Nyírő József képviselő beszéde 1942 november 20-án

Az országgyűlés képviselőházának 310. ülése 1942 november 20-án, pénteken. (A beszéd ma rendkívüli aktualitással bír, és különösen ajánlom Olvasóink figyelmébe – Híradmin, NIF)

Elnök: Nyírő József képviselő urat illeti a szó.

Nyírő József: T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy a nemzetnevelésügyi és a propagandaügyi minisztérium költségvetésével kapcsolatosan elhangzott előbbi felszólalásokra válaszul is néhány elvi jelentőségű megállapítást telhessek. (Halljuk! Halljuk!) A legsürgősebb és a legfontosabb feladattok egyike természetesen a nemzetnevelés ügy kérdése, mert a nemzetnevelés tulajdonképpen a történelem tudatos és nemcsak a jelen, hanem a jövő fejlődés útjait is tekintetbevevő irányítása, hiszen maga a történelem is állandó és szükségszerű fejlődés, soha meg nem szűnő folyamat, amely az egyén részéről éppen úgy, mint az összes közületektől pillanatról-pillanatra állásfoglalást kíván meg. Ez szavainkban, tetteinkben, az élet ezerféle változatában nyilatkozik meg és visszavonhatatlan kihatást gyakorol sorsunkra…

A nemzetnevelésnek éppen ezért meg kell teremtenie azokat a külső és belső feltételeket, amelyek nemcsak a nemzet jelen életét és boldogulási életlehetőségeit adják meg, hanem fennmaradásuk kiteljesülésének, jövendőjének alapjait is biztosítják, hogy a népek, nemzetek szükségszerű versenyében erejének és hivatottságának történelmi és életjogainak, megfelelő helyét és helyzetét elfoglalhassa a világ előre nem látható akármilyen nagy kedvező vagy kedvezőtlen eseményei, háborúk és katasztrófák, szellemi vagy gazdasági megpróbáltatások és összeütközések ellenére is.

Jelen és jövőbeli biztonságunkat azonban csak a saját történelmi, múltján és a jogfolytonosságon álló, sem belső, sem külső ellenségtől meg nem rendíthető nemzetlélek szilárdsága, emelkedettsége, tisztasága és teljessége nyújthatja csak a nemzet számára. (Úgy van! Úgy van! — Taps a jobboldalon és a középen.)

T. Ház! Társtalan, elsősorban magunkra utalt nép vagyunk, biztonságunk és fennmaradásunk föltételeit Önmagunkban kell keresnünk mindenekelőtt, mert csak így kerülhetjük el a veszedelmet, hogy a nemzet élete, jelene és jövendője ne legyen esetlegességeknek kitéve, akármilyen előre nem látható sorsszerűségeknek, amelyeknek történelmünk folyamán mint Muhi-puszta, Mohács, Trianon jelentkeztek. A magyar történelemnek éppen ezek a fekete dátumai bizonyítják, hogy az ezeket előidéző okokat főleg önmagunkban kell keresnünk, a nemzeti erők meggyengülésében, széthúzásában, a nemzetlélek megbomlásában, a minden nemzetnél, tehát nálunk is megtalálható hibák felülkerekedésében. A külső körülmények, hatalmi tényezők azért lettek úrrá fölöttünk, mert megfeledkeztünk róla, hogy a nemzet élete nem szerencsejáték, nem valószínűségekre épített próbálkozások bizonytalansága, nem is diplomáciai sikerek, vagy sikertelenségek eredője, a nemzetközi vonalvezetés szerencsés vagy kevésbé szerencsés, de mindig csak időre szóló helyzeti előnye és illeszkedés, hanem magának a nemzet valóságos erejének, önmagából adódó, súlyának, tekintélyének, igazságának és jogainak, nemzeti lényegének természetes és szükségszerű érvényesülése befelé éppen úgy, mint nemzetközi téren.

Ha mindennek tudatában és birtokában vagyunk, a magyar nemzet sorskérdései, létünk és fönnmaradásunk nem fog függeni, mert többé nem függhet sem világháborúk akármilyen kimenetelétől, az új Európa, új világhelyzet, az emberiség akármilyen új elrendeződésének hatalmi és mennyiségbeli túlsúlyától, békeasztalok bosszújától vagy ajándékától, hanem a nemzet értékességének, végzett munkájának és áldozatainak megbecsülésétől, erejének és életfeltételeinek teljes jogú és valóságos érvényesítésétől.

Hogy ez így legyen ma, így legyen holnap és mindig, annak titka a nemzetlélekben rejlik. Ez sugározza ki magából az egészséges és megtartó közszellemet, alakítja ki az egyénben és közösségekben a legegyszerűbb magyartól kezdve a kormányzat felelős tényezőiig és az államvezetés bölcs irányításáig kiterjedően egyfelől a világos látású, elfogultságoktól mentes, kemény magyar öntudatot és céltudatosságot, amely az áldozatos munkának és magas szintű kötelességteljesítésnek nagy törvényét nem paragrafusokból és a félelem, vagy külső kényszerítésnek hatása alatt, hanem a szabad elhatározás és áldozatos kötelességtudat önkéntes és magyarhoz méltó szép belső indításából és mélységéből meríti.

Az így gondolkodás és cselekvésnek azonban nem szabad csak a magasabb szellemi és lelki szinten állókra, a kivételesekre, a nemzet úgynevezett. »jobbjai«-ra kiterjednie, hanem ebbe a belső nemzetértékességbe bele kell tartoznia minden magyarnak, akármilyen sorsra vagy posztra hivatott el. Ezen a téren el kell tűnnie köztünk minden válaszfalnak azonnal, legyen az társadalmi, vallási, vagy bármely különbség, ami magyart a magyartól elválaszthat. Nem szabad megvárni, amíg ez az igazság a súlyos történelmi megpróbáltatások során önmagától érvényesül, mint ez velünk történt a kisebbségi sorsban, vagy érvényesült e történelem folyamán mindig, amikor a nemzeti lélek nagy kegyelméhez és lényegéhez hűtleneknek bizonyultunk.

Az Isteni Gondviselés és a magyar géniusz halhatatlansága tette velünk is, hogy most tanulságos példaképpen állíthatom minden magyar elé az erdélyi 22 esztendős megpróbáltatásoktól és szenvedésektől megtisztult, a titkok mélyére látó, öntudatra ébredett magyar nemzeti lelket, amely legfőbb erősségünk volt és megtartott a nagy megpróbáltatás kilátástalannak látszó legsúlyosabb napjaiban is. Ez adott hitet, erőt, kitartást, nyújtott védelmet és tartott meg a létünkre törő súlyos veszedelmek közepette is.

De tulajdona volt mindenkinek, aki erre érdemes volt. Ez képesítette a legegyszerűbb falusi embert is, hogy ha kellett, utolsó darab kenyerét áldozza templomra, iskolára, az édes anyanyelv féltő őrzője legyen, ráébredjen a család nemzetmegtartó jelentőségére, görcsösen ragaszkodjék múltjához, a magyar történelmi tradíciókhoz és értékekhez, mindenek fölé helyezze, amit magyar tehetség az élet bármely vonalán alkotott és mint az oltárra, úgy tekintsen fel a magyar intézményekre, büszke legyen és le tudja mérni a súlyát a sportrekordoknak is, visszatérjen a magyar könyvhöz és betűhöz — ha kell — el is zárassa magát érte és elszenvedjen minden megaláztatást és megaláztatást, rongyosan, éhesen, vonja a tollat a papíron és száraz, bilincsektől fekete kezekkel hirdesse a magyar igét a szószékeken. Ez ültette le a három vallás püspökeit egymás mellé, hogy közösen összetett akarattal és erővel megvívják harcukat ők is az erdélyi magyarságért. Ez hozta vissza a színészt a fővárosi élet kényelméből és az elért dicsőség, forró sikerek mezejéről közénk, hogy járja a falvakat, térdig sárosan, kopottan primitív rongyokban ágáljon, csűrök, korcsmák shakespeare-i környezetében lobogó szemmel, az embert túlnőtt nemzeti lélek fényességes és drága tüzével. Ez képesítette a minden lehetőségétől megfosztott iparos és kereskedő társadalmat, hogy megőrizze városaink magyar jellegét és megingathatatlan támasza maradjon a magyarságnak. Ez a lélek tette, hogy a román iskolákba kényszerített gyermekek tömege nem veszett el és sírva tanulta a magyar himnuszt a lehalkított rádió mellett. Az pedig egyszerűen hősi cselekedet volt, amit a magyar sajtó munkásai és az írók végeztek.

Órákig folytathatnám a felsorolást, de ennyi is elég példának. Ennyi is világossá kell, hogy tegye mindenki előtt: a nemzeti lélek valóságos lélek, mint az enyém a tied, a mindenkié, a nemzet életének igazi forrása és titka, munkájának eredménye pedig maga a magyar történelem. Lényegi feltétele az, hogy a mindenkire kiterjedő közösségi lélek, amely a mindenkire nézve legszentebb, legnagyobb és legdrágább közösség, a haza mindenekfölött való érdekeit és sorsát tartja szem előtt, azt munkálja, erejének, minden érzésének és ön­tudatának, — ha kell, az életet is odaadó maradéktalan teljességével és áldozatosságával.

A nemzetnevelés legfőbb feladata és vezérlő gondolata tehát ezt a nemzetlelket megteremteni és a magyar sorsközösségbe minden magyart nemcsak külső körülményei szerint, hanem öntudatának, az ilyen magasra emelt nemzeti közösségtudatnak mindenre kész áldozatosságának belső értékességével bekapcsolni.

Pár szóval arra is rá kell mutatnom, hogy a nemzeti géniusznak, a nemzeti eszményeknek, értékeinek a magyar faj kiváló szellemi és lelki tulajdonságainak és hivatottságának előtérbe állítása még csak irányjelölés. A nemzetnevelés feladatainak eredményes megoldása végett azonban nem elegendő az eszmei tartalom akármilyen szép és meggyőző hirdetése, hanem azokat át is kell vinni az élet minden megnyilvánulásába, hogy az egyéni, közösségi és államélet egész síkján lezajló események, munka és életküzdelem mindennap történelmet csináló valóságban és eredményességben jelentkezzék a nemzet életében.

A nemzetnevelés eredményes megvalósítása tehát az élet összes körülményeire kiterjedő rendszeres, alapos és tervszerű szervezési feladat is, amely azonban csak a magyar lélek és a magyar történelem természetének és tanulságainak megfelelő, különleges egyéniségének szigorú tekintetbevételével végezhető el. Más népeknek hasonló rendszereit és módszereit nem vehetjük át, mert ezek lényünktől idegenek, (Úgy van! úgy van! a balközépen.) egészen más nemzeti géniusz iránymutatásai szerint készültek és nálunk inkább ártanának, mint használnának.

Erre a körülményre fölösleges különben külön is felhívni a miniszter úr figyelmét, mert neki már meg is van a nemzetnevelésügy megszervezésére annak egész területét átfogó koncepciója és tervezete, amely megnyugvásul szolgálhat számunkra, bár a rendelkezésére álló rövid idő és a körülmények okozta nehézségek annak teljes megvalósítását még nem is tették lehetővé, hiszen alapvető mimikát kell végeznie és olyan hatalmas a munkaterülete, hogy annak feldolgozása hosszabb időt vesz igénybe. Ez az oka annak is, hogy a nemzet-nevelésügyi és propagandaminisztérium megszervezése és hatásköre ma még részletekbe menően le nem rögzíthető és ezért természetszerűleg bizonyos hiányosságokat mutat látszólag. De ez nem is lehet máskép egyelőre, mert a nemzetnevelésügy teljes szolgálata annyira általános, mindenre és mindenkire kiterjedő, hogy lényegesen belevág az összes minisztériumok és az alájuk tartozó közületek hatáskörébe. Nincs ugyanis és nem lehet olyan közület Magyarországon, amely a nemzetnevelés feladata alól kivonhatná magát. A munka tehát az összes miniszterekkel való egyetértéssel végezhető el, mindenekelőtt a már rendelkezésre álló szervek és szervezetek bekapcsolásával, illetőleg igénybevételével.

Méginkább érthető ez az állításom, ha hozzáteszem, hogy a nemzetnevelés nemcsak bizonyos korig terjed, hanem a születésről késő öregkorig, felöleli az összes foglalkozási ágakat, minden egyént és munkát és arra helyes irányítást kell gyakorolnia a kifogástalan magyar öntudatosság és céltudatosság jegyében, amely minden esetben és minden körülmények közt a nemzeti szempontokat és érdekeket tartja szem előtt, azokat meg is valósítja a haza javára, a magyar közösség érdekében, az egyéni és a közélet egész vonalán a nemzet jelen életének és jövendő sorsának biztosítása érdekében.

Megnyugtat azért a miniszter úrnak a bizottsági ülésen tett az a kijelentése, hogy nehéz és felelősségteljes munkájának eredményességét az összes szakminiszterek megértése és segítsége is biztosítja.

A nemzetnevelésügy néhány elvi szempontjának leszögezésén túlmenő, a szervezési munka részleteit is tárgyaló részletességbe az idő rövidsége miatt nem bocsátkozhatom, de erre nincs is szükség, mert a miniszter úr eddigi munkássága és megnyilatkozásai, rátermettsége és ismert képességei biztosítanak arról, hogy egész terjedelmében ismeri feladatát és a problémát, mégis legyen szabad néhány körülményre felhívnom figyelmét.

Aki csak valamennyire is ismeri a helyzetet, tisztában van azzal, hogy a nemzetnevelés pozitív és építő munkáját e pillanatban még több veszedelem fenyegeti. Előbb tisztogató munkát kell végeznie, hogy azután építeni tudjon. El kell hárítania a miniszter úrnak a nemzetnevelés útjából mindent, ami az eredményt a legkisebb mértékben veszélyeztetné vagy kétségessé tehetné. Félre tehát az útiból a kútmérgezőkkel (Helyeslés.), a magyar lelket, bomlasztókkal, szellemünket fertőzőkkel, a magyar erőkifejtést akadályozókkal, mindennel és mindenkivel, aki ennek a nemzetnek gyönyörű tulajdonságait, erkölcsi magasságát lenézi vagy elorozza, aki megtéveszt vagy bárkinek tájékozatlanságával és jóhiszeműségével visszaél, aki egyetlen tápláló falevelet is letép a nemzet fájáról. (Helyeslés.) Félre elsősorban a magyar lelkiségtől és szellemiségtől idegenkedőkkel és ezek ellenségeivel, legyenek azok emberek vagy eszmék, érdekközületek vagy szellemi áramlatok, amelyek egyéni vagy nemzetközi célok szolgálatában, jelszavak vagy a kultúra és az úgynevezett humánum álorcájában a lélek és a szellem területén, a sajtó, irodalom, művészet, az emberiség nagy kincseit hirdetve olyan hosszú ideig büntetlenül pusztíthattak bennünket a saját házunkban és saját hazánkban. (Helyeslés.)

Félre velük minél hamarabb, mert különben mi pusztulunk el! Félre a túlzott idegenimádattal is, ami mindent nagyra tart, hódolattal övez és példaképül állít, ami más nemzet értéke és tulajdona, azt igyekszik ráerőszakolni a nemzetre, ugyanakkor pedig kicsibe vesz mindent ami magyar, lerontja a magyar munkába, teremtő, alkotó erőbe vetett hitet, inferiorisabbnak (alárendelt, kisebb értékű – NIF szerk. megj.) bélyegzi, gyengíti a nemzetnek önmagába vetett bizalmát, hirdeti, hogy a magyar ipar, kereskedelem, irodalom és művészet, szellemiség alig jöhet számításba a nagy nyugati népekhez viszonyítva akikhez mi csak kérni, átvenni, utánozni mehetünk és csak Páris, London, Berlin, Róma minden, nálunk legfeljebb csak cigányzene van, gulyás, paprika és lobogó gatya, mosolyogni való virtus, paraszt és politika. Olaszország excellenciás címet ad az akadémikusoknak, egész súlyával és tekintélyével áll írói, művészei háta mögött, nálunk a cikkek százai vágnak végig a Magyar Tudományos Akadémián. A külföld, még a Balkán-államok is, minden eszközzel támogatja irodalmát, művészetét, a nemzeti szellemi élet minden megmozdulását tisztelettel fogadja és nagyra értékeli, terjeszti külföldön; a mi szellemi közéletünkben pedig mindennapos jelenség, hogy egymást rágjuk, marjuk, szidjuk, csakhogy apagyilkosnak nem nevezzük, gyűlölködünk, irigykedünk, gúnyolódunk, letehetségtelenezzük, igyekszünk még a keresztvizet is leszedni egymásról. Mindezt a jóhiszemű nyilvánosság előtt. A kulturális élet megnyilvánulásait sajtónk alig néhány eldugott sorban intézi el, vagy egyszerűen megfeledkezik róla. Klikkekbe tömörülünk minden elképzelhető alapon, érvényesülni, szerepelni akarunk, rá akarjuk törik-szakad erőszakolni a közönség öntudatára magukat, de aki nem tartozik hozzánk, az senki, semmi, az meghalt, vagy ha nyíltan nem merjük megtámadni, akkor titokban rágjuk a gyökereit, kedvtelenítjük el és tesszük lehetetlenné. Ahányan vagyunk, annyi felfogáson vagyunk és pereat mundus, csak a mi felfogásunk érvényesüljön. Nálunk fiatalok és öregek harca van és néhány ezer egyesület, a legutolsó faluban is legalább négyöt és még a jótékonyságot is ezerfelé daraboljuk, vallási, társadalmi és szociális alapon; de nem látom azt a tiszta magyar fórumot, amely ezen a téren is minden magyart egyesít ma, a világtörténelem legsúlyosabb napjaiban, amikor hetek, hónapok alatt népek tűnnek el, illetőleg omlanak össze. Ugyanekkor mi Párist és Franciaországot féltjük, biztosítjuk, hogy vezetőhelyét a világ szellemiségének irányításában nem fogja elveszíteni, ha kő kövön nem is marad ebben a rongyos Európában (Egy hang a szélsőbaloldalon: Márai Sándor röpirata!), ahelyett, hogy éjt-napot összetéve azon töprengenénk, az volna a mindenek felett való első kérdésünk és gondunk, hogy mi lesz velünk.

Ennek a felfogásának, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak (Élénk helyeslés és taps.), ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie. (Úgy van! Úgy van!) Nincs szükségünk az olyan szellemiségre, amely ellenségünk céljait mozdítja élő. Nincs szükségünk még az olyan »történelemírás«-ra sem, az olyan történelmi teóriákra sem, amelyek például másfél század óta azt kutatják, hogyan lehetne a székelyek eredetét úgy megoldani, hogy azok magyar voltát kétségbe lehessen vonni, amely a kisebbségi sors legsúlyosabb napjaiban az ellenünk felhozott és iskolákban tanított magyarellenes és magyargyalázó történelmi hazugságokkal és hamisításokkal szemben hallgatott. (Egy hang a kö­zépen: Málnást!) Nem tudok én Dantéban gyönyörködni, mikor az én házam ég és a végpusztulás szélén állok, nemzeti létem és voltom, életem és magyarságom fölött megkondul a vészharang.

Amikor azonban ezeket a igéket hirdetem, t. Ház, nem azt mondom, hogy ne tanuljunk a nagy nyugati népektől, ha kell, ne menjünk hozzájuk iskolába, hogy elmaradva a világ, a kultúra versenyétől, félretéve a nemzetközi érintkezés hasznos és szükséges eszközeit és módszereit, homokba dugjuk a fejünket, ami kész katasztrófát jelentene számunkra. Senki sem becsüli többre nálamnál a nagy nyugati kultúrákat és értékeit, sem a vezető nagy népeknek értékét, teljesítményüknek nagy voltát, a világtörténelemben példátlanul álló eredményeiket minden téren. Én volnék nemzetemnek legnagyobb ellensége, ha az elzárkózást hirdetném, hogy szakadjunk ki a nagy emberi közösségből és ostoba semlegességgel a kerítés hasadékain át nézzük, hogy mi történik a nagyvilágban és ne menjünk túl a falusi torony árnyékánál.

Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy elsők, vagy legalább is az elsők között legyünk a népek hatalmas versenyében minden térem. (Helyeslés.)

Ugyanakkor azonban küzdök és tiltakozom minden szándékos és szándéktalan, sokszor jóhiszemű felfogás és jelenség ellen, ami inferiorisabb helyzetbe hozhatja nemzetemet. Amikor minden tiszteletem és megbecsülésem a nyugati népeké és az emberiség eddigi és eljövendő teljesítményeié és értékeié, ugyanakkor hiszem s vallom, hirdetem és állítom, hogy a magyar legfeljebb kevesebb, de nem kisebb és nem értéktelenebb semmivel más népeknél. (Élénk helyeslés és taps.) Nyugat fejlődéséhez és értékeihez, az emberiség kincseinek gyarapodásához eddig is hozzájárult, ezután is hozzá fog járulni hozzá méltóan, és tiszteletet, tekintélyt vívott ki, előkelő helyet biztosított más népek előtt minden téren, talán többet, nagyobbat, mint itthon és azt nemcsak megőrizni, hanem gyarapítani is fogja.

A történelem a tanúm reá, hogy Nyugat csak hálával tartozik Magyarországnak, amely joggal követelheti magának az életteret minden tekintetben ezen a, földön és a maga belső értékességének, végzett teljesítményeinek, hivatottságának és munkájának valóságos felhatalmazásával egyenjogú félként állhat meg és kívánhatja a maga részét az új Európa és az új világ kialakulásában. (Úgy van! Úgy van!) Ez a nép a jellem, a becsület, a tisztesség útjáról soha le nem tért; ha valakinek szavát adta, azt mindig meg is tartotta, nem árult el soha senkit, nem diplomáciai játékokkal szerzett hazát magának, a katasztrófákat is a hozzá méltó nagysággal, fenséggel és áldozatossággal viselte mindig, öntudatos, mértéktartó, egyenes és nagy volt, nem káprázott álmokban, nem esett nagyzási mániákba, nem akart nagyhatalmat játszani, látása és ítélete európai, mint kultúrája; de a magáét soha de soha nem hagyta és nem fogja ezután sem hagyni. (Helyeslés és taps.) Voltak és vannak természetesen hibái, hiszen más népeknek is vannak, de nem öregedett el, mint ahogy szeretnék ránkfogni, teremtő és akcióképes, alkotó erejének teljességében van és nem tűrheti a defetizmust, a lemondást, hogy jogaiban és igazságában bármivel is megrövidítsék.

Ez a magyar lélek! Ezt becsüli bennünk a külföld is és ezt a magyar lelket kell a nemzetnevelésnek különös gondjaiba venni. Ezért mondom, hogy nemzetnevelésügyi miniszternek lenni nem foglalkozás, hanem hivatás, a legszentebb hivatás és ha ilyen értelemben ezt minél maradéktalanabbul teljesíti, ezzel megoldotta a hozzánk legméltóbb és kizárólag eredményes belső propagandát is, melynek modern eszközei rendelkezésére állanak. Anélkül, hogy ezek felhasználásában tanácsot akarnék adni a miniszter úrnak, mindössze arról merem biztosítani, hogy ebben a, munkájában, amely minden pártpolitika és kicsinyesség fellett állva, az örök magyar nemzet gondjait tette vállaira, minden igaz magyar ember kivétel nélkül segítségére lesz és ebben a meggyőződésemben örömmel fogadom el a költségvetést. (Élénk éljenzés és taps. — A szónokot sokan üdvözlik.)

Forrás: Scribd.com

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Nemzeti InternetFigyelő