Kárpátalja magyarságának már a negyede elmenekült? Menekültek vagy bevándorlók ők?

Nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy az elmúlt két évben hány magyar hagyta el otthonát Kárpátaljáról a katonai behívók ellen menekülve. Arról sem találtunk semmilyen pontos információt melyek azok a célországok, ahol letelepednek, munkát találnak és próbálnak beilleszkedni egy másik társadalomba.

Így csak megbecsülni tudjuk, hogy az Ukrajnában élő 150 000 fős magyarságnak kb. a 25 százaléka már elhagyta a szülőföldjét. Elsősorban a férfiak, de mint az alábbi riportunkból kiderül, sokan már a családjukat is elhozták az egyre nehezebb megélhetési szinten vergődő Kárpátaljáról. Azt ugyancsak fontos megjegyezni, hogy az áttelepülő nemzettársaink szinte száz százalékban diplomások, vagy szak- és mesteremberek. Nem csavargók, nem alkoholisták, nem drogosok!

Az általam végzett nem hivatalos, csak ismeretségi szinten folytatott közvélemény kutatásban, a megkérdezett 18 kárpátaljai magyar emberből mindenki, és még egyszer kihangsúlyoznám mindenki! Köztiszteletben álló, becsületes, rendezett családi körülmények között élő volt odahaza. Akikre odaát is nagy szükség volt, van és lenne, de a katonai behívók elől menekülve, inkább egy másik életet választottak. Otthagytak mindent: idős szüleiket, saját kezükkel épített házukat, gazdaságukat és elindultak egy bizonytalan élet felé. Az évek során volt, akinek sikerült megtalálnia önmagát, voltak, akiket az anyaországi nemzettársak lélekben sértett és alázott meg, így inkább pár országgal tovább állt. Szomorú, hogy pont azoktól a magyarországi magyaroktól kapták a pofonokat, akikhez segítségért nyújtották a kezüket. De voltak, akiket igazi nemzettársakként fogadtak és becsületes egyszerű magyar emberek segítettek beilleszkedni új helyzetükbe.

A jelenlegi magyar kormány kétszínű magatartása nem könnyíti meg az áttelepültek életét. A miniszterelnök legutóbbi sajtótájékoztatóján például ilyen kijelentést tett: „…ne jöjjenek már többen, és akik itt vannak, menjenek haza!” Olyan kétértelmű nyilatkozat ez, amit a Kárpátaljáról menekültek is magukra vehetnek. Végül is kik ők? Menekültek? Bevándorlók? Áttelepültek? Vajon kárpátaljai testvéreinkért milyen lépéseket kellene tennie a magyar kormánynak? Nos, elsősorban külön kellene kezelni az ügyüket, mint háború elől menekült magyar nemzettársakét. Befogadóbban, hiszen ezeknek az embereknek önhibájukon kívül kellett elhagyni otthonaikat.
Íme, a 18 általam megismert élettörténetből öt. A neveket objektív okokból megváltoztattam. A szakképzettséget viszont meghagytam ezzel is illusztrálva, hogyan sikerült boldogulniuk a tanult szakmájukkal Magyarországon vagy valahol Európában.

1. történet

– Miért pont Zala megye? Hiszen az nagyon távol esik a Beregszászi járástól? – teszem fel a kérdést egyik volt tanítványomnak, aki idén februárban jött át a Zala megyei S-be.

– Ott élt a keresztanyám már nagyon régen. István a férjem agronómusként dolgozott még odahaza Kárpátalján. Én a helyi iskolában magyartanárként. Egyik délben az ebédnél lógó orral mesélte: a jegyzőnő szólt, hogy most írta alá a katonai behívókat és holnap kézbesíti a titkárnő mindenkinek. Én is ott vagyok a listán. Csak szólok, hogy holnap Beregszászba megyek ügyeket intézni. Nehogy itthon találjon a behívót kézbesítő. Ültünk az asztalnál és nekem csak potyogtak a levesbe a könnyeim. Nem akartam felfogni, hogy ez velünk is megtörténhet. Mondtam a férjemnek, hogy nincs értelme a bujkálásnak, mert ha holnap nem is találják itthon, holnapután vagy azután bármikor elkaphatják az utcán, ahogy kerékpárral a munkahelyére tart, és akkor már nem lehet nem átvenni a behívós papírt. Ráadásul anyósom is átjött, és amikor meghallotta a hírt, jajveszékelésbe kezdett. Aztán végül is ő adta az ötletet. Éjszaka el kell menni innen, át Magyarországra. De hová, tettem fel kétségbeesetten a kérdést. Mindegy, csak el innen, jajveszékelt a mama. És akkor eszembe jutott S-es oda ment férjhez már évekkel ezelőtt a keresztanyám. Késő este összepakoltunk, a kétéves kislányunkat már alva vittük ki az autónkba, pár bőröndnyi ruha, az összes megtakarított pénzünk és neki vágtunk a határnak. Az első hónapban kicsit nehéz volt, bár korábban már igényeltük a magyar állampolgárságot még Ungváron, és csak meg kellett sürgetni. De az ezt igazoló hivatalos papírok nélkül sem munkát, sem más a személyazonosságunkat igazoló dokumentumot nem kaphattunk. A várakozás és a bizonytalanság volt a legrosszabb. Szerencsére a falu polgármestere egy valódi magyar ember volt és mindent megtett azért, hogy a papírjaink elkészüljenek. Az üresen álló szolgálati lakásban kaptunk helyet. Jelenleg mind a ketten már az ő beosztottjai vagyunk. Én ugyan csak adminisztrátori munkát végzek az önkormányzatnál, a férjem ugyanakkor a helyi kertészetet vezeti. A kislányunk pedig már óvodás. Elmondhatom, hogy boldogok vagyunk és az itt élő magyaroknak csak köszönettel tartozunk. Havonta egyszer utazunk Kárpátaljára és elsősorban élelmiszert viszünk, vagy az önkormányzat által felajánlott segélyeket az otthon maradt idős szüleinknek, rokonoknak, szomszédoknak.

2. történet

Andris jogi diplomát szerzett és a Vérke-parti város adófelügyelőségén dolgozott. Menyasszonya óvónőként egy falusi gyermekintézménybe talált munkát. Esküvőjükre készültek, mikor egyik délután a postás csöngetett. A fiatalember éppen a szénát vitte be az istállóba – Kárpátalján a diplomások is gazdálkodnak ( – a szerk. megjegyzése) – édesanyja ment ki a kapuhoz. Nem tudni mi zajlott le a két asszony között, az viszont tény, hogy a fiatalembernek aznap éjszaka átkellett mennie gyorsan a szomszédos Magyarországra. Három napig bírta ismerősöknél, amikor gondolt egyet és hazament. Este érkezett, de valaki megláthatta a szomszédok között, mert másnap ismét ott állt a kapuban a postás a katonai behívóval. Andris elbújt a padláson. Aztán ezt még párszor megismételte, de aztán elege lett. A helyi református lelkipásztor ekkor szólt a családnak, hogy lenne Angliában egy missziós munkaféle, jogász végzettség és nagyon jó nyelvtudás kellene hozzá. Mindkettő adott volt. Andris még az egyetemi évek alatt, mint eminens diák egy hónapot tölthetett Belfastban egy pályázatnak köszönhetően, így a fiatalember egy hét bujkálás után már Angliában volt. Mikor Skypon arról érdeklődtem, hogy mi lesz az esküvővel, nevetve mondta: jövő hónapban megtartjuk, Magyarországon egy vendéglőben. Aztán a feleségemet áthozom magamhoz. Ha lejár a missziós munkalehetőség vissza kell jönnie a fiatalembernek, de nem Magyarországon tervezi a letelepedést. Szlovákiában, Galántán ajánlottak egy ügyvédi gyakornoki munkát, meséli, oda megyünk már a feleségemmel. Mert Magyarországon a benyújtott pályázataira azt válaszolták többnyire, hogy előbb a helyi diplomásoknak adnak munkát, ők előnyt élveznek. A határon túlról érkező magyarnak egyelőre nincs hely, szólt Andrisnak a verdikt.

3. történet

Ákos diplomás orvos, sebész. Ukrán évfolyamtársai besúgták, így a katonai behívóját nem szülőfalujába, hanem a városi albérletébe vitték. Szerencsére a házinénije nyitott ajtót és letagadta, hogy ilyen nevű férfi lakna nála. Ákos szintén egy éjszaka lépte át az országhatárt és rokonoknál bujkált. Egy hirdetés alapján a helyi sürgősségi osztályra került, ma pedig már mentőtiszt. Örömmel meséli, hogy közben megismerkedett egy szintén Kárpátaljáról érkezett családdal, a lányuknak a múlt héten kérte meg a kezét. Fontosnak tartotta azt is elmondani, hogy a kollégái nagyon becsületesek voltak vele, bár eleinte csak „az ukrán doki” néven emlegették, annak ellenére, hogy soha nem volt ukrán a családjukban, ma már jól érzi magát és örül, hogy a gyógyításnak szentelheti az életét. 4. történet

4. történet

Márti korrektorként dolgozott a megyeszékhely egyik könyvkiadójánál. Férje gépészmérnökként az egyik ungvári nagyüzemben. A negyvenes évei végén járó férfinak az édesanyja telefonált egyik délután, hogy a postás meghozta a behívóját. Béla döbbenten ért haza a munkahelyéről, hiszen már régen volt rajta bakaruha, korához képest már öregnek tartotta magát a háborús játékokhoz. A Budapesten élő nővérét tárcsázta először és elmondta, nagy a baj. Ha holnap vagy holnapután itthon találják, pár hét rövid kiképzés után azonnal kiküldik a frontra. Tüzérként szolgált még anno, szinte biztos, hogy azonnal Donyeckbe vezényelik. A nővér nem gondolkodott sokáig, itt a kis szoba, indulj és húzd meg magad addig, amíg lehet, ajánlotta fel a kétségbe esett öcsnek. Béla másnap úgy ment be a gyárba, hogy azonnal a vezérigazgatóhoz tartott. A zárt ajtók mögött folyó tárgyalás után Béla a munka-könyvével a zsebében két óra múlva már a Záhony-Budapest intercityn ült. Ma már Pakson él családjával, az atomerőműben dolgozik műszaki fordítóként. Feleségének sajnos hónapok óta nincs munkája, pedig két diplomája is van. Mindenhol azzal utasítják el: a magyarországi magyarok az elsők, és a maradék elv alapján jöhet csak számításba munkaügyben.

5. történet

Anna jó nevű újságíróként volt ismert Kárpátalján. Elvált, két gyermekét egyedül nevelte. Fia megajándékozta egy unokával, így szinte teljes volt az élete. A háborús híreket csak a tördelő szerkesztő asztalán fekvő készülő újság hasábjairól ismerte. Aztán történt valami, ami teljesen felborította a nyugodt életét. Egyik délután Molotov-koktélt dobtak a nyomdára, ahová éppen a másnapi újság fóliáját vitte nyomtatásra. A nő megsérült, de a fizikai fájdalomnál nagyobb volt a félelme, hogy ez másképpen is végződhetett volna. Rettegése akkor tetőzött, amikor megtudta, a fia is veszélyben van. A testnevelési egyetemen ugyanis szanitéci kurzust is hallgatott, így félő volt, hogy ápolónak behívják a harcok dúlta Donyeck megyébe, valahová a frontra. Anna két éve ismerkedett meg egy anyaországi konferencián egy nyugdíjas katonatiszttel, aki hetente megkérte a kezét és hívta rendezett otthonába a Mátra alja egyik kisvárosába. A nő azonnal tárcsázta barátját. Egy hét múlva már a nappali függönyeit választotta ki és készült az esküvőjére. Csakhogy az ötvenéves nőnek a szerelem kevésnek bizonyult: munkát is kellett találnia. Fél éven át mindenhonnan ezzel utasították el: túlképzett, túlkoros, nincs szükség az általa beszélt idegen nyelvekre. Ha zsurnalisztaként próbálkozott, nem találták elég bulvárosnak a cikkeit. Két diplomája közül végül az idegen nyelvű egyetemit tudta honosítani és használni. Jelenleg egy egyházi iskola tanára, ahol erdélyi, vajdasági kollégák is dolgoznak, nagy egyetértésben. Fia is eljött, de ő nem vállalta az édesanyja rögös útját. A felvidéki Csallóközben egy kisvárosban talált munkát, és magyarok között van, biztonságban a családjával. Tervei között szerepel, hogy Magyarországra édesanyja közelébe vissza jön, de mint kiemelte: majd akkor, ha becsülete lesz a diplomás embernek az országban, és nem csak közmunkát ajánlanak számára.

Nos, ezek voltak a kiragadott élettörténetek. Kárpátaljáról eljöttek, mert el kellett jönniük. De kik ők, menekültek vagy bevándorlók? Mindenki döntse el szíve szerint. Míg a cikk készült, egy hírre figyeltem fel az ATV márciusi anyagából: „A magyar kormányban azzal is számolnak, hogy a háborús helyzet további durvulása esetén 1,5-2 millió ukrajnai menekült indulhat el nyugat felé Lengyelországon és Magyarországon keresztül.”

Magyar Irodalmi Lap

NIF

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!