Josip Broz „Tito” immár 41 éve nincs köztünk…

Leginkább a születésük napján szeretünk megemlékezni híres és hírhedt emberekről… Titó esetében jómagam a pusztulásának napján kívánok megemlékezni halálának 41. évfordulójáról.

A szerbiai médiumok beszámolója szerint az idén kevesen, főként a magukat jugoszláv nemzetiségűnek valló, a totalitárius kommunista vörös pártzászló alatt vonuló, Titót éltető zsolozsmákat mormoló, jugoszláv-szocialista utópiába révedő ember jelent meg a „véreskezű lakatos” sírjánál.

A Magyar Szó is beszámolt ma délután Tito halálának évfordulójáról. Amiről a közpénzekből kitömött, és printben gyakorlatilag marginálisra sorvadt pártnapilap egy szót sem szólt, az a magyarok lemészárlása 1944-ben és 1945-ben, a Petőfi Brigád, a Goli Otok vagy épp a szocialista diktatúra és a milliárdos kölcsönök, amiből a szép életre futotta a huszadik század egyik legkegyetlenebb vérengzője.

Tito partizánjai és az agyonszabadított magyarság találkozása 1944-ben egy eltervezett nemzeti és vallási alapú fajirtás volt: becslések szerint 30-50 ezer lehetett a magyar áldozatok száma, szó szerint ekkor pusztították el a magyarság legértékesebb rétegét, ideértve 17 kiváló katolikus papunkat is), 85 ezer magyart elüldöztek, emellett 40 internálótábort állítottak fel, melyekbe közel 200 ezer, főleg német nemzetiségű embert zártak. Nem csak a Délvidéken, de Szerbia-szerte, illetve az egész volt Jugoszlávia területén is alig győzik exhumálni a Tito emberei után maradt tömegsírokat. Akik elmenekültek, azok sem jártak jobban, hiszen a kommunizmus nem ismerte a megbocsájtást, így sokszor szabályosan levadászták az emigrációba száműzötteket (megemlítendő, hogy 1973-tól Željko Ražnatović Arkan néhai háborús bűnös maffiózó is fedett ügynökként dolgozott az egykori jugoszláv kommunista titkosszolgálatnak (UDBA), akinek az volt a feladata, hogy bérgyilkosságokat szervezzen politikai emigránsok és a fennálló rezsim ellenségei ellen)

A véreskezű csőcselék, akiknek emlékét minden faluban egy-egy partizánszobor hirdeti a település központjában, az otthonaikban ért magyaroknak nem sok választást hagytak: „A halál vagy a brigád” – hangzott a felkiáltás.

Tito rezsimje a teljes német lakosságra kiterjesztette a  kollektív  bűnösség  elvét. A délvidéki és jugoszláviai  németek  háború  utáni  sorsa  jó  példája  az  etnikai tisztogatásnak. A kutatások szerint a német áldozatok száma meghaladhatja a  100  ezret is.

1946-ra Titóék felszámolták  a  magántulajdont,  de  egy  1948.  április 28-i törvény a kisipari és a kiskereskedelmi szférát is szoros állami felügyelet alá vonta. 1945. augusztus 23-án a telepítésekkel egybekötött  földreformról  hoztak  törvényt,  amelynek  alapján  kisajátították  az  egyházi  és  a magánbirtokokat, összesen 1,57 millió hektárt. Ennek felét, 800 ezer hektárt kiosztottak, a többi területen pedig állami gazdaságokat és földműves-szövetkezeteket  szerveztek (Aztán a kilencvenes években, főként a kétezres évek elején a régi elvtársak és utódaik a privatizációból is jócskán kivették a részüket).

A  földosztással  egybekötve  a titói rezsim sokezer szerb és montenegrói  családot telepített a mezőgazdaságilag passzív balkáni területekről a termékeny Délvidékre, elsősorban  az  elűzött  németek  helyére. A titói rezsim drasztikusan megváltoztatta Délvidék korábbi etnikai összetételt a szerbség javára (1918-ban  a magyarok és a hozzánk lojális németek Délvidék összlakosságának 54,8 százalékát tették ki).

A népben elterjedt mítosz szerint a titói Jugoszlávia (JSZSZK) munkásparadicsom volt, amelyben mindenkinek munkája volt, fizetése, ingyenes lakása, mindenki jól élt, erős volt az ipar, Jugoszlávia exportált, gyárakat, kórházakat, iskolákat, autópályákat és vasutakat épített. Mindenki a középosztályhoz tartozott. Bár elismerik, hogy „egy kicsit adós volt“ az ország, ám mindenki tiszteletben tartotta a világban, nagyon erős hadserege volt. Aztán meghalt Tito marsall, egy évtizeddel halála után kitört háborúk mindent tönkretettek.

Azonban rögtön ettől egy eltérő képet kapunk, ha megnézzük a hiteles számadatokat és elolvassuk Dr. Goran Nikolić egzakt elemzését a hetvenes évek időszakáról, a „titói aranykor“ mítoszáról.

Az első nagy mítosz a magas foglalkoztatottsági szintről szól. Először is, ez az „alacsony“ munkanélküliségi ráta 1968 és 1973 között érte el a csúcsát, pontosan abban az időben, amikor Tito először megnyitotta a határokat  félmillió ember számára, majd nemsokára további félmillió jugoszláviai „vendégmunkás“ árasztotta el Nyugatot, főként Nyugat-Németországot.

A jugoszláv statisztikák szerint éppen ennyi fővel, mintegy egymillióval csökkent a munkanélküliek száma az országban.

Kétségtelenül komoly problémát jelentett az országnak, hogy 1975 után a munkanélküliségi ráta folyamatosan növekedőben volt, különösen a magasan képzettek körében. Szlovéniában a munkanélküliség 4-5 százalékos volt, Horvátországban kilenc százalékos, Szerbiában 15, Boszniában 20, Koszovóban pedig 57 százalékos. Egy másik  kérdést vett fel a rendszer hatékonysága, vagyis az a tény, hogy gyakran nem tettek különbséget „a munkája van“ és az  „állása van“ fogalmak között. Ez a második fogalom nagymértékű problémát okozott a gyárak és az állami közigazgatás túlzsúfoltságával, amelynek keserű levét az egykori Jugoszlávia utódállamai a mai napig szívják. Emiatt már az 1980-as években megkezdődtek  az első kényszerszabadságok, amelyek átlagosan több, mint egy évig tartottak. 1985-ben a (30 évnél fiatalabb) magasan képzettek munkanélküliségi rátája elérte az 59,6 százalékot.

A második nagy mítosz az, hogy a JSZSZK „csak egy kicsit“ volt adós. A történeti archívumokból látható, hogy a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok Tito Jugoszláviájába mintegy 102 milliárd dollárt pumpált be, amelyet vissza nem térítendő  támogatásként  Jugoszláviának  adományozott 1950-től 1972-ig.

Jugoszlávia eszetlen hitelfelvételi ciklusa 1975-ben vette kezdetét, mivel a rezsimnek pótolnia kellett azt a hatalmas űrt, amit a vissza nem térítendő amerikai segélyek megszűnése okozott a jugoszláv gazdaságnak. Alig hat évvel később, Jugoszlávia inflációja elérte a 45% -ot, Ante Marković kormányáig már az EZER SZÁZALÉKOT(!!!). A magas infláció következménye többek között az volt, hogy szinte az összes behozott áru eltűnt a polcokról, az ország nem tudta fizetni az olaj és nyersanyagok behozatalát, a termelés időnként megszakadt. 1972-ben egy gazdasági válság vette kezdetét, amely  Jugoszlávia felbomlásáig tartott. Alig egy hónappal Tito halála után 1980 májusában a szövetségi kormány 30 százalékkal leértékelte  a dinárt, majd a leértékelés folyamatosan tartott a JSZSZK felbomlásáig.

Aztán 1983-ban Jugoszlávia hivatalosan bankrotált, bár ezt a rezsim vezetősége  sohasem közölte polgáraival,  és a továbbiakban  nem teljesítette a külföldre vonatkozó kötelezettségeit, ami hatalmas hiányokat eredményezett. 1991-ben a Világbank becslése szerint JSZSZK államadóssága megfizethetetlen lett.

Jugoszláviának  „csak” 20 milliárd (akkori) dollár államadóssága volt. Azonban, ha figyelembe vesszük az áremelkedési kalkulátort  és a vásárlóerő-parítását, ma ez a 20 milliárd dollár több, mint százmilliárd dollárt jelent. Jugoszlávia államadóssága 1961 és 1980 között mintegy 17,6 százalékkal nőtt. A szakértők becslése szerint ha ez a növekedési ütem folytatódott volna, Jugoszlávia államadóssága ma 6 trillió dollárt tenne ki.

A „jó régi idők” kifejezést gyakran a középkorú és idős emberek szájából hallhatjuk, akik a valóban rossz  jelenkorral hadakozva visszafelé néznek, leginkább az ún. városi legendák szemüvegén keresztül. Predrag Marković történész, a Tito – egy rövid életrajz című könyv szerzője szerint a historiográfia azt mutatja, hogy a „jó régi idők” kifejezés nem csak a szocialista Jugoszlávia időszakára vonatkozik, hanem a több mint egy évszázadot is meghaladó időszakról szól.

„Az egész 19. század jó időszaka volt  Európának és nekünk is. „Erdei népként” kiépített intézményekkel léptünk be a 20. századba. A 20. század második fele jó volt az egész világ számára. Ennek a jólétnek semmi köze nincs Titóhoz és a kommunistákhoz” – írja Marković. A történész egyetért azzal, hogy hiba azt hinni, Tito alatt jó volt, és rámutatott arra, hogy az ország összeomlása és a gazdaság pusztulása valójában Tito alatt kezdődött meg. Szerinte Titoban volt valamilyen vonás, ami Mustafa Kemal Atatürkben  és  Mao Ce-tungban is megvolt, mondja Marković, de egy óriási különbséggel:

„Az általuk létrehozott országok továbbra is léteznek. Tito országa kudarcot vallott”.

A múlt században a 100 millió ember haláláért felelős kommunizmus gyűlölettel eltelve a kereszténység iránt templomokat dúlt fel-rombolt le, papokat gyilkolt le és istentelenségre tanította  a népeket.

A délvidéki magyarság és németség is a saját bőrén megtapasztalhatta a kommunisták istentelen bestializmusát.  A templomrombolásokat a jugoszláv kommunista hatóságok követték el, és az ún. Sajkás-vidék magyartalanítása mellett többnyire az egykoron németek lakta falvakat sújtották (bár ott is akadtak olyan templomok, katolikusok esetében, ahol a gyülekezet részben magyar volt), mindhárom a mai Vajdaságot alkotó történelmi régióban.

Wertheim László/Hungary FirstKiemelt kép: Joszip Broz Tito marsall, Jugoszlávia államelnökeként 1954-ben. Forrása: Slavorum.