Kónya-Hamar Sándor: Ahova 2021-ben sem juthattunk el

(FRIEDRICH HÖLDERLIN (1770 – 1843. június 7.) szülőházához és síremlékéhez)

Johann Cristian Friedrich Hölderlin, a német költészet klasszicista és romantika közötti átmenet utánozhatatlan halhatatlanja, 1770.március 20-án született a würtembergi Lauffen am Neckar-ban. Élete első 36 évében alkotta meg életművét, s volt legjobb barátja Hegelnek (született szintén 1770-ben), Schellingnek(sz. 1775-ben) és Schillernek, akik élete rászakadó nagy bajában sem hagyták el. Mert a következő 36 évében (1805-től), az elmeborult költőt, az ő költségükön ápolta és fogadta be Friedrich Zimmer családja (Tübingen, családi házuk, a Neckar partján, a Protestáns Teológia szomszédságában, ma múzem, Hölderlinturm). Páratlan példaképe ez a világirodalomban  a férfibarátságnak, a baráti szolidaritásnak, segítőkészségnek és emberi megbízhatóságnak , melyet azóta sem sikerült megismételnie senkinek. (Az öt tübingeni Friedrich című esszémben ennek állítok emléket). S Hölderlin, költőként és emberként sem hálátlan. 1807 utáni “ébredéseiben”, feljegyzésekben és versben köszöni meg jóakaróinak és ápolóinak emberi méltányosságát és segítőkészségét.

Amikor még 1805-ben értesül Schiller haláláról, emlékére latinul ezt jegyzi fel: “Vatibus et midicis unus Apollo favet. (A jósokat (költőket) és az orvosokat egyaránt Apolló segíti)”. Ahogyan őt Schiller, halála után is!

Ernst Friedrich Zimmer (1772-1835) asztalosmesternek és családjának két versben is köszönetet mond 1812-ben 1825-ben, An Zimmern (Zimmeréknek) cím alatt. Az első eredeti kézírásában olvasható Tübingenben, a Hölderlinturm múzeumszobája íróasztalán: Die Linien des Lebens sind Verschieden/ Wie Wege sind und wie der Berge Grenzen/. Was hier sind, kan dort ein Gott ergensen/Mit Harmonien und ewigern Lohn und Frieden. Fordításomban : “ Az életfonalak úgy futnak szerteszét/ Akár az utak, s mint a hegyek homlokredői./Mi itt vagyunk, de fenn egy Isten betölti/ A tért s időt harmóniával, igaz érdemmel, és megnyugvással!.”

Idejében megtette, hiszen barátait és ápolóját-befogadóját jóval túlélte. Schiller még 18O5-ben elhunyt, Hegel 1931-ben, Zimmer pedig 1835-ben. Ő 73 évesen 1843-ban.

Schillerről írt, 18 soros esszéjét pedig így indítja:

“Amikor Ludwigsburgból megszökött egy kis ezredorvos, a halhatatlanság útján egy nagy költő indult el. Ütközben betért – egy búcsúszóra – szülőfalujába, Marbachba, kiről ma nem is tudna a világ, ha Ő nem ott születik.”

Hiszen, ez az egykori kisfalu, Schiller költői rangjának és hírnevének köszönhetően lett világhírű irodalmi zarándokhely.

Tübingenről sem feledkezett meg. Hiszen ebben a városban tanult Hegel és Schelling barátjaként és szobatársaként. Ott ismeri meg Schillert is és kötnek éltreszóló barátságot. Ennek a városnak utalják be egyetemi klinikájára, majd az utolsó harminchat évét is itt éli le Zimmeréknél. 1843. június 7-én hunyt el az említett klinikán és Tübingenben temették el. Első neves, ifjúkori versciklusa a “Tübingeni himnuszok”, a “Késői himnuszok” is itt születtek, s a Scardanelli név alatt jegyzettek is.

Az Európában (s a nagyvilágban) tomboló koronavírus-járvány miatt, elmaradt 2020-ban, a Friedrich Hölderlin 250. születésnapjára (1770. március 20.) tervezett ünnepségsorozat. El szülővárosában, Lauffen am Neckarban(egykori szülőházának múzeummá avatása is), tanulmányai színhelyén, Tübingenben, de el, a Marbachban (Schiller szülőhelyén) működő intézményben,  a Német Irodalom Dokumentációs Központjában is. S nem utazhattunk 2020. június elején Németországba, zarándokolhatunk el Hölderlin emlékhelyeihez mi sem, mint ahogy évente már megszoktuk.

2O18-ban halálának (1843. Június 7.) 175-ik évfordulóján viszont, az említett helyeken, méltóképpen emlékeztek meg róla. Akkor láttam és fotóztam le Péter Lenk modern szoborkompozícióját: Hölderlin im Kreisverkehr, Balance: bei der Dichtkunst, bei der Liebe und bei de Mach. (Hölderlin a körforgalomban. “Egyensúly, (mérleg): a versírás, a szerelem és a hatalom között” 2008). Mindenkinek háttal, Hölderlin, tőle balra Diotima (előtte szárnyas kisfiú, Ámor), összeforrt, kettős alakban Goethe és Schiller, nem kegyelmező kéztartással, illetve felemelt babérkoszorúval. Legfelül, a csúcson, szarvason áll Herzog Carl Eugen őrgróf, királyi régens, és virággal kezében, biciklin érkezik jobbról Friedrich Nietzsche.

De ezt az idén sem láthatjuk!

Néhány éve egy német irodalmi lap közvélemény-kutatást rendezett szerzői között, hogy melyik verset vinnék magukkal egy irodalmi Noé-bárkájába.  Az egyik nyertes, a harmadik költemény Hölderlin leghíresebb, Haelfte des Lebens (Felezőidő vagy Az élet felén, 1802) c. “létösszegző” verse volt. Magyar nyelvre eddig több mint 14-en?, 16-an? fordították le Kosztolányi Dezsőtől, Szabó Lőrincen, Illyés Gyulán és Tandori Dezsőn át Kányádi Sándorig, és Szőcs Gézáig. Ebbe a tekintélyes sorba, soroltam be magam is, nem mindennapi merészséggel.

Kolozsvár, 2021. június 7.

 

KÓNYA-HAMAR SÁNDOR

ARCCAL A KÖLTŐNEK

Czegő Zoltánnak

Beethoven óta tudjuk, mi lakozik az emberi szívben,

s hogy mennyire boldog és mennyire boldogtalan,

mennyire rokon az istenekkel,

miközben az emberi tudat átadásának lángelméje lehet,

Hölderlin és Rilke óta még inkább tudjuk!

Mintha Goethe munkás és küzdő életű

Faustja szédült volna hirtelen

a tökéletesség panasznélküliségébe.

Mert nagy művészi dilemma a panasz sorsa,

időnkénti visszafojtása, majd mégis,

a pusztulás árán való kimondása is.

De ahogyan Hölderlin is kimondta:

a tökéletesség panasztalan!

S akinek legjellemzőbb vonása

a dolgok egyszerre kívülről és belülről

látásának csodálatos képessége,

s a valóság lázadó avagy puszta elkönyvelése helyett,

több és fontosabb a mindenség új arányokba való átrendezése,

annak valóban joga lehet a panasztalanságra,

megtalálván a feloldást a rendezett egyetemességet teremtő,

értelmes emberi alkotásban.

Még ha homályos, talányos szakrális költészet is az.

S ahogyan Hölderlin, úgy Rilke nagy névtelenjei között található

a halál, a teremtésmítosz, a szembenézés, a hallható csend

s a névtelennel való kézfogás, a magában pihenő szépség,

a sorstalan fény, s az időnkénti kozmikus dermedtség.

Ők azok, akik bármikor elismertetik az ihletettség,

az ésszel meg nem fogható, mívességgel ki nem fejezhető

felmagasztosultság költői elsőbbségét.

Őértük bátor kiáltani a költő:

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből?”

bár tudja: „minden angyal rettenetes”,

s „ha szívére is ölelne egy, el kellene pusztulnom erősebb léte örvényében”.

Enigmatikusság, mennyi enigmatikusság!

S milyen közel a pindaroszi-hölderlini himnikus homályhoz!

S szemben a láthatatlannal!

„Ó, nem mintha boldogság volna,

Elhamarkodott előlege egy közeli veszteségnek.

Nem kiváncsiságból, vagy a szív gyakorlata végett,

Ami benne volna szintén a babérban..,

Hanem mert itt lenni oly sok, és nyilván

szüksége van ránk minden itteninek, eme tűnőknek,

kik oly különös mód ránk hagyatkoznak.

Ránk, a leginkább tűnőkre.

Egyszer, minden csak egyszer.

Egyszer és soha már.

És mi ugyancsak egyszer.

Soha újra!

De az, hogy voltunk egyszer,

Ha csupán egyetlenegyszer földiek voltunk:

Nem vonható vissza soha!”

Szemben a láthatatlannal, lényünket mélyen megőrízve!

Ahogyan a fény is gyümölcsbe száll.

S a halál a végleges feloldás története.

Íme az ihlet-súgta bölcselet!

Mert ímigyen szaladunk a gyorsuló időben:

Arccal a költőnek, ama bolyongó, zokogó hattyúnak,

ki szárnyával minden időben felénk int:

„Változtasd meg életed!”

 

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)