Zrínyi méltó örökösei: az 1945. február 11-i budai kitörés hősei

Az 1944-es, fekete év végére súlyos hadi helyzet alakult ki a tengelyhatalmak országai számára – a franciaországi és a belgiumi harcokat most nem is említve – mind Lengyelországban, mind pedig a Kárpát-medencében, hazánk területén. Románia 1944. augusztus 23-ai árulása után a szovjet hódító hadsereg már szeptember elején megérkezett Magyarország délkeleti területére. (A második bécsi döntés értelmében 1940-ben visszakaptuk Észak-Erdélyt a Székelyfölddel).

1944. október közepén Debrecen térségében, a Hortobágyon lezajlott a háború egyik legnagyobb tankcsatája, ezután a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front egységei 1944. október 29-én megkezdték Budapest ostromának előkészületeit a Duna bal partja, azaz a pesti oldal felől. A két héttel korábban hatalomra került Szálasi-kormány regnálása tehát már megalakulásától fogva csak a fővárosra és a Dunántúl területére terjedt ki. Budapest védelméről az Attila-, a Karolina- és a Margit-vonalak gyűrűje gondoskodott. A  támadó oroszok félmilliós serege egy kb. 30-40 km sugarú három öves ostromgyűrűt hozott létre Budapest körül.  A nyugati irányból legvédtelenebb főváros körüli karantén-béklyó lezárását átkaroló hadmozdulattal a Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front csapatai fejezték be, így karácsonykor bezárult Budapest körül – annak 800 ezernyi polgári lakosával és 80 ezer főnyi német és magyar helyőrségével – az ostromgyűrű. A támadó szovjet haderő tehát jó hatszoros túlerőben volt. Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a Szálasi-kormány három hónapra előre kiutalta a fizetéseket és az élelmiszerjegyeket, hogy lehetővé tegye a lakosság számára a legfontosabb élelemféleségek tartalékolását. A közüzemi szolgáltatásokban nem volt fennakadás, működtek az erőművek, jártak a villamosok, kinyitottak a szórakozóhelyek és a mozik, továbbfolyt az élet. Sztálin eredeti terve az volt, hogy a bolsevik hatalomátvétel évfordulójára menetből elfoglalja a magyar fővárost, azonban a november 7-ei moszkvai, vörös téri díszünnepséget a Budapest elestéről hírt adó győzelmi jelentés kézhezvétele nélkül kellett megtartania a vörös cárnak. Ezt megakadályozta a szovjet katonai és politikai vezetést is meglepő erőteljes és a végsőkig kitartó heroikus német és magyar ellenállás.

Budapest csaknem két hónapig (az ostromgyűrű bezárása előtti kemény előcsatározásokat is beszámítva, három és fél hónapig) tartó ostromát – a harcok hevességét és elszántságát tekintve – már a kortársak is a sztálingrádi ütközethez hasonlították, azzal állították párhuzamba. Lényeges különbség volt azonban, hogy míg Sztálingrád városának lakóit evakuálták, addig Budapest polgári lakossága részt vett a védelmi harcukban.  A budapesti helyőrség parancsnoka Karl von Pfeffer-Wildenbruch tábornok volt, a magyar egységek Hindy Iván vezérezredes irányítása alatt állottak. Szálasi Ferenc tábornoka majd két hónapon keresztül hősiesen védte a rábízott várost a vörös veszedelem ellenében. Ezért a háború után egy justizmord ún. népbírósági koncepciós per keretében – ilyen volt a nürnbergi vésztörvényszék is – 1946 augusztusában a palástos hóhér, Tildy Zoltán köztársasági elnöksége alatt halálra ítélték és kivégezték a vitéz főtisztet. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a kiváló brit történész, Macartney, aki elfogulatlan külső szemlélőként megírta hazánk 1929 és 1945 közötti történetét, könyvét Hindy Iván tábornok tisztelettel őrzött emlékének ajánlotta. ( To the honoured memory of IVAN HINDY GENERAL + August, 26 th. 1946 ).  Budapest hősei makacsul ellenálltak, volt is remény a sikerre, mivel a német hadvezetés fel akarta menteni a fővárost. 1945. január elején erős ellentámadást indítottak, felszabadították Esztergomot és előrenyomultak Szentendréig, így néhány kilométerre megközelítették Budát, de az erős havazás és az oroszok ellenállása megállította az előrenyomulást. Ráadásul a német és magyar erők a Duna bal partján két hídfőt is létesítettek, e harcokban kiemelkedő szerepet játszott a Ney Károly vezette hadcsoport, amelyet a Viking-hadosztály és a Totenkopf-SS páncélos hadosztályokhoz osztottak be. A német és magyar egységek azonban mozgásképtelenné váltak, hiszen Komáromnál amerikai bombázók találatai érték a dunai üzemanyag-szállító uszályokat, így harci járműveik bevetése lehetetlenné vált.  ( Ezzel egyidejűleg a nyugati fronton az akkori világ hi-tech csodagépeinek, az angolszász pilóták által babonás tisztelettel emlegetett ME- 262 jelzésű sugárhajtóműves vadászoknak a bevetését is üzemanyaghiány akadályozta meg. Európa legnagyobb kőolajmezőjének fekete aranyából nyert üzemanyaga ugyanis a románok 1944. augusztus 23-ai átállása óta az ötágú vörös csillagos felségjelzésű harci monstrumokat hajtotta Budapest, Bécs és Berlin irányába). Eközben a Pestet ostromló szovjet erők sikert értek el: 1945.január 18-án a kezükre került Pest. Ezáltal a budai véderők helyzete egyre nehezebbé vált. A légi úton kapott utánpótlás, amely Pest eleste előtt rendszeresen érkezett számukra, most leapadt, majd teljesen meg is szűnt, amikor a királyi vár nyugati lejtője alatti Vérmező is a megszállók kezére került.

1945. február 11-én a védők élelmiszer- és hadianyagkészletei elfogytak. Ekkor Pfeffer-Wildenbruch tábornok megparancsolta embereinek, hogy törjenek ki az ostromgyűrűből, és harcolva vonuljanak vissza. A szinte reménytelen katonai akció február 11-én, este 8 órakor kezdődött. Ekkora már a helyőrség eredeti harcoló állománya a felére apadt, azaz kb. 44 ezernyi védősereg készült a végső összecsapásra, melynek fele magyar, fele német volt. A hadművelet végrehajtását három lépcsőben tervezték meg. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér), a második lépcső az Olasz fasorban (ma Szilágyi Erzsébet fasor), a harmadik pedig délnyugaton, az Ördögárokban volt. A kitörést végrehajtó katonákat az ellenséges Vörös Hadsereg szárazföldi és légi ereje folyamatosan tűz alatt tartotta, Buda határát így is kb. 16 ezer főnek sikerült elérnie. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakhoz azonban már csak kevesen, mintegy 700-an jutottak el. A „Becsület napjává” vált heroikus február 11-ei kitörésben, s az azt megelőző, önfeláldozó harcokban kiemelkedő elszántsággal küzdött alakulatok – a teljesség igénye nélkül – a következők voltak: a IX. SS-Hegyi Hadtest, a XXII. SS-Lovashadosztály Schmidhuber tábornok és Helmut Dörner ezredes vezénylete alatt; Baka Barnabás őrnagy rohamtüzér osztálya és a legendás Vannay-különítmény, no meg a Lajtabánságot és a Rongyosgárdát megálmodó és létrehozó, hetvenen túli, hős Prónay Pál alakulatai. A sikeres kitörést végrehajtó katonák közül a legtöbben a Helmut Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak.  Nagyrészt ők érték el a Pilisben húzódó német-magyar vonalakat.

Sajnos, a Vörös Hadsereg 20 ezer foglyot ejtett a harcok során, s rengeteg, csaknem 60 ezer vitéz katona halt hősi halált. Hindy Iván harcosai az ősi magyar és egyetemes európai, a homéroszi időkig visszanyúló  hadi morált és tradíciót követték: egy harcos férfinak  győzni lehet vagy meghalni. Ezt tették a tatárok ellen harcoló bárók, IV. Béla királyunk oldalán önként feláldozva életük a haza oltárán, így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, s  inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel  lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha, s ugyanez a mártírium jutott osztályrészéül szigetvári Zrínyi Miklósunknak is. A Fiala Ferenc által nemes és lényegretörő egyszerűséggel „budapesti eposznak” nevezett hadtörténeti esemény során akkori hőseink követték őseik heroikus, dicsőséges, férfias és katartikusan felemelő példamutatását. Mást ugyanis nem tehettek. ( Ez egyébként evidencia, csak egy efféle posztmodern, végnapokhoz közelítő feminin, egalitárius és dekadens korban kell hangsúlyoznunk.) A kommunista horror-rezsim által nyugat-európai száműzetésbe kényszerített  Fiala szerint „a fekete órák nem a hősies védelem ideje alatt, hanem akkor következtek be, amikor a főváros a győztes kezébe került.” Ekkor ugyanis beteljesült Budapest lakóin is az ehrenburgi apokalipszis.

Európa végzete szempontjából Budapest oroszok által történt bevétele és az azt követő irgalmatlan ószövetségi, infernális mélyrétegeket felszínre hozó bosszúállás korántsem számított rendkívüli eseménynek. Minden budapesti keresztény polgár tudhatta, nem várhat semmi jót a bosszúszomjas szovjet ármádiától és a visszatérő 1919-es, moszkovita bolsevik terroristáktól. Akik a zsoldjukban álló magyarországi elvtársaikkal már rég készültek az országhódításra. Amennyiben Hitler nem mér a Barbarossa-hadművelettel preventív csapást a már támadásra felfejlődött szovjet erőkre 1941 júniusában, úgy valószínűleg már három évvel korábban birtokba veszik azt. A tatárok, az oszmán-törökök után mi, magyarok tartóztattuk fel – a német szövetséges csapatok segítségével – átmenetileg a vörös pestisjárványt a Kárpát-medencében. A Budapestet védő hős magyar és német katonáknak köszönhető, hogy Sztálin nem rohanta le és vette birtokba fegyveres erővel Nyugat-Európa területének nagy részét. Legyen áldott e nagyszerű, nemes jellemű hősök emléke!

Lipusz Zsolt

Nemzeti InternetFigyelő

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!