Tévedni isteni dolog

Az Úristennek megfájdult a feje az angyalok énekétől. Még ha csak fájt volna! Szúrt, sajgott, hasogatott, lüktetett! A bárányfelhőn hárfázó kopasz pocakos angyal szörnyű kornyikálása minden bizonnyal bekerült a mennyország végtelen történelmébe.

– Életem baklövése volt ideszólítani ezt a pancsert – hörögte elkínzottan a Teremtő – még évtizedig maradhatott volna adóhivatalnok. A kopasz újult erővel fülsértő dallamba kezdett, az Úr felszisszent, és szapora léptekkel iparkodott hallótávolságon kívülre.

A szomszédos csoporthoz közelítve azonban hamar felderítette azok gyönyörű éneke. Ám valami mégis csak zavarta. Hmm, Hmm – töprengett bozontos szemöldökében turkálva, – mi itt a bibi? Csak hosszas tépelődés után jött rá: üresen áll egy bárányfelhő.
– Ejnye – mondta rosszallóan, mert az anarchiát nem tolerálta az univerzumban – ide hiányzik egy angyal. Egy angyal. No, lássuk csak – meredt a mélybe, röntgenes tekintettel végigpásztázva a hegyeket, völgyeket, no meg a városokat, utcákat.
– Nini – akadt meg tekintete egy nyugodtan poroszkáló polgáron – az ott Mr. Brown. Pontosabban Mr. John Brown – javította ki önmagát. – Hát, nem valami fantáziadús név, az egyszer szent! Mennyivel színesebb hangzana, ha mondjuk Sedelmayernek hívnák.

Ám Brown szemmel láthatóan megbékélt saját nevével, sőt, halvérű lévén szinte semmi sem izgatta. Egy magas épület előtt ballagott, aminek a homlokzatát ókori istenségek életnagyságú szobrai díszítették. A tetőzetet háromméterenként előregörnyedt izomkolosszusok tartották a hátukon, középen pedig maga Zeusz intett fenyegetően a gyanútlan járókelők felé. Az Úristen rosszallóan szemlélte a görög kollégákat, mert földi halandókhoz hasonlóan ő sem szívlelte a konkurenciát. Zeusz feje – amit egy milétoszi mester faragott százötven évvel ezelőtt – meglehetősen rosszul állott. No, nem a szobrász hibájából. Az istenek prominensének vállgödreiben pangó esővíz telente megfagyott, s a jég hajszálrepedéseket pattintott a kőbe. A félmázsás fejet már úgyszólván alig tartotta valami.
A Teremtő elégedetten a markát dörzsölte. Hű, most aztán kettőt egy csapásra! Brown saccolt haladási tempójához a Newton-törvény alapján gyors fejszámolással kikalkulálta a szabadesést, s a megfelelő pillanatban elindította a fejet. Közben szeretetteljes tekintettel cirógatta az üres bárányfelhőt, Mr. Brown leendő szálláshelyét.

Brown-nak rossz napja volt. Reggel csúnyán összetűzött a feleségével, s a veszekedésből – nem először – az asszony került kis győztesen. Azóta már biztosan megvette az aranyláncot, a kutyát bekvártélyozta a cselédszobába, hétvégére pedig meghívta az antipatikus szomszédokat. Márpedig ha mindezt megtette, akkor egy becsületben megőszült férjnek válnia kell! Ám ehhez Brown-nak ma semmi kedve nem volt, inkább nagylelkűen elnapolta a döntést. Figyelmét sokkal inkább lekötötte a hivatali protokollöltözet kényelmetlensége. A nyakkendő fojtogatta, a keményített ingbe beleizzadt, a cipő feltörte a lábát, taplószáraz torka pedig sörért epedt. Legalább az egyiken enyhítek – dünnyögte álszentül, s egy vértanú ábrázatával szaporázta lépteit a közeli kocsma felé.

Az Úristen a fejéhez kapott. Már csak ez hiányzott, hogy a mennyország üdve egy korsó sörön bukjon! Márpedig Brown a hideg ital gondolatára szinte futott, sőt, a sarkon befordulva majdnem szárnyalt. Nem érzékelte a járdára csapódó Zeusz-fejet, s nem látta miként robban bombaként ezer darabra a gránit.

– Heeejjj, hogy az Issss…- harapott el egy szitkot az Úr a kudarc feletti jogos felháborodásában. Ám egy villanás múlva máris megenyhült, mert egy visszapattanó súlyos kő egy piros Audi szélvédőjének csapódott. Minő véletlen, a volánnál Sammut Sedelmayer 50 éves élsportoló ült, az ifjúsági diákzenekar volt klarinétosa. – Így se rossz – hümmentett megenyhülve a Mindenható, de mérsékelt örömmel, mert csak másodkézből sikerült lerendezni az ügyet.

A mennyei gépezetbe azonban ismét porszem került. Bár az Audi szélvédője ripityává törött, Sedelmayer sértetlen maradt. Sőt a mobilján autómentőt hívott, miközben a kocsit fél kézzel bekormányozta a kereszteződésbe.

A Teremtőnek most már a presztízse forgott kockán. Mindenható tekintetét szuggesztíven a kereszteződésbe tartó 80 tonnás autómentőre szegezte, amelynek részeg sofőrje meglehetősen globálisan értelmezte a közlekedési szabályokat. A hatalmas alkotmány teljes sebességgel megcélozta az Audit.

Az Úristen izzadt homlokát törölgette a fárasztó nap után. Tekintetét a bárányfelhőre emelte, ahol a névtáblán arany betűkkel díszelgett: „Mr. John Brown könyvelő”.
– Ülj csak le, Sedelmayer fiam. A lábaidnál találsz hárfát, kottát, kottaállványt. Na, nézzük, mire emlékezel még a zeneiskolából. Szoríts helyet az autómentő sofőrjének is, és tanítsd énekelni, mert sajnos a hangja olyan, mint egy éhes sakálé.
– Méghogy tévedni emberi dolog! – dúlt-fúlt magában – hát létezik-e bármi, amire én, a Mindenható ne lennék képes?

Doma-Mikó István

Magyar Irodalmi Lap – NIF