Tisztogatás? – Új fejezet a bűnözéssel való együttélés történetében

Új korszak küszöbére értünk! Létrejött hazánkban a tökéletes rendőrállam. Használhatnám a „totális” kifejezést is, de ez idegen szó és a tökéletesség magában foglalja a totalitást is. A szisztéma voltaképp egyszerü [a baloldali kép szemlélteti], ha a hierarchiát a gravitációs térben megfelelően helyezzük el, annak csúcsa, vagyis a damoklész kard hegye, nem szennyeződik, látszólag…

Huszonhárom év kellett hozzá, hogy idáig jussunk. Hogy történt? Mint kortárs tanú próbálok a kérdésre válaszolni.

Az „olajügyekről” sokat írdogáltam korábban. Azt hiszem, nem esem túlzásba, ha azt állítom, az olajbűnözés az állami bűnözés főpróbája volt és mint az ügyészség Don Quijote-ja valójában nem szélmalmokkal harcoltam.

De vegyük sorba a történteket.

Mára a napnál világosabb, mit jelentett a „Rendszerváltás”. A szocializmus idején kisajátított, ill. a robotos milliók által mintegy negyven és alatt felhalmozott állami és szövetkezeti vagyont, mint nemzeti (!) vagyont, „nemzetközi magánvagyonná” kellett tenni. Erre a mocskos feladatra a szocialista nómenklatúra volt egyedül alkalmas. Tagjai a kaméleont megszégyenítő gyorsasággal váltak demokratákká és tőkésekké. A tömegeket úgy kellett a létminimumot legalább biztosító „társadalmi tulajdonból” kiforgatni, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Sikerült!

Hogy zajlott az „ördögi hadjárat”? Hát’ csaknem úgy, ahogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben írva vagyon.

Ha a sorsrontó folyamatot egy szóval akarom jellemezni, a „leépítés” a legjellemzőbb kifejezés. Istenem, de sok mindent kellett leépíteni! Lássuk csak!

A jogrendszer leépítése.

Nagyfejszével estek neki a jogrendszernek, különös tekintettel a gazdasági jogszabályokra. Ezt „deregulációnak” nevezték. Megpróbáltam az Interneten rákeresni, mi történt pontosan. Képzeljék, a deregulációnak nincs nyoma, mint egy tökéletes bűnténynek! Nem akartam hinni a szememnek. Igaz, nem vagyok tökéletes keresgélő. Otthon pl. semmit sem találok, mindent a kezembe kell adni. Ez meg is történik. A kísérő szöveget hadd ne idézzem… Ha boltba küldenek, a sört pl. mindíg mindenütt megtalálom. A habtejszínhez viszont asszisztenciára van szükségem. Ám az Interneten menő vagyok. De tudják kit – mit találtam? Hát Sajó Andrást [ejtsd: „a Shájó”], akiről aszongya’ a Wikipédia „akadémiai tisztségei mellett a rendszerváltás alatt az alkotmány-előkészítő és a ‘nemzeti deregulációs bizottság’ tagja.  De mit tudhatunk meg erről a bizottságról és tetteiről, pl. a Wikipédiából? Semmit! Az égvilágon semmit! Itt bizony jókora luk van a „demokrácia” életrajzán…

Az igazságszolgáltatás „reformja”.

Mint tudjuk, az igazságszolgáltatást egy négyesfogat gyakorolja: a parlament, a bíróság [államhatalmi szervek], az ügyészség és a rendőrség [államigazgatási szervek]. A valódi demokrácia alapfeltétele [conditio sine qua nonja] a törvényhozó, az ítélkező és a végrehajtó hatalom ezen ágainak gondos szétválasztása; tekintettel arra is, hogy e szervek viszonyrendszerében éles ellentétek is felmerülhetnek, lévén alkotmányos feladatuk a kiegyensúlyozás, azaz egymás ellenőrzése, korlátozása.

Nos, amikor a szocializmus méhében megfogant – kifejlődött a kapitalizmus, majd megkezdődött a vajúdás, néhány egyáltalán nem szeplőtelen politikai multú, úriember [Solt Pál, Györgyi Kálmán, Boross Péter és Pintér Sándor] látványos véd- és dacszövetségbe tömörült, nyiltan fittyet hányva a szétválasztás [szembenállás] alkotmányos parancsának. A jogállamiság elleni hadüzenet ódiumát – azaz mit is mondok – dicsőségét a legfőbb bűnüldöző, a legfőbb ügyész, Dr. Györgyi Kálmán vállalta. 1993 juliusában Pintér Dezső az akkor lepedőnyi Magyar Hírlap szombati extra rovatában exkluzív interjút készitett Györgyi Kálmánnal, amelynek keretében a jó úr meghirdette a bűnözéssel való kötelező [kell (!)] együttélés doktrináját. [„Meg kell tanulnunk együttélni a növekvő bűnözéssel, mert ez szabadságunk záloga.”
Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.] Ebben a történelmi időszakban Solt Pál volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Boross Péter a belügyminiszter és Pintér Sándor az országos rendőrfőkapitány… Amikor a [hülye] nyilatkozat miatt Györgyit megtámadtam, Solt elsők között sietett a védelmére, a Népszabadság hasábjain. Kifejtette, hogy nem lehet minden állampolgár mellé rendőrt állítani. Szereltessenek inkább rácsokat az ajtókra – ablakokra. Nos a rácsos Magyarország ötlete nem valósulhatott meg, mert a polgárok szegények, meg nem ülhetnek naphosszat otthon… †Bándy Katát sem otthon ölték meg. Rossz tanulónak bizonyult, nem tanult meg a bűnözéssel együttélni…

Felhorgadt a „Györgyi Doktrina” védelmében az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet tudományos tanácsa is, Gönczöl Katalin vezényletével, és kimondta Györgyinek [a főnöknek] van igaza.

Hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem megvénült docensének [plusz dékánjának és párttitkárának] magas volt a kriminalisztika és a kriminológia, ezt megértem, de hogy az Intézetnek is, ez nem fér a fejembe.

Ez a doktrína ugyanis teljességgel megfeledkezik a bűnözés egyik legveszélyesebb fajtájáról a rendőrbűnözésről! Ezáltal a kötelező (!) együttélés körébe vonja ezt az „üzletágat” is. Képzelődnék? Nem! A rendőrség mára tényleg szétrohadt és a fertőzést ezek az ágensek vitték be a szervezetbe! (kiemelés:szerk.)

Most pedig egy kis kitérőt kell tennem, hogy az irányt tartani tudjam. 1992. 09.21-23 között főügyészi fejtágító volt a Legfőbb Ügyészség balatonlellei üdülőjében. Mikor az „egyebek” következtek előrukkoltam a rendőrség operatív tevékenységének ügyészi ellenőrzésével kapcsolatos problémámmal. Én ugyan nem voltam egyetemi docens, de akkor már 35 év ügyvédi praxis állt mögöttem [többnyire büntető ügyek] és magamtól (!) rájöttem, hogy a rendőrség ott és akkor fertőződhet, amikor – úgymond – „beépül” a bűnözésbe. Ez már főügyészi munkaköröm átvételekor is foglalkoztatott és lelépő elődömtől †Dr. Kereszti Csabától kérdeztem, tud e erre vonatkozó jogszabályról, ill. legfőbb ügyészi utasításról. Azt mondta nem tud (?). Nem hagytam annyiban. Dr. Nyíri Sándor volt legfőbb ügyész-helyettes a belügyben dolgozott már ekkor. [Azért mentem hozzá, mert a Belügyi Szemlében foglalkozott ezzel a témával.] Tőle és általa sem lettem okosabb. Nos, amikor ezzel előhozakodtam, Gibicsár Gyula – aki gyermek és ifjúságvédelemmel foglalkozott – úgy reagált, hogy „Nyíri úrnak ez a kedvenc rögeszméje.” Ez a beköpés aztán modulálta az eszmecsere további menetét… Fábián János, Györgyi helyettese, lemondóan jelentette ki: „azt tesznek velünk amit akarnak.” A baranya megyei főügyész Tamás András (?) amiatt aggódott, hogyan ellenőrizhető a valóság, ha egy bűnöző arra hivatkozik, hogy operatív megbízást teljesít… Székely György ezredes budapesti katonai főügyész „óva intett” attól, hogy az ügyészség „ilyen piszkos ügyekbe keveredjen”. Egyedül a Györgyi féle „tisztogatás” által nem érintett (…) Vajda Alajos állt mellém. [E kitünő kollega Moszkvában tanult. Ügyészi pályáját is ugyanott kezdte. A „megtisztított” ügyészi szevezetben a különleges nyomozások osztályát vezette…] Nos az Alajos azt mondta, hogy az operatív nyomozati anyag ismerete nélkül egy jelentős bűnügyben nem lehet megalapozottan állást foglalni. Az ügyészség „betekintési jogát” igenis szabályozni kell. Hát persze hogy nem szabályozták. [Aztán találkoztam, majd összehaverkodtam Jurij Bondarenko vezérőrnaggyal a Kárpáton túli Terület főügyészével. Tőle kérdeztem, ti ellenőrzitek a rendőrség operatív tevékenységét? Válasza valahogy úgy hangzott, mi a jó francot ellenőriznénk, ha épp ezt nem?] (kiemelés:szerk.)

Az ügyészi apparátus gyáva közömbössége később csattant Furman Sándor miskolci ügyész ügyében. Egy szép napon megjelent nálam a nyomozás felügyeleti főosztály egyik ügyésze Györgyi azon üzenetével, hogy Furmant őrizetbe kell venni és indítványozni kell előzetes letartóztatását, hivatali vesztegetés miatt [cigány-szabadítás].  Mondtam oké, hol a papír? Lent van a kocsiban. Hozd fel légyszi. Nos így kézbe vehettem egy vaskos zöld dossziét, amelyről akkor már tudtam, hogy operatív dosszié. Annak semmi nyoma sem volt, hogy a legfőbb ügyészség előzetesen engedélyezte volna, hogy ügyész ellen (!) „opnyomozzanak”. Emiatt nem kötekedtem, mert úgy láttam, emberünket jócskán fogja a fösték. Aztán a nyomozó ügyészek igen furcsa dolgokról számoltak be. A „kolléga” igazi bűne nem a hivatali vesztegetés, hanem az „üzletrontás” volt. Az ORFK „illetékesei” ekkor átlag egymillióért szabadítottak. Ezzel az ajánlattal megkínálták a cigányt is. A more sokallotta a pénzt és az ügyészt vesztegette meg – feleannyiért.  Az ilyesmikre modta Talleyrand: „több mint bűn – hiba!” Megpróbáltam ebben az irányban is realizálni a dolgot. Fel is vittem Pestre az egyik ügyészt az Ó utcai rendvédelmisekhez, de nem jött össze a dolog. Tonhal alezredes [valahogy így hívták] megúszta  [ezt is].

Az ilyesmik után tulajdonképp nem voltak már illúzióim az ügyészséggel és a legfőbb ügyésszel szemben, de ami ezután következett, arra legvadabb álmaimban sem számítottam. Beleestem az „olajügybe”, mint Pilátus a krédóba.

Az első információkat egy országgyülési képviselőtől, majd a Megyei Rendőrfőkapitányság egyik „operatív” (!) nyomozójától kaptam. Az utóbbi mellém lépett, miközben a Piac utcán slattyogtam, a fülembe suttogott és a kezembe nyomott egy tenyérnyi papírt… Utólag megértettem az óvatosságát: tulajdon főkapitányáról volt szó…

Mivel a két információ a lényeget illetően egyezett, belevágtam. Canossajárásom részleteivel nem untatnám az olvasót. Illetve ha unatkozni akar olvassa el az„Olajdosszié” , ill. „Olaj capricció” c. írásaimat.

A történtek óta mintegy húsz év telt el és különösebb mérgelődés nélkül konstatálom: igaz a tétel, miszerint aki a jelent uralja, uralja a multat is. Az „olajügyek”, mint fogalom, immár „Sándor Papával” indul, jóllehet a Papa 1996-tól kezdett az olajügyekkel foglalkozni.

Ami engem illet:

A korrupt rendszer persze megvédte az emberét és élve próbált eltemetni engem. Nem akart sikerülni. 2008.05.08-án az Olajbizottság előtt nyilatkoztam Györgyi Kálmán és Pintér Sándor olajügyekben játszott szerepéről. Emiatt megbüntettek rágalmazásért és mintegy hárommillió Ft-ot kellett fizetnem Györgyi Kálmán és Fábián János uraknak a „becsületükben” okozott rongálódás miatt.

Szerencsésebb voltam Dr. Papp Imrével az ártatlan rendőrfőkapitánnyal szemben. Feljelentett ő is, de ezt elpuskázta. Már kevesen emlékeznek rá, hogy Papp Imre és Dr. Ferenczi Flóra polgári pert indítottak a Legfőbb Ügyészség ellen azon a „jogalapon”, hogy a tőlem elszenvedett „üldöztetés” miatt huszonnégymillió Ft. összegű vagyoni káruk keletkezett. A Legfőbb Ügyészség persze szavatosként perbehívott, hogy pervesztés esetén rám hárítsa a kárt…

És ekkorí történt a csoda! Pappék elálltak a pertől. Ennek magyarázatát az oknyomozó történészek abban látják, hogy Pintér úr saját szakállára, de a közvagyon rovására rehabilitálta az ártatlanokat; kifizettette elmaradt illetményeiket és még fájdalomdíjban is részesítette őket, mindezt kb. a fentinek megfelelő összegben. Ezt talán jól tette, mert a mai bíráskodási mentalitás mellett ma nem a Simonyi útról járnék a Nagyerdőre biciklizni, hanem egy nagyerdei pad lenne a hajléktalan szállásom…

Aztán volt még egy kis közjáték. Neszét vettem, hogy Györgyi Kálmánné Dr. Kardos Éva ügyvéd nagy, azaz jól fizető, büntető védelmeket vállal. Ez eleve nem volt rendben, hisz a Családjogi Törvénynek a házastársi közszerzésre vonatkozó rendelkezései szerint a házastársak közös vagyona mindaz amit együtt, vagy külön – külön szereznek. Ez nem kevesebbet jelent, minthogy a legfőbb ügyész vagyonát adózott [vagy nem adózott] bűnözői jövedelmek is gyarapítják. Ilyenkor persze óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a nagy-pénzes megbízás az ügyvédnek, vagy a legfőbb ügyész feleségének szól. Ez a kérdés egy ügyben egyértemű választ kapott azáltal, hogy gazdasági vezetők ügyében és érdekében az ügyvédnő többször megkereste utódomat – a legfőbb ügyész feltétlen bizamát élvező megyei főügyészt – hasson oda, hogy a vádat képviselő ügyész mérsékelje ügybuzgalmát. A ráhatás meg is történt a városi vezető ügyész közbeiktatásával, de nem volt igazán eredményes. Engem persze feljelentettek amiért ezt megírtam, de nem jártak szerencsével. Felmentettek. Tartja magát a hír, hogy Györgyinek a felesége miatt kellett lemondania és ebben az említett ügy szolgáltatta az apropót. Így van – nem így van, nem tudhatom. Mindenesetre örülnék, ha…

Miközben ezek történtek zakatolt a politika. Nem vitás, hogy Györgyi Kálmán az Antall Kormány idején Göncz Árpád és Antall József közös liblingje volt. Árpi bácsi különösen hálás lehetett neki, hisz Györgyi ötlötte ki, hogy a taxisblokád erőszakoskodóit amnesztiában lehet részesíteni. Antallt aztán elvitte a négy fekete ló és a miniszterelnöki székbe Boross Péter telepedett. Ez a változás újra aranyozta a legfőbb ügyész nimbuszát. Aztán jött a bukás: a szocialisták 1994 évi választási győzelme. És mi történt? Maga meséli  „Már az első ciklus végén úgy éreztem, hogy elég volt, ideje abbahagyni.Csakhogy az ember gyenge. Horn miniszterelnök egy személyes beszélgetésen azt mondta: szívesen látna továbbra is ebben a székben. Antall után Horn: ez is azt bizonyította számomra: sikerült elérni, hogy az ügyészség, a politikán felülemelkedve, nagy tekintélyt szerezzen magának.”  Hát’ ez is egy magyarázat. A szerénység mindenesetre irigylésre méltó… De nem erről van szó, hanem arról, hogy a bűnözéssel való együttélés valóban kivül, illetve felül van a pártpolitikán. A társadalmon való élősködés nem politikai program, hanem „demokratikus” létforma. Ebben semmi különbség nincs a pártok között. Ennek a patentnek a védnökét tisztelik Györgyi Kálmánban.

1998 a szüret éve a Fidesz történetében. Mint párt veszítettek, mint összetákolt koalíció győzedelmeskedtek az MSZP-vel szemben. Kétségtelen, hogy ezen a bolton Pintér Sándor nyert a legtöbbet. A választások idején ugyanis épp a vádlottak padján ült a Zemplényi hazacsempészési ügyével kapcsolatos okirathamisítás miatt, de kimászott belőle, mint sokminden másból. De közvádolás ide, cévizsga oda, Orbánnak Pintér kellett. Megszerezte. Köteteket írtak, de akár könyvtárakat is lehetne írni ennek a két embernek a kapcsolatáról, amely eltéphetetlen. Szilárdabb az egypetéjű ikrek összetartozásánál, az anya és a gyermek ragaszkodásánál, a különnemű szerelmesek egymáshoz vágyódásánál, a melegek összebújásánál. Persze ez nem természetellenes kapcsolat. Reális oka van, csak eddig „perrendszerűen” nem sikerült bizonyítani. Sebaj, ami késik, nem múlik! Addig jár a korsó a kútra, amig eltörik… Mások! (kiemelés: szerk.)

Orbánnak eleinte nem volt kifogása Györgyi ellen, nem is lehetett, hisz Györgyi hősiesen helytállt – az Olajbizottság elleni csatában, buzgón tolva Orbán és Pintér szekerét. Aztán elmúlt a veszély. Lejárt Pallagék mandátuma. Szézavarták a testületet, szétcincálták az íratokat, titkosították az ügyet és Györgyinek észre kellett venni, hogy ő már csak egy mór, aki megtette kötelességét.

Tulajdonképp nem is neki kellett mennie, inkább Polt Péternek kellett jönnie… Lehet, Lenin sokmindenben tévedett, de abban fején találta a szöget, hogy „minden a kádereken múlik!” Poltra sokan mondják, hogy a Fidesz pártkatonája. Jó jó, de milyen beosztásban? Ennek az embernek egyszerűen nincs karaktere. Nincsenek érzelmei. Az IQ-ját érthetően nem mérik. Ha erre „jogi szókincséből” következtetünk, amely nem több száz szónál, lesújtó eredményre jutunk. Mint autonóm személyiség szóba sem jöhet. Az a tény, hogy a legfőbb ügyészi székben ül, egymagában alkotmánysértő állapot, mivel mint alkotmányos „ellensúlynak” nincs semmiféle súlya. Schmitt Pálra sokan mondták, nem több, nem más mint nemzeti töltőtoll, azaz  Orbán töltőtolla. Hát Polt Péter micsoda? Inkább hagyjuk.

Amikor Schmitt Pál dicstelenül távozott, azt hittük nála nincs lejjebb. Nos alaposan tévedtünk. Nem ő volt a gumigerinc igazi akrobatája. Áder János máris lekörözte, lásd Canossajárás c. írásomat.

A rendőrség szétesése.

A jelenlegi állapotot minősíthetnénk mély morális válságnak, de nem tehetjük, mert a romlás funkcionális! A bűnmegelőzés, felderítés és üldözés legbonyolultabb, mondhatni „legfinomabb” struktúráit semmisítette meg – a totális züllés. A pintéri söprés ehhez képest csupán romeltakaritásnak, kukázásnak tekinthető. Pintér az állomány feje fölött függö „Damoklesz kardról” beszél. Nevetséges kissé.

De mire megy ki az egész, mire lesz jó az egész? Ki tudja ezt ma megmondani?

Ami engem illet – grácia fejemnek – Pintér Sándor személyét, illetve tevékenységét nem tudom semmi olyan programmal társítani, ahol a szó gyökében a „tiszt” betűkombináció előfordul. Elesik tehát a tisztogatás, megtisztítás, tisztázás,tisztába tevés, stb.

Ebből következik, hogy ami most a rendőrségen belül, a rendőrséggel történik, csupán leszámolásnak tudom tekinteni, ahol a Pintér érdekcsoport leszámol a konkurens, (rivális) csoporttal (csoportokkal), hogy a „banda” szót ne említsem. Ez az egész nem tisztogatásra, hanem a klasszikus bandaháborúra hasonlít. (kiemelés:szerk.)

Miért gondolom ezt? Megpróbálom kifejteni – hangsúlyozva, hogy rendkvül bonyolult jelenségről van szó és a boszorkánykonyha sötét titkaival a kivülálló nemigen lehet tisztában.
Mindenekelőtt nézzék meg az ORFK szervezetének sematikus (!) ábrázolását. 

Hogy ez a szervezési képlet bonyolultabb, vagy egyszerübb a kelleténél, nem tisztem véleményezni. Annyi azonban bizonyos, hogy egy ilyen szervezet logisztikai harmóniáját biztosítani akkor is szinte lehetetlen feladat, ha feltételezzük [amit nem lehet feltételezni], hogy a szervezet minden tagja hivatása magaslatán áll úgy szakmai, mint emberi, ill. erkölcsi vonatkozásban. Enélkül a hatásköri átfedések, ütközések, a rivalizálás, titkolózás és más elidegeníthetetlen emberi tulajdonságok minduntalan megzavarják a működés harmóniáját.

Dehát voltaképp ki kíváncsi az „Óberhé” szakmai csontvázára? Az élő, működő szervezet (lenne) érdekes, amely ezer szer (!) bonyolultabb a váznál. Ami az alapvető funkciót a bűnözés elleni „küzdelmet” illeti, a szervezet, ill. működés alapsémája viszonylag egyszerű. A munka érdemi része tulajdonképp nem az üvegpalotában zajlik. A központ „fedett” nyomozókat bocsát ki magából, akik szerte szaglásznak a bűn, a bűnözők után és igyekeznek beépülni a bűnszervezetekbe. Ha sikerül – hosszabb rövidebb távon – együtt kell működniük ezekkel, azaz valamilyen formában részt kell venniük a bűnözésben. Kényes helyzet…

A másik módszer a „beszervezés”, azaz a bűnszervezet „valódi” résztvevőjének reábírása arra, hogy társait elárulva a rendőrségnek dolgozzék. Ez persze nem társadalmi munka. A spicli „munkáját” honorálni kell. El kell tekinteni felelősségre vonásától korábban elkövetett bűncselekmények miatt. El kell nézni hogy továbbra is bűnözzön. Meg kell fizetni a „munkáját”, vagy más előnyt kell részére biztosítani. Ez a fekete/fehér,  jin/jang együttmüködés azt feltételezné, hogy a rendőri oldal abszolut tiszta, mert a rendőr anyagilag független, vagy szegénységi fogadalmat tett és azt be is tartja. Lássuk be, ilyen jellemek a mai üzleties világban legfeljebb ha kivételképp léteznek. Ha a kapcsolat éles kontúrjai elmosódnak, a kép valahogy így kezd kinézni – > A térfoglalás min den esetben a sötét oldalról történik, hisz fertőzésről van szó. Egy ilyen deformált kapcsolat ellenőrzése gyakorlatilag szinte lehetetlen, még tisztességes főnök számára is.

Az ördögi dilemma viszont az, ha a fürdővízzel a [maszatos] gyermekeket is kiöntjük, ahogy most Pintér teszi, a mellőzhetetlenül fontos oparatív munka évekre ellehetetlenül, mert egy kapcsolatrendszer újjászervezése rendkívül lassú, bonyolult, sokéves művelet.

De tulajdonképp nem is erről van szó! Az igazi masszív fertőződés nem a rendőrség szervezetszerű működése körében keletkezik. Más a baj. A baj az, hogy a rendőrség „elolvadt” a társadalom fehér, szürke és fekete zónáiban. Hogy miről is van szó? Hát épp arról, amit épp Pintér Sándor csinált, csinál és visz tökélyre évtizedek óta. Tulajdonképp ő a romlás etalonja! Hogy – hogyhogy? Megmagyarázom.

Pintér hivatalos életrajzában a gazdasági [üzleti] tevékenységének nyoma sincs odáig, hogy 1996 végén nyugdíjba vonult. 1997-től az OTP Bank Rt. biztonsági tanácsadója s az igazgatóság tagja volt.  2003-től a Civil Biztonsági Szolgálat Rt. tulajdonos-elnöke, és 2004-től ismét az OTP Bank ZRt. igazgatóságának tagja volt. Ez a tevékenységi kimutatás olyan szikár, mint Pintér maga és megközelítőleg sem tükrözi azt az üzleti tevékenységet, amelyet Pintér személyesen plusz (!) hozzátartozóival, volt rendőrségi beosztottaival és külsős üzlettársakkal együtt, esetleg azok neve alatt, folytatott, folytat.

A lényeg Pintér kétarcúsága, pontosabban kétlakisága a fehér, szürke, fekete üzleti világ és a rendőrség között. Közismert, hogy mint üzletember a hónuk alá nyúlt volt rendőri beosztottainak és üzlettársaivá tette őket. Mint belügyminiszter pedig a legmagasabb rendőri beosztásokba helyezgette vissza üzlettársait. Van valakinek fogalma arról, hogy egy ilyen „váltógazdaság” katyvaszában a személyi, üzleti függőségeknek, összefonódásoknak milyen gubanca alakul ki? Igen! Van fogalmunk róla. Nekem is, másoknak is.

A lényeg, hogy Pintér egy alaktalan fehér, szürke, fekete masszává formálta a rendőrséget is.

Talán nincs még egy olyan közéleti személyiség, aki körül annyi összeesküvés elmélet [konteó] keletkezett volna, mint épp Pintér körül. Ez semmiképp sem lehet véletlen. Egyike ezeknek a forrásoknak a „Konteo blog” 2012.06.11-i írása, amelyet érdemes ugyan elolvasni, de véleményem szerint íróinak gazdag fantáziája is messze elmarad a valóságtól. Goethe írta „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.” Én magam nem szívesen foglalkozom összeesküvés-elméletekkel, ezért a Pintér körüli, pontosabban az Orbán rezsim körüli – joggal rendhagyónak nevezhető – jelenségek kapcsán támadt gondolataimat inkább kérdések, mint állítások formájában fogalmazom meg; a kérdezni szabad Móricka elv alapján.

Nos, eddig az írás. Ki ad választ? Mi a válasz?

2012.08.19

Szeszák Gyula 

Nemzeti InternetFigyelő