A kereszténység „színeváltozása”, avagy egyház, Krisztus nélkül?

Ha valakinek a tanítását tagadjuk, megváltoztatjuk, relatívvá tesszük a közösség előtt, akkor azt is megtagadjuk, aki tanított, akitől származik a kétezer éve cáfolhatatlan bizonyosság. Igen, Krisztus parancsairól, tanításáról beszélek, amelyeknek a mai világhoz igazítása maga az istentagadás, az eretnekség. Ez ma, leglátványosabban a Római Katolikus Egyházat érinti, hiszen Bergoglio vesszőparipája az, hogy a leglényegesebb krisztusi tanítást tagadja, és e tagadás voltaképpen a katolicizmust, és minden krisztusi tanítást relativizál, tagad, azokkal szembeszegül. Ezáltal, egy teljesen emberi intézményt kreál, szemben azzal, a kétezer éve meglévő egyházzal, amit maga Krisztus alapított. Ezen megnyilvánulása világossá teszi, hogy Bergoglio és követői tagadják Krisztus isteni voltát és ennek következtében a Szentháromságot.

Az utóbbi években egyre inkább az az irány látszik általánossá válni, amelynek „kísérleti telepe” a német katolikus egyház volt, de XVI. Benedek halála óta, mint a rákos daganat, egyre csak terjed a világegyházban. Ezt sem megelőzni, sem megállítani nincs akarat, sőt Róma püspöke ma már arra törekszik, hogy egy új, eretnek egyházat alapítson, saját, jezsuita gondolatait támogató bíborosok kreálásával. Mindegy, hogy ezek a bíborosok a ma divatos LMBTQ hívei és gyakorlói, vagy éppen a Szentírás intelmeit figyelmen kívül hagyó főpapok. Bergoglio a legalapvetőbbet, az egyházi hierarchiát, a pápaságot akarja megszüntetni, helyébe pedig, a világi demokráciát utánzó, szinodális egyházat helyezné. Női felszenteléseket, a papi nőtlenség eltörlését, a liturgia durva megváltoztatását, végül pedig, az Oltáriszentségben való hitet is egyfajta elavult szokássá alacsonyítaná, amely már nem fér bele a sok, különböző hitű egyházat tömörítő világegyházba, hiszen Krisztus nem lehet a muszlim, a hindu és a zsidó szemében a középpont, a Megváltó, az egyedül Üdvözítő.

Az új irányvonalat – amely ma már nem katolikus és nem is keresztény –, azzal indították el a XII. Pius halála után megválasztott pápák, hogy a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseit és ajánlásait kényszerré tették, így nem csak művészettörténeti rombolás, lelki meghasonlás, a néphagyományok súlyos rombolása, a nyelvi ellenségeskedés, a papi utánpótlás megtizedelése etc. következett be. Egy olyan irányvonal alakult ki, amelynek nem Krisztus és az Ő tanítása a középpont, hanem a krisztusi tanítások relativizálása, a modernizmus, a hitigazságok mai világhoz való alkalmazása. Ez nem csupán belső, egyházi irányvonal, hanem a pénzvilág befolyásának is az eredménye, hiszen az egyház, a hit és Jézus Krisztus tanítása ellenkezik a kapitalizmus embertelen, szeretetlen és alázat nélküli voltával. Tehát, ma már ott tartunk, hogy eltörlik az ember lelki felemelkedését Krisztushoz és a parancsokhoz, ezzel az Istent próbálják lealacsonyítani az ember gyarlóságához.

Két irányból igyekeztek ezt megvalósítani. A nyugati társadalmakat a kapitalizmus biztosította jóléttel, a keletieket pedig, a kommunizmussal, ateizmussal és tiltással erkölcsileg lerombolták. Hiszen, az emberi jólét nem igényli Isten segítségét, a templomba járást, a keresztény közösség egymást szerető és segítő természetét. A tiltás, a megfélemlítés, az erkölcsi szabadosság eleinte jó hatásfokkal működött, de a nehézségekben, a családi, emberi tragédiákban, mint egyetlen kapaszkodóhoz, Istenhez folyamodtak az emberek. Így a templomok megteltek a kommunizmus alatt is, a fiatalok templomi hittanra, vallásórára jártak, és ahol szabad volt, ott a zarándoklatokon, a búcsúkon is nagyszámú résztvevő jelent meg. A hetvenes években kikerültek a börtönökből a papok is, és bár sokan közülük nem kaptak új dispoziciót, mert vagy a püspök mellé helyezett „bajszos püspök”– világi irányító –, vagy az Egyházügyi Hivatal, más esetben a kollaboráns püspök, érsek ezt nem engedélyezte. Ezek a papok kántornak, sekrestyésnek szegődtek el, s mint ilyenek, oktatták nevelték a fiatalokat, látogatták a kórházban a betegeket, titokban pasztoráltak. Rosszabb esetben gyárudvarokat sepregettek halálukig. Az egyház mégis élt, a tömegek hűek maradtak keresztény hitükhöz és egyházaikhoz. Igaz, a hatóságok évente csak meghatározott, alacsony számban engedtek papnövendékeket fölvenni, aminek a következménye a mai paphiány.

A rendszerváltás után is nehezen változott az egyházak helyzete, de nem lett jobb. Az idős, egyházhoz hű papok lassan kihaltak, kihalnak, nyugdíjba mennek, a tudatlan, nem megfelelően képzett fiatalokat pedig magával sodorta az új, „szabad világ” minden csábítása, lehetősége, liberalizmusa, mert nem készítik fel őket kellőképpen. Emellett, a jogi eljárásokkal párhuzamosan, nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek mind társadalmi, mind egyházi téren, a papok által elkövetett szexuális bűnök feltárására, ami nem más, mint erőltetett provokáció és egyházellenesség, hiszen nem itt keresendő a legtöbb elkövetett ilyen cselekmény, hanem az állami intézményekben és sajnos, legtöbbnyire a családokban. Tehát, az egyházakban, mint közösségekben, a világi elkövetések számához képest, alig mérhetően alacsony e bűncselekmények száma. Az egyházellenesség, az istenellenesség megmérgezte a közgondolkodást, és a Nyugatról hozzánk is beszüremkedett erkölcstelenség is fokozza a keresztényellenességet. Világjelenséggé vált a papság lejáratása, a keresztény egyházak háttérbe szorítása, egyes nyugati államokban pedig, már a családoktól a gyermekeket is elveszi az állam, ha azokat a szülők keresztény nevelésben részesítik, templomba, hittanra jártatják. Emiatt azonban a Szentszék nem tiltakozik, nincsenek tiltakozó megmozdulások. Van helyettük ilyen-olyan „demokratikus” szinódus, amely a kétezer éves katolicizmust olyan szintre vitte, hogy az a szint a protestáns egyházak, Krisztust követő lelkészeit is megbotránkoztatja. A keresztények ellen világszerte elkövetett atrocitásokat is figyelmen kívül hagyja ez az új „egyház”, erősen idealizálva a jelen helyzetet és mélyen hallgatva az egyre növekvő keresztényellenességről, kiemelve, hogy bizonyos – a Bergoglio és a világkormány által támasztott, de a krisztusi tanításokban nem szereplő – elvárások megtagadása, immár halálos bűn… Ez nonsens!

A rendszerváltás után megnövekedett az egyházi tanintézmények száma, és ezzel felhígult az egyházi iskolák színvonala is. Ezek az intézmények újabban divatiskolákká váltak, ahol az új, magukat vagyonuk okán felsőbb rétegnek tartó szülők gyermekei tanulnak. A szülők persze, sok esetben feltételeket szabnak, néhol még a hittanoktatást is nehezményezik vagy éppen a hitoktatót is lecserélnék nekik tetsző langyos tanerőre… Paptanárok csak kiemelt szerzetesi iskolák némelyikében vannak, s a világi tanárok egyre inkább kormány és egyházellenesekké válnak. Ahol a latin nyelv második nyelvként szerepelt a diák választásának megfelelően, ott mindössze három évig van latin óra, de nincs latin tanítás… és ez csak egy példa. Nincs kötelező vasárnapi misehallgatás, helyette modernizált osztálymisén vehetnek részt az egyházi iskolás diákok havonta egyszer… A magyar – Szent László-i – kereszténységről pedig, semmit nem hallani. A nagy elődök neve a katolikus iskolákban is ismeretlen, s a diákok nem hallanak a 20. századi magyar keresztény egyházak szervezett zsidómentéséről, a Rákosi és Kádár korszak drámai megpróbáltatásairól. Magyarán, nem neveljük gyermekeinket magyarnak és kereszténynek. Ehhez ugyanis nem elég a ’48-as és 56-os kötelező megemlékezés, a divatiskolák „rongyrázása”…

Bergoglio szinódusával kezdtem, tehát, térjünk vissza a Vatikán mai tévhithirdetéséhez. Amikor azt halljuk úton-útfélen, hogy minden vallás egyenlő, hogy minden vallás az örök üdvösség felé vezető, Istent kereső út, akkor nem hallunk mást, mint egy Krisztus tanításával súlyosan és mindenben ellenkező tanítást. Krisztus neve, és parancsai említést sem érdemelnek, s az ökumené erőszakos hirdetése, téves hitelképzelésekhez vezet. Ha csak annyiból állna az ökumené, hogy a Krisztust követők közösen imádkoznak, elfogadják, megbecsülik egymás hitbéli elkötelezettségét, krisztusközpontúságát, úgy az ökumené egy természetes és felülbírálhatatlan tan lehetne. Azonban muszlimokkal, zsidókkal és hindukkal egyenrangúvá tenni a kereszténységet, Jézus nélkül, az maga az istentagadás. Aki pedig logikusan ellenkezik a világvallás most lefektetett alaptanaival – Vigano érsek –, azt egyszerűen kitagadja az argentin jezsuita. És itt a vége… Hiszen, a következő konklávé – ha még lesz egyáltalán efféle – olyan, Bergoglio által kreált bíborosi többségből áll, akik minden bizonnyal ezt az utat követik majd, és jottányit sem engednek a „konzervatív, fundamentalista” keresztények hagyományainak.

Nagy kérdés tehát, hogy mit tehet a hívő, Krisztushoz hű keresztény világ. Igaz hittel mindent! Hiszen a kereszténység a Krisztust követők összessége, az az egyház, amelyet maga Jézus alapított. Így, a Hozzá való hűséggel, imával, hitünk és hagyományaink megőrzésével és továbbadásával, a Szentlélek irányítására hagyatkozva élhetünk túl, majd utódaink tudása, hite és Krisztushoz való hűsége lesz az az alap, amelyre a keresztény világot újjáépítik…

Stoffán György

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Kiemelt képen: a pápai audenciaterem / Fotó: YouTube