A nagy porhintés – avagy: „Jöjj, hazudj valami elfogadhatót”

Miközben a Legfelsőbb Bíróság döntésének köszönhetően, ha nem is dőlhetnek hátra, de pillanatnyilag fellélegezhetnek a pénzintézetek, egyszersmind „a legjobb védekezés a támadás” taktikáját választva egyúttal az alktománybírósághoz is fordultak, mondaná már ki, hogy az egyösszegű végtörlesztés alkotmányellenes. A nép egyszerű gyermeke számára megdöbbentően érthetetlen módon, a Legfelsőbb Bíróság döntésének következtében kiderült, hogy egy ún. teljes jogú Európai Uniós tagállamban mégsincs jogegyenlőség.

Igaz, hogy a Polgári törvénykönyv szerint a szerződő felek egyenlők, a pénzügyek, a pénzintézetek és a bankok működését szabályozó másik jogszabály szerint viszont mégiscsak akadnak egyenlőbbek az egyenlőknél, vannak, akik tetszés szerint módosíthatnak szerződést, akár még egyoldalúan is. „I Kind of magic! (Egyfajta varázslat!) – mondaná erre a tévesen műveltnek titulált Nyugaton, a skót felföld szülötte Connor MacLeod, a MacLeod klán tagja a teljes Queen együttessel karöltve. „Micsoda kibaszás! – mondaná erre a szintén tévesen kevésbé műveltnek titulált Európa nem is tudom én minek nevezhető középen 1 öntudatos pécsi polgár.

És akkor nézzük az állóvízbe fodor-, de legfőképpen zavarkeltés céljából bedobott legújabb gyöngykavicsot!… A cikk itt olvasható:

A nagy bankrablás

Európa közös fizetőeszköze gyakorlatilag halott. Az euró helyzete menthetetlen. Az egyetlen nyitott kérdés most már csak az, hogy az európai kormányok és az Európai Központi Bank reménytelen utóvédharca még hány napig tartja a lelket Görögországban. Hiszen abban a pillanatban, amikor Athén csődöt jelent, Európát egy tízes erejű földrengés rengeti meg, ami egy teljesen új korszak nyitánya lesz az öreg kontinens életében.

Ugyanis Görögország csődje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket, hanem azt is, hogy az állam a belső tartozásait sem lesz képes teljesíteni.

Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rendőr, katona, minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy, ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes összeomlásához vezet. Így a betétesek megtakarításai is elúsznak mivel a görög állam betétbiztosítási garanciája sem él ekkor már. Bankkártyájukról onnantól kezdve már nem csak otthon nem fognak tudni pénzt felvenni, de a világ egyetlen automatájából sem. A benzinkutakból elfogy az üzemanyag, ahogy az élelmiszer is a boltokból. Görögországban gyakorlatilag teljesen megáll az élet és minimum egy évtizedre megrázó szegénységbe süllyed a teljes ország.

A probléma az, hogy ebben az esetben ez a katasztrófa nem tud megállni a görög határon, hanem óriási gyorsasággal és lendülettel tovagyűrűződik majd a teljes euró zónában, Európában és végül megrázza az egész világot. A fertőzés terjedési csatornája természetesen egy ilyen forgatókönyv esetében is ismét a bankrendszer lenne. Ugyanis a nemzetközi bankok a Görögországban elszenvedett több száz milliárd eurós tőkevesztésükön túl azonnal zárolni kényszerülnének más bankok hitelkereteit, amelyeknek jelentős közük van olyan országokhoz, ahol – a befektetői várakozások szerint – a görög mennykő újra lecsaphat.

És amikor már a bankok sem bíznak egymásban, nem is hiteleznek egymásnak, akkor a nemzetközi pénzpiacok leállnak. Ez pedig annyit jelent, hogy minden pénzintézet magára marad az ügyfeleivel.

A gyenge országok, gyenge bankjaiból megkezdődhet a pánikszerű lakossági pénzkivonás. De mivel a betéteket lakossági vagy vállalati hitelek formájában kihelyezték és a bankközi piacról ezek a pénzintézetek nem tudnak áthidaló céllal hitelt felvenni, azonnali likviditási krízisbe kerülhetnek. Ez pedig minden olyan pénzintézetet csődbe sodorhat, amelynek nincs stabil tőkéje és nem áll mögötte erős, hitelképes állam. Az európai országok ma természetesen garantálják a betéteink biztonságát, de a bankrendszer megroppanása miatt nehéz anyagi helyzetbe kerülnének azoknak az országoknak a kormányai, amelyeknek a bankrendszerük hóna alá kellene nyúlniuk. Így az eszkalálódó pánik önbeteljesítő módon söpörhet végig Európán, ami aztán az eurózóna széteséséhez vezet.”

Íme, Hölgyeim és Uraim, ilyen az, amikor a semmiből urizálunk. Több érdekes vonatkozás is van itt, amiről már sokszor értekeztünk ehelyütt is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a rossebbe van az, hogy kizárólag drága pénzen és általában külföldi tőketulajdonostól felvett hitelből lehessen csak és kizárólag finanszírozni egy ország működését? Mondjuk ahelyett, hogy saját jogon pénzt bocsátana ki egy-egy nemzetállam! Miért van az, hogy ezt a káros, függőségi helyzetet előidéző, mások által kiszolgáltatottá tévő gyakorlatot erőltették, kényszerítették rá a világra? De még inkább érdekes az a kérdés, hogy az egyes államok, nem tiltakoznak ez ellen, nem próbálnak meg kibújni alóla! És itt most természetesen nem csak retorikai szintre gondolok, mely tevékenységben a fülkeforradalmi kormány feje igencsak jeleskedik, hanem ténylegesen, tevőlegesen!

Mit is mond az Európai Unió gyakorlata? Hát csak azt, hogy az egyes tagállamoknak kötelező a pénzüket valamelyik másik tagállam bankjában tartani. Naivabb olvasóink most mondhatnák erre azt, dejszen ez az „együtt sírunk, együtt nevetünk” kategória. Lehet. De az is lehet, hogy a „ne tegyél meggondolatlan mozdulatokat, mert akkor mind zuhanunk a szakadékba!” kategória. Olyan nincs, hogy mindenki másnak rosszul menjen, csak neked legyen jó! Olyan nincs, hogy mindenki másnak elő van írva, mit, hogyan kelljen, te meg valamiféle saját megoldást választhass! Nem is vonhatja ki magát senki a válság alól, úgy van ez megalkotva, kérem tisztelettel, hogy senki ne tudjon kibújni alóla, mindenki érintve legyen. Még akkor is, ha az égadta világon semmi köze hozzá, rá csupán a cehhet finanszírozó szerepet osztották. A németeknek már tele is van vele az összes teleleendő alkatrészük.

Természetesen Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és José Manuel Barroso naponta megismétlik unos-untalan, hogy az eurózóna felbomlásáról szó sincs, az euró mindenképpen marad, mivel ennek alternatívája óriási költség lenne minden tagállam számára. Csakhogy a valutaunió felbomlásának az egyik fő jellemzője vélhetően az lesz, hogy az nem egy Brüsszelből menedzselt folyamat, hanem egy hívatlan vendégként érkező pénzügyi apokalipszis eredményezi. Az euróövezet felbomlását, annak idejét, erejét az emberi tényezők, valamint a pénz és tőkepiaci erők és folyamatok határozzák majd meg, a politikusaink pedig csak velünk együtt pánikba esve nézik a fejleményeket, ahogy három évvel ezelőtt is tették, amikor a Lehman Brothers omlott össze.

Azt gondolom, ez is a nagy porhintés része. A világra szóló görcsös ragaszkodás a kényszeredetten kiizzadt, általam csak „közös lónak turós a háta” öszvér-pénznek titulált euróhoz, több kárt okoz, mint hasznot. Még azt is megkockáztatnám, hogy az euró megszűnésének napján hallani lehetne azt a sóhajtást Európa-szerte, ami a kontinens népeinek ajkát hagyná el, ahogy fellélegeznek. Azt nem mondom, hogy az euró bevezetésekor mindenütt elvégzett felkerekítéseket most lekerekítenék és árcsökkenés következne be, de bizonnyal nem okozna nagy megrázkódtatást a dolog, mert borítékolható, hogy a nemzeti bankók nyomására szolgáló kliséket mindenütt gondosan megőrizték.

És persze azon sem lehet csodálkozni, hogy a politikusok pánikba estek. Naná, hogy pánikba estek, hiszen összedőlni látszik a bürokratikus vízfej tagországoktól távol eső jótékony semmittevést biztosító hesszelése. De ami talán még ennél is nagyobb baj, sokkal nehezebbé válik több tucat országot kézben tartani több tucat nemzeti valután keresztül.

„A már négy éve tartó és egyre csak tomboló válságért a mohó, önző emberi természeten túl bizony nem a bankok, nem a brókerek, nem az időjárás és nem is a természeti katasztrófák, hanem mindenekelőtt és elsősorban a mindenáron való gazdasági növekedést, a hatalmat hajhászó politikai elit a felelős világszerte. Nevezetesen azok a törvényhozók, akiknek a többsége soha nem volt képes átlátni a nemzetközi pénzügyi folyamatokat, ezért a megfelelő krízismegelőző jogszabályok megalkotására csak akkor voltak kaphatók, amikor 2008-ban a világ már összedőlt.

Márpedig a bankokat szabályozni kell, nem pedig büntetni vagy megbélyegezni.”

Megint ez az érdekes kettősség! A cikk szerzője, a tőzsde egykori fő hallja kendje szerint „mindenekelőtt és elsősorban a mindenáron való gazdasági növekedést, a hatalmat hajhászó politikai elit a felelős világszerte”. Tegyük a szívünkre a kezünket és mondjuk meg, de őszintén, a hatalmat hajszoló politikai elit számára szinte éltető energiaként szolgáló mindenáron való gazdasági növekedés a bankok nélkül megvalósítható lett volna? Mondjuk, hogy ezt a kérdésfelvetést a költői kategóriába soroljuk, azokra meg ugye az evidenciának megfelelően, nem szoktak válaszolni.

Az emberek két dolog miatt viszik bankba a pénzüket: biztonságban szeretnék tudni azt és kamatot remélnek a megtakarításaik után. A banknak a biztonságot meg kell teremtenie, a kamatot pedig ki kell termelnie. Ezt viszont csak úgy tudja megtenni, hogy a betéteket hitel formájában kihelyezi oda, ahol pénzre van szükség a működéshez, a növekedéshez és a munkahely-teremtéshez. Ebből aztán elegendő kamatot kell beszednie, hogy tudjon kamatot fizetni a betéteseknek.

A bankok így a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói, amelyek válság idején a nemzetgazdaságok legsebezhetőbb pontjai, amelyeket éppen ezért mindenáron óvni és védeni kell. Végül aztán ezt belátva „eső után az esőköpeny” módjára Európában megszületett az EU Tőkemegfelelési Direktívája, az Egyesült Királyságban a Vickers Bizottság ajánlása, az Egyesült Államokban a Dodd-Frank Törvény, míg globális szinten a Bázeli Bizottság (Basel Committee on Banking Services) III. csomagja. Ezek mind egytől egyig a bankrendszer tőke és likviditási helyzetének megerősítéséről szólnak. Az előírásoknak, szigorításoknak – amelyeknek nem kis hatása van a magyar bankrendszer tőke- és likviditási helyzetére is -, azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkentőleg hat a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.

Na ez az igazi porhintés! A nagy porhintés! Amikor a cikkben ehhez a részhez értem, önkéntelenül is kifakadt belőlem: EZ HAZUDIK!

Talán velünk, nyakas magyarokkal van baj, nem tudunk (meglehet, nem is akarunk) belesimulni egy nálunknál sokkal primitívebb, kizárólag az anyagi létezés világában gondolkodó, butuló, igénytelenedő életvitelt biztosító rendszerbe. Más rugóra jár az agyunk.

Magam nem lévén sem jogot végzett ember, sem a közgazdaságtanban járatos, de ez már nekem is sok volt. Vérlázító a porhintésnek az a fajta módja, melyet a szerző, Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Értéktőzsde volt elnöke megenged magának. Azt gondolom, ez tudatos népbutítás.

A múltkor részt vettem a fehér kéményseprők előadásán, melyet a az ún. devizahitelesek tájékoztatására tartottak. Ott elhangzott egy nagyon fontos kitétel: A bank nem hatóság! A bank is csak szolgáltató, egy a sok közül, ugyanolyan, mint például a fodrász. (Elnézést kérek a fodrászoktól). Ebben a cikkben a szerző azonban mint valamiféle a társadalom felett álló kiváltságos kaszt, mutatja be az olvasó számára a bankrendszert, mely privilegizált status quó-ját szinte hitbizományként kapta meg. A szent tehén. Az érinthetetlen. Ő a kivételezett. Ő sohasem járhat rosszul! Sohasem bukhat meg! Legalábbis itt nálunk nem! A legveszélyesebb azonban az, hogy az egyik legolvasottabb magyar portálon úgy mutatja be a bankrendszer működését, mintha az kizárólag a betétesek pénzét helyezné ki hitelezés céljából, ezzel az álságos hazugsággal elhiteti az emberekkel, hogy az adós nem érvényesítheti az érdekeit a pénzintézettel szemben, mert akkor a bankkal együtt rögtön sérülnek a betétesek érdekei is. Ez meglehetősen álságos és hazug, főként akkor, ha a banki tartalékrátának köszönhetően tudjuk, hogy nem így működik a bankrendszer, azaz a semmiből állítanak elő pénzt.

Méghogy a bankok lennének „a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói”? Dejszen maga a miniszterelnök panaszkodott az országgyűlés színe előtt, hogy hazánkban eszük ágában sincs hitelezni a bankoknak, inkább az MNB trezorjaiban fialtatják – kockázatmentesen! – a többi EU-s tagállam központi bankjai által elhelyezett euró milliárdokat, ahelyett, hogy a gazdaságba forgatnák azokat. Ezért merte Varga Miska azt mondani, hogy nem lenne kár két-három bankért, ha eltűnne innen. Valóban nem, gyakorlatilag meg sem éreznénk, hiszen tulajdonképpen nincsenek is jelen, csak itt parkoltatják a „külföldi befektető” pénzét az otthoni csekély profittal szemben az itteni busás kamathaszon reményében. Ezért nem vezették és most már nem is fogják bevezetni az eurót Magyarországon. A mindenkori fejős tehén szerepében hazánk vizsgázott jelesre. ennek a status quo-nak a feladásában senki sem érdekelt. Csak mi, magyar emberek – Horn Gyufa kedvenc szavajárásával: a lakosság –, de ez meg a lőtéri kutyát sem érdekli.

S mivel ez a kitétel, mármint, hogy a bankok lennének „a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói”, Magyarországon egész biztosan nem felel meg a valóságnak, következésképpen nem kell óvni őket, mi több, én kimondom, nem is szabad megvédeni őket, de legfőképpen pedig szó sem lehet arról, hogy minden áron!

A bankok látszólag jól állják az ütéseket, mert külső szemmel ők a pénz korlátlan forrásai (de a bankoknak nincs saját pénzük, a betéteseiknek van és a részvényeseiknek). A valóság azonban az, hogy a hazai bankok ezekkel a lépéssekkel elveszítik a jövedelemtermelő képességük és a tőkéjük jelentékeny részét, ami veszélyes helyzetbe sodorja a magyar bankrendszert pont akkor, amikor a világon mindenütt a bankok tőke és likviditás pozíciójának megerősítésén dolgoznak a kormányok.

És valóban, a bankok a pénz korlátlan forrásai. Többször hivatkoztam már, s most is kénytelen vagyok ezt tenni, az egyszerű, s éppen ezért talán nagyszerűnek is mondható „A pénz, mint adósság” című filmecskére, abban is az „Aranyműves meséje” című kis epizódra. Megint azt kell mondjam, hogy az őszinte gyermeki rácsodálkozás lett úrrá rajtam, amikor a tőzsde volt fő hallja kendjétől ilyeneket olvasok, amik itten le vannak írva. Nem értem, hogy a rossebbe van az, hogy ez a magas gazdasági pócra felhelyezett valaki nincs tisztában a legalapvetőbb dolgokkal!

Emlékszünk még? Két fontos kritériuma van a jelenlegi bankrendszer (no meg persze ezzel együtt a mesebeli aranyműves) működésének. Az egyik, hogy csak az aranyműves tudja, mennyi pénz van ténylegesen a trezorban. A másik, hogy ne akarjon mindenki egyszerre jönni a pénzéért. S mivel ma a világ bankjai a tartalékrátával működnek a lényeges kérdés nem az, mennyi pénzt helyeztek el a betétesek a bankban, hanem az, mennyi (virtuális)pénze van a banknak? Hiszen a bankok jóval több pénzzel gazdálkodnak, már ha ezt egyáltalán gazdálkodásnak lehet nevezni, nem pedig szélhámosságnak, mint amennyit a betétesek oda elhelyeztek. Az is köztudott ma már, hogy új pénz kizárólag adósság formájában jelenhet meg, különben összeomlik a rendszer.

De ha már a bankok semmiképpen sem járhatnak rosszul, ha már óvni és védeni kell őket, mégpedig minden áron, nosza, rúgjunk bele egyet az emberekbe, elvégre a politikus is ember, ők tehetnek az egészről, a devizahitelesekről meg már nem is beszélve.

 Vessen magára, aki nem adósodott el?

Azért fordulunk hitelért a bankhoz, mert így döntöttünk és nem azért, mert a bank pisztollyal erre kényszerít. A hitellel rendelkező ember olyan fogyasztó, aki a valós lehetőségein túli életvitelt folytat, vagyis jobb körülmények között él, mint amilyet megengedhet magának. Ez azonban még önmagában nem baj, csak éppen magánügy. Főleg, ha a hitelfelvétel forint helyett devizában történt. A devizában eladósodás ugyanis nem más mint spekuláció az adott deviza gyengülésére. A devizahitel felvevője arra fogadott, hogy a forint erősödik vagy erősödni fog, így a törlesztő részlete egyre kisebb lesz, vagy ha gyengül is, a gyengülés mértéke soha nem fogja meghaladni a svájci frank és a forint kamatkülönbözetből származó relatíve nyereségét. Az ügyfél maga dönti el a bankban, hogy az igényelt hitelt forintban veszi fel 10 százalék feletti kamattal vagy inkább a frank hitelt választja 6 százalékon. Az egyiknek nagyobb kamatterhe van, de nincs árfolyamkockázata, míg a másiknál a kisebb kamatteher árfolyamkockázattal párosul. Tehát a hitelfelvevő lehetőségeihez, kockázattűrő képességéhez viszonyítva választott. A döntésünk felelősségét pedig nem varrhatjuk mások nyakába, ha egyszer a nem jött be az, amit vártunk. Márpedig a kormány döntése értelmében a veszteségeket a bankoknak kell átvállalniuk. Ez annyit jelent, hogyha egy válságos helyzetben a pénzintézetek a szétporladó tőkéjük miatt az összeomlás szélére kerülnek, akkor a magyar kormánynak az adófizetők pénzéből kell majd talpra állítani őket, hogy ne vesszen oda a betétesek pénze, miután azokra garanciát vállalt. Vagyis leegyszerűsítve: amíg a forint erős volt, a devizahitelesek nyerőben voltak, majd amikor a részben saját maguk által felépített pozíció miatt meggyengülő forint miatt veszteségeik keletkeztek, akkor a kormány ezt megpróbálja azokkal kifizettetni, akik nem vettek fel hitelt, hanem helyette megtakarítottak és azt betét formájában bankjuknál elhelyezték. Azok akik pedig forintban adósodtak el, most a saját terheiken túl szolidaritásból még a devizahitelesek terheit is magukra vállalhatják, tehát duplán fizetnek. Ez rendkívül igazságtalan azokkal szemben, akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehetőségeik határán belül tartották, vagy felelősen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel, szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel.

A devizahitelesek azon hivatkozása, hogy senki nem mondta nekik, a forint ilyen mértékben meggyengülhet egyszerűen hiteltelen és elfogadhatatlan. Ráadásul pont egy olyan országban, ahol a lakosság hosszú évtizedeken át úgy szocializálódott, hogy legjobb devizában tartani a megtakarításokat, mert a forint már eddig is számtalan alkalommal lett leértékelve. Nem is beszélve arról, hogy az ember hosszas és alapos mérlegelés után választja ki ingatlanját. Nehéz azt elképzelni, hogy a finanszírozás feltételrendszerével kapcsolatban nem tájékozódik alaposan.

Mielőtt valaki kisbaltát ragadna, hogy szétverjen valamilyen keze ügyébe akadó szétverni valót, tegyünk fel néhány egyszerűnek tűnő kérdést. Persze tökéletesen megértem, hogy a Budapesti Értéktőzsde fő hallja kendjeként, valószínűleg milliós kategóriába tartozó fizetéssel nincsenek napi megélhetési gondjai, tehát valószínűleg az itt következő kérdéseket nem is értené Szalay-Berzeviczy úr, de azért mégis csak próbálkozzunk meg vele!

Azért fordulunk hitelért a bankhoz, mert így döntöttünk és nem azért, mert a bank pisztollyal erre kényszerít.  A hitellel rendelkező ember olyan fogyasztó, aki a valós lehetőségein túli életvitelt folytat, vagyis jobb körülmények között él, mint amilyet megengedhet magának. Ez azonban még önmagában nem baj, csak éppen magánügy.

Nem! Nem nyert! Nem azért fordultunk a bankhoz. Azért fordultunk a bankhoz hitelért, mert az Európai Unióhoz képest kábé 20%-os a kereset, azaz míg a német 100 eurót keres, addig mi csak 20-at. No mármost ez egyszerű matematika, tehát ha ötöd annyi pénzből kell fizetni az életben maradás ugyanazon szintű európai uniós költségeit, akkor kábé ötször hamarabb fogy el a pénzünk nekünk magyaroknak. Ergó nem marad másra, mondjuk tartós fogyasztási cikk, uram bocsá’ lakás vagy ház vásárlására. Magyarán készpénzért semmiképpen nem tudsz nagyobb értékű valamit megvenni, egész egyszerűen azért, mert nem fussa rá. És nem azért nem fussa rá, mert túlköltekeztél, hanem azért, mert kiköltekeztél. Ráment az összes pénzed arra, hogy életben maradjál! És állítólag te meg én lennénk a középosztály! De megyünk tovább!

Főleg, ha a hitelfelvétel forint helyett devizában történt. A devizában eladósodás ugyanis nem más mint spekuláció az adott deviza gyengülésére. A devizahitel felvevője arra fogadott, hogy a forint erősödik vagy erősödni fog, így a törlesztő részlete egyre kisebb lesz, vagy ha gyengül is, a gyengülés mértéke soha nem fogja meghaladni a svájci frank és a forint kamatkülönbözetből származó relatíve nyereségét. Az ügyfél maga dönti el a bankban, hogy az igényelt hitelt forintban veszi fel 10 százalék feletti kamattal vagy inkább a frank hitelt választja 6 százalékon. Az egyiknek nagyobb kamatterhe van, de nincs árfolyamkockázata, míg a másiknál a kisebb kamatteher árfolyamkockázattal párosul. Tehát a hitelfelvevő lehetőségeihez, kockázattűrő képességéhez viszonyítva választott. A döntésünk felelősségét pedig nem varrhatjuk mások nyakába, ha egyszer a nem jött be az, amit vártunk. Márpedig a kormány döntése értelmében a veszteségeket a bankoknak kell átvállalniuk. Ez annyit jelent, hogyha egy válságos helyzetben a pénzintézetek a szétporladó tőkéjük miatt az összeomlás szélére kerülnek, akkor a magyar kormánynak az adófizetők pénzéből kell majd talpra állítani őket, hogy ne vesszen oda a betétesek pénze, miután azokra garanciát vállalt. Vagyis leegyszerűsítve: amíg a forint erős volt, a devizahitelesek nyerőben voltak, majd amikor a részben saját maguk által felépített pozíció miatt meggyengülő forint miatt veszteségeik keletkeztek, akkor a kormány ezt megpróbálja azokkal kifizettetni, akik nem vettek fel hitelt, hanem helyette megtakarítottak és azt betét formájában bankjuknál elhelyezték. Azok akik pedig forintban adósodtak el, most a saját terheiken túl szolidaritásból még a devizahitelesek terheit is magukra vállalhatják, tehát duplán fizetnek. Ez rendkívül igazságtalan azokkal szemben, akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehetőségeik határán belül tartották, vagy felelősen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel, szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel.

A devizahitelesek azon hivatkozása, hogy senki nem mondta nekik, a forint ilyen mértékben meggyengülhet egyszerűen hiteltelen és elfogadhatatlan. Ráadásul pont egy olyan országban, ahol a lakosság hosszú évtizedeken át úgy szocializálódott, hogy legjobb devizában tartani a megtakarításokat, mert a forint már eddig is számtalan alkalommal lett leértékelve. Nem is beszélve arról, hogy az ember hosszas és alapos mérlegelés után választja ki ingatlanját. Nehéz azt elképzelni, hogy a finanszírozás feltételrendszerével kapcsolatban nem tájékozódik alaposan.

Elnézést kérek a kedves Olvasótól, tudom, hogy néhány elemen már többször végigmentünk, de ismétlés a tudás atyja, s anyja, muszáj lesz újra áttekintenünk, csak a tisztánlátás kedvéért az alapvetően problematikus pontokat. Nézzük például az én esetemet.

Amikor bementem az autókereskedőhöz, maximum azon spekuláltam, hogy milyen autót vegyek. Autót vásárolni mentem a kereskedőhöz, nem pedig fogadni. Nem emlékszem, hogy fogadtunk volna bármiben is! És azt gondolom, hogy itt van talán az egyik legnagyobb probléma, ami ordító felkiáltójelként magasodik elénk! Figyeljék a szóhasználatot, mert megint itt van az eb elhantolva! A tőzsde egykori vezetője nem tud (de talán már nem is akar) máshogy gondolkodni, mindent fogadásnak fog fel, szerencsejátékként kezel. Asszem van ilyen kategória, hogy szenvedélybetegség. Mert ez az!

Hogyan lehetséges az, hogy odáig fajuljon a világ, hogy felelős gazdasági döntéseket egyfajta sajátos lutriként, szerencsejátékként fogjon fel, emberi életek millióit tegye fel valamiféle lottóra, vagy bejön, vagy nem? Micsoda elképesztő felelőtlenség! Mi az, hogy arra fogadott? Hol vagyunk, a LOVI-n? Ez már nevetséges!

Arra ne is pazaroljuk a drága időt, mi van akkor, ha valaki elé odatolnak egy 10% fölötti, meg mondjuk egy 3%-os hitelt és melyiket választja. Hosszasan latolgathatnánk azt is, vajon meddig terjed a felelősségvállalás fogalmának ésszerű definiálása, mondjuk a 100%-os törlesztőrészlet-emelkedés még belefér-e, vagy csak az ezt meghaladó mérték felett nevezhető valaki felelőtlennek, hogy ezt a hitelkonstrukciót választotta. Arra se vesztegessük a drága időd, vajon hogyan képződhetett meg az, hogy a saját devizában, azaz forintban felvehető hitel kamata többszöröse volt egy külföldi, ráadásul az EU-n kívüli deviza kamatánál. De amellett már ne menjünk el szó nélkül, hogy mi van azokkal, „akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehetőségeik határán belül tartották, vagy felelősen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel, szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel”? Megmondom az őszintét, hiába élek megyeszékhelyen, az ország ötödik legnagyobb városában, de ha szétnézek az ismeretségi körömben, ahogyan egyetlen olyan embert sem találok, aki megugraná a bruttó 210 000 forintos magyar átlagkeresetet, ugyanúgy egyetlen olyan személy sem akad az ismeretségi körömben, aki nem vett fel hitelt, vagy a svájci frank árfolyamához kötött hitel helyett forintban adósodott volna el. Ennyit arról, hogy kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némiképp más rálátás nyílik az eseményhorizontra.

Akit bővebben és részletesebben érdekel az egykori tőzsde fő hallja kend írása, a fenti linkre kattintva elolvashatja. Nagyon tanulságos. Abból a szempontból mindenképp, hogy mennyire élettől elrugaszkodott, kizárólag betanult sablonokban és idejét múlt panelekben gondolkodni képes rendszert próbál továbbéltetni. Ráadásul egy olyat, amelyik már megbukott. A bank, a pénz és a pénzen működő rendszer minden áron, a végsőkig történő megvédése, és mindenek felett állóságának biztosítása, azaz mammon világa. Még mindig el akarják hitetni velünk, hogy ez ugyan nem tökéletes, de ennél jobbat még nem találtak ki, úgy híjják eztet, hogy kapitalizmus.

Ilyenkor önkéntelenül is kifakad az emberből, dejszen ez HAZUGSÁG! Hazugság, mert igenis van jobb! A Szent Korona jogrendszerén alapuló, a pénz helyett az Isten (és közvetítő eszköze a Szent Korona) segítségével az embert a középpontba helyező magyar létezés, emberléptékű, mindenki számára belátható, megélhető, létezhető és biztonságot adó, a természettel együtt és összhangban élő rendszer. Itt hever az orrunk előtt, csak le kéne hajolni érte, de a fától nem látjuk az erdőt.

Nincs könnyű dolgunk, hiszen alapjaiban kellene megújítani mindent, visszatérve a régi értékekhez. Az ember hajlamos arra, hogy elkeseredjen. Ne tegyük! A Jóisten mindig megajándékoz bennünket vidám pillanatokkal is, melyek új erővel töltenek el bennünket a továbbiakhoz. A bankok minden áron való megmentése után a levelesládámba érkező hírek közül a következő a KDNP honlapjára vitt. Mi olvasható a weboldal fejlécén? Nem más, mint a szabadkőművesek egyik kedvelt jelmondata: TÖBB FÉNYT!

Hát asszem innen szép győzni!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

(Nemzeti InternetFigyelő)