„Trianon, átkozott Trianon!”

Domokos Pál Péter ezzel a címként szereplő mondattal kezdte a megemlékező beszédét 1989. június 4-én, a Jurta Színházban. A színházterem tele volt, kint rendőrök sorakoztak… És ez a mondat azóta is visszacseng… különösen ilyenkor, június negyedike táján. És most még inkább hallom az öreg, érces, szívből jövő, elkeseredett és aggódó hangot.

Most, amikor Háromszéktől kezdve szinte Erdély-szerte a megpróbáltatás napjai voltak és vannak az árvizek miatt, s amikor nemzeti kincsünk, a parajdi sóbánya, Trianon miatt, ezekben az órákban pusztul el, harsog a lelkemben Domokos Pál Péter három szava… Mert harsognia kell. A magyar ember lelkében érzi a 105 éve tartó fájdalmat, gyötrődést, és mindig újak jönnek, mindig feltépnek egy-egy sebet, s most ezt a sebet sóval dörzsölték be… a nemtörődömség, a magyargyűlölet, a bosszúállás sójával, a butaságéval és primitívség sójával.

A magyar lélek temploma Erdély. Olyan templom, amelybe ha belépsz, ha hallasz róla, imádkoznod kell, mert szép, mert méltóságteljes, mert ott lakik a Fennvaló, s ott várja Csíksomlyón a Mindenkor Segítő Szűz Mária a Neki felajánlott ország minden keresztény lakóját, legyenek azok katolikusok, protestánsok – mindegy. Magyarok legyenek, mert ma ez a legfontosabb. Nőjünk össze ismét a bajban, s a Somlyó-hegyen egyként kérjük hitünk szerint a Fennvaló igazságtételét végre…

Mert az igazságról 105 év elteltével sem lehet szó. Nem szabad szólnunk a rombolásról, a gyilkosságokról, nem beszélhetünk hőseinkről, s akikről beszélhetünk, azoknak az életpályáját, halála körülményit néhányan közülünk is meghamisítják, nehogy megbántsák a jelenlegi ideiglenes gazdát. Lent a mélyben, a Pokol tornácán gyökerezik az a magyar sors, amelyet élnek élünk közösen Erdélyben Észak-Magyarországon, a Déli tájakon és a Kárpátok alján, ahol ma idegen háborúba hurcolják a magyarokat. És a gyűlölet, amely a Pozsonyi Csata óta körülvett minket, 1920-ban teljesedett ki, amikor minderre áldását adta a sátán európai söpredéke, szemenszedett hazugságokkal és aljas indulatokkal alátámasztva, igazolva Mária országának a feldarabolását és primitív népek tulajdonába adását.

Nem, nem ezeket a népeket gyűlölöm, hiszen a népet, mint a marionett figurát lehet mozgatni, madzagon rángatni. Akkor sem gyűlölöm őket, ha temetőinket meggyalázzák, ha nemzeti kincseinket tönkreteszik, ha megölik fiainkat és lányainkat. Nem ők a felelősek, hanem azok, akik e cselekedetekre bíztatták, bíztatják őket. 1920 európai vezetői ugyanazok, mint a mai európai vezetők. Ugyanaz a gyűlölet árad felénk, ugyannak a szellemiségnek a szolgái, s ugyanazt akarják, amit a Pozsonyi Csatában meghirdettek. Egyedül vagyunk, külső és belső ellenséggel szemben, hazaárulókkal és idegen érdekek szolgálóival szemben, akik a lelküket is eladták a hazájukkal együtt.

Ám, nem az a dolgunk ma, hogy keseregjünk, hiszen látjuk, hogy az a galád söpredék önmagát pusztítja most, amikor háborút akar, amikor népeket irt ki oltásokkal, betegségek terjesztésével. Nekünk, magyaroknak feladatunk van önmagunkkal és a világgal szemben. A keserű és reménytelen helyzetben nekünk van a legnagyobb támaszunk kormányoktól és rendszerektől, Uniótól és hazugságoktól függetlenül. Ez a támasz pedig nem más, mint a politikától és az emberi gyengeségektől mentes keresztény hitünk, magyar kereszténységünk. Ki-ki, hitéhez hűen, mint Krisztust követő magyar, ezen a napon, június 4-én ne siránkozzék a történelem leggyászosabb eseménye felett! Ne a megnyomorításunkat vegye górcső alá, ne meditáljon azon, hogy mi lett volna ha… Mert a kesergés sehová nem vezet. Imádkozni kell, elhatározni kell, el nem fogadni kell a jelen helyzetet, mert ma élő egyetlen magyar sem írta alá azt a gyalázatot, amelyet 1920 júniusának 4-ik napján egykor aláírtak. Nekünk, magyaroknak ma is éppen úgy magyar város Kassa, Kézdivásárhely, Németújvár, Munkács és Huszt, vagy Újvidék, és Szabadka, mint Trianon előtt. A lelket, a szívet, és az értelmet nem lehet határokkal elválasztani.

Trianon, átkozott Trianon! – Harsogja túl a bányaomlást Domokos Pál Péter mondata. És elszorul a torok, amikor látjuk testvéreinket az árvízzel küzdeni, amikor a Szent István előtti sóbánya beomlik, amikor tapodják a világháborús hősök sírjait. És ez tegyen bennünket acélossá, ragaszkodóbbá, igazságot keresőbbé. Mert a magyarnak az egész Magyarország olyan, mint egy gyönyörű templom… ahová betérve, ha akarsz, ha nem, imádkozol. Mert a tied, mint a templomban a hit…

Ám, csak akkor bízhatunk a magyar nemzet igazságának győzelmében, ha ráébredünk újra a Jelenések könyvének mondataira és a Fennvalótól kérünk a segítséget, Aki meg is adja azt: „És [az angyal] hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”(Jel. 14:7)

„Mert a kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál.” (Jakab Antal erdélyi püspök)

Emlékezzünk hát 1920. június 4-ére Istenbe vetett hittel, rendíthetetlen bizalommal felvértezve és mindig harcra készen.

Stoffán György

 

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)