1999: Miközben a NATO bombázta Jugoszláviát, a félelem hatalmába kerítette a koszovói szerbeket

A NATO 1999 márciusában indított, Slobodan Milosevics Jugoszláviája elleni légi hadjárata félelmet és bizonytalanságot okozott a Koszovóban élő szerbek körében, és sokakat arra kényszerített, hogy elhagyják otthonukat.

 

Az akkor tizenöt éves Darko Dimitrijevicnek 1999. március 24-én nem kellett iskolába mennie.

Egy héttel korábban a nyugat-koszovói Peja/Pec város gazdasági középiskolájának igazgatósága – ahol tanult – arról tájékoztatta a diákokat, hogy március hátralévő részében nem lesz tanítás.

Azt mondták nekik, hogy a megfelelő időben értesítik őket arról, hogy mikor folytatódik az oktatás. Dimitrijevic azonban soha nem ment vissza az iskolába.

„Március 24-én észrevettem, hogy a szüleim jobban aggódnak, mint valaha. Aggasztó nap volt. Apámnak nem kellett munkába mennie”

– mondta Dimitrijevic a BIRN-nek. „Este hallottuk, hogy megkezdődött a bombázás, és robbanások voltak”.

A NATO 25 évvel ezelőtt indította meg terrorbombázását Jugoszlávia ellen

Felidézte, hogy a NATO-bombák első célpontja a koszovói Peja/Pec régióban volt, amely akkor még Jugoszlávia része volt, és a helyi jugoszláv hadsereg bázisa. „Azon az éjszakán a szüleim és a többiek úgy döntöttek, hogy lent maradnak a pincében. Az ablakok remegtek a bombázásoktól és a tüzérségtől. Ijesztő volt” – mondta.

Bár fiatal volt, de érezte, hogy a dolgok drámaian megváltoznak.

„A szüleim nem akartak mindent elmondani nekünk. Megértettem, hogy meg akartak óvni bennünket a bekövetkező szörnyűségektől”

– mondta.

„De ez már nem volt lehetséges. Egy háborút nem lehet eltitkolni.”

A NATO 78 napos légicsapást indított Jugoszlávia ellen, amit humanitárius beavatkozásnak nevezett, hogy véget vessen a koszovói albánoknak a jugoszláv hadsereg és a szerb rendőrség által elkövetett etnikai tisztogatásoknak és erőszakos elnyomásnak, amelyet Slobodan Milosevic belgrádi elnök rezsimje irányított.

Sok koszovói szerb számára, mint Dimitrijevic, a bombázó hadjárat félelmet és bizonytalanságot hozott.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) albán gerillái és a szerb erők között 1998-ban kezdődtek a harcok. 1998 nyarára a Peja/Pec térségében erőszakos cselekményekre került sor.

„Addig iskolába jártam, és meglátogattam a nagynénémet, aki Pejában élt. Sok szerb és albán barátom volt ott. Játszottunk, és nem tudtuk, hogy közeleg a háború”

– mondta Dimitrijevic.

De annak az évnek a decemberében egy erőszakos incidens a városban kezdte aggasztani őt és barátait, hogy mi is történik itt.

„Miközben az osztályban voltunk, szörnyű dolog történt a Panda nevű kávézóban”

– utalt arra, hogy 1998 decemberében hat szerb fiatalembert öltek meg, amikor fegyveresek tüzet nyitottak a Peja/Pecben található kávézóban.

„Az egyikük a professzorom fia volt. Még mindig vannak kérdőjelek azzal a gyilkossággal kapcsolatban”.

A gyilkosságokért még senkit sem ítéltek el.

Miután a NATO-bombázás megkezdődött, Dimitrijevic apjának két montenegrói barátja Peja/Pecből elhozta a családját, hogy a Dimitrijevic család házában szálljanak meg Gorazhdec/Gorazdevac faluban.

„Ebből az alakult ki, hogy sokan voltak otthon, és nekünk, gyerekeknek ez valami vicces dolog volt, élveztük, mert nagyon sokat játszottunk együtt”

– emlékezett vissza.

Dimitrijevic, aki jelenleg a Gorazhdec/Gorazdevac rádió igazgatója, elmondta, hogy abban az időben az apja a Peja/Pec-i önkormányzatnál dolgozott, és sok albán barátja volt, akik már nem maradhattak a városban.

„Nem tudtak idejönni, mert nem érezték magukat biztonságban, a házunk is tele volt emberekkel. Emlékszem, hogy három családot Rozaje-ba [Montenegróba, a koszovói határhoz közel] küldött az autójával”

– mondta.

Ahogy a NATO bombázása folytatódott, dúltak a harcok az UCK és a jugoszláv hadsereg, valamint a szerb rendőrség között. A szerb csapatok, rendőrök és félkatonai erők sorozatos mészárlásokat követtek el a koszovói albánok ellen, és több mint 800 000 ember, főként albánok menekültek el otthonukból.

Dimitrjevic úgy emlékszik, hogy a bombázások és a lövöldözések egyre gyakoribbá váltak, és visszatekintve azt mondta, hogy a falu olyan lett, mint egy „nyitott börtön”.

„Mi voltunk az utolsók, akik elmenekültünk”

1999. június 9-én, azon a napon, amikor a NATO és Jugoszlávia aláírta a háborút lezáró megállapodást, Dimitrjevic hazaérve látta, hogy édesanyja a család holmiját készíti elő az elutazáshoz, de édesapja nem volt otthon.

„Egy nappal korábban apám Podgoricába ment, hogy albán barátját kórházba vigye, mert nagyon rossz állapotban volt”

– mondta Dimitrjevic.

„Késő este hazatelefonált, és azt mondta, hogy még mindig Podgoricában van, de hamarosan visszatér.”

A házban szorongás lett úrrá, miközben vártak rá, emlékezett vissza Dimitrjevic. Ahogy a jugoszláv hatóságok kivonták erőiket Koszovóból, a Gorazhdec/Gorazdevacban élő szerbek arra készültek, hogy elhagyják házaikat, mert bosszúálló támadásoktól tartottak.

„Anyám összepakolt néhány dolgot. De nem akarta elhagyni a házat [egyedül] velünk, gyerekekkel. Úgy döntött, hogy marad, és megvárja, mi lesz apámmal”

– mondta.

Mire apja hazaért, már csak nagyon kevesen maradtak a faluban.

„Az én családom volt az utolsó, amelyik elhagyta a falut és Szerbiába ment”

– mondta Dimitrjevic.

Miután elhagyták a házat, és elérték Peja/Pecet, már tisztábban látta a háború hatását.

„Miközben áthaladtam a városon, hogy elérjem Montenegrót, majd Szerbiát, láttam, hogy minden leégett” – mondta. „Nem hittem el, amit láttam”.

Családja a szerbiai Kragujevacban kötött ki. Végül 2001-ben tért vissza Gorazhdec/Gorazdevacba.

 

„Vártuk a halált”

Radojce Mladenovic családja is azok közé a szerbek közé tartozott, akik a NATO-akciót követően elmenekültek otthonukból.

Azon a napon, amikor a nyugati katonai szövetség megkezdte a Jugoszlávia elleni légicsapásokat, 1999. március 24-én, a család Kamenica községtől északkeletre fekvő Leshtar/Ljestar-ban lévő otthonukban gyűlt össze, hogy este meghallgassák a híreket.

„Apám azt mondta nekünk, hogy ez mindkét fél számára pusztító lesz”. Nagyon jól tudtuk, hogy ami történik, az egy generáció életét fogja tönkretenni, annyi gyűlöletet fog szítani”

– -tette hozzá.

Ebben a vidéki faluban a szerbek és az albánok soha nem éreztek etnikai megosztottságot.

„Addig szerintem nem volt olyan falu, ahol az emberek Albánok, szerbek és romák jobb kapcsolatokban éltek volna „.

A most 55 éves Mladenovic 1999-ben Kamenica önkormányzatának adóügyi ügyintézője volt, és emlékszik arra, hogy a NATO légi hadjáratának kezdetét követő napon elment dolgozni, majd újra hazajött: „Már nem volt lehetőség a munkára”.

Az a tavasz rémálommá vált a családja számára.

„Állandóan bombázások, lövöldözések voltak. Egyáltalán nem tudtunk aludni. Vártuk a halált”

– mondta.

Leshtar/Ljestarból elsőként albán szomszédai menekültek el. „Nehéz volt látni, hogy azok az emberek, akikkel együtt nőttél fel, elhagyják a falut, csak azért, mert albánok voltak. Az én családomban először akkor éreztük az etnikai hovatartozás terhét”

– mondta, folyékonyan beszélve albánul.

Egy hónappal a NATO légicsapások megkezdése után a Leshtar/Lestarban élő szerb családok is úgy döntöttek, hogy már nem érzik magukat biztonságban, és a közeli Kamenicába költöztek, ahol a háború alatt kevesebb volt az erőszak.

Amíg Kamenicában voltak, Mladenovic néha visszament Leshtar/Ljestarba.

„Emlékszem, hogy április végén [1999] visszajöttem. Szörnyű volt látni egy kísértetfalut szomszédok nélkül. Csak az állatok maradtak a réteken.”

Amikor májusban ismét visszatért a faluba, azt tapasztalta, hogy a szerb házakat felgyújtották.

Ő és családja 1999 augusztusáig Kamenicában maradtak, majd visszamentek Leshtar/Ljestarba.

„Nem volt más lehetőség, csak az otthon”

– mondta.

A háború, a NATO-bombázások és azok következményei azonban nagy hatással voltak a falura. Manapság Leshtar/Ljestar szinte teljesen kihalt; több albán és roma család él ott, de a szerb családok közül, akiknek a faluban volt otthonuk, csak kettő maradt.

Írta: Serbeze Haxhiaj  / Balkan Insight / 2023. március 24.

Fordította: Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)