ÚT az ősnyelv feltárásához

Vigyázat! Az anyag mondatról-mondatra építkezik és figyelmes olvasást igényel, különben a vége nem lesz érthető!   

ÚT az ősnyelv feltárásához

(Tanúságok,következtetések,kérdőjelek a magyarországi személy-és helynévanyag feltárása során) 

Van egy nép Európában, amely nem ismeri  saját települései nevének jelentését Nem ismeri saját személyneveinek, keresztneveinek jelentését, ellentétben a göröggel, kínaival, vagy a némettel. Tanulmányom célja, hogy gondolatokat ébresszen és további kutatásokra ösztönözzön.  Az egyes szavak eredetével és jelentésével nem kívánok foglalkozni, bár számos esetben ez elkerülhetetlen. Ennek indokaként a dogmává merevedett finnugor nyelvrokonságot kell felhozni. A dogmából ugyanis egyenesen következett, hogy a finnugor alapszókincscsel nem rokonítható szavainkat más népektől vettük át. Ezt az álláspontot igazolni lehetett, azzal a tétellel, hogy finnugor őseink primitív halász-vadász népként jelenítődtek meg, ezért szókészletünk jelentős részét nálunk „fejlettebb” szomszédainktól kellett átvennünk.

Az igazolást megkönnyítette, hogy az ” ismeretlen” szavaink jelentős részét sikerült is más népek nyelvében fellelni. A dogmából az is következett, hogy ezek a szavak a magyarból nem kerülhettek a szomszédaink nyelvébe, mivel azok nem finnugor eredetűek. E furcsa logikát az sem zavarta, hogy ezek zömmel éppen a magyar korona fennhatósága alá tartozott szerb-horvát és szlovák nyelvterületeket érintik és az „átvett” szavak más szláv nyelvekben nem lelhetők fel. További észrevételeket mellőzve az általam megismertetni kívánt problematika felvezetését tartom fontosnak. Az alábbiakban tárgyalandó sajátosságok nyelvészeink előtt ismertek, bemutatásuk mégis indokolt, amit az alábbiak igazolnak.

A magyar nyelv főnévből sokféle módon képez melléknevet, ezek a képzések párhuzamosan azonos jelentéssel élnek nyelvünkben, pl. bankos-bankár, gombos-gombár, juhos-juhár, kolompos-kolompár, stb. Mivel ezek a képzések igen jellemzőek a foglalkozást jelentő szavainkra, ezért azok megőrződtek a személynévanyagban. Ízelítőül álljon itt egy csokor ezekből szópárokból: (a személy- és helyneveinkben szereplő szavakat nagy kezdőbetűvel írjuk. Forrásul a telefonkönyvek szolgáltak.) Babos-Babár, bankos-bankár, Bikás-Bikár, bocsos-Bocsár ,Bogos-Bogár, Bojtos-Bojtár, Botos-Botár, Buzás-Buzár, Csikós-Csikár, Csizmás-Csizmár, Csontos- Csontár, Dalos-Dalár, Dobos-Dobár, Füzes-Füzér, Gados-Gadár, Gajdos-Gajdár, Godos-Godár, Gombos-Gombár Gondos-Gondár, Göndös-Göndör, Gyökös-Gyökér, Harcsás-Harcsár, Hatos-Határ, Heves-Hevér, huszas-Huszár, Kondás-Kondár, Köves-Kövér, Kulcsos-Kulcsár, Kunos-Kunár, Labos-Labár, Lados-Ladár, Lajtos-Lajtár, Lencsés-Lencsér, Lovas-Lovár, Mados-Madár, Makkos-Makkár, Mohás-Mohár, Molnos-Molnár, Nádas-Nádár, Pincés-Pincér, Pintes-Pintér, Pohos-Pohár, Puskás-Puskár, Rabos-Rabár, Rostás-Rostár, Rozsos-Rozsár, Sajtos-Sajtár, Sikos-Sikár, Szikos-Szikár, Tanos- tanár, Titkos-titkár, Tokos-Tokár, Tollas-Tollár, Tüzes-Tüzér, Vizes-Vizér, stb.

A felsorolásban   szereplő szópárokban a nevek viselői nem mindig tudják neveik jelentését, a fentiekből kiderül, hogy Göndös, Botár, Nádár, Dobár, Rabár, Tollár, stb. nevűeknek nem más nyelvekben kell keresni neveik jelentését. Példaként felhozható, hogy nem csupán a Bikár jelentése egyezik meg a Bikással, hanem a Vikár is a b-v mássalhangzó változása során. Sajnálatosan a nyelvtan-könyveink ezt a témakört nem érintik. Végezetül még egyetlen megjegyzést teszünk, hogy a szópárok közt lehet véletlen analógia is. Valószínűsíthető, hogy a Köves-Kövér párhuzam is valós, de ha nem, akkor is feltehető, hogy Kövér nevet viselők egy része nem testállapotáról, hanem foglalkozásáról /köves/ kapta a nevét. Feltehetően a budapesti Kőér utca neve is a köves szóval azonos a kő-köes-kőér képzéssel. A nyelv két magánhangzó közé „v”-t iktat be pl.: köes-köves, fües-füves, de nem mindig.

Nem térünk ki a leggyakoribb és legismertebb „i” képzőre és az -ár helyett szereplő -lár-ra sem, mivel ez nyelvidegen a magyarban, sajátos kun-besenyő változatról van szó. Táz kun kapitány szálláshelyéből lett Tázlár, szükségképpen besenyő településeket takar a Boglár, Mak-lár Eszlár névadás is. Következésképpen hibás képzés a nyelvújítás során keletkezett csaplár, foglár, stb. szó is. A csap szóból csapos-csapár következne, a foglár képzés pedig teljesen logikátlan, mivel fog igéből képződött. A nyelv -as,-ás,-és toldalékokkal képez főneveket / fog-fogás, szív-szívás, ver-verés/. A -lár mellett az -ár,-ér-rel történő képzést sem ismeri a nyelv. 2. További párhuzamos képzésről beszélhetünk az -án, -ány, -ény toldalékok esetében. Az így képzett szavak zöme ma már főnévként értelmezhető, a párhuzamok közül néhány eset viszont arra utal, hogy itt is melléknévi képzésről van szó. A románban a hasonló toldalékok magyarra fordítva  -i-nek felelnek meg. /Marosán-Muresán =Marosi/ Ez a jelentés az alább bemutatott kiragadott esetekben kizárt: Babos-Babán-Babány, Bagos-Bagány, Bakos-Bakony, Bogos-Bogány, Bordás-Bordány, Borsos-Borsány, Csikós-Csikány, Dobos-Dobány, Gabos-Gabány, Gajdos-Gajdán, Godos-Godán-Godány, Gárdos-Gárdon-Gárdony, Györkös-Györköny, Hetes-Hetény, Kacsár-Kacsány, Keres-Kerény, Kócos-Kócán, Lados-Ladány, Ludas-Ludány, Pados-Padány, Peres-Perény, Petes-Petény, Rados-Radány, Rudas-Rudán, Szeles-Szelény, Tömös-Tömény, stb. A fentiekben csak néhány kiragadott párhuzamból is közelebb kerülhetünk néhány név jelentésének megismeréséhez, mint pl. a Bakony, a Dobány, a Padány, vagy Bogány. Az utóbbi szó fekínálja, hogy azonosítsuk a pogány szavunkkal, mely szerint az bogos hajú egyént jelent. Végezetül a párhuzamok kapcsán szólni kell még arról, hogy az „s” hangot gyakran váltja a „cs” /Bakos-Bakocs, Benyás-Benyács, Kondás-Kondács, Babus-Babucs, stb./ és a takács, kovács szavainknál csak ez képzés szerepel. Ebből következik, hogy kovács szavunk a kovás szóval azonos, ezt bizonyítja az a tény is, hogy személyneveink közt Kovár és a Kovány is szerepel. Ennyit a szó „szláv” eredetéről. Különben, ha a szerb, vagy a horvát ismerte volna Kovács szó jelentését nem tette volna hozzá az -ics,-evics végződéseket.

3. Az alábbiakban, névanyagunkban tömegesen előforduló párhuzamokra térünk át, ezzel mondandónk céljához is egyre közelebb kerülünk. Itt a névanyagban a mélyebb és a magasabb magánhangzó végződésekre térünk ki. A legtömegesebb példa itt kínálkozik, ezért csak mutatóba említünk néhányat: Anda-Andó, Baba-Babó, Bacsa-Bacsó, Bala-Baló, Balla-Balló, Bata-Bató, Bede-Bedő, Bene-Benő, Gecse-Gecső, Gere-Gerő, Koza-Kozó, Sima-Simó, Rada-Radó, stb. A mindennapi nyelvben is találunk ilyen párhuzamokat, mint az apa-apó, anya-anyó, gatya-gatyó, guba-gubó, kutya-kutyó, stb. Ezek a szópárok azt sugallják, hogy a párhuzamok nem pontosan azonos jelentésűek, ezért vélhetően a névanyagban szereplő szavaknak is eltérő jelentése lehetett korábban és nem csupán magánhangzó váltásról tanúskodnak. A szópárok folytathatóak a kicsinyítős képzések változataival: Bacska-Bacskó, Bajka-Bajkó, Banka-Bankó, Barka–Barkó, Becske-Becskő, Benke-Benkó-Benkő, Borka-Borkó, Danka-Dankó, Gyurka-Gyurkó, stb. A számos további párhuzamból még egyet mutatunk be: Bebe-Bebők, Bede-Bedők, Belle-Bellők, Bodó-Bodók, Jancsó-Jancsók, Mihó-Mihók, Petró-Petrók, Simó-Simók, Szaló -Szalók, Bara-Barák, Bata-Baták, Benya- Benyák, Goda-Godák, Kocsa-Kocsák, Rada-Radák, stb.

A tömeges párhuzamok bemutatását kezdjük egy olyan szóval, ahol az alapszó mellett szinte az összes változat fellelhető a névanyagunkban. Ilyen szavunk többek között a bab. A névanyagban megtalálható a Bab, Baba-Babó/Babo/, Baba-Babák, a Babka-Babkó, Babás, Babos /Babós/,Babár, Babán, Babály /Babány=Babály/. A Baba és Babó mellett szerepel még a Babi és az ősibbnek tekinthető Babu, továbbá a Babák mellett a Babik, a Babós mellett a Babócs, valamint a Babis és a Babics. Az eddigiekből következtethető, hogy melléknévi képzés nem a bab alapszóból történik -ás, -os hozzáadásával, hanem a képző pusztán az -s, vagyis a Babából lesz Babás, vagy Babács, a Baboból Babos, a Babóból Babós, a Babiból Babis és Babics, stb.

Ez a halmaz még egy további következtetésre is okot ad, történetesen arra, hogy képzett szavak alapszóként viselkedve reprodukálják az alapváltozatokat, így a Babos mellett megjelenik Babosa, továbbá: Babocs-Babocsa, Babucs-Babucsák, Babus-Babusák, Babics-Babicsák. Említhető még a Babusek, Babasik, Babocsány, Babcsán név, stb. Kérdőjelesen a Bába, Bábik, Bubik, Bubán, Bobák név is, ez azonban igen sikamlós terület. Első megfontolásként felhozhatnánk, hogy az u- a -o magánhangzó váltásokról van szó, viszont tudjuk, hogy más a jelentése a báb, a bab és bub szavainknak.

A magyar nyelv egyik zsenialitása éppen abban áll, hogy a magánhangzók cseréjével más értelmet tud adni a szavaknak /fű-fa, bab-báb, mer-mér, írt-árt, nyel-nyal-nyál, üröm-öröm, erre-arra, ide-oda, stb./, de mássalhangzók cseréjével is sok példa van erre / tur-fur, tej-fej/ige/,tér-fér-betér-befér,stb./     Mindezekből következően a magyart más nyelvekkel rokonítani akaró, délibábos nyelvészek abba a hibába esnek, hogy a magánhangzók korlátlan cserélgetésével igyekeznek elképzeléseiket bizonygatni. Ugyanakkor az is tény, hogy eredetileg a báb és bab szavunk azonos tartalmat takart. A babszem és rovarok bábja hasonlít egymásra, de ezekhez hasonlít a bepólyázott baba is. Az ősibbnek a báb szót kell tekinteni, ezt igazolja, hogy a mézeskalácsosok nem mézes babákat, hanem mézes bábokat készítenek, foglalkozás nevük a bábos. Elképzelhető, hogy amikor Amerikából hozzánk is megérkezett a bab, akkor a baba szó vette át a bab és a báb szó korábbi jelentését. Ez nem jelenti azt, hogy a bab szavunknak ne lett volna korábban is termés jelentése, hiszen az őshonos lóbabnak ismert a babó elnevezése.

A fentiek birtokában nem lehet szó nélkül hagyni a bab és a vele kapcsolatos szavaink szláv eredetűnek vallott felfogását. A bab török közvetítéssel érkezett hazánkba és a szomszédainkhoz is. A szláv nyelvekben faszol, faszuly néven szerepel, mint törökben is, nálunk is ismert a paszuly tájnyelvi elnevezés. Ennyit a szó szláv eredetéről. A baba szó a franciában és onnan az oroszba kerülve süteményt, a szerb-horvátban nagyanyót, anyókát, a törökben viszont apát, a spanyolban dajkát jelent. Csak az angol babynek van a magyarral azonos jelentése/!/, ebből nyilvánvaló, hogy ezt a szavunkat sem lehet szláv eredetűnek tekinteni, hanem egy sok nyelvben meglévő ősi szónak. A bába szó az oroszban parasztasszonyt, a bábka nagyanyót, vagy boszorkányt jelent és mivel a magyarban a neveket férfiak kapták és örökítették tovább, elképzelhetetlen, hogy a Babka, Babkó, Bábik, Bába nevűek a fenti szláv jelentéssel kapták volna neveiket. Végezetül már csak egy meggyőző érv következik, mégpedig az, hogy a bab alapszóból levezetett névanyag együttesen csak a magyarban van meg.

A fenti kitérő után folytassuk egy olyan szóval, amelyik jelentését szintén ismerjük, ilyen szavunk a bot. A névanyagban Bot, Bót, Bott alapszavak is megtalálhatóak, majd szokásosan a Bota, Bóta és a Botta szavak következnek. Ezek párjaiként jegyezhetnénk le a Boto, Botó, Bóto és Bottó neveket, ám ezek megléte kérdéses, mivel a telefonkönyvekben közülük csak Bottó szerepel. Továbbá létező név a Botka, Bottka és a Botkó, szerepel a Botár, Botos, Bottos, Botocs /-Botocska/. A névcsoport kiválasztása azért is fontos, mert lehetővé teszi a zöngés és zöngétlen mássalhangzó váltakozások során keletkezett nevek párhuzamos csoportjának bemutatását is. A névanyagban a leggyakoribb a szókezdő mássalhangzók cserélődése, ami hétköznapi szavainkra alig jellemző. Az alábbi példák jól érzékelik, a felsorolt neveknek azonos jelentésűeknek kell lenniük: Bot-Pot, Bót-Pót, Bota-Pota, Bóta-Póta, Botó/?/-Potó, Botos-Potos, Botár-Potár, Botor-Potor, Botocska-Potocska, Botond-Potond.

A tárgyalt jelenségre további példák sokasága hozható még fel, pl: Boda-Poda, Bócsa-Pócsa, Balota-Palota, Batonai-Patonai, Berend-Perend, Berény-Perény, Bercel-Percel, Bogács-Pogács, Bordán-Pordán, Basa-Pasa, Bercsény-Percsény, stb. Példák kínálkoznak a b-v váltakozásokra is: Baja-Vaja, Bajna-Vajna, Balkány-Valkány, Baló-Való, Balla-Valla, Bali-Vali, Bálint-Válint, Bankó-Vankó, Bajk-Vajk, Bata-Vata, / következésképpen a „pogány” lázadást vezető Vata neve, a ma gyakoribb Bata névvel volt azonos/ Batta-Vatta, Bati-Vati, stb. A fentiek alapján az is kijelenthető, hogy erre leghajlamosabb a „b”, mivel t-d, vagy k-g hangok váltakozására a szó elején alig lehet példát találni. A Kara és Gara nevek azonos jelentése igen kétes, talán a Goda-Koda, a Godák-Kodák neveknél ez inkább feltételezhető.

A Botond-Potond kapcsán feltétlenül be kell iktatni egy tanúságos esetet. Hajdan az egyetemi irodalomtörténeti órán hallottuk, hogy Botond nem volt valós személy, mivel ilyen nevű egyén nem szerepelt a korabeli feljegyzésekben. Említés történt ugyan egy nagy erejű vitézről, de az ő neve Poton, vagy Potui volt. Mit válaszol erre a szópár? Bot-Boton-Botond és Pot-Poton-Potond sor áll egymás mellett, vagyis a Poton és a Botond azonos név. A kis ember nagy bottal, vagy inkább buzogánnyal járhatott, amit végül a neve is tükröz. Ha ezzel az összefüggéssel a magyar nyelv és irdalom tanára sem volt tisztában, akkor talán indokolt ennek a munkának a megírása is. Hasonló „jókat” hallottunk Toldiról is. Ilyen nevű ember nem szerepelt Nagy Lajos katonái között. A nápolyi hadjárat során. Említés történik ugyan egy Toldihoz mérhető erejű vitézről, de őt Tót /Tód/ Miklósnak hívták. Az elgondolkodtatás céljából említjük meg, hogy az őző nyelvjárásban eltűnik a szóvégi „l” és az azt megelőző magánhangzó hosszúvá válik. / föld-főd, Hold-Hód, föl-fő, told-tód, stb. Zöldi-Ződi, Földi-Fődi, Toldi-Tódi / A törökkori összeírásokban Szegeden igen sok Tód nevű egyén szerepel, / török úgy írta le neveket, ahogy hallotta/ holott az ottani nyelvjárásban nem ismert a szóvégi t-d hasonulás. Következésképpen létezett korábban a Told személynév, amit Tódnak ejtettek, majd az anyakönyvezések során Tótra és Tóthra „helyesbült”. Ma pedig az eredeti névre néhány ritka név utal /Toda, Tódi, Todóka/. Az sem lehetetlen, hogy az országhoz „toldott” területekről érkezőket neveztek először toldnak, majd tótnak. Kezdet-ben a Délvidékről érkezőket nevezték így.     E kis kitérő után szólni kell még szóközi mássalhangzók váltakozásáról is. Ebben az esetben viszont igen körültekintően kell eljárni. Csak akkor lehetünk biztosak a nevek azonos jelentésében, amikor a követő mássalhangzó hatására a szó kiejtése során is megjelenik a hasonulás, pl.: padka-patka, Bodka-Botka, Radka-Ratka, Rabcsák-Rapcsák, stb. Olyan neveket nem is találunk, amelyeket csak a két magánhangzó közötti „b”, vagy „p” hang különböztet meg egymástól. A névanyagon kívüli szavaink esetében szinte csak az akác-agáca említhető meg. Az Aba névhez kapcsolható lehetne az apa /jelentése is azonos/ szó, de jelenleg már nem érzékelhető a két szó azonos jelentése. Csupán csak lehetséges, hogy az Abony és Apony szavak azonos jelentésűek, ám Abádszalók nevében lévő Abád szót apáttal azonosítani, teljesen dőreség lenne.

További tanúságok és következtetések levonására alkalmas nevek sokaságával lehetne még a sort folytatni, ami kötetekre menő anyagot jelentene, itt azonban meg kell elégednünk a későbbi mondandónk szempontjából is fontos néhány névcsokor bemutatásával. A „B” kezdőbetűs szavainknál maradva -ezek is bőséges forrást jelentenek -következzék a Bat/?/ szóból kiindulva a Bata, Báta, Batta és a hozzájuk kapcsolható további nevek számbavétele. A szóeleji b-p váltakozás itt is bőséges változatokat kínál: Bata-Pata, Batta-Patta, Bató-Pató, Bati-Pati, Baták-Paták, Batka-Padka, Batkó-Patkó, stb. Szerepelnek még a Batek, Batki, Batke, Batár, Bátor,Bátony,Batton, Battonya, Batu, Batics és a Pat, Patak, Patik,Patke, Pattke ,Patócs, Patona, Patony nevek.

Ez a névcsoport a szokásosnál is több kérdőjelet vet fel és újabb következtetésekre ad okot. A Pat-Pata Pató-Patak-Patik-Patka-Patkó szavak a már megismert logikus sorát adják a neveknek. A Pat név jelentését nem ismerjük és a pata és patak szavaink eltérő jelentése is kételyt ébreszt. A pata latin nyelvekben talp, mancs, vagy láb jelentéssel bír /spanyolban pata, franciában patte/.A patak a szerb-horvátban potok, más szláv nyelvben nem használatos, törökben a batakhk szó jelentése mocsár. A pato a spanyolban kacsát jelent. Lehetséges, hogy Pató Pál úr őse egy fogságba esett és itt rekedt spanyol zsoldos volt? Lehetséges, mint ahogy az is, hogy néhány Godó nevű egyén ősei franciák voltak /ott ez gyakori név/, de ha megnézzük a Goda-Godó-Godák- Godár-Godán-Godány névcsokrot és ráadásul a goda /vízimadár/ szavunk jelentését ismerjük is, akkor ezt már nem állíthatjuk felelősséggel. Mind a fenti, mind az előbbi nevek sora viszont csak magyarban van meg, ami a nevek közötti összefüggésre utal. Ebből az is világos, hogy Patak személynév eredete nem a patak szóra vezethető vissza, hanem a Pat-Pata nevek továbbképzett változata. Nem beszélve arról, hogy névadásunkban ez teljesen logikátlan lenne, Folyó, Tó, stb. személynév sem ismert. Mocsár szerepel, de itt is a Mocsa név melléknévi változatáról van szó. Helynévanyagunkban szerepel a Bata, Báta, Bátka, Batta, Bátor, Bátony, Bátos, Battonya, Batina, Pátka és Hódmezővásárhely mellett hajdan létezett egy Batida nevű település is. Mindez felidéz egy gyermekkori rigmust: „Jöttem Batida városából, jöttem Attila országából”. Batida a szkíták hajdani fővárosa volt, a mai Irán területén, de hasonló nevű települések létezhettek máshol is. Nem kizárt, hogy a vándorlásaik során az új falvakat régi településeikről nevezték el az alapítók, mint történt ez Amerikában. Az elnevezések történhettek azonos nevű személyekről is, talán ezt erősíti meg, hogy Bulgáriában is található Bata és Batak nevű település.

Az eddigiekből is következik, hogy személy-és helyneveink nyelvünk ősi rétegeire utalnak vissza, ezt erősítik meg az alábbiak is. A baj szavunk eredeti jelentésére utal a bajnok, bajtárs és a bajvívás, de a bajban van kifejezés is, ezt tükrözi. Az illető bajban= harcban van. A szó átkerült az orosz nyelvbe is, jelentése harc. Névanyagunkban szerepel a Baj, Baja, Bajó, Baji, Bajk, Baják, Bajók, Bajka, Bajkó, Bajs, Bajcs, Bajcsa, Bajcsi, Bajcsik, Bajár, Baján, Bajna, Bajnó, Bajnok, Bajdó és Bajdik. Ide kell sorolni a Vaja, Vajó, Vajek, Vaják, Vajk, Vajkó, Vajcs, Vajcsi és Vajna neveket is. Jelentésbeli azonosság kereshető még Buják, Bujka és Bujcs szavakkal is. Forrásokban szerepel, hogy az avarok Baján kagán vezetésével elmentek Bajorországba, Baján kagán vezetésével lementek Dalmáciába. A fentiekből következik, hogy a Baján nem a neve, hanem a tisztsége volt a kagánnak /baján= harcos, harci/. Nyílván az avaroknál is megvolt a kettős tisztség, mint a honfoglaló magyaroknál a kende és gyula. Hasonló tartalmúnak kell tekinteni a románban és ukránban a bojár-bajár tisztségeket /eredetük, jelentésük nem ismert?/. Ide kívánkozik a Vajda név és tisztség is /baj-bajd-bajda-vajda?/, aki eredetileg egy térség katonai vezetőjének is számított. E név viselői, mivel számuk lényegesen nagyobb annál, hogy feltételezhetnénk a tisztség utáni eredeti névadást, valószínüleg a baj szó képzése során jutottak nevükhöz. Ez nem egyedüli jelenség, számos személynév esetében vetődik fel a kérdés, hogy helyes-e annak értelmezése. Ezt csak egyetlen példával, a Kozák névvel érzékeltetjük. A név oly tömeges nálunk, hogy kérdésessé teszi az Oroszországból érkezett kozákokkal való azonosításukat, legalábbis a többségüknél. Magyarázatul a Koza-Kozó-Kozák nevek szolgálnak, bár az orosz kozákok neve is jelenthet kecskét, mint a kazár is kecskést.

A Baja, Baján szavak névanyagban Mongóliától az Ibériai Félszigetig elterjedtek. Említésre érdemes még a fentebb hozott példák mellett, hogy a horvátoknál Boján keresztnév, Ibériában Baja, Baján és Bajáno nevek léteznek. /okaira később térünk vissza/ Az eddigiek alapján a pata, patak szavak mellett a Baja, Baján szavak szintén szláv eredetűnek vallott felfogásával sem érdemes foglalkozni. Ennél fontosabbnak tűnik még egy, hazánkban igen gyakori névcsoport vizsgálata. A Bál, Báló, a Bala, Baló, Balák, Balk, Balka, Balkó nevek mellett az „l” duplázásával /Balla/ is számos változat ismert. A sorból hiányzik a „Balok”, lehet hogy ez a Balog névvel azonos? Szerepel még a Bali, Balik, Balika, Balikó, Balis, a Balu, Balus és a Balás. Az utóbbi név igen beszédes, /Bala-Balás/ mert rámutat a Balázs szó eredetére. Bizonyítja ezt az is, hogy vezetéknévben számosan írják a „Balázst” Balásnak. Erősen megkérdőjelezhető, de nem zárható ki a Bálint név innen eredeztetése sem./ Bál-Bálin-Bálind= Bálint/ Mellette szól, hogy ez a név vezetéknévként igen tömegesen fordul elő. Ide kell még sorolni a Val, Való, Valka, Valkó, Vali, Valik, stb. neveket is. A kapcsolható további változatok közül még a Balinka nevet érdemes említeni, azzal összefüggésben, hogy a Szilágyságban a sündisznót bálinkónak hívják. Ady szülőföldjén, amiről a költő is írt, ismerték Bált, a disznófejű istent. A cigányok körében pedig megmaradt a disznó bálónak nevezése. Mi más következne ebből, mint az, hogy a taglalt nevek eredete ősidőkig nyúlik vissza. Ezt erősíti meg, hogy Balad nevű település van Irakban, Mongóliában, Bald Afganisztánban, Bali Törökországban.

Az eddig bemutatott példák érzékeltetik nyelvünk névadásbeli sajátosságait. Ideje, hogy ezekre magyarázatot is adjunk. Ha vesszük az előbbi Bala-Baló-Bali-Balák-Balik-Balka-Balkó sort, vagy a Bacsa-Bacsó-Bacsák-Bacsek-Bacska-Bacskó, vagy a Bara-Baró-Barad-Barak-Barek-Barka-Barkó neveket, azt látjuk, hogy nyelvünkben teljesen analóg módon, azonos logikával alakultak ki a személynevek változatai. Ennek eredete nem finnugor és nem török, ugyanis a biztos finnugornak, vagy töröknek minősített neveinkre nem jellemző ez a változatosság /Matyi, Árpád, Csaba,/ Az is kizárt, hogy ősi hím- nő-és semleges nemű változatokat tükröznének vissza, hiszen a nevek viselői férfiak. A magyarázat igen egyszerű, a változatok analóg módon a nevek becézett alakjait tükrözik vissza. Ezek a becézési formák fellelhetők a keresztneveknél is. A József névből megjelenik a Józsa, Jozsó, Józsi, Jóska /a Józskából/. A szegedi törökkori összeírásokban a szerb Petr név magyar változata a Petra, majd becézések során Petró, Petrók, Petrák jön, de megjelenik a nevek között a melléknévi alak a Petres, Petrás is. A Pete, Pető esetében is van Petes és Petény is. A keresztnevek becézett alakaiból viszont a fenti példákban szereplő teljes sorokat nem lehet kiállítani. Az Istvánnál találkozunk Pista, Pisti, Istók becézésekkel, de ha nem ismernénk, hogy azonos névből erednek, nem tudnánk ezeket egymásból levezetni. Formailag az elvárásnak egyedül a János név felel meg. Személynevek közt megtalálható a Jana, Janó, Jani, Janik, Janák, Janka és Jankó. Ha a sor elejére odatesszük a Ján nevet és folytatjuk a sort a Jánossal, tudva, hogy szomszédainknál ezekből több is ismert, érdekes gondolatok merülnek fel, Mivel ezek a nevek, hasonlóan a –c-cs végződéssel járó becézésekhez, a hajdani avar birodalom területére eső mai szlávoknál honos. A Jana és a Janka nevek mögött női nevet sejthetnénk, mint a fentebbi Petra esetében is, ám a neveket férfiak kapták.

Már az eddigiekből is megállapítható, hogy a nyelv az idegenből átvett neveknél is ösztönösen „a”, illetve „e” végződésű változatot keresi: István- Pista, Mihály-Misa, József-Józsa, Petr-Petra, Benjámin-Bene, stb. Az eddig tárgyalt neveknél, mint a Baba, Bota, Botta, Boda, Goda, Bala, Baja, vagy Pete, Becse, Bese, Bene, Gecse, Gere, stb., mint alapváltozatok szerepelnek és mellettük a becézett formákból pedig esetleg több is hiányzik. Mindez azt jelenti, hogy névanyagunk megőrzött egy régi névadási formát és egy korábbi teljes becézési skálát. Ezt később megzavarta az indoeurópai nyelvterületekről beáramló, zömmel „a”-ra végződő, nőneműséget kifejező női nevek sokasága. Nem ejtettünk még szót a cs-re és c-re végződő, ám szintén gyakori becézési módról. Ezekre néhány példa: Mada-Madács, Bara-Baracs, Baka-Bakács, Boda-Bodács, Pató-Patócs, Bagó-Bagócs, Pete-Petőcz, Bakó-Bakócz, Babi-Babicz, Rege-Regecz-Regicz-Regőcz, Gere-Gerecz, stb. Ezek a képzések nem csupán becézést, hanem kicsinyítést, esetenként lekicsinylést is kifejeznek. Érzékeltetik ezt az alábbi köznyelvi szavaink: korcs, vakarcs, kullancs, pancs, újonc, tolonc, suhanc, magonc, kegyenc, igric, nyápic, gyerkőc, stb. Értelemszerűen a gyerkőc még nem gyerek, csak gyerekecske. A népnyelv szívesen használja és képzi a hasonló szavakat, még suhanc szót is megtoldva azt mondja: ” suhancár gyerkőc”. Vagyis Egy Pető nevű ember fiát nevezték Petőcnek

Az alábbiakban újabb kérdésekre kell még választ adni, de mivel a kínálkozó válaszok kérdőjelesek, ezért csak felvetjük azokat. Elsőként felvethető, hogy a nevek becézett változatainak skáláját megismerve kiderül, hogy nevek kisebb részénél egy szótagos alapszavakat is találunk. /Bod-Boda, Bot-Bota, Bab- Baba, Baj-Baja, Csom-Csoma, stb./ Ez arra enged következtetni, hogy a második „a”-ra végződő nevek is becézett alakok. Ha ez így van minden szónak, melyből a nevek keletkeztek, kellett lenni egy már többségében feledésbe merült egy, egy szótagos változatának. Ezek alapján a Bacsa a „Bacs”, Goda a „God”, a Bede a „Bed”, a Mada a „Mad” szavak becézett alakja. Merészebben az is felvethető, hogy ezek a létező, vagy többnyire már nem létező alapszavak is képzett alakok. Ezt a „d” végződés sugallja, mely szerint az egy szótagos szavaink ősi változatai többnyire csak egy magánhangzóból és egy mássalhangzóból álltak / bo-Bod-Boda, be-Bede, ma-mad-Mada, stb./

A kérdőjeles felvetést igazolni látszik, hogy nyelvünkben, jelentéseik alapján, legősibbnek tartható szavaink közül két hangból áll: fű, fa, ág, kő, só, tó, út, tő, éj, ég, bő, jó,ló, eb,íz,ész, az igék közül pedig: él,öl, ró, ás, üt, űz, ég, sző, rí. Ősi időkben is ismert egy szótagos szavaknak kell tekinteni a tűz, víz, ház, méz, kas, fal, szeg, nyil, föld, Nap, Hold, testrészek: kéz,láb,fej, szem, has, fül, stb. Az igék közül hasonlóan említhető a jön, megy, fut, jár, főz, szűr, mér, tör, sír, zár, visz, hoz, néz, fog, vág, stb. Hasonló szavaink további tömeges ismertetése helyett megjegyzésre érdemes, hogy nyelvünknek ez a rétege az, amely a később kibontandó, ma már nem létező szavainkkal együtt alkalmat adott a finnugortól a sumerig, a töröktől az etruszkig való rokonításra. Ennek az az oka, hogy nyelvünk leginkább megőrizte egy eurázsiai ősnyelv – ha létezett ilyen – sajátosságait és ez által módot kínál számos nyelvvel történő rokonításra.

Nem függetlenül az előzőektől, azt is meg kell jegyezni, hogy a latinnal és más indoeurópai nyelvekkel szemben a magyar nyelvben az igék és főnevek végződése rendkívül sokszínű, ami azt jelenti, hogy más nyelvekkel egyező, azoktól eltérő sajátosságokat is hordoz. Ezek után az sem véletlen, hogy hazánk fiai bárhol tartózkodnak tartósan a világban, az ottani népekkel rokonságot vélnek felfedezni. Áll ez a perui indiánoktól a mongolokig, a kazakoktól a japánokig, stb. Érdekességként kívánkozik említésre, hogy nyelvünkben szép számmal vannak „kínai és koreai” hangzású szavak: hang, teng, leng, peng, cseng, zeng, zsong, pang, rang, csüng, bong, kong, dong, stb. Két szótagos szavainknál az -ong, -eng, -öng végződésekkel képez a nyelv igéből újabb igét/ forr-forrong, csap- csapong/, főnévből igét /zaj-zajong/, találkozunk az eredeti szó csonkításával keletkezett új szavakkal / feszül-feszeng, merül-mereng/ és  olyan szavainkkal amelyekben az eredeti szó már nem található /barlang, korong, dorong, stb./ Megjegyzések és további következtetések levonása nélkül felemlíthető még, hogy más szavak hasonló jelentése mellett a kong és dong jelentése azonos is a kínaival. A nálunk tartózkodó kínaiak szerint azért tanulnak meg gyorsan magyarul, mert sok a hasonlóság a két nyelv között./?/

Visszatérve a feltételezett két hangból álló ősi szótövekre, nézzük meg hogy személyneveink ezt mennyiben erősítik meg. A Bada névből kiindulva azt feltételezve, hogy előzménye a „Bad” név volt és ez „ba” szótőből eredt, megerősíti, a Baa, Bao, Bai, Baik, Bak, Baka, Bakó név. További változatok közt sorolható fel a Baán-Bán-Bánk, Baár-Bár, Bacs-Bács, Bacz, Baics, stb. Az elfelejtődött alapszó híján ezek nevek tovább képződnek, becéződnek: Bacsa-Bacsó-Bacskó, Bán-Bánó, stb. Hasonlóan találhatók meg a vélt „bo” szótőre visszavezethető nevek is: Boa, Book-Bók, Bóka, Boka, Boár, Boér, Boor, Booc-Bócz, stb. A bo szótő eredeti jelentéséhez talán a bog, bokor, boka szavak vihetnek közelebb. A „bi” mellett szól a Bia, Biács, Biacs, Biás, Bicsák, Bicske név. A „be” feltételezett szótő még közelebb visz ahhoz, hogy állításainkban biztosabbak lehessünk. Megerősítő nevek a következők: Bea, Beé, Beő /Tiszabeő/ ,Beák, Bek, Beke, Bekő, Bekó, Beer-Beér-Bér /Kisbér/, Bény-Bénye-Benye-Benyák-Benyó-Benyács, Bek-Bekes-Bekény-Bökény, Becz-Becze, Becs-Becse-Becsák-Becskó-Becser-Becsér, stb. A becs, a bér és bő szavaink ma is rokonítható jelentéssel bírnak. A bér szó ma elsősorban munkabért, pénzbeli juttatást jelent, korábban a béresek természetbeli éves ellátást kaptak, megbecsülték őket. A Becs és Becse nevek számos település nevében is megtalálhatóak / Tiszabecs, Becsehely, Óbecse, Becskerek/, de a Bécs, Pécs, Bőcs, Bős nevek is hasonló jelentésűek. Az sem zárható ki bizonyossággal, hogy a Pest is ebbe a sorba tartozik / Bes-Besd-Pesd-Pest/?

A fentiek alapján könnyen jutunk el odáig, hogy a „ke” szótőből jött a kecs szavunk és máris eljutunk Kecskemét nevének értelmezéséhez. A Kecs és Kemét /Kemet?, Keméd?/ besenyő, vagy kun személy nevének öszszeolvasásakor mindenki számára biztos volt, hogy a település nevében benne van a kecske, bele is került a város címerébe. A kérdés csak az volt, hogy mi az mét? A többség mételyt sejtett mögötte, ám ilyen típusú névadást máshol nem ismerünk. Ez nem jelenti azt, hogy a kecske nem a kecs szavunkra vezethető vissza. A kecs szó előzményét” ke” tőben kell keresni. A szótő jelentése valószínűleg kő / ke-keő-kő erre utal a Kehida település név. Nem Kőhida.  A ke-kee-Keve, Arany eposzában Keveháza („ Már keveházába Bendegúz megtére”) Keveháza tehát kövekben elhelyezett sírboltot jelentett. Lehet, hogy éppen a Pilis gyomrában? Lehet, hogy a keér-Kér /törzsnév/ is ide vezethető vissza? A kibontott „ke” szavunk jelzi igazán, hogy nyelvünk már a kőkorszakban is létezett. A ke tőből képzett ige, a kerít, jelzi, hogy a kerítés akkor kőből készült, de még a kerék is. A kecs, Kecse, Gecse, Kecze nevek is kapcsolhatóak, ha feltételezzük, hogy ékszerként hordott követ neveztek kecsnek, aki ilyet hordott az kecses, kecse, vagy kece volt /”kis kece lányom”/. Ha a feltételezésünk helyes, akkor azt is megmutatja, hogy az egy tőről fakadó szavaink milyen jelentésváltozáson mentek át az idők során, mint a kecses és köves. Hála személy-neveink konzervatív viselőinek, akik ragaszkodtak neveik „régies” írásához. Ezek a nevek nem régies írásmódot tükröznek, mint azt az eddigi felfogás gondolja, hanem régi szóalakot őriztek meg és módot adnak nyelvünk titkainak feltárásához. A névanyag gazdagsága erre hihetetlen sok lehetőséget kínál.

    Az eddigiek arra engednek következtetni, hogy nyelvünk nem „tudomány” által vallott finnugor nyelvek logikája szerint épül fel, hanem a keleti izoláló nyelvek logikája szerint. A témához nem tartozó szavakat vizsgálva, az igéknél is érdekes következtetések adódnak. Csak példaként említjük meg a teper, teker, temet, stb igéket, amelyekben a kéz feltélezhető. A japánban a te szó kezet jelent.( Hogy nyelvünket értsük szótagonként kell szavaink jelentését visszakeresni a kínai, japán és mongol nyelvekben.)

Példaként említeni kell olyan szavakat is, amikor teljesen nyilvánvaló jelentéssel bíró szavak esetében, a véletlen analógia zavarokat okoz. Ilyen szavunk szeg, szög, szeglet, szöglet, szegély. Tudjuk, hogy ősi szavakról van szó, mivel a szeg szónk főnevet és igét is takar. Az asztalos használja szeget, amivel szegez, a varrónő szeg (ruhát beszeg) A szeg ige vágást is jelent (kenyeret szeg, felvágja a kenyeret, ezzel szemben, aki kenyeret szel, az szeletel.) A szó további jelentései is ismertek: esküt szeg, megszegi esküjét, itt a szeg szónak a kenyeret megszeg, analógiájával találkozunk. További változat, a matematikában is meghonosodott, szög (szeg), amely két oldalról határolt kiszögelést, szegletet, szögletet jelent. Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy a szóközi „g” gyakran hasonul „k”-ra, (szegfű-szekfű, Szegszárd-Szekszárd, Szegcső-Szekcső, stb.) akkor a skála tovább nő. Feltételezve, hogy a hajdani alapszó a sze volt, ebből következik a szee-szeek-szeg, a szeékből szék is.

Ezután kérdéses, hogy a Szekszárd, Szeged, Szegvár, Szeghalom, Bakonszeg, Tószeg, Besenyszög, stb., települések nevében mit jelent a szeg? A kutatók, a szó ismert jelentéséből kiindulva, próbálják ezt magyarázni. Azt gondolom, hogy nincs igazuk. Ha tudjuk, hogy régi népvándorlási útvonal, Erdélyből indulva, Tápénál (római korban Tapia) keresztezte a Tiszát, és Dunaszekcsőnél a Dunát, majd Bátaszék, Szekszárd jött. (Bajánál, a Duna akkori folyását ismerve, nem lehetett átkelni) Tápé és Dunaszekcső ma is kompátkelő hely. Felmerül a kérdés, hogy ezeknek a települések a nevében miért szerepel sorozatban a szeg? Ezeknek a településeknek, mint Szekszárd (korábban Szegszárd) Bátaszék, Dunaszekcső (korábban Szegcső), Szeged, a tápéi átkelő mellett katonai őrhelyeknek kellett lenniök. A szeg szó őr, őrző jelentését erősítik a Szeghalom, Szegvár, Besenyszög, településnevek. Nehezen lehetne magyarázni az utóbbi települések nevét a szeg szó ismert jelentéséből. Nehezen képzelhető el egy szeg alakú halom, vagy vár, vagy szegletszerű halom, vagy vár. A Besenyszög pedig egyenesen jelzi a besenyők őrző-védő szerepét. Szeghalom mellett létezik Őrhalom nevű település is. Külön figyelmet érdemel, hogy a székely székek is hasonló tartalmat jelenítenek meg. Még egy példán keresztül is megjeleníthető szavaink ősi jelentése, ilyen a fésű szavunk a fe-fé-fő (fej)-hez jön a sü, aminek a jelentése a sün szavunkkal értelmezhető, Fésű=fejtű.

Ezentúl további két szótő kibontását kíséreljük meg, nem ok nélkül. Ezek közül a” ma” az egyik. A Maa létét őrzi a Maafi név , mellette említhető a Maár, Maász, Mácz, Mács-Mácsa, a Mak, Maka, Makó. A mad alakól ismert a Mada, Madó, Mados, Madár, Madar, Madács, Madocs, Madon, stb. A másik szótő a „gye”, vagy „győ”. Az eredeti tőnek a „gye”-t kell tekinteni, ezt mutatja a Szeged melletti Algyő. A település neve eredetileg Gyeő volt /Felgyő is van/, ezt bizonyítja Móra írása a gyevi bíróról /gyei= gyevi, Gyevi név is ismert/. Valószínűleg a meglévő szavainkban a mai „ő, ö” helyén korábban „eő, eö” állt / Gyeőr= Győr ? Gyeőry név létezik/, mára azonban az „e” kikopott a szavakból. Csábító a „gye” tőből levezetni a gyer, gyere, gyerek, gyerke, jerke szavakat. Mellette szól, hogy van Gyerk, Gyerák, Gyerek, Gyerkó, Gyerő, Gyerkes nevünk. A gyér szó jelentése sem áll messze a gyerek szóétól. Ezt mondhatjuk el a gyök-gyökér szavakról és így a Gyökös- Gyökér nevekről is.

Igen népes a Győr, Győrfi nevűek tábora, az utóbbi név is visszaigazolja, hogy az előző eredetileg keresztnév volt, mint a Györk és Györök is. A gazdag névanyagban szerepel még a Györe, Györik, Györke, Györkő, Györkös, Györköny. Ide kell sorolni a György nevet is, ami nem más, mint a Györd szó lágy mássalhangzós alakja. Ezt a változatot kell keresni a Gyergyó, Gyergya, Gyergyák nevekben is. Mindez lényegesen meggyőzőbb, mint a György névnek a Georgból való levezetése. A már korábban bizonyított Balázs nevünk mellett számos keresztnevünk magyar eredete bizonyítható. Teljesen érthető, hogy a pogány nevek kiküszöbölésekor igyekeztek eleink neveiknek keresztény megfelelőt találni, de az már nevetséges, hogy napjainkban azoknak a keresztneveknek jelentésével azonosítják ezeket, amelyekkel hajdan „rokonították”.     Zárásként megemlítjük, hogy egyik jeles kiadványban, melyet egy jeles akadémikusunk lektorált, a magyar szó jelentését a török magy= ember /a török nem ismer lágy mássalhangzót!/ és eri=férfi szavak összetétele, vagyis „emberférfi”. Képtelenség! Ezen felbátorodva, nem állításként, csak egy kevésbé délibábos felvetésként következtetjük a fentiekből, hogy a Megyer törzs és a magyar név a ma-me, gyar-gyer szavak összetételéből származik. A „ma” az a szótő, amiből a madár szó levezethető, a „gyer” pedig gyereknek felel meg, vagyis jelentése: madárgyerek. A madár természetesen a turul, vagyis a karvaly,/tudni kell, hogy az Alföldön a régiek a karvalyt „turu”-nak nevezték/, amit újabban igyekeznek sólyommal azonosítani,- szebben hangzik- bár a nép nem biztos, hogy különbséget tett a két madár közt. Hasonló logikával a Kürtgyarmat törzs nevében a gyarmat szó hasonló jelentésű, benne van gyar és a mat=mad. A kürt jelentése pedig a törökben kurd, vagyis egy kurd-magyar vegyes törzsről van szó.

A téma befejezéseként a korábban felhalmozódó kérdőjelekkel kell még foglalkozni. Egyik igen fontos kérdés az, hogy miért nem érti egy nép saját nyelvében meglévő személy-és helynevei jelentős részének jelentését? Mindez más nyelvekről /német, görög, kínai, stb./ nem mondható el. A mai ember számára ma már jelentéssel nem bíró személynevek és helynevek felsorolása helyett -a lista igen hosszú lenne- csupán megemlítjük, hogy a hét honfoglaló vezér nevei közül csak az Álmos és Előd nevének van jelentése a mai nyelvben. Ám az sem biztos, hogy ezek a korabeli jelentéssel is megegyeztek. Az Előd név nem biztos, hogy az előd szavunkkal azonos jelentésű, elég, ha a szintén korabeli Elák, vagy az Elek nevekre hivatkozunk. Nem ismertek a hét törzs neveinek jelentései sem. Kérdés, hogy milyen nyelven beszéltek honfoglaló őseink és milyen nyelven adtak nevet gyermekeiknek?   Neveink jelentős részénél igazolható a kun, besenyő, vagy egyéb törökös eredet. A kiskunsági Kecel település és a Csepel, Törtel esetében kézenfekvő a kun eredet, de a további településeknél, mint Pécel, Kartal, Tevel, Igal, Bercel, Tarcal, Marcal, Perbál, stb., már nem állítható biztosan, hogy eredetileg besenyő, vagy a honfoglalókkal jött más törökös nyelvű személyekről kapta a nevét a település. Az illetők lehettek török nevű magyarok is, vagy viselhettek mindkét nyelvben meglévő nevet is, de ezek jelentése a magyarban nem ismert. Törökös törzset, vagy nemzetséget kell feltételezni Somogy és Tolna megyék határai körül, Mivel a Tevel, Igal, Gölle, stb. település-nevek ilyen sűrűn nem tételeznek fel besenyő falvakat. Kartal esetében, mivel ilyen nevű nemzetséget is ismerünk, szintén nem besenyő személy a névadó. Korábban létezett törökös képzés is, pl.: Barta-Bartal, Goda-Godál, stb. Bizonyosságként azonban leszögezhető, hogy a fentebbi törökös hangzású helyneveinknek alig van személynévi változata és nincsenek becézett változatai, mindez pedig a nevek idegen voltára utal.

Nem hagyható szó nélkül az a tény sem, hogy Mongóliától Közép-Ázsián át, a Kaszpi-tenger megkerülésével, Pakisztánon, Afganisztánon, Törökországon át, a Kaukázus keleti lejtőin keresztül az Azovi-tenger partjáig találhatók olyan helynevek, melyek a magyar névanyagban is megvannak. Csak az afganisztáni Barak, Bala és az iráni Zaránd, Turán neveket említve, Törökország területén a legtömegesebb az előfordulás. Példaként említhető nevek: Csala, Bebek, Bali, Borak, Bor, Dorak, Urfa, Zara, Maras, Konya, Bursa, Göle, Kars, Küre, Barak, Aracs, stb. Nem meglepő, hogy Bulgáriában is találunk hasonló neveket: Gara, Bata, Batak, Bita, Babo, Balcsik, Csepelár, stb. Ezután igen egyszerű lenne a válasz, hogy ezek a nevek a magyarban török eredetűek,de ezzel nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy miért találkozunk spanyol nyelvterületen a Gara, Garay nevekkel és a Gara-baya, Deva, Igar, Buga, Boda, Boldovár helynevekkel.

Hazánktól Keletre eső országokban előforduló azonos személy- és helynevek tekintetében a magyarázat egyszerűnek tűnik. Rejtélyt jelent viszont, hogy tőlünk Nyugatra eső országok közül miért éppen Spanyolországban és Portugáliában, valamint értelemszerűen Latin-Amerikában fordulnak elő azonos nevek. Ez a kérdés bővebb kitérőt igényel. A neveket ejtés szerint közöljük, kivételként és esetenként a spanyolban /kivéve néhány tartományt és Portugáliát/ mindig „sz”-nek ejtett „s”-t. Ime az ottani személyevekből egy csokor: Duda, Dura, Bato, Baja, Bajo, Bajano, Garay, Gara-Baya, Mora, Banyo, Banyon, Kardos, Kardozo, Mata, Matos, Martos, Vanyo, Simo, Nadál, Dobon, Szala, Szalas, Szucs /Szűcs?/, Pato, Paton, Bara, Oros, Miko, Barko, Barkos, Varga, Vargás, Kanyizsa, Kanyizáres, Kál, Abád, Adán, Szelles, Piko, Marti, Garán, Szajol, Tur, Godi, Boza, Koszo, Bodi, Kaszás, Koma, Karo, Marzal, Garán, Szilos, Mora, Mura, Medes, Pasztor, Rodos, Roka, Bous, Navarro, Penya /Benya/, Pula Zala, Zalaéta, Zalamea, Vida, stb.                                          

A fenti szavak egy részének van jelentése a spanyolban, nálunk nincs, de ez semmit nem bizonyít. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a szóeleji b-v változatok a spanyol nyelvben, a magyarhoz hasonlóan, gyakoriak. Néhány név mellett azonban el kell időzni, ilyen a magyarban igen gyakori Vida név. Változatai igen gazdagok: Vid, Vida, Vidó, Vidi, Vidu, Vidik, Vidák, Vidacs, Vidács, Vidor, Vidos, Vidosa, Vidus. A magyarban ezek a nevek a vidám szóval vannak kapcsolatban, a spanyolban a vida szó életet , a vigor szó pedig elevenséget, életerőt jelent. Ez szinte párhuzamos a magyar víg és vidor szavak jelentésével. Érdekes! Ennél is érdekesebb a gubán szó, mely ruhát, felöltőt jelent. A magyarban meglévő Guba, Gubó, Gubán, Gubacs, Gubár, Gubás, stb. nevek mellett a guba, gubó, gubacs szavak jelentése azonos a spanyolban is meglévő gubán szóéval. A guba szintén, elsősorban a pásztorok által hordott, felöltőt, a gubó /rovarok bábja, növényi termés/ szintén „felöltőst”, burkoltat jelent. E szavaink latin eredetét eddig senki nem állította, akkor mi az igazság?

Végezetül a rendkívül gyanús pásztor szóra kell még figyelmet szentelni. A szó jelentése mindkét nyelvben azonos és személynévként is használatos. Mindez nem véletlen, ha elfogadjuk a szó latin eredetét. Ennek ellentmond, hogy a spanyolban -r végződés igét takar /pasztár=legeltetni/, főnevek esetében elvétve lehet -r-re végződő szavakat találni, tehát a pásztor szó nyelvidegen a spanyolban. Mindez elmondható nagyjából a fentebb tagolt személynevekre is, mivel az azoknál gyakori -s végződés a spanyol neveknél szitén ritka. A latin eredettel szemben hozható még fel, hogy személyneveink közt szerepel Pászt, Paszt, Pászik, Paszta, Pászta, Pásztás, Pászka, Pászkán, Pászkány, Pásztó, Pászti, Pásztor. Nem nehéz a pászta és a puszta szavaink közt sem összefüggést keresni. Csatolható a pusztít, kipusztít /erdőt/, pusztává tesz, az azon legeltető pedig a pásztás-pusztás, pusztor-pásztor. Lehetséges, hogy egy eredetileg pásztorkodó nép, mint a magyar, a pásztor szót a latinból, a puszta szót pedig az itteni „földművelő” szlávoktól vegye át? Összefüggés látszik a gubát viselő pásztorok és a puszta között. Hol éltek ezek a római birodalom idején? A Kárpát-medence pusztáin, itt voltak a rómaiak nyájai is, akik bérben legeltettek és csikóik is voltak. A csikó a spanyolban fiút jelent. Nem lehet, hogy a latinba a barbároktól kerültek át ezek a szavak? Kik voltak ezek a barbárok? Azok, akik 359-ben „marha! marha!” kiáltással fogadták Konstancius császár adószedési kísérletét? Tudjuk, hogy megelőzően királyi szarmatáknak is nevezett szkíták, jazzigok és szarmaták áramlottak be a Kárpát medencébe. Ez még nem szolgál magyarázatul a hispániai nevek azonosságára, viszont tudjuk, hogy a velük rokonított alánok később elárasztották Hispániát, és ugyanúgy halomsírokba temetkeztek, mint a szarmaták. A hatalmas irodalommal rendelkező őstörténeti vitákba véletlenül sem kívánok bekapcsolódni. /Sokat segíthetett volna egy oszétiai telefonkönyv, amit nem sikerült beszerezni, sajnos a spanyol névanyag böngészéséhez is csak egy valenciai telefonkönyv állt rendelkezésemre./

A téma eddigi felvezetése viszont olyan kritikus ponthoz érkezet, ami szükségszerűvé teszi néhány kérdés felvetését. l. Milyen nyelvet beszéltek a szarmata-jazzigok, 2. milyen etnikumokból álltak? 3. Voltak-e köztük magyar nyelvű törzsek, vagy zömük magyarul beszélt? A válaszok megadására a korábbi régészet igazán nem törekedett, ehhez a szarmata-kori temetők tömeges antropológiai és DNS-vizsgálatára lenne szükség. Különösen, amikor egyre bizonyosabbá válik, hogy a magyarok őshonosok voltak a Kárpát medencében.     Attila egyesíti és komoly haderővé formálja a szarmata törzseket és királyuk volt, vajon nem innen datálódik az Attila kultusz? További igen lényeges kérdés, hogy a griff-öves szarmaták megélték-e László Gyula kettős honfoglalás elméletében szereplő griff-indások érkezését, vagyis volt-e szarmata túlélés, beszélhetünk-e szarmata-jazzig-jász kontinuitásról a Kárpát-medencében? A válasz helyett ismét csak néhány megfontolandó megjegyzést teszünk. Sajnos a régészet igazán ezt a kérdést sem vizsgálta, megelégedett azzal, hogy szarmata-kori és avar-kori leletekről beszél. Az utóbbi években bizonyított avar-kori túlélés túlságosan az avar-kérdés felé terelte a figyelmet és avarokkal történő rokonítás vált divatossá, holott itt nem feltétlen avar, csupán avar-kori túlélésről beszélhetünk.

A túlélés ellen szólhat az az érv, hogy a népvándorlás során számos nép átvonult a szarmaták lakhelyén. Ez azonban nem lehet érv, mivel ez az egész Eurázsiára nézve elmondható. Tudjuk hogy a magyarok maradékai is Kazaksztántól a Kárpátokig hány helyen éltek tovább. Sokáig maradtak meg magyar települések a Kárpátoktól Keletre a hajdani nagy Kumánia területén is. Azt is tudjuk, hogy sok nép maradéka maradt az Azovi-tenger partjánál, akiket az orosz hódítás szorított be a Kaukázusba. Ilyenek voltak a kabardok /dialektusuk teljesen azonos a palócokéval/. Akkor még nem beszélhettünk nemzeti tudatról. A népek hódoltattak és hódoltak. A generációk sorát felmutató letelepedett, falvakat építő, területet birtokló népek nem szívesen hagyták el falvaikat, elődeik sírjait. Nem beszélve arról, hogy sem a régészet, sem a korabeli feljegyzések nem tanúsítják a szarmaták tömeges kiirtását az avarok érkezése után. A talált népek kiirtása nem volt jellemző a népvándorlás korában. Ezt még a tatárok sem tették meg. Rogérius erre vonatkozó megállapításai annyira túlzóak, mint a nyugati papok feljegyzései a kalandozó magyarok „rémtetteiről”, mondjuk ezt annak tudatában, hogy a hosszú tatár uralom idején az orosz falvak és az oroszok is fennmaradtak.   A tatárok érkezését és uralmát rokonítani kell a Kárát-medencébe érkező hunok, majd avarok viselkedésével, de még a későbbi török uralom is alkalmat adhat a visszakövetkeztetésre. A Kárpát-medencébe érkező népek esetében meg kell különböztetni honfoglaló és birodalmukat kiterjesztő, katonai népek között. Az utóbbiak közé tartoztak a hunok, tatárok, törökök, és valószínűleg az avarok is, akik később fokozatosan telepedtek le a meghódított területek egy részére, mint az orosz birodalom területére a tatárok és később Dél-Európába a törökök. Feltehetően a honfoglaló őseink is így tettek, mivel a régészeti feltárások a honfoglaláshoz képest, a következő 200 évben a lakosság cserélődését dokumentálják, vagyis a magyarok is csak később váltak honfoglalóvá. Az itt talált népesség, bár nyilván eredeti területeinek jelentős részét elveszítette, de tovább élt. Ezt a tényt bízvást visszavetíthetjük az avarok érkezésére is.

A fentiek kiegészítéseként további észrevételek is említést érdemelnek, elsősorban a jazzig-jász kontinuitás oldaláról. Nem tisztázott történetírásunkban a jászok érkezésének időpontja. Tényként említhető, hogy kunok nomád állattenyésztő népként érkeztek és szinte a jobbágy-felszabadításig fő foglalkozásuk maradt a pásztorkodás. A jászok viszont letelepedett földművelő életmódot folytattak, megmaradtak katolikusnak, míg a szabad kunok reformátusok lettek. Az együtt érkezésüknek nincs valószínűsége. Alán eredetüknek nincs bizonyítéka. Nem mellékes, hogy a személynevek gyűjtése során a legteljesebb skálákat a jászsági telefonkönyvek adták! Életmódjukban legközelebb állnak a hasonló kiváltságot kapott népek közül a székelyekhez. Személyes vizsgálódások alapján tapasztaltam, hogy az erdélyi Nyikó menti nyelvjárás megegyezik a jászságival. A hun-magyar rokonság a székelyek után a jászokban élt legerősebben. Lehet, hogy szarmata-jazzig-jász és székely kontinuitásról kell beszélni? Ennek a kérdésnek az eldöntése széleskörű antropológiai és DNS-vizsgálatot igényelne.             Nyilvánvaló, hogy sem a szarmaták, sem a hunok, sem az avarok, sem a griff indások, sem a honfoglaló magyarok nem alkottak homogén népet. A korábban bolgár-török beáramlásként kezelt griff-indások érkezését László Gyula után sem lehet leírni. Árpád és Zalán, bolgár fejedelem harcáról szóló krónika is erről tanúskodik. A Zalán és Szalán, a Szala és Zala nevek is igen árulkodóak. A „z” és „sz” cserélődését bizonyítja, hogy a névanyagban gyakori Szalai név mögött nincs ismert település, csak a Zala. Névanyagunkban szerepel a Zala, Zalár, Zalán, de bővebb változat a Szala, Szaló, Szalók, Szalka, Szalkó, Szalku, Szalacs és a Szalán /Szalánkemény/. A bolgárok uralták a Kárpát-medence egy részét és legyőzésük után is maradhadtak itt településeik. Mint végül hódolók csatlakozhattak a honfoglalók katonai erejéhez.

Végezetül nem kérdésként, hanem állításként leszögezhető, hogy a magyarság a honfoglaláskor érkezett és itt talált bolgár-török és más törökös népekből, valamint az érkező és itt talált magyar nyelvűek összeolvadásából alakult ki. Az a kérdés, hogy az itt élők mikor érkeztek, hány hullámban és mikor hogy nevezték őket, talán ma már nem is kideríthető. Talán az sem, hogy a magyarul beszélők többsége honfoglaló volt, vagy már korábban jött. Kérdés marad az is, hogy a többség nyelve kerekedett-e felül, vagy a kisebbségé, a hódítóké, vagy a hódoltaké, mint Bulgáriában? A személy-és helynévanyag is erősen alátámasztja ennek a kérdésnek a feltevését. A honfoglalás-kori temetőkön nincs felírat, hogy azokba egy törökös törzs tagjai, besenyő települések lakói, vagy eredendően magyarok temetkeztek. Nem mindegy az sem, hogy a túlélő avar-kori, párhuzamos temetőkben kik nyugodtak. Az azonos etnikumúak párhuzamos temetői antropológiailag is azonosságot bizonyítanak, más esetben cáfolnak.

Ez igaz akkor is, ha tudjuk, hogy a honfoglalókkal jött törökös nép nem volt azonos a bolgár- törökökkel. Ezt támasztja alá, hogy a honfoglalók élet-halál harcot vívtak a bolgárokkal. Tényként szegezhető le, hogy az Árpád-korban is a fő ellenségnek tekintették őket. A magyar királyok soha nem léptek házasságra bolgár uralkodó családokkal. Ennek pedig két oka lehet, az egyik, hogy Magna Hungáriából való kiűzés során a bolgárok megbocsáthatatlan vétket követtek el a magyarokkal szemben, a másik, hogy hasonlóan vétkeztek a Kárpát medencében élt magyarokkal szemben. Velük szemben a magyarok Bizánccal szövetkeztek. Ez addig tartott, amíg Bizánc meg nem erősödött. 97O körül vazalussá tette a bolgár államot, ez az Árpádok politikájában csak annyit jelentett, hogy Bizánc erősödését ellensúlyozva a nyugati kereszténységre váltottak, de ettől nem kerültek közelebb a bolgárokhoz.

Személy-és helynévanyagunk okot adott a hozzá nem tartozó kérdések feltételére is. Ennél lényegesebb, hogy névanyagunkban a foglalkozásokról, /Kovács, Takács, Szabó, Juhász, stb./ tulajdonságokról, / Kis, Nagy, Szőke, Barna, Fehér, Fekete, Ősz, stb./ Keresztnevekről / Pál, Lajos, György, Sándor, stb./ kapott vezetéknevek mellett- ezek vannak többségben- fennmaradtak eredetinek ítélhető nevek. Ugyanígy maradt fenn a helyneveinkben nem a védőszentről, nem az egyházáról kapott eredeti név. Mindezek alkalmat adtak néhány kérdés megválaszolására. Alkalmat kínálnak nyelvünk ősi rétegeibe történő behatolásra. Megmutatták azt, hogy a nevek változatossága széles skálájának kialakítása nyelvünk egyedüli sajátossága. Nem volt célunk a nevek eredetének vizsgálata, mégis leszögezhető, hogy névanyagunk igen jelentős törökös nevet őrzött meg, jelentésüket nyelvünk nem ismeri, zömüket változatlanul hagyta, nem becézte. Ennél lényegesebb, hogy feltehetően ősi névanyagunk jelentése is elfelejtődött. Ugyanakkor az sem mellékes tény, hogy neveink egy része a Kárpát-medencében élt elődeinktől származik.                                   

 

Tisztelt Olvasók! A portál működtetéséhez nagyon nagy szükségünk van az Önök támogatására.

Kérjük Önöket, hogy a

DONATE

gombra kattintva segítsék anyagi hozzájárulásukkal működésünket!

A portál valóban független, anyagi támogatást semmilyen szervezettől, vagy politikai erőtől nem kapunk, ezért a legkisebb támogatásnak is örülünk.

Nagyon köszönjük!

 

Farkas József

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)