És olyan, hogy egyiket sem? – avagy Az állandósult rabszolgaság kényszere tovább él velünk?

Van annak valami diszkrét bája, amikor egy ateista beszél a hitről. Ő már csak tudja, nem igaz? Számomra ez mindig hiteltelen, de mindenképpen kontra produktív. Főként akkor és úgy, ha az illető ordítva teszi mindezt, mondjuk a nyomaték kedvéért. Vagy talán azért, mert már senki sem hisz neki?

Mindeközben a szabadság önjelölt szószólója egykori pártját és annak szerinte időközben zsarnokká vált vezetőjét ekézve arról győzködi a jónépet, demokratának lenni annyit tesz, hogy a moszkvai szolgaság helyett válasszuk egész nyugodtan a brüsszeli szolgaságot. Arról, hogy e két szolgaság helyett tulajdonképpen a szabadságot is választhatnánk, arról, hogy Moszkvával és Brüsszellel, mint kizárólagos opciókkal a szabadság helyett a szolgaságot választjuk, egy árva szó nem sok, annyit sem ejt a szabadság önjelölt, önmaga által felkent és kikiáltott szószólója. A nép pedig, az istenadta, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ezt az aprócska tényt nem veszi észre, erről az aprócska tényről nem hajlandó tudomást venni. Jó neki ez az állandó (rab)szolgaság. Ebbe született bele, ebbe is fog belehalni.

Virág elvtárs örökbecsűjével: „A nemzetközi helyzet fokozódik!”

Mondták, hogy az utolsó hétre marad az abszolút értelemben vett piszkos kampány, és lőn. Petőfi annak idején „Mit nem beszél az a német…” című versében a „ká” anyját emlegette a labancnak, most a békemenet egyik fő hallja kendje, az ismert publicista Bayer Zsolt – mondjuk úgy, a stílus okán – küldte el keresetlen szavakkal és némi (korántsem öncélú!) obszcenitással fűszerezve, melegebb éghajlatra Meseházyt. Hát ezt is megértük. Végre!

Van annak valami diszkrét bája, amikor próbálják menteni a menthetetlent. Ideig-óráig még el lehet húzni az agóniát, de előbb vagy utóbb mindig bekövetkezik, aminek be kell következnie. A jelenlegi Magyarországon működő politikai osztály úgy tűnik nemcsak az állandó kényszeredettségből magukra vett szolgasággal nem tud (és talán nem is akar) szakítani – most éppen Moszkva helyett Brüsszel az aktuális ülep, aminek be kell nyalni, méghozzá csontig –, azzal a sajátos demokráciaértelmezéssel sem tud és akar szakítani, amely a közjó szolgálata helyett a nép feletti önkényes uralkodásban látja egy ország vezetésének mibenlétét. Lásd presztízs-beruházások.

Mielőtt még valaki félreértene, ez is párt- és oldal-független, természetesen. Azt mondod felcsúti stadion? Azt mondom 4-es metró. Mindkét csapat letette a névjegyét e tekintetben. Teljesen szükségtelen megaberuházások forint milliárdokért!

Van annak valami diszkrét bája, amikor a tömegmanipuláció élő egyenes adásban kopogtat be az ember nappalijába a televízió képernyőjén keresztül. Főként akkor, amikor az egymást követő eseményeken a szónokok azokhoz szólnak, akik éppen akkor és ott nincsenek velük. Azokhoz, akik minden bizonnyal őket támogatják, az ő rendezvényükre látogattak volna el, nem pedig az ellenére. Sajátos demokráciaértelmezésükben tovább él a kádári felfogás: „Aki nincs velünk, az ellnünk!”

Kétségtelenül van annak valami diszkrét bája, hogy az ország lakosságából legtöbben egyik rendezvényre sem mentek volna el! Jelenlegi ismereteink szerint ők vannak legtöbben. Ők, akik pártszimpátiájukról nem nyilatkoznak. Vagy azért mert elfordultak ettől a mocskos politikától és ezért nincs nekik, vagy azért, mert az utolsó pillanatig hezitálnak, kire is adják majd a szavazatukat, vagy egyszerűen csak azért, mert megnehezítvén a közvélemény-kutatók dolgát nem nyilatkoznak. A média által oly sokat emlegetett félelem, mint ok, kétségkívül jól hangzik, de a közvélemény-kutatás tárgykörében a valósághoz vajmi kevés köze lehet. Jól hangzó, univerzálisan előrángatható indok, hivatkozási alap, semmi más.

A látványosra sikeredett hétvégén az i-re a pontot kétségkívül az egykori fideszes, egykori SZDSZ-es Fodor Gábor tette fel. A népbutítás ilyetén fokú csúcsra járatásával eddig nemigen találkozhattunk. Míg Gyurcsány az érzelmi húrok erőteljes csapkodása közepette inkább az alacsonyabb műveltségű néprétegekre (majdnem azt írtam, a proletariátusra) próbál meg erőteljes retorikai hatást gyakorolni, addig Gábor barátunk két lábbal a racionalitás talaján állva, inkább a műveltebb értelmiséget veszi célkeresztjébe, amikor síkra száll a szabadságért. Két rövid idézet a beszédből. Az elejéről:

„A SZABADSÁG NEM LEHET ELLENZÉKBEN!”

Ez pedig a záró akkord:

Barátaim, választás rég volt ennyire egyértelmű és ennyire fontos:
Moszkva vagy Brüsszel?
Kelet vagy Nyugat?
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés.
Válasszatok!

Nem tudom megfigyelték-e, a kampány idejére mindenki kijár a „kedves barátom!, kedves barátaim!” megszólítás?! Nem tehetek róla, de valahogy deja vu érzésem van. Kísértetiesen emlékeztet a dolog a bankok és biztosítótársaságok gyakorlatára, addig tart ez a formálisan színlelt kedvesség, amíg pontosan és hiánytalan összegben fizetsz. (Értsd: rám szavazol és nem az ellenre! Most pláne, azaz mindkét szavazattal! Ez nagyon fontos!) Mihelyst hátralékba kerülsz, nem fizetsz pontosan, vagy nem annyit, átváltanak szigorúba. Persze lehet, hogy velem van baj, és rosszul értelmezem a látottakat, hallottakat.

Mindenesetre szabadságnak nevezni azt, amikor egyik igából a másikba hajtják a fejünket, a szabadságról szóló, mi több, egyértelmű választásnak nevezni, amikor egyik igából a másikba hajtják a fejünket, úgy vélem több, mint pofátlan cinizmus!

Ez az ember, hasonlóan egykori, ma már hivatalosan és formálisan megszűnt másik pártjához, az SZDSZ-hez, a legveszélyesebb, gondolataival a legtöbb kárt okozni képes szereplője a mai politikai közéletnek. Mostani színpadi szereplésekor ugyan felemelte hangját, de nagy általánosságban nem ordítozik, nem csapkod és puffogtat elszabadult hajóágyú módjára, mint példának okáért Gyurcsány. Nem! Ő nyugodtan, higgadtan, a józanészre apellálva manipulálja a széles tömegeket az ölebmédián keresztül.

Gondoljanak bele, milyen következményekkel jár az, ha átviszik a köztudatba, elérik, hogy immáron alapértelmezésként kezelje az emberek túlnyomó többsége, az uniós tagság – a régi elnyomó helyett ez az új, igaz hogy ez is unió, na, de ez egy szabad unijó – egyet jelentsen a szabadság komilfó, européer értelmezésével! Óriási veszélyeket rejt magában, hiszen ezzel elismernénk, beismernénk, hogy a Magyar Nemzet nem képes önálló létezésre! Továbbgondolva a dolgokat, azt is mondhatnánk, a Magyar Nemzet nem is akar önállóan létezni! Nekünk minden időben tartoznunk kell valahova, lehetőleg valamilyen unióhoz!

A két szolgalelkületű, bennünket szolgaságra kárhoztató bagázs parasztvakító díszletei között, egymást ekézve – ki hosszabban, ki rövidebben, ki számosabban, ki „most szóltak rá a fülemre, már ennyien meg ennyien vagyunk!” nagyotmondás közepette– menetelnek az országos erőfelmérő, a darab ideig végsőnek tűnő összecsapás felé. Az egyik társaság senkit nem akar az út szélén hagyni, azokat sem, akiknek eszük ágában sincs felkérezkedni hozzájuk, miközben lelökik azokat, akik jelenléte, mint útitárs számukra megterhelő, vagy nem szimpatikus. Ezalatt a másik csapat kitartó igyekezettel iszkol a kamerák elől.

Gondolkodjatok!

Még van idő!

A választás szabadsága még nincs betiltva, az még egyelőre a miénk! Éljünk hát vele!

Mindig van másik út! Most is!

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

Nemzeti InternetFigyelő