A betegjogvédelem múltja, jelene(?), jövője

Az 1997. évi egészségügyi törvény megszületése után 3 évvel, 2000-ben indult el az ÁNTSZ égisze alatt a betegjogi képviseleti rendszer kiépítése. Az egészségügyi intézmények (csak fekvőbeteg) vezetői, dolgozói félve fogadták a „beavatkozókat”, mint egy hivatal kéretlen képviselőit, megjegyzem hatósági jogkör nélkül.

Hét éves betegjogi képviselői és szakreferensi munkám során azt tapasztaltam, hogy az intézményvezetők döntő többsége igényt tartott a képviselő munkájára, az együttműködés eredményes volt, készek voltak a helyi panaszrendezésre (a 2010. évi kérdőíves felmérés eredménye szerint: „Országszerte 50 kórház vezetője kapta kézhez a kérdőívet, melyből 35 értékelhető érkezett vissza. A nagyszámú visszaküldött kérdőív arról tanúskodik, hogy az intézményi vezetők nyitottak, kooperatívak a betegjogi képviselők tevékenysége iránt. Összességében a készségek 8-10 pontig terjedő értékelésében a közel 70%-os átlag azt mutatja, hogy az intézményvezetők akceptálják és elismerik a betegjogi képviselők munkáját, munkavégzésük minőségét.”)…

2004-től közalapítványi formában, civil szervezetként működött tovább a képviselet. A betegjogi képviselők mindkét szervezeti formában szinte teljes önállósággal dolgoztak, ki így, ki úgy, annak ellenére, hogy a rendszeres továbbképzések, esetmegbeszélések célja az eljárás egységesítésére törekedtek. A közalapítványi struktúra, a vegyes foglalkoztatási forma (különböző havi óraszámokkal vállalkozói, megbízási és munkaszerződések) nem igazán tette lehetővé az eljárás, a munkavégzés ellenőrzését, értékelését, és a szinte állandó anyagi gondok miatt a kiemelkedően dolgozók jutalmazását.

Visszatérve az eljárások sokszínűségére, jellemzően a képviselők két irányt követtek: az egyik csoport kerülte a szolgáltatóval való konfliktust, nem igazán kereste azokat az eszközöket (hatóságok, hivatalok), melyekkel érvényesíteni tudta volna a jogsérelem rendezését, megszüntetését, postásként közvetített az érdekeltek között, vagy hárította a panaszt. A másik csoportba tartozók a jogosan panaszt tévő beteg érdekében minden lehetséges fórumot megkerestek (ÁNTSZ, Országos Szakfelügyeleti Módszertani Központ, Egészségbiztosítási Felügyelet, Ombudsmani Hivatal), széleskörű tájékoztató munkát végeztek mind a szolgáltatást igénybevevőknek, mind az azt nyújtók részére.

2010-ben megszületett egy egységes eljárásrend, azonban a beidegződött, rutinszerű, szubjektív panaszkezelés miatt nehéz volt elfogadtatni azt, és főként annak gyakorlati alkalmazását. No és persze be kell vallani, hogy a konfliktuskerülő, és panaszelhárító képviselők munkamódszere mit sem változott, melyről ugyan nem sok, de a vezetőséghez beérkezett panaszok árulkodtak.

A helyesen eljáró betegjogi képviselő legfőbb fegyvere a kommunikáció, és a közvetítés, azaz a mediáció, és az adekvát panaszkivizsgálás, szükség esetén bevonva a lehetséges hatóságokat, hivatalokat. A megfelelő kommunikáció lényeges része a munkának, hiszen irányított kérdéseivel ki tudja szűrni a beteg elmondásából a lényeget, és gyakran meg kell győznie arról, hogy nem történt betegjogi sérelem, de azt is tudnia kell, elég, ha kibeszélhette magát, megnyugtatásra várt (pl. a bekövetkezett betegség hárítása, felelősök keresése) hogy hová irányítsa a beteget (pl. otthoni, vagy szociális ellátásokkal kapcsolatos kérdésekben). A szolgáltató felé is igen fontos a megfelelő kommunikáció, egy-egy szó, helytelen mondatfűzés is félreértelmezhető, sértő lehet. A felek (beteg-orvos-ápoló-intézményvezető) „összehozása”, leültetése egy asztalhoz az igazi kommunikációs, és mediációs feladat, mely a beszélgetés, egyeztetés vezetésétől függően válik sikeressé vagy sikertelenné.

A betegjogi képviselők elérhetősége 2008 óta sokat javult, az önkéntesek alkalmazásával lehetővé vált a szakorvosi rendelőintézetekben való elérhetőség is, és a TÁMOP 5.5.7 projekt indulásával válhatott volna teljesebbé a feladatellátás.

De miért a feltételes mód? : 2010. decemberben a közalapítvány megszüntetéséről született kormányhatározat a jogvédelmi feladatok ellátását 2011. január 1-től a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalhoz (volt ORSZI) rendelte, ahol se pénz, se posztó, hozzáértés még annyira sem.

Felmerült a kérdés (bennem és sokakban), hogy kerül a cipő a konyhaasztalra, hogy kerül a jogvédelem egy kormányhivatalhoz, és a betegjogvédelem egy szociális ügyekkel foglalkozó intézményhez? Ez különösen nehéz kérdés akkor, amikor a betegjogi képviselőkhöz egyre több panasz érkezett az NRSZH egyik feladatával, azaz a leszázalékolásokkal kapcsolatban (megjegyzem e panaszok kivizsgálására nem terjedt ki a jogvédő hatásköre, csak Munkaügyi Bíróságon támadható a minősítés, a hangnemre, az emberi méltóság megsértésére vonatkozó panaszáradattal pedig sehová sem lehet fordulni).

Az NRSZH egyik vezetője 2011. januárban leállította a TÁMOP 5.5.7 projekt programjait, majd a közelmúltban kiderült, hogy a jogvédők óraszámát (és ezzel javadalmazását) drasztikusan csökkentik (bár erről már februárban is sok szó esett). Mindezen intézkedésekkel az évek során amúgy is kevésnek bizonyuló jogvédő számára, a betegek, panaszosok kárára a hatékony képviselet ellátása tulajdonképpen ellehetetlenül:

–         mi lesz a törvény által biztosított betegjogok érvényesítésével akkor, amikor az ellátórendszer növekvő problémái generálják a betegpanaszokat, a jogvédő postás lesz a panaszos és az intézmény között, mert ideje nem lesz a szó igazi értelmében vett jogvédelemre, a beteg meghallgatására, érdemi munkavégzésre, vagyis arra, amiről leginkább szól a betegjogi képviselő tevékenysége?

–         hogyan tudja ellátni feladatait egy betegjogi képviselő, akinek a panaszkezelés mellett számos feladata lenne: az ellátórendszer és az intézményi rendszerhibák felfedése, az intézményi jogsértő gyakorlat felfedése, és megszüntetése, ezzel hatékony segítség nyújtása a betegbiztonság és a minőségfejlesztés terén?

–         hogyan teljesülhetnek a 2008-ban indult TÁMOP 5.5.7 projekt indikátorai, különösen annak a jogtudatosság növelését célzó mutatói: az egészségügyi dolgozók továbbképzései, a lakossági fórumok, a civil-, betegszervezeti kapcsolatok, képzések?

–         hogyan lesz képes a betegmobilitás kapcsán jelentkező külföldi beteg panaszait kezelni, hogyan fogja képviselni a fogyatékos betegek érdekeit érvényesíteni ellátásuk során?

Remélem, és hiszem, hogy az Országos Betegjogi és Dokumentációs Központ megvalósul, és azon belül a valódi betegjogvédelem, mely nem csak a helyi panaszok „elrendezését”tűzi ki célul, hanem megvalósítja mindazokat a célokat, melyek értelmet, hatékonyságot, eredményességet garantálnak,

– hatékony közreműködést a jogalkotásban, a rendszerhibák feltárásával a betegbiztonság és a minőségügy segítésében,

– az indikátorrendszer kidolgozásában

– a betegszervezetek hatékonyabb érdekérvényesítésében,

– a széleskörű tájékoztatási, képzési feladatok ellátásában,

– a külföldi betegek panaszkezelésében, és megvalósítja a nemzeti kapcsolattartás feltételeit az EU egészségügyi ellátásra vonatkozó direktívája szerint.

Mindehhez megfelelő szakmai, hatósági (orvosszakértői háttér, jogsértő gyakorlat hatósági vizsgálata, stb.) hátteret biztosít a jogvédők terepen végzett munkavégzéséhez.

Talán megvalósítja valamely európai ország bevált gyakorlatát, mellyel védi a betegjogokat, és kárpótolja az egészségügyi ellátás során a nem várt események bekövetkeztének károsultjait, megelőzve ezzel sok pert (lásd Ausztria).

Mindezt elkötelezett, lelkiismeretes, jól felkészült, kellően megbecsült, kellő számú, és főállású betegjogi képviselővel.

Budapest, 2011. július 30.

Bodnár Ágnes

Jogi szakokleveles betegjogvédő

Önkéntes betegszervezeti jogvédelmi tanácsadó

Nemzeti InternetFigyelő