A nándorfehérvári diadal emléknapján 📺
1456. július 22-én a Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot) védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából, 2011-ben az Országgyűlés a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.
1456. július 4 és 21-e között a keresztények sikerrel védték meg Nándorfehérvárat II. Hódító Mehmed szultán csapataival szemben, aki három évvel korábban bevette a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt. Július 22-én pedig a vár mellett zajlott csatában a Hunyadi János vezette várbeliek és a Kapisztrán János vezetése alatt álló keresztesek legyőzték az oszmán csapatokat. A diadalt követő pestisjárványban Hunyadi augusztus 11-én, Kapisztrán pedig október 23-án meghalt.
Ennek a győzelemnek a tiszteletére szól minden délben a harang.
Amikor Hunyadi Jánoson volt a világ szeme – így zajlott a nándorfehérvári diadal
Kovács Gergő írása a Mandinerről
Segítség nem jött 1456-ban, maradt a jó öreg magyar virtus, a szerencse, a bátorság, na meg Hunyadi zsenialitása. A magyar történelem egyik legfantasztikusabb fejezetére emlékezünk.
Sokaknak talán csak címszavak kavarognak a fejében a világtörténelmi jelentőségű nándorfehérvári diadal kapcsán: Hunyadi János, harangszó, törökök, magyarok. Ez mind igaz, a történet valóban ezekről a címszavakról, pontosabban ezekről is szól. Az egész Európa számára meghatározó magyar győzelem emléknapját július 22-én, vagyis a mai napon ünnepeljük, összeszedtük tehát a fő tudnivalókat, hogy képet kapjunk múltunk arany fejezetéről – mert ilyen is volt, hajlandóak vagyunk megfeledkezni róla.
Bizánc elesett, irány Európa?
Rögzítsük a tényeket: 1456. július 22-én Hunyadi János vitézei és Kapisztrán János keresztesei csúnyán elverik a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed szultán hódítani igyekvő hadait. Nemrég írtunk arról, hogy ez a bizonyos, Európát fenyegető oszmán hódítás 1453-ban már összeroppantotta Bizáncot, mikor is elbukott a történelem egyik legnagyobb jelentőségű, sokáig legstabilabb birodalma. Ennek fényében különösen csodálatosnak tűnik, hogy magyar őseink, hőseink, ha ideiglenesen is, de megállították a törököket. Fölmerülhet a kérdés: valóban ennyire nagy dolog volt mindez? A válasz, hogy igen. Elképesztően nagy dologról beszélünk.
Az ambiciózus, tehetséges szultán, II. Mehmed Konstantinápoly bevétele után egyenesen leszögezte a korabeli hírek szerint: következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani. A győzelem súlyát növeli, hogy a magyar belpolitika, micsoda meglepetés, meglehetősen pocsék állapotban volt akkoriban: a nemesek V. László király és az ország „erős embere”, Hunyadi János körüli ligákba tömörültek, illetve ezek között lavíroztak – a Hunyadi törökverő sikereire féltékeny főurak pedig ott gáncsolták őt, ahol tudták: nem számított az sem, hogy az oszmánok speciel a saját országukat akarják bekebelezni.
Ha ez nem lett volna elég, kijelenthetjük, hogy a korábbi évszázadokban Európát összekötő keresztény ethosz, a keresztes eszme, ez a különleges, legalább kifelé egységet mutató kulturális, vallási habarcs elveszítette jelentőségét, meglazult:
a különböző európai államok sokszor csupán marketingfogásnak használták a török elleni, ímmel-ámmal folytatott küzdelmet,
apró segítségeket, de a villantások mögött olykor önös érdek állt, nem a keresztes királyok egykori hite. Ide kapcsolódik: hiába került végre egy cselekvőkész pápa a Vatikán trónjára, minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.
És hogy miért éppen Nándorfehérvárra fájt a törökök foga, útban Buda és Bécs felé? Egyrészt a földrajzi helyzet és a vízellátás miatt: útban volt, meg egyébként sem lehetett kikerülni, hiszen a 15. századi hadjáratok legnagyobb problémáját az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek folyóvíz közelében maradni – a Duna itt megoldotta a dolgot. Másrészt az élelem- és hadianyag-utánpótlást is lebonyolíthatták vízi úton: két legyet egy csapásra.
Seregszemle: nagyjából nulla segítség északról és nyugatról, Kapisztrán János színre lép
A fent részletezett teszetoszaság azt eredményezte, hogy maradt a jó öreg magyar virtus a nemzetközi, vagy akárcsak belföldi összefogás helyett:
Szilágyi Mihály várkapitány és sógora, Hunyadi János saját költségen nézett szembe a török támadással, és a minden forrás szerint hangoztatott, többszörös túlerővel.
Nézzük a számokat: az új kutatások a korabeli török hadsereg reguláris állományát 20-30 ezer főre becsülik, amit nagyszámú irreguláris erő kísért. A jelen pillanatban legmérvadóbb becslések szerint a szultán csapatai 40 ezer fő reguláris, 30 ezer fő irreguláris erőt számláltak, ami 70 ezres oszmán sereget jelent – páran ezt a számot alacsonyabbra teszik. A magyar seregek létszámát némileg biztosabban tippelhetjük meg: a várvédők 5-7 ezren lehettek, Hunyadi hozott 12 ezer embert, ehhez jöttek Kapisztrán János keresztes hadai, 30-35 ezres nagyságrendben.
Summa summárum: a török hadsereg a teljes létszámot tekintve kétszeres, és ami fontosabb, a reguláris erőket tekintve háromszoros túlerőben lehetett.
Ehhez jött a kor legfejlettebb, átütő erejű tüzérsége, egy viszonylag vékonyabb falú várral szemben.
Pár szó Kapisztrán Jánosról:
az eredetileg itáliai teológus és hitszónok hamisítatlan fanatikus volt, véresszájú inkvizítor,
aki nem riadt vissza attól, hogy embereket pörköljön lassú tűzön, ha úgy látta jónak, de a zsidóüldözésekből is kivette részét. A sors fintora, hogy vallási fanatizmusa, sikeres toborzása igencsak jól jött a török ellen, sőt, még a „bénázásai” is jól sültek el.
A csata első felvonása: a hajózár megsemmisítése
II. Mehmed szultán logikusan megalapozott koncepciója az volt, hogy csúcskategóriás tüzérségével lerombolja a várfalakat, majd egy nagy rohamban beveszi a várat, megkímélve seregét a fölösleges áldozatoktól. Kezdetben úgy tűnt, bejön a számítása: török és itáliai hadijelentések szerint az ágyúzások szinte a földdel egyenlővé tették a vár falait. Mindeközben, hogy az utánpótlástól elvágja a várat és a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a törökök hajózárat állítottak a vártól északra.
Ez ugyancsak jó ötlet volt,
a szultán azonban elkövetett egy nagy hibát: nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait,
így Hunyadi kiépíthette saját állásait, majd öldöklő küzdelemben – kihasználva a mozgékonyság adta lehetőségeket az egymáshoz láncolt török hajókkal szemben, valamint segítséget kapva a vár felől, a Szilágyi Mihály kezdeményezésére indított rác hajók képében – a dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, így megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.
A csata második felvonása: a török roham visszaverése
Hunyadi az éjszaka során – ezzel is összezavarva a törököket, akik nem tudták pontosan, mekkora erősítés jutott be – élelmet és katonákat juttatott az a várba. A szultán táborában ugyanekkor járványok törtek ki, Kapisztrán magyar-szerb keresztesei pedig megjelentek a Száva túlpartján. Alapvetően jó érzékkel, hogy a kezdeményezést visszavegye, Mehmed döntő rohamra szánta el magát,
kicsi hiányzott hozzá, hogy megkaparintsák a várat. De nem kaparintották meg.
A legenda szerint Dugovics Titusz hősiessége fordította meg az ostrom irányát, aki „mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző katonát”, és akiről máig nem tudjuk egyértelműen, hogy létezett-e a mondabeli formájában, vagy csupán toposz volt, vagy mindkettő: simán lehet, hogy valaki megtette, amit korábban is megtettek már a várvédő hősök szerte a világon. Annyi biztos, hogy a védők elszántsága és Hunyadi lovasrohama a janicsárok ellen végül megtörte meg az oszmán rohamot.
A csata harmadik felvonása: mesébe illő véletlen és Hunyadi sasszeme
A szultán, elméletben megint csak jól sakkozva, még aznap újabb támadást akart indítani, pontot téve az ügy végére, hiszen végtére is még mindig túlerőben voltak a seregei. A döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő, és Hunyadi zsenialitása zárta le: a korabeli beszámolókból kiderül, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen keresztesei közül páran, Hunyadi határozott kérése ellenére, átkeltek a folyón, és nyilazni kezdték a törököt. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mire a szpáhik és janicsárok hadrendbe álltak.
Aztán kezdődött a teljes őrület: Kapisztrán csónakba szállva akarta megakadályozni az összecsapást, ám a katonái úgy érzékelték, a szerzetes rohamra buzdítja őket,
ezért követték példáját, és átúsztak, áteveztek, átözönlöttek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. A meglepett oszmánok a csata hevében „őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid, öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket” – foglalja össze a lényeget a Rubicon.
A következmények és a déli harangszó
A győzelem legfontosabb és legátfogóbb következménye az volt, hogy „az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant”,
Hunyadi János neve ugyanakkor nemzedékekre szóló traumaként égett bele a törökök tudatába.
A szakértők szerint ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, egyben kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai – megszűnt a hadseregek hatékonysága, fejlettsége közötti döntő különbség, ami addig a törökök javára billentette a mérleget.
Érdemes helyre tenni a déli harangszó „ügyét”. A déli harangozást elrendelő pápai bulla eredetileg csupán azt a célt szolgálta, hogy imára szólítsa Európa szerencsésebb felét: ezt III. Kallixtusz egyik bullájában hirdette ki a nándorfehérvári győzelem előtt, a lényege pedig az volt, hogy a hívők
„imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak” – ha már a gyakorlatban segíteni képtelenek voltak,
tehetjük hozzá. A győzelem híre azonban sok európai városba röviddel a pápai bulla kihirdetése után érkezett, vagy éppen megelőzte a pápa levelét: így történt, hogy a déli harangszót sokan kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze.
A Nándorfehérvári Diadal:
Forrás: MTVA / Magyar Nemzet
Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.
Kérjük Önöket, hogy a
DONATE
gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!
A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.
Nagyon köszönjük!
Kiemelt kép: Wagner Sándor Dugovics Titusz önfeláldozása című festménye / Wikipédia
Mementó 2006 emlékmű
