A pofára esések ideje avagy Ember tervez, Isten végez

Meglehetősen komikus látvány innen a déli végekről szemlélni, ahogyan a butapesti mesterséges médiakommunikációs búra alól a think-thank-ek agytröszt műhelyeiben hogyan próbálják sorra rendre kiizzadni magukból a teljesen életidegen, a mai „magyar” valóságtól teljesen elrugaszkodott, valamiféle lehetséges jövőre vonatkozó forgatókönyveiket az egyes párt- és pénzpolitikai érdekközösségek.

A trendi internesönel inglis lengvidzsül Politikai Tőkének nevezett cég vezénylésével zajló kutyakomédia során egy egész országnak muszáj haptákba vágnia magát, pénzt, paripát, (média)fegyvert, időt és energiát nem kímélve csak azért, hogy két ember elkerülje a börtönt. Ilyen van? Ilyen van!

A kopogtatócédula lassan már nem a választás, hanem a szabadlábon történő létezés egyik szükséges és elégséges feltételeként vonul be a honi közbeszédbe. A NOKIA-doboz – hacsak egy röpke pillanatra is, de – szégyenszemre átvette a kokárda helyét a nemzeti ünnepen.

Ilyen megtörténhet egy teljes jogú európai uniós tagállamban, amely fennen hirdeti magáról, hogy demokratikus jogállam? Egy normális országban, ilyen bizonyára nem történhetne meg, de ez nem egy normális ország, ez az abszurditások országa.

Bizony, valami bűzlik, de nem Dániában, hanem itt. Az egyre hangosabbá váló médiazajongások ellenére is mind több és több ember érzi úgy, hogy füle van a halláshoz és szeme a látáshoz.

Érdekes momentum volt számomra, hogy a Hír TV bejátszotta Vona Gábor ünnepi beszédének azt a részét, ahol éppen Salamon földvásárlásáról esett szó. (Ki tudja, tán éppen a traubis Salamon Berkowitzra utaltak?) Antiszemita színben tüntetjük fel a legveszélyesebb politikai ellenfelet, a közös ellenségnek számító szélsőséges pártot. Ha még az ATV-n csinálják ezt, arra még hanyag eleganciával könnyedén legyint az ember, istenkém, ezek ilyenek. De hogy már a Hír TV-n is? Tényleg komolyan beszartak.

De vajon beszélhetünk-e itt antiszemitizmusról? Ugyanis a dolog – a sokak által jól ismert szimbolikus kapanyélhez hasonlóan – nagyon könnyen visszafelé is elsülhet. Arra gondolok, hogy a pártelnök által sorolt kritériumok (Sali, élj 10 éve Magyarországon, legyen magyar nyelvvizsgád, mezőgazdaságból élj stb.) más uniós tagállamok földvédőeljárásrendszerében napi gyakorlat! Ha jól emlékszem tán éppen az imént emlegetett Dánia készítette el egy fehér könyv formájában, hogy milyen elképzeléseik vannak nekik a termőföld tekintetében, és még szerényen hozzátették, ha így köllünk, akkó gyüvünk, ha mög nem, akkó nem. És így is köllöttek.

Komikus, de még inkább tragikomikus, ahogyan megképződni látszik a Bayer Zsolt egyik régebbi írásában hivatkozott, mindösszesen pár röpke töredék másodpercnyire rúgó rövidségű aranyhal-emlékezet.

Miről is van szó?

Azon még csak-csak túlteszi magát az egyszeri tévénéző, hogy a magukat polgárinak, vagy nemzetinek beállító médiumok, összfegyvernemi zárótüzet zúdítanak a Jobbikra. Bár, már ez is súrolja az abszurd határait, hiszen gondoljunk bele, egyik percben arról győzködnek bennünket – még az egykoron szebb napokat látott Csurka István is – hogy a Jobbik tulajdonképpen a szegfűmintás utódpárt mesterséges kreálmánya, majd ezt követően a Szabad Sajtó díjjal frissen kitüntetett Kálmán Olga rendelőjében arról tájékoztat bennünket az éppen oda beesett aktuális posztkommunista aparatcsik, hogy a szélsőséges pártot a Fidesz pénzeli.

Mindeközben Lendvai Sipánka, meghazudtolva a forradalom szellemiségét, a 12 pont eszmei mondanivalójának magasztosságát, reggeli főműsoridőben – volt állampárti cenzorként, mint legautentikusabb személyisége a „magyar” politikumnak – arról oktat ki bennünket, hogy mi az, ami még belefér a demokráciába és mi az, ami már nem. Ja! És mi az, ami már a szélsőség kategóriájába tartozik! És ilyenkor nem telefonál be senki, hogy na, ebből aztán most mán elég legyen! Takarítsák el a képernyőről ezt a szemetet! Milyen jogalapja van egy, a szólásszabadságot lábbal tipró, és az állampárti diktatúrát feltétlen odaadással szolgáló párt-aparatcsiknak arra, hogy demokráciáról papoljon? Megmondom én, semmilyen! Komolyan mondom, kezdem sajnálni, hogy kiment a divatból a pallosjog. Megvesszőzni, aztán kitakarítani a városból az efféle köpönyegforgató és képmutató pernahajdereket, akik egyébhez sem értenek, mint a más nyomorúságából való haszonszerzéshez.

De térjünk vissza még néhány gondolat erejéig a most zajló eseményekhez!

Szóval, a népi naivitás langymeleg posványában dagonyázó mit sem sejtő álom- és állampolgár azt hihetné, hogy az igazsággal valahol félúton találkozik majd. És itten jön, kérem tisztelettel az első nagy pofára esés, melyet bizonnyal jó néhány másik követ majd a választások eredményhirdetéséig.

Ismét Degesz uram, a neoliberalizmussal együtt a kutyaszaros világváros főpolgármesteri posztjáról is leköszönő fő hallja kend siet a segítségünkre. Ő mondja el a tuttit.

„A 20 éve létrejött szabad, független, demokratikus jogállamot ma sokan támadják: új rendszerváltásról, sehol ki nem próbált harmadik útról prédikálnak. Azt a nyugati típusú többpárti demokráciát azonban, amiért 20 éve oly sokan küzdöttünk – legyen bármennyi hibája is – nem leváltani kell, hanem megóvni mindenáron.”

Több sebből is vérzik ez a kijelentés, ráadásul a kommunikátor saját szavait cáfolja meg. Két évtized távlatából visszatekintve immáron nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ami itt létrejött, azt sok mindennek lehet nevezni, de szabadnak, függetlennek, no, pláne demokratikusnak, semmiképpen sem.

Kísérteties a hasonlóság az ún. sajtószabadság kérdésköréhez. Már nem emlékszem pontosan a pofa nevére, de Kőrösi Imre terjedelmes visszaemlékezésében (Tágra zárt fülek videó és hanganyag elérhető a világhálón) beszél egy helyütt arról, hogy kevéssel a rendszerváltásnak nevezett fordulópont után valamelyik volt pártfőmufti azt találta mondani, hogy ez a legszigorúbb cenzúra, amit valaha látott, mert most a pénz cenzúráz. No, hát így vagyunk valahogy manapság a szabadsággal, a függetlenséggel meg ezzel a fene nagy demokráciánkkal is. A pénz mondja meg, meddig terjed a szabadságod, mit érthetsz függetlenségen, és azt is, hol húzódnak a demokrácia határai.

Jogállamról talán még beszélhetünk, bár arról sem minden esetben. Van, amikor már a jogot is semmibe veszik, sőt, lábbal tiporják. Egy biztos, az ember által alkotott és írott jog betűje valahogy mindig az isteni és természeti törvényekben leírt alapérvényű és örök igazságok fölibe kerül, tetszőleges szabadságot, de legfőképpen szabadosságot adva az értelmezés sokszínűségének és sokféleségének. A jog sok esetben nem az igazság, hanem az önös érdekek szolgálatába áll.

No, mármost akkor is komoly bajok adódhatnak, ha összekeverjük a szezont a fazonnal, már pedig Degesz uram esetében pont ez a helyzet. Arról van ugyanis szó, hogy kitalálhatod te a világ legjobb rendszerét, ha arra alkalmatlanokra bízod annak működtetését. Akik vagy nem tudják, vagy nem is akarják azt jól működtetni. Márpedig nálunk most éppen ez képződött meg. Mivel a nép kezéből kivették az összes jogi eszközt, hogy küzdhessenek a gonosz erői ellen, nem csoda, hogy egyre többen érzik úgy, magával a rendszerrel, „a 20 éve létrejött szabad, független, demokratikus jogállammal, a nyugati típusú többpárti, demokratikus berendezkedéssel” vannak alapvető bajok. Ez az ellenszenv mára oly mértékűvé nőtt, hogy a húsz esztendővel ezelőtti, a rendszerváltozáshoz hasonló állapotokhoz jutottunk, s a nemzetnek egy tekintélyes része – azok, akik a rendszerváltás és egybe az unióhoz történő csatlakozás vesztesei is egyben – már meg is hozta sommás ítéletét, a rendszer megreformálhatatlan. Következésképpen a politikum eddigi szereplői hiteltelenné váltak a szemükben, menniük kell!

De térjünk vissza Degesz uram ünnepi beszédéből vett idézethez!

A legutolsó szó az, ami mindent megmagyaráz. Azért is figyelemre méltó az idézet legutolsó szava, a „mindenáron” szó, mert ez már nem az első eset, hogy alkalmazzák, előfordult már korábban egy másik fontos beszédben is. Ezt a szót már használta más is, méghozzá a politikai palettának nem erről az oldaláról. És ebbe a szóba bizony nagyon sok minden belefér ám.

Nézzük a lényeget!

Nem tudom, tetszettek-e figyelni?

Nekem egyik vesszőparipám a politikusok szóhasználata, mert az bizony mindennél jobban elárulja, mit is gondolnak valójában. Nem a nemzet sorsának jobbítása, az emberek életkörülményeinek javítása, a túlélésünk a legfontosabb! Nem!!! Hanem a politikai, s ezen keresztül a gazdasági haszonszerzés az akarat érvényre juttatását biztosító struktúra-rendszer fenntartása, életben tartása. Hallhattuk, ha kell, mindenáron! És ebben úgy tűnik, hallgatólagos beleegyezés van a politikai lövészárok mindkét oldalán tevékenykedők között.

Gondoljunk bele! Lassan több mint két évtizedes rögzült kapcsolatrendszerek, erőviszonyok, pályák, jól bejáratott érdekérvényesítési útvonalak vannak, senkinek sincs kedve igazából felrúgni ezeket, úgy kell nekik az új szereplő, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Hát ezért van az, hogy ölebmédiáikon keresztül az egyik legfőbb törekvés az önálló véleményalkotás teljes mellőzése a nézők számára.

Mindjárt megértjük, miről is beszélek.

Nem tudom, emlékszik-e a kedves Olvasó a 2006-os választásokra? Engem nagyon megragadott egy televíziós közvetítés, ahol gyakorlatilag látványos örömtáncot lejtett – a Hit Gyülekezete által a korábbiakban mindössze csak „száz kiló marhahúsnak” titulált Kuncze pártelnök úr – a szocialisták rendezvényén, ahol is hangosan és jól érthetően megköszönte a posztkommunista utódpárt tagjainak, hogy egyik voksukkal át tetszettek szavazni a Szadeszre.

No, mármost ezt meglehetős keserűséggel élték meg mindazok – s a politikai korrektség kedvéért mondjuk el, hogy közéjük tartoztam jómagam is –, akik jó előre szóltak, hogy az a bizonyos „egy a tábor, egy a zászló” című projekt eleve halva született. Akkor már inkább a két gyerek, három szoba, négy kerék.

Most, amikor gyakorlatilag útgyaluval mentek neki mindkét oldalról az országot nyakába vevő Jobbiknak – ajánlom mindenkinek a Youtube video-megosztó portálon Usztics Mátyás lakossági fórumait „úgy húzza be az x-et a magyar, hogy kiszakad a papír” –, álljunk mán meg egy polgári szóra, Istenben szeretett felebarátim! Tegyük mán fel magunknak a kérdést: Ugyan vajon, hogy a rossebbe van az, hogy az egyik oldalon simán, gördülékenyen működött (immáron több cikluson keresztül) a szavazatmegosztás, míg a másik oldalon görcsösen ragaszkodnak az „ide nekem az összes szavazatot, de még pediglen azonnal!” című projekthez? Miért van az, hogy állandó jelleggel valamiféle egy-párti diktatúra mindenáron való kierőszakolását akarják leerőltetni a nép torkán még akkor is, amikor már látják, hogy ez nem fog menni?

És itt következik majd a pofára esések újabb sorozata. A butapesti agytrösztök légkondicionált szobák íróasztalai mögött közvélemény-kutatási grafikonok bűvöletében billentyűket nyomogatva szépen elterveznek mindent, aztán az élet – ahogyan azt a „Mi éveink (Magyarország számokban) című alkotás végén látható, nemhogy egy nap alatt, de akár órák vagy percek alatt rácáfol az egészre.

Kicsit olyan ez, mint Ivan Kusan Galócza című darabjában, amikor Joza Zeljics, tudják, az a paraszt, amelyiknek Ardonjak gazda a tyúkszemire hágott, éppen magyarázkodik Ankica méltóságos asszonynak (született Toplák), hogy miért nem sikerült eddig eltennie láb alól hites urát az imént említett retteget haramiavezérnek:

„Én is mondhatok valamit, kezít csókolom? A főbetyár úr szépen eltervez mindent, mit, s hogyan, csak egyszerre túl sok dologba szeret belevágni, és egy kicsit sokat szeret beszélni, ez az egyetlen picinyke hibája van neki.”

Mi fog történni, és miért? Nagy valószínűséggel megjósolható, hogy az igazi nagy pofára esések Vidék-Magyarországon fognak bekövetkezni majd. Az első igazán nagy pofára esést a posztkommunista utódpárt fogja elszenvedni azzal, hogy a választásokon csak a bronzérmet fogja megszerezni. Azt is nagy nehézségek árán. (Legalábbis jelen tudásunk szerint ez a helyzet.)

A második nagy pofára esést a jelenleg kormányzásra készülő legnagyobb parlamenti ellenzéki párt mondhatja majd a magáénak, mert nem lesz meg a kétharmados parlamenti többsége, de talán még az 50%+1 főst is éppen hogy csak elérik majd. (Normál üzemmenetet feltételezve, és azt, hogy ekkora különbségeket már nem lehet úgy elcsalni, hogy annak ne maradjanak látható nyomai.) Igaz, az előbb említett két politikai tömörülésnek már van mit vesztenie, a Jobbik egyelőre csak nyerhet a dolgon.

Miért mondom ezt?

A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert a Törvényhozás Házában jelenleg helyet foglaló politikai erők fordítva ülnek a lovon. Csak és kizárólag a kis helyen nagy számban előforduló választópolgárok tömegeire koncentrálnak csupán. Első és legfontosabb célcsoport a főváros lakossága. Kétmillió ember él viszonylag kis földrajzi távolságon belül összezsúfolva. Tegyük hozzá rögtön, hogy a legnagyobb fizetőképes keresletet ők jelentik. A legjobb és legrendezettebb anyagi pozícióból várják az országos erőfelmérőt.

Őket követik a megyeszékhelyek és a vidéki nagyvárosok lakosai, ez mintegy újabb kétmillió ember. Az ő anyagi helyzetük már nem annyira jó, de még mindig kimagasló Vidék-Magyarország lakosságához képest.

De mi történik a hatmillió vidéken élő emberrel? Rájuk ki figyel oda? Úgy tűnik senki. Pontosabban a Jobbik. Legalábbis most még. Nagyon ügyesen, de legfőképpen okosan, sokkal kevesebbet költenek óriásplakátokra, és azokat is kamionra szerelve mozgatják. Már ez a szellemes frissesség is jól mutatja miért és mennyire félnek tőlük. Félnek attól, hogy az újdonság, a frissesség, az új szellemiség rámutat arra, mennyire megfáradt, elfáradt és elhasználódott lett a „magyar” parlamenti politikum. A végén még leesik a tantusz és olyan csörömpöléssel ér majd földet, hogy nem lehet nem észrevenni. Ha pedig ez bekövetkezik, a magyar tényleg úgy fogja behúzni az x-et, hogy kiszakad a papír.

Na, ezt nem akarják! Ezért tekerik egyre feljebb és feljebb a hangerőt, hogy a médiacsatazaj mesterségesen megcsinált csörömpölése elnyomja a megannyi vidéki Tiborc panaszáradatának neszeit.

Előre tör a szélsőség? Némi iróniával azt is mondhatnánk az elvtársaknak, hogy „Tiéd az ország, magadnak építed.” Gondolkodtatok volna előbb! Cselekedtetek volna másként! De nem! Ti a hazaárulás útját választottátok! Hát most egyétek meg, amit főztetek!

Bizony, kedves Olvasó! Hazaárulás ez a javából. Dr. Halász József anyaga került nemrég hozzám, ahol 12 pontban (ő stációnak nevezi) sorolja fel hazánknak a politikum által történő tudatos elveszejtését. Önmagában a Lisszaboni Szerződés aláírása, ráadásul ily módon (olvasatlanul), a régiségben elegendő indok lett volna a „halálnak halálával halsz” című projekt beindítására.

Sokan nem szimpatizálnak Dr. Halász személyével, megmondom őszintén nekem sem a szívem csücske, de azt nem lehet elvitatni, hogy a Szent Korona Értékrenden alapuló közjogi berendezkedés nagyságrendekkel jobb, korszerűbb és több biztosítékot nyújtó rendszer, mint a ma ismert ún. piacgazdaság. Mit is válaszolt erre a felvetésre Baroso úr, az unió egyik nagyhatalmú főmuftija?

„A középkori vallásos Szent Koronára épülő Európai Konföderáció tervezet a legveszélyesebb szélsőség az európai civilizációra”

Figyelünk, ugye? Akár itthon, akár külföldön, de ami veszélyezteti Mammon jelenlegi uralmát, a status quo, azaz ezzel együtt a pénzszivattyúk működtetésének zavartalan biztosítását, azt azonnal kikiáltjuk szélsőségesnek. Belegondoltak abba, hogy mit is jelent ez valójában? Ebbe még belegondolni is szörnyű!

Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy egy évszázadokon át bizonyítottan jól működő, az emberek érdekében, számukra oltalmat biztosító rendszert ma a civilizációra, vagyis az emberek közösségére nézve a legveszélyesebbnek ítélnek? Itt valami nagyon nagy baj van! De nem a Szent Koronával van baj, nem is a világunkkal, hanem az ostoba, szamárlétrán ügyetlenkedve felkapaszkodott senkiházi percemberkékkel. Az még nem lenne baj, hogy hülye szegény, de az már annál inkább, hogy fondorlatos módon megszerzett hatalmánál fogva az ostobaságát rákényszerítheti a többi emberre is, mi több, kötelezővé teheti, ezáltal uralkodhat rajtuk. „A helytartótanács reszketni méltóztatik” – hallottuk az idézetet a kormányzásra készülő miniszterelnök-jelölttől, aki még tőle is szokatlan módon, idén a megtestesült önzés szerepkörét vette magára. ÉN készen állok erre, ÉN készen állok arra, ÉN készen állok mindenre, még arra is, amiről ma még halványlila segédfogalmam sincs. (Tisztára, mint Smith ügynök a Mátrixban. Igaz, ő darab idő elteltével korrigálta saját magát és aszonta: Mi) Pedig nyilván az elnök úr is tudja – csak nem mondja – bizony, tagja ő is a grémiumnak, mármint a helytartótanácsnak, csak innentől kezdve ő és az ő emberei kerülnek majd jobb pozícióba. És igen, ő is nevét adta a nemzetállamnak, mint olyannak a megszüntetéséhez, amikor igennel szavazott a Lisszaboni Szerződésre, ezért hát őt is a helytartótanács tagjának kell tekintenünk. Részletkérdések tekintetében tehát van különbség, ám a lényegi dolgokat illetően teljes az összhang.

Azt, ami másoknál többször már jól bevált és bizonyítottan működőképes, nem kellene eleve, hogy úgy mondjam, izomból elutasítani csak azért, mert az ötlet nem tőlünk származik. Nem elég csak papolni arról, hogy össze kellene fognunk, tenni is kellene érte. Különben is, a magyar ember a tetteiből ismerszik meg. A bölcs ember mások hibáiból okul, míg az ostoba a sajátjaiból sem. Valahol mindig piciny kárörvendésre készteti a külső szemlélőt, amikor a hangzatos szavak mögül felfeslik a valódi én, és – ha csak pillanatokra is, de – láthatóvá válik az igazi, a mindenféle mesterkéltségtől mentes egyéniség. Az, hogy két egymást követő, megsemmisítő következményekkel járó vereség után még mindig ugyanaz a vezető szajkózza ugyanazokat a mondatokat, csak más címkével aggatta tele őket, az adott párt, majdnem azt írtam ostobasága, de maradjunk inkább a belügye szóhasználat mellett. Az ő bajuk. Az, hogy egyre többen ábrándulnak ki belőlük, és legfőképpen Vidék-Magyarország lakói közül, tudják, arról a kábé hatmillió magyarról beszélek, akiket a fősodratú politikum a sor legvégére taszajtott, nos, amellett, hogy az is az ő bajuk, kicsit a mi bajunk is. Hogy miért? Hát csak azért, mert rengeteg szenvedéssel, halállal járt (igen, gondoljunk csak a HAJDÚBÉT áldozataira) amíg rájöttünk arra, hogy itten kérem tisztelettel becsaptak, megvezettek bennünket. Ráadásul ez a mocskos játék egyelőre folytatódni látszik. A Törvényhozás Házából az ország kifosztásához, a nemzeti szuverenitás feladásához szavazataikkal hozzájáruló, magukat pofátlanul „honatyáknak” és „honanyáknak” nevező (ne felejtsük el, fontos, hogy meglegyen a női kvóta) bérenc réteg első és legfontosabb feladatának most is a status quo mindenáron történő fenntartását tekinti.

Én meg aszondom, a szavazófülke magányában hozza meg mindenki azt a felelősségteljes döntést, amiről ő maga meg van győződve, hogy felelősségteljes döntés. Le van…, hogy miről papol a sokezres tüntetésen a kamerák előtt a többször megbukott és csatátvesztett pártelnök. (A kipontozott részt ki-ki saját vérmérséklete szerint egész nyugodtan egészítse ki magában) Mindenki tudja, hogy ezek a mostani bitang kutyaütők nem maradhatnak. De ne kövessük el azt a hibát, hogy ismét átesünk a ló túlsó oldalára, mert ez a Fidesz már nem az a Fidesz, amelyik 1998-ban jó irányban indult el. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, a helyzet is sokkal súlyosabb. Éppen ezért fontos az, hogy megfelelő ellenőrzés mellett kezdjék el, reméljük áldásos tevékenységüket.

Arra azért vigyázzunk, hogy még se szakadjon ki a papír, mert ezek még képesek és ezen okból kifolyólag érvénytelenítik a szavazatunkat.

Szebb jövőt!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő