Történelmi lecketöredékek '56-ról

A MAGYAR JUSTITIA BIZOTTSÁG LEVELESLÁDÁJA

(RÖVID, DE ÁTFOGÓ ÉS TARTALMAS TÖRTÉNELMI LECKETÖREDÉK ’56-RÓL)

LENINTŐL HRUSCSOVIG ÉS KÁDÁRIG, ’56. OKT. 23-tól   NOV. 4-IG.

A Magyarország elleni ’56-os szovjet katonai intervenció iskolapéldája volt annak, hogy  a szovjetek  megalakulásuk pillanatától kezdve – a cárizmus elkötelezett és elszánt jogutódja szerepkörében -, folytatták a cári Oroszország (vagy Orosz Birodalom) folyamatosan terjeszkedő (hódító) tevékenységét, a környező államok bekebelezését, megcsonkítását és következetes eloroszosítását, valamint a „meleg” tengerekre való kijutásuk forszírozását.

Ezzel a politikával jutott el a Szovjetunió V. I. Lenintől – J. V. Sztalinig abba a helyzetbe, hogy a japán Szahalin szigetektől Európa szívéig „nyújtózkodván”, több százezer négyzetkilométerrel gyarapodott a területe.

Amikor Lenin vezetésével a világ első szocialista államszövetségének titulált szovjet képződmény létrejött, a cári elnyomástól szabadult népek többsége „készpénznek” vette Leninnek, a népek önrendelkezési jogáról szóló nyilatkozatát.

1917. december 6-án a finn kormány kiadta a függetlenségi nyilatkozatát, amelyet a szovjetek is elismertek. A Finn Köztársaság első elnöke Stahlberg Kaarlo  Juho volt, aki Carl Gustav von Mannerheim, egykori cári tábornokot bízta meg a finn haderő megszervezésével.

Lenin viszont nem gondolta komolyan Finnország leszakadásának elismerését, és már 1918-ban Petrográdban megszervezték a káderképzést a finn Vörös Hadsereg részére.  A Finn Kommunista Párt vezére, Ottó Kuusinen Vilhelmovics  (a finnek Kádárja) ugyanis mindent a finn  kormány erőszakos megbuktatásáért. Aktív szervezője volt a  Finn Köztársaságban beindított vörös terror égisze alatt létrejött tömeges robbantásoknak, politikai gyilkosságoknak, a finn lumpenproletáriátus bolsevik eszmékkel való megfertőzésének.

Az 1918 január végén kirobbant polgárháborúban a Finnországban lévő szovjet 42. hadtest (gondoljunk a Magyarországon lévő szovjet különleges hadtest gyalázatos szerepére ’56 októberében) segítette a finn „Vörös Hadsereget”, de Mannerheim tábornok vezetésével a finn csapatok rendkívül súlyos harcok és véráldozatok árán, kisöpörték a szovjeteket Finnország területéről. A 42. hadtest parancsnoka Svesnyikov tábornok volt, komisszárja pedig Kuusinen!

Az ezer tó országa, tehát kivívta a függetlenségét, más megfogalmazásban: mintegy 120 ezer katona és polgári személy életével „fizette” ki Lenint és bandáját, hogy érvényt szerezzen a lenini önrendelkezési nyilatkozat valóságtartalmának.

Kuusinen a szovjetekhez menekült, ahol feleségével, Aino Kuusinennel aktív pártmunkában  és különféle titkos munkálatokban vettek részt.

Kuuisinen feleségét  1937-ben letartóztatták és a háború végéig az egyik legkegyetlenebb (Vorkutai) táborban elmélkedhetett arról, hogy nem lett volna-e jobb,   Finnországban élni…

Kuusinen viszont az SZKP KB titkári pozíciójáig jutott el a főguruk ranglétráján, háromszor tűntették ki  Lenin renddel (Kádárt csak egyszer…),  Sztalin, nagyon megbecsülte azokat a munkatársait, akik  szó nélkül  tudomásul vették, hogy  ártatlanul elhurcolják  feleségüket a GULAG-ra, és változatlan hűséggel szolgálták a bomlott agyú diktátort (emlékezzünk Kalinyinra, Molotovra, Bulganyinra, Poszkrebisevre, stb.,).

Moszkvában egy utca ma is hirdeti Kuusinen nevét, a kiemelkedő képességű forradalmár-és államférfiét, aki mérhetetlenül sokat tett Finnországért és a Szovjetunióért.

A finnek példáját többen követték – volna -, de Lenin, Sztalin és Hruscsov néhány millió ember legyilkolásával hosszú ideig véget vetettek a további elszakadási kísérleteknek. Csecsenek, ingusok, ukránok, grúzok, örmények, azeriak, kazahok, tatárok, mongolok, üzbégek és sokan mások  „megtapasztalták”, hogy a cár-atyuska alapszervi titkárságig sem vitte volna a bolsevik pártban.

A lenini birodalom alapításától számított, közel négy évtizednyi (témakörünk szempontjából érdektelen) időszak „átugrásával”, 1956-al folytatjuk vizsgálatunkat, amikor Sztalin halálát követően (1953. március 5.) Nyikita Szergejevics Hruscsov volt a Kreml főelvtársi helyén, és elődei nyomdokán haladva, magabiztosan vezette a szovjet embereket a megálmodott osztály nélküli társadalom felé. Tudatában volt annak, hogy olyan állam élén áll, amelyről millió és millió kisemmizett ember énekli önfeledten a slágerlista éléhez tartozó, fülbemászó dalocskát: „Nincs a Földön gazdagabb s szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad”…

Magabiztossága minden tekintetben indokolt volt, hiszen egykori bandatagjainak többségét már vagy likvidáltatta, vagy végkielégítés nélkül nyugdíjaztatta, sőt Sztalin elvtársát még a Lenin Mauzóleum légkondicionált helyiségéből is kilakoltatta. De nem csak hazájában, hanem külföldön is megmutatta, hogy „KI AZ „ELVTÁRS” A HÁZBAN?!” New Yorkban, az ENSZ székházban például, páratlan és emlékezetes sikert ért el azzal az egyedi produkciójával, amikor cipellőjét könnyedén lekapva, annak sarkával verte az asztalt, így adva nyomatékot mondókája tartalmának, a részben megszeppent, részben csodálkozó ENSZ delegátusok előtt. Még egyes rosszindulatú szemtanúk is csak azt kifogásolták, hogy nagyon gyűrött volt a kapcája.

Hruscsov nyilatkozataiból és intézkedéseinek sokaságából kitűnt, hogy közeli és távlati stratégiai tervei semmiben sem különböznek a Lenin és Sztalin gyakran emlegetett terveitől: a világ proletárjainak egyesítésétől, illetve/valamint az imperializmus likvidálásától.

Ennek megvalósítása érdekében fokozta a fegyverkezési versenyben való részvételét, valamint politikai, gazdasági és katonai érdekszférájának kiterjesztését, különös tekintettel a „harmadik világ” országaira, nem felejtkezve el az ún. népi demokratikus országokról sem.

Hruscsov határozottan ellene volt a német egység megteremtésének, és talán kevesen tudják, hogy a „szörnyeteg” Berija, Lavrentyij Pavlovics elleni legsúlyosabb vádpont az NDK és az NSZK egységesítési gondolatának felvetése volt. Ez már meghaladta Hruscsov tűrőképességét, mert egy dolog volt a koncepciós perekhez való asszisztálásuk, a GULAG-ok folyamatos feltöltése, a tömeges kivégzések szervezése és jóváhagyása, de más dolog vagy kérdés, a szocialista tábor szilárd összetartása! Aki pedig azt megkérdőjelezi, annak (evő-és ivócimbora ide vagy oda) távozni kell Sztalin után, hogy ne legyen lehetősége eretnek tanait hirdetni.

Hruscsov,- az általa keményen ostorozott személyi kultusz újjáélesztésével Lenin és Sztalin nyomdokaiba lépve, folytatta elődjei külpolitikáját, míg a belpolitikában némi látszatengedményekkel lazított valamit a diktatúra szorításán.  1956 második félévében elérkezettnek látta az időt, hogy terveinek egy részét realizálja. Kapóra jött számára a szuezi válság, amely elterelte a nyugatiak figyelmét Európáról, és jelentősen csökkentette mozgásterüket.  Hruscsovék  elgondolása ugyanis az lehetett, hogy bővítik és erősítik a Varsói Szerződésben (VSZ) játszott katonai szerepét.

Hruscsov és harcedzett katonai stratégái, Zsukovval az élükön, úgy ítélték meg, hogy az adott helyzetben (óvatosan és sokrétűen álcázva) meg lehet kezdeni csapataik nyugati irányba történő átcsoportosítását, és egy kedvező pillanatban (a váratlansági tényezőt kihasználva) érvényesíteni lehet a nyugati államok szárazföldi erőihez viszonyított – nyomasztó nagyságrendű – erőfölényüket (élőerőben, harckocsikban, páncélozott szállító-járművekben és tüzérségi eszközökben).

Ezzel a hruscsovi „megközelítési” taktikával, néhány évvel később újra találkozik a világ, a Karib-tengeri krízis kirobbanása során (1962. október 22-én), amikor a Kubába („lopva”) átszállított „föld-föld” típusú rakétakomplexumok és szovjet katonák jelenlétére fény derült. Erre az – időben és térben – ’56-hoz alig-alig kapcsolódó kis kitérő ismertetésére azért volt szükség, hogy érzékeltesse Hruscsov Sztalin Akadémián csiszolt ukrán agyának gondolatmenetét, akinek rögeszméjévé vált a (vélt) ellenség titokban történő megközelítése. Fel sem tételezte, hogy a tejkonzervnek álcázott hajórakomány tartalmáról már akkor tudomása volt a CIA-nak, amikor a szállítóhajók hosszúra nyúlt „libasorban” befutottak a kubai kikötőbe, majd a fáradságos út után, csak éjjel rakodtak ki, és nappal hozzá sem nyúltak a rakományhoz, nehogy a tej-sűrítmények a tűző napon felmelegedjenek…

1956 őszére, szeptemberre mintegy 110-120 szovjet hadosztály állt ugrásra készen, hogy Európában vagy (esetleg) a Közel-Keleten akcióba lendüljön. Az európai főhadszíntérnek számító ún. Északi Hadsereg Csoportnál  Lengyelország – NSZK – BENELUX államok irányában 80-90, a Déli Hadsereg Csoportnál, a   második irányban   Ausztria – Olaszország + Ausztria – Franciaország 30-40 hadosztály állt mentre és bevetésre készen,  a seregtestek első és  (részben) a második lépcsőiben.

Egy Európában lezajló VSZ – NATO összecsapásnál ezek az erők kiegészültek volna a lengyel, NDK, csehszlovák, magyar, bolgár és román haderők kijelölt csapataival. Ebben az időszakban a Magyar Néphadsereg létszáma 200 ezer fő körül mozgott, és gyatra felszerelése ellenére, jelentős erővel, valamint több tízezer hősi halottal járult volna hozzá a szovjetek kalandjához.

A szovjet haderő békelétszáma megközelítette az 5 milliót, de e mellett – szükség esetén -, kb. 25 millió (!) kiképzett tartalékossal is számolhattak. Tekintettel arra, hogy hadászati bombázóerőik, légi szállító kapacitásuk és haditengerészeti erőik nem voltak egy „súlycsoportban” a NATO, valamint a nyugati blokkhoz tartozó államokhoz viszonyítva, ezért a Közel-Keleten kirobbant fegyveres összecsapásokba való beavatkozási szándékuk kiszivárogtatása csupán  a fenyegetés, az ígérgetés és a blöffölés sajátos keverékét képezte, de figyelemelterelési funkciója teljesítésével  a szovjet szárazföldi erők csapatainak mozgását (csoportosítását) is álcázta.

A csapatmozgások álcázására „kapóra jött” a magyarországi forradalmi helyzet kialakulása, és ezzel kapcsolatosan Gerő Ernő segítségnyújtás iránti kérelme a Magyarországon állomásozó különleges hadtest parancsnokához Lascsenko, Pjotr Nyikolajevics vezérezredeshez, hogy küldjön csapatokat Budapestre az egyes fegyveres gócok felszámolására és a közrend helyreállítására.

A Kremlben örömmel fogadhatták ezt a felkérést, bár az sem kizárt, hogy ők kérték fel (vagy utasították) a felkérés megtételére a régi jó és megbízható elvtársukat, Gerőt, (aki már Spanyolországban és Mexikóban is bizonyította töretlen hűségét, valamint elszántságát irányukba), és készséggel engedélyezték Lascsenkónak az akció azonnali beindítását, hiszen ezzel legalizálhatták a már órákkal azelőtt hazánkba indult Batov-féle hadosztályok magyarországi jelenlétét is.

Ma már pontos (dokumentált) ismereteink vannak arról, hogy a szovjet kormány intézkedésére, már 1956. október 23-án, 19.45^h –kor (!), a Kárpáti Katonai Körzet parancsnoka (P. I. Batov hadseregtábornok) egy lövész és egy gárdahadosztály részére harci riadót rendelt el, és megparancsolta, hogy Csap-Beregszász-Nagyszőlős térségében lépjék át a szovjet-magyar államhatárt, és vonuljanak a Hatvan-Jászberény, Szolnok-Abony körzetben kijelölt gyülekezési körletükbe! Ebben az időben a Magyar Rádió stúdiójánál még egyetlenegy lövés sem dördült el!

Hruscsovék feltételezték, hogy a harckocsik „puszta” megjelenése Budapest útjain, elegendő lesz a forradalmi tömegek lecsendesítésére, a rendcsinálás ürügyén beérkező szovjet hadosztályokat pedig virágesővel fogadják az állampolgárok.

Optimizmustól sugárzó, derülátó nézeteiket arra alapozták, hogy 1953. június 17-én, a berlini felkelést (megmozdulást) Csujkov hadseregtábornok csapatai kevés veszteséggel és 2-3 nap elteltével, teljes mértékben felszámolták.

Lidérces álmukban sem láttak olyan ellenállást, amelyek bekövetkeztek október 24-én, hajnalban, Budapest számos pontján, majd napokon át,- hasonló intenzitással ismétlődtek. A virágcsokrok helyett ugyanis benzines palackokat dobáltak a harckocsikra, és a PESTI SRÁCOK PÉLDÁTLAN ELSZÁNTSÁGGAL, HALÁLT MEGVETŐ BÁTORSÁGGAL, silány fegyverekkel szálltak szembe, az állig felfegyverzett elit alakulat harcosaival és meghátrálásra kényszeríttették a betolakodókat.

A szovjet kormány nem számolt a magyar párt, állami és katonai vezetés dilettantizmusával, a legfelsőbb vezetők minden képzeletet felülmúló gyávaságával, valamint a néptömegek aktív, vagy passzív ellenállásával. Érdemes megemlíteni, hogy az első puskalövésre úgy elszaladtak a nagy marxista hősök (szinte kivétel nélkül minden egyes vezető), hogy meg sem álltak a Szovjetunióig, Csehszlovákiáig vagy Romániáig. Egyetlenegy sem állt ki hőn szeretett pártja (vagy a pártházak) védelmére, azok pedig, akik nem mentek külföldre, megbújtak otthon, rokonoknál vagy ismerősöknél.

A szovjet kormány és a katonai vezetés azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó különleges hadtest katonái,  (megismervén népünket és a forradalmárok célkitűzéseit) nem kifejezett kirobbanó lelkesedéssel tejesítették elöljáróik parancsát, nem volt ritkaság a parancsmegtagadás sem, dezertálás is előfordult soraikban, sőt voltak olyanok is, akik fegyverekkel és lőszerrel segítették a forradalmárokat.

Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a szovjet tervek végrehajtását mozgató fogaskerekek közé homokszemek sokasága került, és október vége felé már nyilvánvalóvá vált a szovjetek erkölcsi-politikai veresége, valamint a forradalmi erők egyértelmű harcászati (helyi értékű, de a szovjeteken maradandó sebet ütő) sikere.

Hruscsov terveinek megvalósítására további csapatokat irányítottak Magyarországra, összesen 17-18 új hadosztály lépett át határainkon. Ezzel lényegében készen álltak arra, hogy egy esetleges nyugati beavatkozást „fél kézzel” verjenek vissza, és ürügyként használják fel nyugati irányokba történő terjeszkedésükre.

A forradalmárok kevés számú kézifegyverekkel és lőszerrel rendelkeztek,  nehéz fegyverek, harckocsik, légierő, páncélelhárító eszközök, kiképzett harcosok és katonai vezetők nélkül, nagyobb és tartós sikerre nem számíthattak. Ugyanakkor, amit a spontán létrejött (sok esetben egymástól elszigetelt, együttműködést nélkülöző) fegyveres csoportok produkáltak, azzal kivívták a haladó világ elismerését, és hősiességük, valamint véráldozatuk hozamaként,- a Szovjetunió erkölcsi-politikai-katonai értelemben vett agonizálásának beindítását.

Ez volt a LEGHATALMASABB FEGYVERTÉNY, AMIT A PESTI SRÁCOK ÉS TÁMOGATÓIK ELÉRTEK! Ezzel írták be nevüket és cselekedeteiket a világtörténelem lapjaiba, ezzel lettek méltó követői az 1848-49-es szabadságharc hőseinek, ezzel járultak hozzá az emberiség legvéresebb diktatúrájának összeomlásához!

Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy egyes „haszonélvezők”,-  a hősök, a hősi halottak és a mártírok tetteiből, kovácsoltak  tőkét maguknak.

Kádár, a Quislinget is meghazudtoló,- „minden árulók  és hazaárulók atyja”,  átállt a szovjetekhez és Haynaún is sokszorosan túltett  a megtorlások borzalmas és  tömeges   változatainak  végrehajtásában.

Király Béla,-  egy  erkölcstelen, hazug, többszörös dezertőr,  önkéntes rágalmazó pedig,   Budapest katonai parancsnokaként, elszökött a fővárosból, de sikeresen elhitette a félvilággal, hogy ő volt a Nemzetőrség főparancsnoka, bár ilyen  poszt nem is létezett hazánkban.

Az adott nemzetközi helyzet, valamint az Európában kialakult katonai erőviszonyok értékelése alapján bizonyítható és leszögezhető, hogy politikai rendezés nélkül, katonai erővel (beleértve egy esetleges, de minden realitást nélkülöző külföldi segítséget is), a szovjetek ellen nem volt reális lehetőség szabadságunk kivívására. Ilyen iszonyatos túlerővel szemben csak átmeneti (katonai) sikereket lehetett elérni.

Maléter Pál  november 3-án, a Kilián laktanyában rendezett tiszti gyűlésen így nyilatkozott erről a kérdésről: „A Szovjetunió máris olyan hatalmas katonai erővel rendelkezik Magyarországon, hogy ennek a tizede is elég lenne minket legyűrni. A szovjet hadosztályok felvonulása minden bizonnyal a Nyugatnak szól, Szuez miatt tüntetnek”.

Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc miniszter, Kovács István vezérőrnagy és Szűcs László ezredes fogságba ejtését követően (Tökölön, 1956. november 3-án), a szovjetek közel 100%-os biztonsággal megismerték a forradalmárok harci csoportjainak létszámát, fegyverzetét, elhelyezkedését, lőszer és élelmiszerrel való ellátásukat, (egyes) vezetőiket, kapcsolat rendszerüket, szándékaikat (céljaikat) és harcképességüket.

Ennek az állításnak az igazolására szolgáljon Szűcs László, „Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál” c. memoárjának 125. oldalán (Szabad Tér Kiadó, 1989) található néhány mondat: „Az őrmester Malinyin törzséhez kísért.  Ott az a fiatal ezredes, Malinyin hadműveleti tisztje, aki vele együtt érkezett Budapestre Moszkvából, és akivel az előző napokban együtt dolgoztam a vezérkar épületében, közölte velem, hogy a szovjet csapatok hajnalban bevonulnak Budapestre.

Elém tette a város térképét, és arra kért, tájékoztassam, hol, melyik körzetben számíthatnak számottevő fegyveres ellenállásra. A kérés hallatán először ágálni kezdett bennem a sértett önérzet, az ok nélkül letartóztatott „ellenség” ellenszenve, de aztán erőt vett rajtam a kötelességtudat, az ügy iránti felelősségérzet, és RÉSZLETES TÁJÉKOZTATÁST ADTAM AZ EZREDESNEK”.

Ehhez az idézethez csupán az a megjegyzés kínálkozik, hogy Szűcs ezredes magatartása kimerítette a hazaárulás tényét! Egy fogságba esett katona (bármilyen rendfokozatú vagy rendfokozat nélküli katonaszemély) nem köteles (és nem kényszeríthető) semmilyen adatszolgáltatásra, sőt a vonatkozó genfi egyezmény értelmében a tiszteket még munkavégzésre sem kötelezhetik.  Szűcs ezredes lepaktált a példátlan aljasul eljáró szovjetekkel, és ha tettének súlyát érezte volna (vagy érezné), akkor (legalább) utólag, bocsánatot kért volna a ’56 hőseitől vagy hozzátartozóiktól.

Az esetleges kételkedőket szeretném tájékoztatni arról, hogy a Varsói Szerződés (VSZ) fennállását követően, minden egyes (!) koalíciós összetételű összfegyvernemi gyakorlat vagy ún. törzsvezetési gyakorlat „preambuluma” (konzekvensen) ezt tartalmazta: „A szocialista tábor nyugati határai közelében összpontosított NATO erők egy része, ÉV, HÓ, NAP, ÓRA PERC-kor Ausztria semlegességét megsértve, hadüzenet nélkül  XY térségében,  tüzérségi és légi előkészítést követően, átlépte államhatárunkat. A készenlétben lévő VSZ alárendeltségébe tartozó magyar és szövetséges csapatok visszaverték a betört ellenséges erőket, majd nyugati és dél-nyugati irányokban támadva megütköztek a második lépcsőben beérkező NATO erőkkel…”.

Nem kizárt, hogy Hruscsov (Sztalinhoz hasonlóan) kész volt feláldozni néhány százezer vagy millió embert távlati céljaiért, és az sem véletlen, hogy a Sztalin – Mao megbeszélés szellemében a kínaiak is áldásukat adták ennek az akciónak a végrehajtására.

Hozzá nem értést vagy nagyfokú naivitást jelentene feltételezni, hogy a szovjetek nem tudták volna, hogy milyen erőkkel állnak szembe Európában és Magyarországon, de nem számoltak a párt, az állami és a katonai vezetés dilettantizmusával, a forradalmárok elszántságával és

A kemény és határozott ellenállás hírére zavarodottság lett úrrá a szovjet politikai és katonai vezetők táborában. Voltak olyanok, akik Nagy Imrét pártolták, és csak később értették meg Hruscsov taktikáját.

A szovjet állami és pártvezetés zavara egyértelművé vált a kormánynyilatkozat  szövegéből, ugyanakkor  kísérteties módon tükrözte azt  az álláspontot, amelyet anno dacumál Lenin képviselt a finnek szabadságharcával szemben: szavakban  elismerni a jogos követelményeket, tettekben megsemmisíteni a forradalmárokat és a szabadságharcosokat.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségűvé vált azzal, hogy a zömében tizenéves fiatalok (korszerűtlen kézifegyverekkel, valamint benzines-palackokkal) olyan sebet ejtettek az akkori világ egyik legerősebb (állig felfegyverzett) hadseregén, amely (közvetve) az emberiség legbűnösebb hatalmát (rendszerét) is érte, és összeomlását eredményezte.

Az ’56-os forradalomragyogó lapjait rettenthetetlen hősök, mártírok és áldozatok írták, de a Kádári véres és „puha” megtorlás időszakában eltiprók, kollaboránsok, árulók, dezertőrök és kapitális hazugok írták át erkölcsi és anyagi tőkét kovácsolva maguknak.

Az igazságra viszont lassan-lassan fény derül, és a történelem szemétdombjára kerülnek Lenintől, Sztálintól, Hruscsovon és Kádáron át mindazok, akik szóban, tettekben vagy írásokban a vértől csöpögő kezű agresszorok, népirtók és hódítók pártján álltak vagy állnak mai is.

Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc 53. évfordulóján emlékezzünk hőseinkre, gyújtsunk egy szál gyertyát november 4-én az elesettek emlékére, de ne feledkezzünk meg az agresszorokról és a kollaboránsokról sem, mert már bizonyították, hogy ők sem felejtenek!

Összeállította:

( Prof. Dr. Bokor Imre)

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

az MJB elnöke

Nemzeti InternetFigyelő