ma is használatos számírásunk egy olyan egységes őskultúra terméke (mint az írás és a nyelv is), amely körülbelül 3-4.000 évvel ezelőtt kezdett felbomlani, de már beláthatatlan idők óta létezett. Azaz legalább 30.000 éve, mert a leletek mulandósága miatt nem pillanthatunk messzibbre az idők mélyére. Szerzőnk ezzel tehát szembe megy azzal az általánosan elfogadott nézettel, hogy a számírás (mint az írás is) csak kb. 5-6.000 éves. Szerinte szakítanunk kell azzal a hiedelemmel is, hogy a helyi értékes számítás is éppen ilyen fiatal, azaz még fiatalabb. Ugyanez vonatkozik a 0 jelölésére is. A számunkra modernnek tűnő arab számírás pedig szintén az ősi számírás egy Indián keresztül jött változata.

Szerzőnk az utolsó évtizedekben talált leletek sokaságával bizonyítja, hogy az ősi számjelek: a pont, a vonal, az erre merőleges vonal és a hosszabb vonal már a hagyományos értelemben vett történelem előtti időkben is használatosak voltak és e négy jel mindegyike a maga helyi értékét jelölte. Mi több, a számok tömörítése csak helyi érték szerinti számírással lehetséges. A jel alakja adja meg a helyi értéket. Márpedig e négy számjellel minden tetszőleges szám leírása lehetséges. A 0 jele nélkül is, ami ugyan jelen van, csak nem kell külön jelölni. A jelek elrendezése természetesen az értelemszerűség határain belül tetszőlegesen meghatározható, amire szerzőnk rendkívül gazdag példatárat is felvonultat különböző kultúrák leleteiből. Ha persze egy kultúra nem használta ki a jelek alakjának a helyi értéket jelölő szerepét, akkor egy új jel bevezetésére kényszerült, mint például már a kínaiak és a maják is. Így került sor a 0 jelének bevezetésére is. Más kultúrák viszont, mint például az egyiptomi, végig megőrizték az őskultúra sajátosságait. Téves tehát a nézet az egyiptomi számjelek sajátos jellegéről, hiszen azok is őskori hagyatékból származnak, mint a lascauxi és az erdélyi aknasuhatagi sóbányában talált ugyanolyan jelek bizonyítják. Varga Csaba a számírás folytonosságában csak egy kis törést, azaz inkább alaki változást lát, ami kb. 15-20.000 évvel ezelőtt történt a számrovás elterjedésével. A leválás oka az volt, hogy az állattenyésztés elterjedésével szükségessé vált, hogy a számok botokba metszhetők legyenek, amelyeket tárolni lehetett. Hasonló célokat szolgált az un. zsinórírás is, amely csomókkal jelezte a számokat. Szerzőnk külön említi még az etruszk  számírást, amely a magyarral a legnagyobb egyezőséget mutatja, és amely a római számírás kialakulására volt döntő hatással.

A számok tiszta ősi formavilága idővel különösen Indiában torzult el, ahol a jelek kusza vonalakká váltak. Ez a torzítás jutott később arab közvetítéssel vissza Európába, amely az ősi formakészlet kiindulópontjának tekinthető. Ezt szerzőnk azzal indokolja, hogy Mark Thomas angol genetikus szerint a tejcukor felbontó enzim – ami összefügg az állattenyésztéssel, a tejfogyasztással – Közép-Európából terjedt el.

Varga Csaba, mint sokszor, az arab számok tekintetében is kritizálta a „fejlődés”-központú nyugati történelem- és kultúrafelfogást. Különösen azt, hogy az arab számok térnyerése megakadályozza a kőkor számítógépének mondható abakusz (magyarul számvető) tömeges használatát, amely, mint sok távol-keleti példa igazolja, sokkal gyorsabban működik a leggyorsabb számítógépnél is. Bár igazat kell adnunk neki abban a tekintetben, hogy az abakusz gyorsabb és inkább szolgálja az emberi személyiség integritását az agy és a tevékenység közötti közvetlen kapcsolat megteremtésével, ám nem veszi figyelembe, hogy az arab számok leírása viszont rövidebb időt igényel, hiszen már létrejötte is az ősi pont-vonal számírásból a vonalak közötti folyamatosság létrehozása igényének köszönhető.

Kétségtelen azonban, hogy a haladás ideológiája, amely az utóbbi 2-3 évszázadot döntően befolyásolta, hajótörést szenvedett. Elkerülhetetlen újragondolni kultúránk alapjait, amelyet újra a természettel összhangba kell állítani. Varga Csaba életműve e tekintetben felbecsülhetetlen értéket képvisel, amely hazánk igencsak megtépázott imázsát is újra fényezhetné. Végzetes hiba lenne életművét továbbra is elhallgatni. Nem tagadhatjuk tovább eleink szerepét az őskultúrában, hiszen ennek feltárásával tartozunk az útját kereső emberiségnek. Akinek nem tetszik, tessék megcáfolni.

Művei angol és német nyelven is elérhetőek.

Vajta Dénes

Nemzeti InternetFigyelő