75 évvel ezelőtt, ezen a napon ért véget a II. világháború

 

Ma 75 éve, hogy a Tokiói-öbölben horgonyzó amerikai Missouri csatahajó fedélzetén a Japán Birodalom részéről Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter és Umezo Josigiru vezérkari főnök, valamennyi szövetséges ország nevében pedig Douglas MacArthur tábornok, a csendes-óceáni amerikai haderő főparancsnoka alárta a fegyverletételi egyezményt. Ezzel hivatalosan véget ért a II. világháború, mely a történelm során a legnagyobb emberi áldozatot követelte. Az anyagi veszteséget megbecsülni sem lehet.

Hogy mindez miért és hogyan következett be, arról prof. Dr. Bokor Imre gondolatait olvashatják.


1939. SZEPTEMBER 1-TŐL 1945. SZEPTEMBER 2-IG TARTOTT… – avagy: Gondolatok a II. V.h.-ról

ELŐZMÉNYEK

MICHAEL WITTMANN – (1914 április12. – 1944 augusztus 8.)

Németország és a Szovjetunió között 1939. augusztus 23-án, Ribbentrop-Molotov paktum néven közismerté vált, meg nemtámadási szerződés jött létre, amely kiegészült egy titkos  záradékkal. A két  világhódító terveket szövögető birodalom – átmenetileg –összeölelkezett, hogy ne bonyolódjanak kétfrontos  konfliktusba, mivel a németek az angoloktól  és a szovjetektől tartottak, a szovjetek pedig  a németektől és a japánoktól. A titkos záradékban terjeszkedési étvágyuk „előételeként” lengyel, balti és besszarábiai menükből válogattak. 

 

 A KEZDET 

Németország 1939. szeptember elsején (hadüzenet nélkül) megtámadta Lengyelországot,  Szlovákia elsőként csatlakozott az agresszorhoz és csapatai a  német  alakulatok  „farvizén” „beevickéltek” lengyelhonba.

második világháború ezzel az agresszióval kezdődött.  Anglia, Franciaország, Ausztrália, Új-Zéland és India szeptember 3-án, a Dél-afrikai Unió szeptember 6-án, Kanada pedig szeptember 10-én  hadat üzent a németeknek…

Szeptember  17-én a  szovjetek  (szintén hadüzenet nélkül)   „hátulról szúrták a kést” a lengyelekbe,  így közös erővel  szeptember végére-térdre kényszerítették  a lengyel hadsereget.

A szovjetek  tevékenysége azért volt kirívóan alattomos és  a háborús bűnök kategóriájába sorolható, mert a lengyelek eleinte (joggal) azt hitték,  hogy a  Sztalin csapatai a segítségükre  érkeztek, ezért több százezer katona és polgári személy  önként ment  át a szovjetekhez (orosz szerzők szerint 1,2 millió lengyelt deportáltak a Szovjetunióba),  a tisztikarból  mintegy 20-24 ezer főt végeztek ki „felszabadítóik” Katyn  körzetében,  a deportáltak többsége pedig egyszerűen eltűnt  az egyre növekvő területű szovjet birodalomban.

Érdemes megemlíteni, hogy sem a szlovákok, sem a szovjetek ellen nem lépett hadba egyetlenegy állam sem, sőt a második világháborút lezáró békeszerződésben arra kötelezték hazánkat, hogy a Szovjetuniónak  és a Csehszlovákia „köntösébe”  bújt Szlovákiának is    dollármilliókat fizessen jóvátétel címén.      

A németek elleni hadüzeneteknek semmilyen gyakorlati értékük nem volt, Lengyelországot egyedül Magyarország segítette, mert Horthy és miniszterelnöke  gr. Teleki Pál nemet mondott Hitlernek és nem engedélyezték német csapatok átvonulását magyar területen a lengyelek felé.  Ezt követően, több mint 100 ezer lengyel menekültet fogadtak be hazánkba (ezen belül kb. 12-15 ezer zsidó származásúakat) és elhelyezésükről, teljes ellátásukról, valamint számtalan menekült továbbutazási lehetőségükről is gondoskodtak.

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a semleges Svédország átengedte területén a német csapatokat a Norvégiai lerohanására, és ellátta a német ipart kiváló minőségű vas és acél anyagokkal, valamint az akkori idők legjobb légvédelmi lövegének számító „Bofors” típusokkal, amelyek jelentékeny veszteséget okoztak a németeket támadó szövetséges csapatok harci-repülőgépeinek.

A szovjetek vérszemet kaptak a „szabad világ” irántuk megnyilvánuló „figyelmességétől” (az elmaradt hadüzenetektől) , és 1939. november 30-án  (ismét mellőzve a hadüzenetet) megtámadták Finnországot, de  csak 1940 március 12-én tudták  érvényre juttatni  óriási személyi és anyagi erőfölényüket a hősiesen harcoló finn haderővel szemben,  miközben  (Hruscsov nyilatkozata szerint) közel egymillió embert(!) veszítettek  ebben a háborúban.  A világ ezt az agressziót is tétlenül nézte, bár számos országból érkeztek önkéntesek (köztük magyarok is) Finnországba, de harci bevetésükre nem került sor.

 

 A  FOLYTATÁS I.

A németek szintén nem tétlenkedtek,- 1940 második negyedében lerohanták Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát, behatoltak Franciaországba, és a franciákat segítő brit csapatokat június negyedikéig kiszorították  Dunkerque-nél a kontinensről.

Június 10-én Olaszország is csatlakozott a németekhez, hadat üzent Angliának és Franciaországnak.   Június 22-én a franciák is kapituláltak,  bár Charles  de Gaulle tábornok vezetésével (Angliában)  egy  ütőképes  haderőt szerveztek  meg a kontinensről elmenekült és a gyarmataikon lévő  állampolgáraik köréből,  és  Afrikában, valamint   Olaszországban, majd a normandiai partraszállást követő második front részeként  jelentős harctevékenységet folytattak  a német csapatok ellen.

A szovjetek (a németek példáját követve)   1940-ben, három hónap alatt (június, július és augusztus) „bekebelezték”  Besszarábiát, Észak-Bukovinát, Lettországot, Litvániát,  Észtországot és Moldáviát,  majd megkezdték csapataik intenzív  felkészítését és nyugati határaik  közelébe történő diszlokációjuk beindítását.

Hitler féltékenyen  nézte a szovjetek  terjeszkedését (1939 szeptemberétől  1940 június végéig  közel öt  magyarországnyi területtel  – 430 ezer négyzetkilométerrel –  növekedett   szűkösnek vélt  felségterületük),  és nyugati irányba történő támadási szándékukra utaló készülődésüket, ezért   – első lépésként -,  a romániai olajmezők biztosítása céljából, valamint a román hadsereg újjászervezésének segítésére  ún. „tancsapatokat” irányított Romániába 1940. október 7-én.

1940 augusztus-szeptember-december  hónapokban a kínaiak és az indokínaiak harcba bocsátkoztak a japán megszállók ellen.

1940 októberében az olasz fegyveres erők betörtek Görögországba, de kemény leckét kaptak a görögöktől,  ezért csupán német segítséggel  foglalták el az országot 1941 április végéig.

1941.  március 1-én  német csapatok vonultak be a háromhatalmi  (német-olasz-japán) egyezményhez csatlakozott Bulgáriába.

1941.  április 6-17  között,   a német csapatok elfoglalták Jugoszláviát,  magyar csapatok pedig bevonultak a magyarlakta területekre Újvidéken. Horthy nem dönthetett  másként, hiszen  ha nem  vállalja a bevonulásunkat, akkor a németek  veszik birtokukba, vagy  az sem kizárt, hogy a szovjetek,  akik 1941 április 5-én  barátsági és megnemtámadási szerződést kötöttek Jugoszláviával. Horthy lépését kritizáló baloldali és/vagy liberális történészeink, valamint politikusaink,  szívesebben láttak volna Újvidék   magyarlakta területein  németeket vagy szovjeteket…

1941. április 13-án,   a szovjetek semlegességi egyezményt kötöttek  a japánokkal, ezzel biztosították magukat a kelet felől érkezhető  támadás  ellen, tehát fokozhatták a nyugati határon  lévő csapataik  feltöltését és  megkezdték a  védelmi célokra készült (épült) létesítmények (bunkerek, drótakadályok, lövészárkok, stb.,)  felszámolását, ami  egyértelművé tette (szakemberek előtt), hogy támadó hadműveletre készülnek, a  katonai doktrínájukban foglaltaknak megfelelően.

1941. június 22-én, Hitler  hadüzenet nélkül  megindította csapatait a Szovjetunió ellen, és  a védelemre felkészületlen  szovjet csapatok zömét  „menetből” semmisítették meg vagy  ejtették fogságba. Németországhoz csatlakozott  Szlovákia (elsőként!), Olaszország, Románia, Finnország, Horvátország, spanyol, francia, norvég, belga önkéntesek, végül (utolsóként) Magyarország is,  mivel  semlegessége  esetén számolnia kellett  német megszállással  és annak minden  következményeivel: a zsidó  nemzetiségű állampolgárok kiirtásával (ami a cseheknél,  a szlovákoknál, a  lengyeleknél,  az osztrákoknál, a románoknál és más  – németek által megszállt  államokban – bekövetkezett), a nemzeti vagyon  fokozott  kisajátításával, valamint a harcoló alakulatok számának növelésével. Vis maior helyzetbe  kerültünk!

A villámháborúra felkészített német csapatok kezdeti – fergeteges- – sikereit követően a dilettáns hitleri stratégia, az USA hadba lépése és a szovjeteknek nyújtott hatalmas mennyiségű anyagi (technikai) segítsége, valamint  a szövetségesek folyamatosan  növekvő katonai potenciálja  kudarcba  fullasztotta  a Hitleri  Németország  világhódító törekvéseit.  Az orosz tél, a sártenger, a rendkívül  megnövekvő utánszállítási vonal, a  német csapásmérő erők szétforgácsolása, a  szovjet csapatok növekvő ellenállása és a jól  felszerelt szibériai hadosztályok megjelenése eldöntötte a moszkvai csata  sorsát, ettől kezdve a németek néhány  frontszakaszon elért – átmeneti – sikereik   ellenére, gyakorlatilag  kifulladtak,  és csupán idő kérdése volt  vereségük bekövetkezte.

A FOLYTATÁS II.

1942 december 7-én a japánok is „bekapcsolódtak” a világháborúba,  megkezdődtek a harctevékenységek a Csendes –óceán térségében.  Japán  megtámadta a Pearl Harborn-ban lévő amerikai haditengerészeti támaszpontot, majd hadat üzen az USA-nak, Nagy-Britanniának, Hollandiának, Ausztráliának, Kanadának,  Új-Zélandnak, a Dél-afrikai Uniónak, Costa Ricának,  Kubának, Nicaraguának,  Panamának,  Salvadornak, a „Szabad Franciaország”  Nemzeti Bizottságának.

A japánok –  kezdeti –  látványos sikerei is zátonyra futottak a szövetségesek   egyre növekvő  személyi és   technikai, valamint utánpótlási, illetve  stratégiai (hadvezetési)  fölénye miatt.

Sokak előtt kevésbé ismert, hogy a japán katonák  harci szelleme,  elvakultságuk,  könyörtelenségük,  a az ellenség iránti engesztelhetetlen  gyűlöletük, a polgári  lakossággal szembeni  leírhatatlan kegyetlenkedésük nagyságrendileg múlta felül  a német katonákét.

Japán katona  még a legkritikusabb  (kilátástalanabb) helyzetben sem adta meg magát,  japán foglyok olyan ritkák voltak, mint a „fehér holló”.

A japánok természetesnek tartották a foglyok kínzását, agyondolgoztatását,  és  elterjedt volt a foglyok nyilvános lefejezése is.  A birtokukba került idegen területek lakosságát sem kímélték, csecsemőket vertek a falhoz, válogatás nélkül gyilkoltak mindenkit,  függetlenül  a nemtől,  az életkortól vagy a  faji hovatartozástól. Fanatizált japán fiatalok ezrével jelentkeztek kamikaze   feladatok teljesítésére és megtiszteltetésnek, valamint dicsősségnek tartották (családtagjaival egyetemben), hogy ha bekerültek  az öngyilkos akciósok csapatába.

A japánok minden egyes talpalatnyi földet a halálukig védelmeztek (gyakran derékig a földbe ásták magukat és a legerősebb tüzérségi tűzben vagy bombázások során sem hagyták el a  helyüket),  ezért még az USA technikai fölénye ellenére is jelentős veszteséggel és időráfordítással kellett számolni a Csendes-óceán  térségében   lévő,   japánok által elfoglalt területek birtokbavételénél.

A németekhez hasonlóan (sőt azokat megelőzve) japán is készült nukleáris eszközök létrehozására, de  olyan titokban tartották, hogy csupán a legutóbbi években  kerültek elő  bizonyító erejű dokumentumok. Jelentős  előrehaladást  értek el a biológiai hadviselési  eszközök (anyagok)  kutatása, illetve  tömeggyártásuk  beindítása területén is.

Aligha cáfolható, hogy ha  a németek, vagy  a japánok kezébe  atomfegyver (atombomba kerülhetett volna), akkor az alkalmazásuk valószínűségének az értéke 1, azaz 100 %.

Mindezek alapján, de ettől független is,  a csendes-óceáni  harctevékenységek ismertének maximális hiányára vagy elfogultságra vall azoknak a  demagógiát  (és szenzációhajhászást)  sugárzók  véleménye, miszerint az amerikaiak mérhetetlen bűnének  tartják az atombomba   Hirosimára és Nagaszakira történt  felhasználását.

Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a sok száz japánok által megszállt szigetek közül egyetlenegyet sem  adtak fel harcok  nélkül, és a szigeteket védők az utolsó töltényükig kitartottak,  akkor elképzelhető, hogy az anyaországért  milyen áldozatot  hoztak volna, hiszen japán földre (történelmük   során) soha nem tette  be idegen hódító  a lábát.  Ismeretes, hogy még a  polgári személyek is felkészültek az ellenség „fogadására”  és más   eszközök  híján, kihegyezett végű bambuszbotokkal gyakorlatoztak.

A japán hadvezetésnek  eszébe sem jutott fegyverszünetet kérni vagy kapitulálni az amerikai erők folyamatos  közeledésekor  szigetországuk felé, sőt az sem zavarta őket, hogy az USA  hadászati bombázói több mint  30 ezer bevetést hajtottak végre japán helységek ellen,  és közel 200 ezer tonna bombát  szórtak le  katonai vagy  polgári objektumokra,  és a   becsült adatok szerint,    mindezek következtében tízszer többen   pusztultak el, mint Hirosimában.

Nem  az amerikaiakat mentegetve, és nem cáfolva az atombomba  mérhetetlen (szörnyű)  pusztító hatását, figyelembe kell venni, hogy  atomfegyver  alkalmazása nélkül a  háború még több mint egy évig elhúzódott volna, és a szemben álló felek vesztesége,  beleértve a polgári személyeket is, megközelítette volna a  másfél milliót is! Hirosima és Nagaszaki áldozatai másfél millió ember életét  mentették meg!

Közismert az is, hogy japán császár kapitulációs parancsának engedelmeskedve, a japán tisztek  sokasága (nem kizárva ebből a körből a közkatonákat sem)  inkább a harakirit választotta, mint az amerikaiak előtti megadást.

Meg kell még említeni, hogy a szovjetek étvágya kiterjedt a távol keleti hadszíntérre is. A japánokkal kötött szerződésüket felrúgva, a két atombomba ledobását követően  rohantak rá a  dezorganizált (és kapitulált) japánokra, birtokba vettek két szigetecskét, amelyeket a mai napig nem  adták vissza a japánoknak és ezért  még „csúszik” a békeszerződés megkötése a két állam között…

 MAGYARORSZÁG  A HÁBORÚBAN

Geostratégiai helyzetünket, valamint  az Európában kialakult  politikai és katonapolitikai helyzetet figyelembe véve,  hazánk nem maradhatott  semleges  ebben a nagy világégésben. Kis figurának számítottunk a nagyhatalmak  hadászati-harcászati „játékasztalán”.  Horthynak – egyszerűen –  nem volt  jobb választási lehetősége,  mert minden más választásnál  a bekövetkezett katasztrófa többszörösét szenvedtük volna el.

  Horthy volt az egyedüli államfő a németek érdekszférájába tartozó európai államokban, aki többször is nemet mondott Hitlernek, ügyesen „manőverezett” az ún. „zsidó kérdésben” is, sőt a  zsidó gettó védelmére az esztergomi páncélos hadosztályt is felrendelte Budapestre a Gestapo pribékjei ellen.

A keleti frontra kiindított katonák mindegyike hős volt a maga nemében, parancsot teljesítettek, de alulmaradtak a túlerővel szemben. Felszerelésük sem felelt meg a kor követelményeinek, de ez főként a németek bűne volt, akik (dokumentumokkal bizonyítható) ígéretek ellenére sem látták el csapatainkat a szükséges harci-technikai eszközökkel.  A katasztrofális Doni áttörés is Hitler hibájából következett be, mert  Jány Gusztáv vezérezredes kérése és követelése ellenére sem engedte bevetni a mögöttes területen „sziesztázó” német páncélos erőket, így harcosaink „puszta kézzel” képtelenek voltak megállítani a T-34-es harckocsik tömegével támadó szovjeteket.

Valójában (ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni) a magyar fontszakaszon átrobogó  ellenséges páncélos erők  viszonylag kevés veszteséget okoztak katonáink körében, és a legnagyobb veszteség a fogságba esésük után  következett be, mivel a genfi hadifoglyokra vonatkozó egyezményt  a szovjetek nem  írták alá, tehát nem is tartották be, ezért a kimerült, fagyban-hóban agyonhajszolt, kiéheztetett, gyógyszer és egészségügyi ellátás, valamint fedél  nélkül maradt katonáink úgy hullottak, mint ősszel a legyek! Hitler és a (hitleri parancsoktól függő) német tábornokok  dilettantizmusa okozta a magyar hadsereg tragédiáját is.

A németek csupán „torlaszként” használták a magyarokat, olaszokat, románokat és más segédcsapatokat (ukránokat, szlovákokat, horvátokat, stb.), sőt Berlinben Hitler még a német kisgyermekeket is a szovjet páncélosok elé „dobáltatta”, hogy néhány nappal vagy órával meghosszabbítsa az életét.

Hazánk megszállását követően Horthyt is eltávolíttatta Budapestről, Szálasi Ferenc került (jelentkezett) a helyére és folytatta a teljesen kilátástalan harcot, két gyenge, (feltöltetlen és nehézfegyverek nélküli) hadosztályával a közel egymillió fős („állig felszerelt”) szovjet, bolgár és román erőkkel szemben.

Szálasi ezzel némi  haladékot adott  a németeknek, hogy  kifosszák az országot, de a szovjeteknek is, hogy nekik is jusson a  „maradékból”, mivel Zsukov  marsall speciális  „zabráló  alakulata” vonatokkal  és gépjárművekkel szállítatta el haszonállatainkat, mezőgazdasági termékeinket,  gyári berendezéseinket, műkincseinket és más ingóságainkat, nem feledkezve meg a  „málenkij robotra” invitált polgári  személyekről sem, akik  közül mintegy 350 ezer fő kapott ingyen utazási lehetőséget a Szovjetunióba, de retúrjegy csak csekély százalékuknak jutott.

A Szálasi hívők megnyugtatására meg kell jegyezni, hogy bomlott agyműködésű és/vagy katonailag teljesen képzetlen személy hihetett 1944-ben Hitler „csodafegyverében ” és a nácik (vagy a  hungaristák) győzelmében. Szálasi közönséges hazaárulóként lepaktált Hitlerrel és elárulta Horthyt, valamint a törvényes magyar kormányt. Kádár János elődje volt, vörös csillag helyett nyilaskeresztes emblémával!  Szálasi nélkül hazánk hamarabb megszabadult volna a „felszabadító” a szovjet csapatoktól, kevesebb lett volna a háborús pusztítás, és még azzal sem mentegethető, hogy jót akart vagy tett esetenként, mert ezen az alapon Hitlert vagy Sztalint is felmenthetnék ortodox hívei, milliók kivégzéséért, kisemmizésért, bebörtönzéséért, vagy megkínzásáért.

        ÖSSZEGZÉS

Az elmúlt évszázadban kitört világégésben mintegy 55-60 millió ember pusztult el a frontokon és a hátországokban, duplájára tehető a sebesültek (rokkantak) száma. Felmérhetetlen anyagi veszteség  következett be, és bolygónk élővilágában is hatalmas sebek keletkeztek a rombolások, valamint a tűzvészek közvetlen és közvetett hatására.

A nemzeti szocialisták, a kommunisták, valamint a más címkével rendelkező agresszorok, vakon hívők vagy megfélemlített kollaboránsok felforgatták a világot, pótolhatatlan értékeket tettek tönkre, mérhetetlen szenvedést zúdítottak az emberiségre.

Nem szabad elfelejteni ezeket a szörnyűségeket és a kiváltó, valamint végrehajtó szörnyetegeket, mert a történelem megismételheti (más változatban is) önmagát. A bűnösöket el kell ítélni (felelősségre vonni) és nem szabad  kísérletezni a mentegetésükkel vagy tetteik magyarázgatásával. Az ártatlanul elpusztultak emléke igazságot, rendet, (fizikai és erkölcsi) elégtételt, valamint  félelemtől (háborúskodástól) mentes életet követel.

Ezt sugallja a második világháború története minden józanul, elfogulatlanul és normálisan gondolkodó ember számára!

(Prof. Dr. Bokor Imre)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Facebook hozzászólások


Várjuk véleményét itt! (a hozzászólások moderáció után jelennek meg)

%d bloggers like this:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ezeket olvasta már?
Megugrott a fertőzések száma Magyarországon

Sikeres volt a Hétvezér Est programja

Robert F. Kennedy: A félelmen keresztül lehet irányítani az embereket!

Close