A FEKETE VAJDA RITKÁN HALLOTT TÖRTÉNETE

A FEKETE VAJDA RITKÁN HALLOTT TÖRTÉNETE

/Bóta Apó mondája és Zsejke éneke/

A kun ember azonnal felismeri az idegent, majd egyetlen szempillantás s két-három kurta mondat után képes arról döntést hozni, hogy a tábortüzéhez engedi-e azt. Nem valami barátságtalan szokás vagy fellengzős kivagyiság készteti őket erre, hanem a tapasztalat. Hosszú évszázadok tanították meg a puszta emberét, hogy elsőre csak a Fennvalónak, majd csak másodszorra az embernek higgyen. Ámbátor, akit a bizalmukba, ne adj’ isten a barátságukba fogadnak, azt a sírig védik, az utolsó rögig szeretik.

A kun barátság örökké tart.

Őket kerestem a lápi világban, ahol csak az idevalók ismerik a járást, más emberfia vagy belefulladna a vízbe, vagy a lápi lidérc vinné el. Legalábbis sok-sok éve így mesélte a nagymamám. Rövid időn belül a kunok nyomára bukkantam, nem felejtettem el a nyomolvasást, amit gyermekként megtanultam.

Gecse és Csöged fel sem nézett, amikor melléjük telepedtem a nagy eső után, hogy megszárítsam a megázott ruhám. A kivülálló talán azt gondolná, hogy számukra váratlan a megjelenésem, de a valóság az, hogy már akkor tudták, hogy én érkezem, amikor még a Kolon-tó túlsó partján voltam. Jó orruk, jó szemük van ehhez. A régi szokások szerint a köszönés után hallgatok, várom, hogy a legidősebb kun szólítsa meg a tüzükhöz kéredzkedőt.

Tőlem alig négy ölnyire csinos, széles csípőjű, begyes leány sündörködik. Mindjárt megismertem:

Zsejke mélybarna szeme éppúgy nevet, mint évtizeddel előbb, ahogyan a kezembe adja a forró birkagulyást. Felnőtt nő lett, mióta utoljára láttam. Férj kellene neki már!

Bóta Apó szólott hozzám legelőbb:

– Melegedj meg a tüzünknél, egyél az ételünkből, és mikor kedved úgy tartja, akkor menj tovább!

Hányszor, de hányszor hallottam ezt a mondatot gyermekkoromban, amikor az ugaron a „mieinkkel” találkoztunk a nagyapámmal. Az idők elejétől így köszönti a kun a testvérét, így jelzi a másiknak, hogy közéjük tartozik. Illő, nem illő, én elmosolyodtam. Tíz éve nem találkoztunk és az idős mégsem felejtette el egykori kicsi tanítványát.

-Ételeteket elfogadom, tüzeteknél megmelegszem, ma éjjelre veletek maradok!- mondtam, miközben Bóta tekintetét kerestem a lassan halványuló fényben.

Zsejke erre rögvest a nyakamba ugrott, de Gecse és Csöged sem maradt le. Emberesen megszorongattak.

Bóta, miután túl voltunk a „hivatalos fogadtatáson” arcon csókolt és megkönnyezte váratlan megjelenésemet.

Hosszasan vallattuk a múltat, sírtunk és nevettünk. Úgy örültek a sikereimnek, mint a sajátjuknak, és összes kudarcaimat is magukénak tudták. A kun ilyen! Szeretete végtelen.

Hazajutottam. Végre újra a véreim között voltam…

Mire majdnem mindent elmeséltünk egymásnak, öreg éjszaka lett. Még Zsejke énekelt nekünk, majd nagy nehezen mindenki lepihent. Csak Bóta és én maradtunk fent.

Ekkor jött a legérdekesebb…

Egy olyan csatáról mesélt nekem, amelyről soha nem hallottam:

Az Úr 1330-dik évében szembefordult egymással Magyarország királya, Károly Róbert és Basarab, havasalföldi fejedelem. Abban az időben még tudott volt, hogy Basarab jeles kun kánok leszármazottja és nem hajlik meg egyetlen más uralkodó akarata előtt sem. Az akkorra már közel száz esztendeje honunkban élő kunok – a király tudta nélkül – követségbe mentek a vérükből való fejedelemhez, hogy megakadályozzák a viszályt és a velejáró háborúskodást. Nyolc kun főúr járult hát a hatalmas Basarab elé:

-Hatalmas Kán, fogadd el Caroberto békéjét és egyesítsed újra a kunokat, immáron egyetlen hatalom alatt! Elöljáróink üzenetét hoztuk, mely szerint téged emelnek az összes kunok fölé, ha megtartod a békét a magyar királlyal. A testvérharc nem a fajtánkhoz méltó és mi nem kívánjuk ellened fordítani lovainkat, nem kívánjuk népedre kilőni nyilainkat. Fogadd meg szavunkat s légy bölcsebb mindőnknél!

A nagyúr miután meghallgatta a követeket, hosszasan elgondolkodott, gyönyörű barna arca elkomorult:

-Soha nem akartam a kun testvéreimmel a harcot, mindig a legnagyobb tisztelettel voltam a mieink iránt. Hajlandó vagyok a magyar királlyal tárgyalni a békességről!

Sietve indultak vissza a magyar-kunok, de elkéstek a megegyezéssel, Károly Róbert a seregei élén már Havasalföld ellen indult.

Harmincezer dalia – mint kés a vajban – haladtak Basarab fővárosa, Argyasudvarhely felé. A fejedelem ígéretéhez híven követséget küldött az ellene vonuló királyhoz, felajánlva fiát túsznak, a békéért.

Károly királynak nem kellett az egyezség, üzenete magáért beszélt:

„Ezt mondjátok meg Basarabnak: Ő az én juhaim pásztora, búvóhelyéről szakállánál fogva fogom előrángatni!”

A fejedelem ennyit üzent vissza:

„Csak, hogy térjetek vissza békében és óvakodjatok a veszélyektől, mert ha közelebb jöttök, azoktól meg nem szabadultok!”

A követei visszaérkezése után Basarab elkerült minden csatát, hiába égették fel a fővárosát. A „felégetett föld” módszerét alkalmazta a torkának feszülő magyarokkal szemben. Az éhség és a szomjúság nagyúr, így hát most Károly Róbert küldte el követeit Basarabnak a békéért.

Ám, a mindössze tízezer főt számláló havasalföldi sereg nem kegyelmezett és csapdába csalta a királyi hadat, s négy napon át ölte és gyilkolta a magyart. Maga Károly Róbert is csak úgy tudott megmenekülni, hogy Dezső nevű vitéze páncélt cserélt vele, és míg azt gyilkolták, addig ő megfutott.

Futását a magyar seregben szolgáló kunok fedezték, sírva lőtték ki nyilaikat a rokonra, azok meg zokogva vissza. Utoljára a harctéren a mi kunjaink maradtak hátra, hogy hűségüket a magyarsághoz a legnehezebb pillanatokban is bizonyíthassák. Ott harcoltak a véres tusában mind a nyolc Basarabhoz járult kun-magyar főúr, egyként adták életüket a becsületükért.

Kunként éltek, kunként haltak!

Basarab valamennyi magyar katona holttestét eltemettette, a kunoknak a pedig kurgánt emeltetett. A „Negru-Vodă” lelke sírt, soha nem emelt volna fegyvert a rokon magyarra vagy a testvér kunra.

Mikoron idáig jutott a jó Bóta a történetében, szeméből kiáradt a könny. Szelíden megöleltem és magamhoz húztam, jó testvére a kun a kunnak…

Sokáig nem jött álom a szememre, újra és újra átértékeltem a halottakat, míg nem elnyomott a buzgóság. Álmomban ott voltam a hegyszorosban és Basarab ellen vívtam. Sokáig forgattuk a pengét, de eldöntetlen volt a küzdelmünk. Egyszer csak a Fekete Vajda a térdén eltörte fegyverét és a kezét nyújtotta felém…

Már éppen elfogadtam volna a békesség kézszorítását, amikor egy erős férfikéz böködte meg az oldalamat. Hirtelenjében reggel lett, Gecse ébresztgetett. A kunjaim már mind ébren voltak, reám vártak egyedül. Az álmom semmivé lett, talán igaz sem lehetett…

Egészen első földútig kísért a három férfi és Zsejke, majd nagy szeretettel búcsúztunk. Bóta Apóval fogtam kezet végül, de marka nem engedett. Fülembe súgva mondta:

-Fogadd el mindig a feléd nyúló kezet, akár békét kíván, akár segítséget kér! A gyűlölet helyett szeress, és élj jámbor életet! Az álmaidat pedig soha ne feledd, az álmaink által teremtjük meg a valóságot! A kunok beolvadtak a magyarságba, mindannyian először magyarok vagyunk, s ha a hazának szüksége lesz ránk, először halunk!

Zsejke elénekelte a búcsúzás dalát. Sokáig integettek utánam. Sokáig áldották a kun hagyományok szerint messzi utamat.

A hajnal volt a pusztán s én az égre néztem. A Hadak Útján magyar, sárga ujgur, kipcsák, besenyő, türk, hun, avar, szkíta, székely, palóc és jász harcosok lovainak patáitól szikrázott az ég. Eső közeledett és a villámok fényében még láttam, ahogyan Izsák felől Fülöpszállás felé szép egyenes libasorban kaptat a négy utolsó vándorkun.

Csendes eső esett le, talán a Jóisten könnyezett…

(Zetényi-Csukás Ferenc)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)