Szomorú valóság – avagy: Nincs itt semmiféle forradalom!

Írásomat egy régi, kedves pedagógus barátom levelei inspirálták. Nagyon elgondolkoztatott, amit írt, s külön engedélyével fel is használom sorait, talán kissé átszerkesztve, kiegészítve, de a levelek tartalmához hűen. Az eredeti gondolatokat igyekszem dőltbetűvel jelezni. Az említett levelek egyik itt megjelenő íráshoz kapcsolódtak, de olyan általános, mindőnket érintő kérdéseket vetettek fel, hogy muszáj róluk írnom.

A miniszterelnök és kórusa forradalomról beszél, talán bele sem gondolva, mit is jelent a szó. Az idei választásokra maximum a felháborodás szó illene, mert a választók egy jelentős része dühében szavazott a jelenlegi pártszövetségre, mintegy megbosszulva az eltelt évek aljasságait, s nem lévén jobb, a jelenlegi csapatot bízta meg ügyei intézésével. De ez csak egy megbízás volt, semmiképp nem forradalom! Kérdem én, hol van itt gyökeres változás? Legfeljebb néhány tiszt lecseréléséről beszélhetünk – sakknyelven szólva.

Máig fülemben cseng az 1989 körüli időszakból, milyen ijedten, kínvigyorral az arcukon magyarázkodtak a párttitkár, a helyettese, a függetlenített (de az igazgatótól függő!) szakszervezeti titkár, a személyzetis,… , amikor azt próbálták bizonyítani, hogy ők nem is,… nekik lényegében semmi közük nem volt,… ők már akkor is,… szóval demokraták voltak, nem jelentgettek össze-vissza, nem éltek vissza pozíciójukkal,… meg különben is ők nem is „elvtársak” voltak, hanem polgártársak, hazafik, hölgyek és urak,… De amikor látták, hogy nem kell félniük, nem lesz itt semmiféle számonkérés, felelősségre vonás, akkor kinyílt a csipájuk, és a jó elvtársak, a kapitalizmus elleni vad „partizánok” pillanatok alatt alakultak át igazi vadkapitalista tulajdonosokká, cégvezetőkké, pardon, menedzserekké. Elképesztő volt látni, hogyan vitték (szánt szándékkal!!!) csődbe az egy-két éve még az ország 100 legjobban működő cége között lévő vállalatot, s miközben a cég haldoklott, fordítottan arányos módon virágzott a fiókigazgatók és egyéb vezetők saját Kft-je. A cégnek a legrosszabb vevők, szállítók jutottak, miközben a Kft.-k jobbnál jobb partnerekkel üzletelhettek. Aztán néhány évi agonizálás után a cég megszűnt, s lám-lám, az egyébként százmilliókat érő telephelyek (melyeket természetesen majdhogy nullára írtak) a volt vezetők, fiókigazgatók tulajdonába vándoroltak.

S el is érkeztünk a mához. Mert ma kísértetiesen ismétlődik meg a rendszerváltásnak csúfolt gengszterváltás. A bűnösök esetleg évekig húzott-nyúzott perek után, de szabadon, mindenüket (amit loptak, csaltak, raboltak!) megtartva vigyoroghatnak, mert számonkéréstől nem kell tartaniuk! Ehelyett a kormány az igaz hazafikat, a jogosan türelmetlenkedőket s azokat üldözi, püföli, aki netán ki meri nyilvánítani, hogy ő egészséges lelkületű, igazságra törekvő, jó, heteroszexuális magyar ember. Ha ehhez még egy árpádsávos zászlót is a kezébe mer venni, megnézheti magát! Az biztos, hogy napokig borogathatja összetört testét, a fájdalmat egyhítendő. Épp tegnap szomorodtam el, mikor kijőve a külföldi multi-cég áruházából (sajnos, a közelben nincs más lehetőség) megláttam egy gyönyörű motort. Épp ekkor jött ki a velemkorú gazdája, s a mellette lévő luxusautóhoz lépett, kinyitva annak csomagtartóját, s beletette a megvásárolt holmit. Bent ült a volánnál anyuci a gyerekekkel, majd a férfi felpattant a motorra. Ekkor vettem észre, hogy zsebéből jól láthatóan, szándékosan így elhelyezve kilógott egy amerikai zászló. Nem, nem külföldiek voltak. Magyarok sem, az biztos, még ha annak is nevezik magukat. A rendszámaik vitathatatlanul magyarok voltak. Itt tartunk. Azért, ha lop, csal, rabol (mindegy, csak jó sok legyen!), ha amerikai, izraeli vagy bármilyen más nemzetiségű zászlóval mászkál valaki, nem esik semmi bántódása. De ha becsületes magyar, és ráadásul magyar vagy pláne árpádsávos lobogó van nála, számíthat rá, hogy az estét fogdában tölti! Mindezt egy magát nemzetinek tituláló pártszövetség uralkodása alatt (ne felejtsük, csak az ügyintézésre kaptak felhatalmazást a választóktól, nem uralkodásra!!!). S innentől nem értek semmit, illetve vannak sejtéseim, s itt kapcsolódom az említett levelekhez. Kérem szépen, bennünket már húsz évvel ezelőtt mocskosul átvertek, ez ma is folyamatosan zajlik!

Mert ugyan mi baja van a jelenlegi kormánypárti szövetségnek – a józan ész szerint – az ugyanazon oldalon álló párttal? Látjuk, sok felvetésüket el is fogadja, megvalósítja, csak elfelejt rá hivatkozni.

Rossz politika többet támadni a szomszédot, mint az ellenséget. Ez egyszer már megtörtént velük, Kövér elmesélte, hogy a rendszerváltoztatás után legfőbb ellenségnek a fasisztákat tekintették.

Könyörgöm, hol volt Mo-on fasiszta 1990-ben?

A ballib média úgy telesírta az egész tömegkommunikációt ezzel, hogy még a gondolkozó emberek is bedőltek neki! Most hasonló a helyzet – más vonatkozásban. Szlovákiában pl. erősen soviniszta a gárda, de sok más országban is keményebb, katonaibb. Ebben pont a jót nem látják: a karitatív tevékenységet, a segíteni akarást, a jóérzésű ember természetes megnyilvánulását.

Forradalomról beszélnek, miközben a gyakorlatban mindenütt szoci vezetők vannak az állami szférában, ők teletömködték a munkahelyeket végzettség nélküli, de pontosan ezért csontig lekötelezett emberekkel, akik mindent végrehajtanak, hallgatnak, mint a sír, és vígan lehet folytatni a lopást, lejáratást, értékrombolást – pont úgy, mint eddig. Tehát én nagyon másképp látom a gyakorlatban ezt a (mármint a forradalom)  kérdést.

Mivel kitudódott, hogy jobboldali vagyok, mindent titkolnak előlem. Még a saját leltározásomból is kihagytak, ami már égbekiáltó!

Jó pontot lehet azzal szerezni, ha valaki bármi rosszat állít rólam, és soha nem ellenőrzik, hogy igaz-e. Attól boldogok, hogy lám, aki nem lop, sem tökéletes. Így hát folytatják, mert az ő olvasatukban kwitek vagyunk!. Mindenki rettenetesen fél. El kellene gondolkozni azon az egyszerű tényen, hogy 6 éve csak egyhangú szavazással fogadunk el mindent!!!!

Akinek nem tetszik a főnöki javaslat, azonnal lapátra kerül, hiába viszi tovább az ötletet, és kínál helyette egy még jobbat. Vagy egészen más, sokkal jobbat. És mindenki hallgat, senki nem áll fel, nem mer hozzászólni, nem meri megmondani, hogy a jobb tényleg jobb!

Tehát minden nap harctérre járnak az aktív dolgozók. Mert nem csak az én munkahelyemen van ez így, sorra ezt hallom az ismerősöktől.

A választáson megbukott a korrupt, identitás nélküli, a nemzetközi tőke talpát nyaló ballib kormány, de nem a magyar hétköznapokban!

Így hát a parlamenti diktatúra hangsúlyozása nem szerencsés, mert könnyen visszasegítheti az alig 1 hónapja megbukott, gyakorlatilag 60 éve bebetonozott hitvány, korrupt társaságot. Tudomásul kell venni, hogy egyelőre még csak a szavazófülkében veszítettek, de a hétköznapjainkat ők uralják! Ők döntenek az egzisztenciánk felől, és már az elmúlt 6-8 év alatt is százszor jobban hullottak a nemzeti erők! Ezt a bitang bandát összetartja a közös bűn és a közös érdek: Lopnak továbbra is, és a szemünkbe röhögnek. Ha szólni mernénk, rögtön repülnénk.

Legalább a gondolkozó emberek fogjanak össze, és védjék meg a nemzetet, mert nagyon elkéstünk, és biztos, hogy nem lesz több alkalom.

Lassan elvérzek az örökös harcmezőn, ahová minden nap bejárok, és csak dolgozni szeretnék felkészülten, hivatástudattal, hozzáértéssel – ha engednék. Csupa végzettség nélküli, lekötelezett emberrel vagyok körül véve, akik mindig a főnök (szintén nem szakember) véleményét szajkózzák. Az iskolai színvonal tovább romlott, a 70 %-os bukásról az idén először 80 %-ra ugrottunk, de ennek okairól és főleg a tennivalókról egy hangot sem beszélhettünk. A főnök nem ért hozzá, ha mások mondanának valami okosat, még tovább csökkenne a tekintélye. (Nincs hová.) (De azért mégis ő a főnök!)

Annyira felháborít, hogy középiskolai tanári végzettség nélkül, nyelvismeret nélkül, tudományos munka végzése nélkül beülhetett egy „magasabb vezetői” székbe, csak azért, mert ő lenyúlni szeretett volna. Hiába szavaztunk 53 %-nyian úgy, hogy legyen vége a korrupt világnak, bizony nagyon is prosperál!

Tehát én ezért látom úgy, hogy könnyű egy védett székből szépeket gondolni, nyugdíjjal a zsebben már egzisztenciális függéstől sem félni, (mert azt csak elenyészően kevesen fogják fel, hogy a kassza üres, a nyugdíjakat is az IMF-hitelből finanszírozzák!) és a nyomuló parlamentet elutasítani, mert ez a meccs még nem ért véget! Maradt minden állami vezető szoci vagy SZDSZ-es, és alig egy-egy helyen sikerült leváltani – ezt az újságok nagy hangosan dobra is verik. Az egész társadalmat uraló és félelemben tartó garnitúra elvette az életteret a hazafiaktól, az értéket tisztelő emberektől. Hozta a melegfelvonulást, a drogozást, az átoperáltatást, az identitászavart, a hagyományok elutasítását, kigúnyolását, az anyagiasságot, a közönyt, a mindent átstrukturáló korrupciót.

A hétköznapi életben még egyáltalán nem nyertünk! Amíg a takarítónőig bezárólag nem tisztességes emberek foglalják el a helyeket, hanem már évtizedek óta ők vannak kiszorítva, addig  nagy luxus a harsogó ballib média mellé állni, és vele versengve elutasítani az új kormány intézkedéseit. Ezekre égető szükség van, akármilyen nevetségesnek tűnik. Én legalább 6 éve minden nap csatába megyek, és jó, ha 20 % időm marad a saját munkámra. A többiben helyre állítom a sok szakképzetlen barmolásait, vagy megcsinálom helyettük. Ők meg felveszik a fizetést, és a jutalmat is.

Amit írtam, nyugodtan használd fel, át is szerkesztheted. Tömöríteni biztosan kell. De levegőt alig kapok, hogy a polgári oldal ennyire nem tudja, hogy mi van az országban. A gyurcsány(i) érájától tartó félelem uralkodik, és mindenki retteg.

Bizony, sem különösebben átszerkeszteni nem kellett, sem rövidíteni, mert belőlem is felszakadtak az indulatok! Mint oly sokunknak, fél életem ment pocsékba a kommunizmus alatt, így eszem ágában sincs visszasírni azt, de kérdem én, az eltelt húsz év alatt – leszámítva azt a szűk, de annál gazdagabb réteget – jobb lett-e az életünk? Nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak, egészségesebbek lettünk-e? Telik-e rendszeresen egészséges ételekre, gyümölcsökre vagy nyaralásokra, hétvégi kirándulásokra, rendszeres mozi, színház, koncertlátogatásokra, újságokra, magazinokra, folyóiratokra, már ne is kérdezzem, könyvekre? El tudunk-e menni egy héten egyszer-kétszer étterembe a családdal, megengedhetjük-e, hogy nyáron egy-két hét szabadságot kivéve naponta kimenjünk velük a strandra? Tudunk-e minden hétvégén piknikezni a családdal? Nem is sorolom tovább, mert ezek ma a legtöbb magyar család számára talán, ha emlék, vagy már az sem,… legfeljebb vágyálom. Igaza van az oldalsó sávban megjelentetett írás szerzőjének, SZEBB JELENRE lenne már végre szükségünk, mert amióta az eszemet tudom, csak ígérgetések hangzanak el azoktól, akiknek a dolga ügyeink legjobb intézése lenne, s a megfelelő életlehetőség biztosítása, ahelyett, hogy magukat mindig jól megszedjék.

Ezekhez hasonló gondolatokat sokan, sokszor megfogalmaztunk már, de ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, ismételni,… míg egyszer talán foganatja is lesz, és végre eljön egy valódi, mindent megjobbító, igazságot szolgáltató forradalom.

Addig pedig marad a már-már haldokló remény …

„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket,…”

Czakó István

Nemzeti InternetFigyelő