"Míg a halál el nem választ"
Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, „Szeretnék valamit elmondani”. Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni, hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött: „Te nem vagy igazi férfi”! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt…
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam, egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza, és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem, és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál, és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett, és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít, milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy, amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon úgy éreztem, a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek. Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem …, óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig …, gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és azt mondtam neki: „Sajnálom Jane, nem akarok elválni”. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? – kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam: „Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ”.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – holtan. A feleségem hónapokig harcolt a RÁK-kal, és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetünk apró részletei, amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, a tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek.
Legyen valóban boldog házasságotok!
Közreadta: NIF
Erre válaszül csak azt tudom mondani ill. írni:
Én 32 éve mondtam „IGEN” a feleségemnek az Úr színe előtt. Ez alatt az idő alatt sokat kellett küzdenünk a társadalmi megélhetésért és sok mindent éltünk meg és át, ahogy mondani szokták, mentünk keresztűl.
Az utóbbi 15 év talán a legnagyobb megpróbáltatás. Ebből is azz utóbbi 6 év. Szegénykém, az egykori női ideál megtestesítője, ennyi ideje fekszik ágyban magatehetetlenül, a környezetének teljes mértékben kiszolgáltatva. MS-beteg! Ezzel élünk együtt, ennek függvényében kellett és kell napjainkat megtervezni és a legapróbb tevékenységet is elvégezni. Nem könnyű.
De az Úrba vetett HIT és a szeretet mindenen átsegít, erőt ad.
Ápolom reggel-délben-esete, főzök, etetem, itatom, simogatom, viccelek vele. Neki egyre nehezebb, a légzése, a beszéde. De ő így is az én feleségem. Én 32 évvel ezelőtt azt fogadtam, hogy csak Ő és senki más!! Ez így is volt, van és lesz!!
Írhatnék hosszú oldalakon keresztűl részleteket és lelki élményeket, esemémyeket. Bizonyára soknak hihetetlen lenne.
Ilyenkor mindig csak az jut eszembe, vajon mások hogy élnék meg ezt? A politikusok akik felsőbbrendűbbnek, okosabnak tekintik magukat, mint mi az utcaembere, halandók, szavazóleadók stb. hogy végezné a dolgát, ilyen otthoni háttérrel? Mert én is dolgoztam felelős beosztásban, két állásban is. Mellette a napi kötelezettségeket is elvégeztem!! Akkor épkézláb és egészséges emberek miért a francért kelnek egybe, ha nincs kitartás, gyengék a lélekben? Csak azért, hogy majd el tudjanak válni? Gyávák!!
Imádkozok naponta, hogy az Úr adjon erőt, egészséget, hogy tudjam még hosszú időn át a rám bízott feladatokat és küldesem elvégezni, becsülettel, hittel, tisztességesen.
Mindezt vonatkoztatva a társadalomra, ha kitartás van a lelkünkben, akkor a nemzetünk is megmenekül. Ha nincs odajut, ahol már vagyunk, idegen mondja meg a rendőrségnek ki az ellenség a saját hazánkban. Milyen rendőrök azok, akik tudják, ismerik, elfogadják azt az állapotot, hogy idegen szabjon meg nekik mindent, nemzeti érzés fajtát és mennyiséget is!!) No meg milyen politikusok?
Isten áldd meg a Magyart!
És én végzem csendben az emberi kötelességemet. Figyelve az időt, mert mindjárt dél van.
johannesbmf1, nagyon szép, amit tesz. A jó Istentől továbbra is fog erőt kapni, hogy bírja lelkileg, fizikailag elviselni ezt a szomorú helyzetet.
Igaza van, mindenkinek a kitartására szükség van minden szinten! Jó lenne, ha amit Ön írt, minél többen olvasnák és kicsit magukba szállna jónéhány ember.
További erőt, kitartást kívánok!
Köszönöm, kedves Ilona.