A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI, III. rész

DR. BAYER JÓZSEF az MTA rendes tagja a Zsigmond Király Főiskola rektora; bayer@zskf.hu

Tartalom

Bevezető. 1

A globalizáció kihívása és a geopolitikai gondolkodás. 4

A jövő baljós körvonalai 8

Környezet- és energiapolitika, mint a geopolitikai átrendeződés motorja. 9

Quo vadis Europa?. 10

JEGYZETEK. 12

IRODALOM… 12

 Környezet- és energiapolitika, mint a geopolitikai átrendeződés motorja

A geopolitikai küzdelem folytatódásának legfontosabb területe az energiaforrásokért folyó hatalmi versengés. Az energia kulcsfontosságú kérdése lett a mai nemzetközi politikának, ez húzódik a környezetpolitikai viták mélyén éppúgy, mint a katonai és biztonsági stratégiai megfontolásokban. Mint S. Dalby írja, a globalizációt mint az internettől behálózott világot lelkesen ünneplőknek figyelembe kellene venni, hogy az internet, a komputerhálózatok működéséhez áram kell, nem is kevés, amelyet ma dominánsan gázzal, olajjal, szénnel vagy atomenergiával működő erőművek termelnek meg. A globális gazdaság teljesen működésképtelen lenne az energiafelhasználás magas mértéke nélkül; a nagy népességet koncentráló városi civilizáció fenntartása, a modern ipar és a szolgáltatások energia-igényessége, a szállítások (a repülés, vasút, konténeres áruszállítás vízen és országúton) olcsósága és biztonsága, a nagy hozamú mezőgazdasági termelés mind növeli az energia iránti kiapadhatatlan éhséget.

Az energiafogyasztás ráadásul exponenciálisan nő az iparosodási korszakba lépő, nagy népességű fejlődő országok növekvő igényei miatt is. Ugyanakkor a hagyományos fosszilis energiahordozók véges készleteken alapulnak, kinyerésük egyre több drága beruházást is igényelhet. Ez megdrágíthatja az energiahordozókat, aminek az ára az összes többi áru és szolgáltatás árának növekedésében is jelentkezik. Pusztán ez a tény is önmagában növelheti a gazdagság és szegénység ellentétét, egy országon belül is, de a nemzetközi színtéren még inkább kiélezve az energiaforrások és –szállítás biztonsága körüli konfliktusokat. Ezért a mai geopolitikai koncepciók és stratégiák központjában az energiapolitika áll.

A két Öböl-háború sem érthető meg e nélkül, és árulkodó tény, hogy a gazdag energiaforrásokkal rendelkező régiók a világ válságövezetei közé tartoznak. A fejlődő országokban (mindenekelőtt Afrikában) zajló konfl iktusok zöme is a nyersanyag- és energiahordozók lelőhelyei feletti ellenőrzés, a kinyerhető haszon megosztása, a szállítási útvonalak biztonsága körül zajlanak. Újdonság, hogy az energiapolitikai játszma résztvevői között egy ideje a nagy állami konszernek vették az irányítást. A Perzsa (Arab)-öböl menti országok (Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait, Arab Emírségek) nemzeti olajtársaságai, a venezuelai nemzeti petróleum társaság, vagy például az orosz Gazprom. Ezek a nemzeti vállalatok óriási hatalommal rendelkeznek, és az érintett országok kormányai számára a külpolitikai célok eszközéül is szolgálnak. (Klare, 2009. 19. o.)

Mindennek eredőjeként alapvető geopolitikai átrendeződés zajlik a nemzetközi színtéren. Az energiabiztonság megteremtésének stratégiai törekvése új katonapolitikai blokkosodást is eredményez. M.T. Klare két lényeges blokkot emel ki, amelyek a világpolitikai konfliktusok új potenciális gyújtópontját képezik. Az egyik az 1996-ban alapított, sanghaji állandó irodával is rendelkező Sanghaji Együttműködési Szervezet. Létrejöttének fő indítéka egyfelől a kínai és orosz állam aggodalma az erősödő amerikai befolyás miatt, másfelől az energiahordozókat exportáló országok és az importra szoruló Kínai Népköztársaság közös érdeke. Tagjai Kína mellett Oroszország, valamit Kazahsztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán.

A szervezet egy regionális biztonsági közösséget alkot, amely már több nemzetközi hadgyakorlatot is tartott. Az olaj- és gázvezetékek építése mellett Kína jelentős mértékben importál korszerű fegyvereket is Oroszországból, és a közép-ázsiai országokkal a nyugat-kínai etnikai zavargások megfékezésében is együttműködik. A másik formálódó biztonsági blokk az Amerikai Egyesült Államok és Japán szövetségére támaszkodik, Dél-Koreát, Tajvant és a Csendes-óceán déli részén elhelyezkedő országokat foglalja magában, melyek együttműködése Kína növekvő befolyását kívánja ellensúlyozni a térségben. M. T. Klare szerint e két blokk kialakulása „baljós” jel. Egyelőre a kínai-orosz és az amerikai-japán hatalmi szövetségek közötti versengés nem ért el kritikus mértéket, de az energiaforrásokért folyó harc a Kaszpi-tenger medencéjében, a Perzsa (Arab) -öbölben és a Kelet-kínai-tengeren mély geopolitikai érdekeket érint.

S mivel az olaj-, a gáz- és uránkészletek hosszú távon bizonyosan csökkennek, nem lehet tudni, hogy mindez nem vált-e ki előbb-utóbb nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozó nagyhatalmi „erőfitogtatást”, amelynek logikája kicsúszhat a felek ellenőrzése alól. Ráadásul nemcsak az energiahordozókért folyó versengés miatti esetleges nemzetközi incidensek okozhatnak problémát, hanem egy új hidegháborúval fenyegető fegyverkezési verseny kiújulása is, amely elszívja a pénzt az alternatív energia kutatása és egy ökológiai szempontból fenntartható energiagazdaság kiépítése elől. Egy új hidegháborús légkör emellett a demokráciát is fenyegeti, mert az energiaínséggel párhuzamosan megnő az állam hatalma; nemzetbiztonsági okokra hivatkozva a mainál szorosabb ellenőrzés alá vonhatja az egész társadalmi életet. Ennek máris vannak jelei a fejlett országokban is, ahol csorbítják a helyi és regionális önkormányzatok beleszólási jogát a jelentős energiagazdasági beruházások terén, amelyekről szövetségi, központi hatáskörben lehet dönteni (Klare, 2009. 242. o.).

Az energiaprobléma megoldása kollektív partneri viszonyt igényel, ellenkező esetben a nemzetállami érdekek gáttalan érvényesítési törekvése csapdahelyzetet idéz elő, ami a nukleáris fegyverkezési verseny logikájára emlékeztet. Ennek belátása indította el a nemzetközi klímakonferenciák sorozatát, amelyek – ha nem is eredményeztek még látványos megoldásokat – legalább a kitörés irányát mutatják. Jó hír, hogy az Egyesült Államok és Kína tárgyalásokat kezdett a hosszú távú partnerségről az energiapolitikában, és az Európai Unió és Kína is tett közös erőfeszítéseket a tengerentúli energiaforrások közös hasznosítása érdekében. A 2008–2009-ben kitört nemzetközi pénzpiaci és gazdasági válság ugyan egy időre csillapította az energiaéhséget, de hosszú távon nem számolhatunk ennek mérséklő hatásával. Emellett a pénzpiaci válság éppenséggel azokat a beruházásokat és kutatásokat is blokkolja, amelyek az alternatív megoldások bevezetéséhez szükségesek lennének.

M. T. Klare következtetése ezért nem ad sok okot az optimizmusra: szerinte az energiáért folyó globális küzdelem nem fog enyhülni, a kínálat szűkössége még fokozódhat is. „Sajnos amint alábbhagynak a válsággal összefüggő korlátozások, a geopolitikai küzdelem csak még élesebbé válik” (Klare, 2009. 269. o.).

Quo vadis Europa?

Számunkra különösen fontos kérdés, hogy ebben a geopolitikai harcban az Európai Unió milyen pozíciót foglal el. Cohen-Tanugi a geopolitikai változások egyik eredményeként az euro-atlanti korszak végét jósolja a világpolitikában. Demográfiai és gazdasági adatokkal érzékelteti a változások horderejét. 2050-ig az ENSZ Népesedési Tájékoztató Irodája (Population Reference Bureau) 9,3 milliárd fős emberiséggel számol, és ennek zömét nem Európa és USA adja majd. Becslések szerint a demográfiai növekedés 60%-át a jövőben Ázsia adhatja, de Afrika lakossága is gyorsan növekszik. A közeli évtizedekben, már csak ez okból is, jelentősen meg fog nőni a migrációs nyomás az Európai Unióra, miközben Európa gazdasági befolyása csökkenni fog.

A gazdasági növekedésben is érvényesül a perifériák előretörése. Ezt bizonyítja Kína és India töretlen növekedési dinamikája, amely még a nemzetközi pénzpiaci válság és recesszió közepette is 6-12%-ot tesz ki. Több szakértő szerint ezzel csak a hosszabb távú evolúciós trend áll helyre, hiszen becslések szerint az ipari korszak kezdetén, 1820-ban Kína részesedése még a világgazdaság 30%-a volt, India 15%-a, Európa 23%-a és az Egyesült Államok 2%-a mellett.

Az új világrend idősebb Bush elnök által meghirdetett ígéretét a hidegháború vége után nem sikerült megvalósítani. A konfliktus-vonalak a hidegháború után kétségkívül máshová helyeződtek át, plurálisabbá vált a világ, és az első iraki háború még vissza is igazolta azokat a reményeket, hogy a felelős nagyhatalmak közös erőfeszítéssel útját tudják állni az agressziónak. A Pax Americana tartós fennmaradását és egy multilaterális világrend reményét azonban többek között éppen az Egyesült Államok új háborúi oszlatták szét, amelyek a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás sokkjára adott első reakciókból az egyoldalú megelőző háborúk doktrínájáig tágították az USA geopolitikai stratégiáját. Amerika nemzetközi befolyása és presztízse jelentősen csökkent a George W. Bush elnöki időszakban, amely a neokonzervatív „realista” erőpolitikát állította vissza jogaiba.

A gazdasági erőviszonyok változása miatt erodálódik a II. világháború után kialakult nemzetközi intézményrendszer is. A „Washingtoni konszenzust”, amely a globalizáció előrehajtó eleme volt, a gazdasági válság bizonytalaníthatja el. CohenTanugi szerint a Világkereskedelmi Szervezet azért is gyengült meg, mert nem sikerült tető alá hozni a dohai egyezményt, amely a fejlődő országok számára igazságosabb, és főleg az érzékeny mezőgazdasági termékkereskedelem terén egyenlőbb viszonyokat eredményezhetett volna. Cohen-Tanugi ezért kérdésesnek tartja, hogy meddig lehet egyáltalán fenntartani a nyugati hatalmak dominanciáját a nemzetközi rendszer vezető intézményeiben, ha ez a megegyezés-képtelenség tovább is fennmarad. Egy kereskedelmi háború kitörését a következő évtizedekben nem zárják ki a stratégiai elemzők sem, akik a potenciális konfliktus-források valószínűségét vizsgálják.

Christopher Chase-Dunn és Bruce Podobnik „The next world war: world system crises and trends” c. (Következő világháború – a világrendszer válsága és folyamatai c.) tanulmányukban (Bornschier–Chase–Dunn, 1999, 40–65. o.) a lehetőségek közé sorolják, hogy a következő évtizedekben akár a központi hatalmak között is fegyveres konfliktus törjön ki, amennyiben a gazdasági válság nyomán a veszteségek elosztása, és vitális gazdasági érdekek sérelme miatt kiéleződnek az ellentétek. Ezt csak egy demokratikus világállam tudná megakadályozni, amely rendelkezik annyi hatalommal és legitimitással, hogy képes legyen kötelezően érvényt szerezni a közös szabályozásnak. Az ehhez vezető utat a szerzők az Egyesült Államok hegemón szerepének megőrzésében, illetve az ENSZ olyan reformjában látják, amely mögé határozottan odaállnak a legerősebb tagállamok. Ma erre éppen a körükben mutatkozik kevés készség, bár a legfejlettebb országok csoportjának kibővítése a G-20 köréig legalább megjeleníti az elismert közös érdekeltséget a világ új rendjének szabályozásában. A nemzetközi problémákat a fejlett országokban is jelentkező belpolitikai válságok is súlyosbítják, amelyek a gazdasági stagnálás vagy hanyatlás idején a populizmus és a szélsőséges pártok és mozgalmak erősödéséhez vezetnek.

A demokratikus országok is mindinkább szembesülnek ugyanis azzal, hogy a nemzetállami keretek irrelevánssá válnak egy sor társadalmi probléma megoldása szempontjából. Ez kiábrándulást eredményez a politikából általában, a politikai elidegenedés pedig a liberális demokrácia ellen fordul. A „korrupt politikai elitek” elleni populista támadások – amelyeket persze rendszerint ugyanennek az elitnek egyik vagy másik frakciója szít – egészében a jogállami demokrácia gyengülését idézik elő. (Vö. Political Extremism, Bertelsman, 2009.)

Mindezek a változások Cohen-Tanugi szerint érzékenyebben érintik Európát, mint az Egyesült Államokat, amely kontinentális méretei, egységes piaca, gazdasági és technikai fejlettsége és sokkal pozitívabb demográfiai trendjei okán is könnyebben birkózik meg az új kihívásokkal. „Gazdasági, demográfiai és katonai gyengesége miatt az európai pólus fogja leginkább megszenvedni a gazdasági és stratégiai erőnek a globalizációból eredő újraelosztását. […]

Európa nem ismerte fel az USA-val való stratégiai szövetségének a fontosságát a jövője szempontjából, amikor a multipolaritást hangsúlyozta.” Ezért Európa számára különösen fontosnak tartja a transzatlanti kapcsolatok további fenntartását és elmélyítését. Európa számára az egyetlen esélyt az kínálja, ha az integráció szorosabbra fűzésével maga is globális játékossá válik. Ellenkező esetben egy kínai-amerikai dominanciájú, kétosztatú világ kialakulására is lehetőség van.

Melyek a következő évtizedek fő prioritásai? Az első a nemzetközi rendszer adaptálása az új helyzethez, benne az ENSZ reformjával, új szakosított intézmények létrehozásával, amelyek források felett is rendelkeznek, és a globális kormányzás hatékonyabb formáit hozzák létre. A második Cohen-Tanugi szerint az arab-muszlim világ bevezetése a gazdasági és politikai modernitásba. Ehhez meg kell változnia a globalizációhoz és demokratizáláshoz való viszonynak, a mérsékelt iszlám országokat a vallási fundamentalizmus elleni küzdelemre kell „ösztökélni”, és támogatni a mérsékelt és reformista erőket. Harmadszor, a világ közjavait meg kell őrizni, csökkentve a klímaváltozás kockázatait. Közös küzdelmet kell indítani a szegénység, az elsivatagosodás következményei ellen. Csökkenteni kell az olajtól való függést, és egy ökológiai „new dealt” kell megcélozni, mindenekelőtt Kína és Egyesült Államok között, mely egyaránt magába foglalja az önkorlátozás és a technológa-megosztás elveit és gyakorlatát.

Meg kell teremteni a globális élelmiszerbiztonság feltételeit. Végül a béke fenntartása és a nemzetközi kooperáció feltételeinek javítása céljából újra kell építeni az atlanti szövetséget, stratégiai partnerségre törekedve nemcsak a gazdaság területén, hanem a biztonság szempontjából fontos egyéb területeken is. A fenti okfejtésekből, akár osztjuk a szerző érvelését, akár vitatjuk azt, annyi nyilvánvaló lehet, hogy az „új” geopolitikának a globalizáció megváltozott viszonyai között nagymértékben különböznie kell a régitől. A közös érdekek felismerése és a kölcsönös partnerség szükségességének elismerése nélkül egyetlen olyan probléma sem lesz megoldható, amelyet egy globális rendszerbe szerveződő emberi társadalom felvet. A hatalmi politikának ugyan nincs vége, de az új geopolitikai írásokból az is kiderül, hogy ez nem szólhat többé pusztán területi államok közötti hatalmi vetélkedésről, és amint Simon Dalby ironikusan megállapítja (Dalby, in: Ó Tuathail, loc. 9078), a jövendő konfliktusainak megértéséhez kicsit differenciáltabb elméletre van szükség annál, mint hogy ki uralja az eurázsiai „heartland”-et.

-Vége a sorozatnak-

 

JEGYZETEK

1 ”The state-based world in which the modern geopolitical imagination has developed and to which it applies might seem to be in serious disarray.” (Agnew: Geopolitics,, Kindle version, loc.157.) 2 A geopolitika és a politikai földrajz megkülönböztetése annyiban önkényes, hogy a geopolitika jelentése mindkettőt tartalmazhatja. A geopolitika felfogható pusztán a külpolitika földrajzi dimenziójának is; adatokat, információkat kínál a külpolitikai döntések számára azáltal, hogy leírja egy-egy térség vagy ország földrajzi viszonyait, népességének és erőforrásainak megoszlását, térszerkezetét. A geopolitika második jelentése viszont már egyfajta alkalmazott politikai földrajz, amely koncepciójában politikai célokat is magában foglal. Ez kevésbé tudományos és objektív, sokkal inkább ideológiai konstrukció, amely tükrözi egy-egy nemzetállam politikai érdekeit és törekvéseit. Ez okból nem létezhet egyetlen semleges, „tudományos” geopolitika, hanem szükségképpen többféle geopolitikai doktrína létezik, az egyes országok eltérő biztonsági és hatalmi érdekeinek és céljainak megfelelően. (Vö. O’Loughlin, 200 o.)

IRODALOM

Agnew, J. (1996) Geopolitics: the Re-visualizing of the World. Kindle edition, 2010.

Agnew, J. (1998) Globalization and Sovereignty. Kindle edition, 1998, Kindle ed. 2010.

Blouet, B.W. (2001) Geopolitics and Globalization in the Twentieth Century. Reaktion Books Ltd. 204. o.

Bornschier, V. – Christopher C. – D. (eds.) (1999) The Future of Global Confl ict. Sage, London.

Brzezinski, Z. (1999) A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Európa Kiadó, Budapest. (The Grand Chessboard: American Primacy and its Geo strategic Imperatives. Basic Books, New York, 1997.).

Cohen-Tanugi, L. (2008) The Shape of the World to Come. Charting the Geopolitics of a New Century. Columbia Univerity Press, New York.

Dalby, S. (1998) Conclusion: Geopolitics, Knowledge and Power at the End of the Century. In: Gearóid Ó Tuathail et al.

Diamond, J. (2007) Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. (Collaps. How Societies Choose to Fail or Succeed. 2005.) Typotex, Budapest.

Friedman, T.L. (1999) The Lexus and the Olive Tree.

Friedman, T.L. (2005) The World is Flat: a Brief History of the Twenty-First Century. Farrar, Straus and Giroux.

Geopolitics and Globalization in the Twentieth Century Brian W. (2004) Blouet Reaktion Books Ltd 204 pp 25 (Recenzálta: R. Pfederer).

Global 2000 (1981) Der Bericht an den Präsidenten. (Global Future. Time to Act). Verlag Zweitausendeins, Frankfurt am Main.

Huntington, S.P (1998) A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest .

Kennedy, P. (1997) A huszonegyedik század küszöbén. Napvilág, Budapest .

Klare, M.T. (2009) Rising Powers, Shrinking Planet. The New Geopolitics of Energy. Henry Holt & Co. New York.

Kotkin, S. (2008) Armageddon Averted. The Sovjet Collapse 1970–2000. Updated Ed., Oxford University Press, Oxford, New York.

Kotkin, S. (2009) Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. With a Contribution by Jan T. Gross. Modern Library Edition, Random House, Inc., New York.

Luttwak, E.N. (1998) From Geopolitics to Geo-Economics: Logic of Confl ict, Grammar of Commerce. In: Ó Tuathail et al., 125–131. o.

Mittelman, J.H. (2000) The Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Niall F. (2009) The Year the World Really Changed. Forget the fall of the iron curtain: the events of ’79 matter more. Newsweek, Nov. 16.

Ó Tuathail, G.–Simon D.–Routledge, P. (1998) The Geopolitics Reader. London and New York, 1998. Kindle Version, 2010.

O’Meara, P. – By: O’Meara, P.–Mehlinger, H.D.–Krain, M. (eds.) (2000) Globalization and the Challenges of a New Century. A reader. Indiana University Press, Bloomington and Indianapolis.

O’Loughlin, V. J. (Ed.) (1994) Dictionary of Geopolitics. Publisher: Greenwood Press. Place of Publication: Westport, CT.

Rosenau, J.N. (2008) The Challenges of a Globalized World. In: American Studies International. Vol. 38., Issue 2. 2000. 8. o.

Seitz, J.L. (2002) Global Issues. An Introduction. 2nd ed. Blackwell.Stiglitz, Joseph E.: Globalization and Its Discontents. W. W. Norton & Company, New York, London.

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)