Sütő Gábor: Ügyeink fogadatlan prókátorai – Kik és miért avatkoznak be a belügyeinkbe?
2011-es irányelvek a 2026-os sorsdöntő választáshoz – Miért aktuális ma is Sütő Gábor írása?
Vannak írások, amelyek felett nem fog az idő, sőt, az évek múltával válnak csak igazán érthetővé. Sütő Gábor, a NIF visszatérő szerzője, egy 2011-es, eredetileg Csurka István Havi Magyar Fórumában megjelent tanulmányát küldte el szerkesztőségünknek. Amikor elolvastuk, megdöbbentünk: az akkori „fogadatlan prókátorok” ma is itt lihegnek a nyakunkon, a módszereik pedig semmit nem változtak.
Miért tesszük közzé változtatás nélkül ezt a 15 éves szöveget? Mert a 2026. áprilisi választások előtt látnunk kell: a „szálláscsináló” belső ellenzék és a külső beavatkozási kísérletek szövetsége nem ma kezdődött. Gábor bátyánk már akkor figyelmeztetett a Galíciából induló feszültségekre, amelyek ma véres háborúban csúcsosodnak ki, és rámutatott arra a kettős mércére, amellyel Brüsszel méri a magyar szuverenitást.
A szövegben felbukkanó elemzések – legyen szó a Benes-dekrétumok máig ható igazságtalanságáról, a sajtószabadság liberális értelmezéséről, vagy Izrael különleges helyzetéről – ma, a közel-keleti válság és az európai politikai átrendeződés idején aktuálisabbak, mint valaha.
Aki ma a „Tisza” hullámain lovagolva próbálja lebontani a nemzeti érdekérvényesítést, az kísértetiesen emlékeztet azokra a körökre, akiket a szerző már 2011-ben is nevesített.
Ez az írás bizonyíték: Orbán Viktor már akkor is a nemzeti szuverenitás utolsó védvonala volt az EU-ban, és a nemzeti oldal kétharmados elvárásai azóta sem változtak: határozott, meg nem alkuvó kiállást várunk el hazánk védelmében. Olvassák e sorokat úgy, mint egy iránytűt a 2026-os választási küzdelmekhez!
NIF
Sütő Gábor*
Ügyeink fogadatlan prókátorai
(Kik és miért avatkoznak be a belügyeinkbe?)
Havi Magyar Fórum, 2011. július
A hazánkat mostanában dühödten támadó politikusok, pártok, országok nemzetközi szervezetek csak igenelnek a fegyveres agressziót elkövető, a nemzetközi jogot sorozatosan megsértő országoknak. Nincs hát erkölcsi alapjuk, hogy kifogásolják sajtótörvényünk és alkotmányunk tételeit. De vajon évtizedekig miért nem is érdekelte őket, hogy milyen alkotmányunk volt? S mi közük hozzá, hogy most milyen van? Miért nem volt bátorságuk beleszólni abba, hogy Franciaországnak, Brazíliának, Kínának milyen alkotmánya legyen? Azt meg miért nem merik kifogásolni, hogy Izraelnek nincs is alkotmánya?
Ámde kik képesek Magyarország ellen hangolni nemzetközi szervezeteket, országokat, pártokat, politikusokat, köztük a hazai ellenzék jól meghatározható részét? Kik tudnak ily szerteágazó erőket – többségének esze ágába sem jutott országunk ellen fordulni, hiszen okot sem adtunk rá – hadjáratszerűen egyetlen politikai cél irányába terelni? Kik lehetnek ők, és mit akarnak elérni?
Hazai és nemzetközi színtéren a levegőben vannak e kérdések, de támadóink kísérletet sem tesznek megválaszolásukra.
Nem áll, és nem is fog a szándékukban állni.
Márpedig politikai törekvéseiknek, s annak, hogy gyengének gondolt megleckéztethetőnek tartott ellenfelet keresnek maguknak, okai vannak. És kifejezetten nyomós indítékai vannak, hogy ezt mostanság Magyarországban vélik megtalálni. Ha a vitában megszorulva mégis mondaniuk kell valamit, „nyíltan” kijelentik, zavarja őket az Európában szokatlan kétharmados hatalom. De e hatalmat a magyar választók hozták létre demokratikus úton. És éppen ez leplezi le, hogy ezúttal sem az igazat mondják: nem a kétharmad zavarja őket, hanem, hogy az új hatalom magyarabb, mint elődei. Ha akár nagyobb arányban is, de a neoliberális-álszocialista erők birtokolnák a hatalmat, folytatnák a lopást, az ország kiárusítását, Magyarországot mintaállamnak kiáltanák ki. Az ellenünk folyó támadások nem öncélúak, nem véletlenek. A szemünk előtt lejátszódó esetek bizonyítják, hogy a tények elhallgatásán és elferdítésén alapuló, külső és belső ellenségeink egyeztetett szervezett kampányáról van szó. Az is igazolódott, hogy a kezdeményezés a magyarországi ellenzéki pártok köréből indul, sőt nem titkolt részvételükkel zajlik. A háttérben tehát a magyarság ellen irányuló ugyanazon baljós célok húzódnak meg, amelyek Trianon óta üldöznek bennünket. Sajtótörvényünk, alkotmányunk csak kapóra jött ürügy. Ahogy e témáik kimerülnek – hisz kénytelenek elismerni, szabadon lehet véleményt nyilvánítani, tüntetni, elő lehet állni a legképtelenebb követelésekkel – nyílt beavatkozásaikkal teremtenek önmaguknak újabb ürügyet, ahogy a gyöngyöspatai események bizonyítják. Ideje hát megértenünk: nemcsak nemzeti érdekeink, hanem nemzeti létünk biztosítása parancsolóan megköveteli, hogy józanul eligazodjunk e helyzetben. Világossá kell tennünk, miért folyik, s mire megy ki e második évébe (de ha a történelmi összefüggéseket átgondoljuk, a második évszázadába) lépő nemzetközi politikai játszma. S miért van, hogy belső támogatással mindig rendelkezik, és éppen ez biztosítja átmeneti sikereit. Mindezzel szemben haladéktalanul, s minden mást megelőzően elő kell segítenünk a nemzeti létünk biztosítására irányuló, létfontosságúvá vált, egyformán fontos, tudatos kormányzati intézkedések, és öntevékeny lakossági kezdeményezések összehangolt foganatosítását.
A be nem avatkozás elve
Elvben minden nemzetközi jogviszony önkéntes, de a nemzetközi jogrend csak minden állam jogegyenlősége mellett, s akkor tartható fenn, ha valamennyien tiszteletben tartják a szuverenitás, a kötelezettségek jóhiszemű teljesítése, az erőszakkal való fenyegetéstől tartózkodás, a békés eszközök alkalmazása, s különösen a be nem avatkozás elvét.
Az ENSZ Alapokmánynak, az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának, vagy más nemzetközi jogforrásnak egyetlen rendelkezése sem jogosít fel államokat, nemzetközi szervezeteket, magát az ENSZ-et sem arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg más államok belső joghatóságának körébe tartoznak, az utóbbiakat pedig nem kötelezi, hogy ilyen ügyeiket külső hatalmak, vagy szervezetek eljárási illetékességébe utalják, vagy engedjék át. A nemzetközi jogban a belső joghatóság azon ügyek körét jelzi, amelyekbe más államok, nemzetközi szervezetek részéről nem történhet beavatkozás. A belügyekbe beavatkozást egyéb alapelvek és normák is tiltják. Tehát a nemzetközi jog és a politikai gyakorlat által legerősebben támogatott, a nemzetközi élet minden szereplőjétől egyaránt, egyformán, s egyszer s mindenkorra megkövetelt elvről van szó. Mégis világszerte, nap, mint nap tanúi vagyunk a beavatkozásoknak.
Sajnos, a jogalkotók, az önmagában helyes elvre hivatkozva, hogy nem lehet bármely ügyet önkényesen belügynek nyilvánítani (Pl. a kisebbségek helyzetét), hagytak – nehéz elképzelni, hogy véletlenül – egy mára nagykapuvá nőtt kiskaput is. Az úgy nevezett humanitárius intervenciót, az egyetemes emberi jogok védelmének jogcímén megvalósítható beavatkozást, ami igazolóan hangzik, s támadhatatlannak tűnik. De éppen ennek okán tetszőlegesen alkalmazható hivatkozási alap, s könnyűszerrel válhatott a hatalmi politika eszközévé. E modern intervenció formája a békefenntartónak nevezett külföldi fegyveres erők beavatkozása. Ma még ennél is súlyosabb a helyzet: a legagresszívabb államok már arra sem veszik a fáradságot, hogy hivatkozzanak rá. Jogos önvédelemről, megelőző csapásról beszélnek, holott ők az agresszorok. Az USA, Anglia, Franciaország és más nagyhatalmak, az elvekre fittyet hányva, véres beavatkozások sorozatát hajtják végre napjainkban is. Bár nagyrészt aláírói ezen elveket szentesítő szerződéseknek – a saját érdekeik mindenek fölé helyezésével évtizedek óta tudomást sem vesznek róluk. Pedig a jog csak akkor jog, ha mindenkire egyformán vonatkozik; ellenkező esetben jogellenes megkülönböztetés. Márpedig ez vált általános gyakorlattá. Mindez rányomja a bélyegét a nemzetközi kapcsolatokra. Az ENSZ Alapokmány tiltja a határok megváltoztatását is, de az elmúlt évtizedekben csak Európában legalább harminc határt változtattak meg erőszakkal (köztük a magyar-szlovák határt hátrányunkra), s nem egyszer az érintett nemzetek akarata ellenére. A második világháború után pedig megjelent egy művi állam, Izrael, amelynek mintha a beavatkozás és az agresszió képezné a fő külpolitikai elvét, de a gyakorlatát mindenképpen.
E körből kerülnek ki a fogadatlan prókátorok, a belügyeinkbe beavatkozók is.
Izrael mindenek felett
Ha az érintettek váltig tagadják is, e megállapítás nem túlzás. Pontosan fejezi ki a mai világképet, korunk egyik legsúlyosabb, egyre több országot, hazánkat pedig különösen sújtó problémáját. Egyben a történelem fintora. Izrael Állam ugyanis, minden más államtól eltérően, nem természetes úton létrejött állam. Az ENSZ határozatilag, azaz mesterségesen, más ország belügyeibe beavatkozással hozta létre 1948-ban a zsidóság részére. Indokolatlanul kedvező 54:46 arányban felosztotta Palesztinát zsidó és palesztin államra (de ez utóbbi létrejöttét az USA és Izrael az ENSZ-határozat ellenére máig akadályozza), azaz egy népet a saját területén, megkérdezése nélkül áldozatra kényszerített. E határt is trianoni kegyetlenséggel, a népek önrendelkezési jogát semmibe véve húzták meg. Ezért a palesztinok, s a muszlim világ joggal tekinti agressziónak, ahogy Trianon is agresszió a magyar nemzet ellen.
Ennek fényében Izraelnek kötelessége lenne köszönetet mondani a nemzetközi közösségnek, példamutatóan betartani a nemzetközi jogot, békére törekedni szomszédaival. Ehelyett létezése legelső pillanatától kezdve, nem természetesen, hanem minden más államtól eltérően viselkedik. Önmagát mindenre feljogosítja, mindenben kivételnek tekinti, s terjeszkedő, népirtó, terrorista politikát folytat, beavatkozó politikára ösztönzi a különböző országokban élő diaszpóráit, veszélyeknek kitéve azokat, és önmagát is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem annyira a világban továbbra is szándékosan szétszórtan élő zsidó népnek volt szüksége hazára (pont olyan helyen, ahol nincs olaj, víz, sem természeti kincsek), hanem a nagyhatalmi és cionista érdekeknek volt szüksége hídfőállásra.
Izrael békés politikával el tudta volna érni a biztonságát az ENSZ által kijelölt határain belül, azonban, azonban kezdettől fogva terjeszkedik, katonai erővel írtja Palesztina és a szomszédos országok békés lakosságát, rombolja országaikat, a világ színe előtt, előre bejelentve, célzott likvidálással gyilkolja politikai ellenfeleit. Az ártatlan polgári lakosságot, újságírókat, kórházakat, ENSZ-missziót, segélyszállítmányokat, amerikai hadihajót, minden útjába kerülőt bombázó, a nemzetközi egyezmények által tiltott fürtös, foszfor- és kazettás bombákkal gyilkoló állam nem tudja elhitetni, hogy az önvédelem jogán teszi. Mindezzel, az USA-hoz hasonlóan, nemcsak törvényen felül, hanem törvényen kívül is helyezi önmagát.
Az agresszióra van pénz, eszköz, minden, ami kell, de az USA és Izrael a saját népeiket nem képesek megvédeni még a természeti csapásoktól sem. Az USA-ban hónapokig tombolnak az erdőtüzek, védtelenek a tornádókkal és egyéb természeti csapásokkal szemben. Izrael sem tudott mit kezdeni a közelmúltbeli erdőtűzzel, csak kétségbeesetten nemzetközi segítségért könyörgött.
Mindezek ellenére amerikai, európai, köztük számos magyar politikus hat évtizede eleve jogsértően védelmezi Izraelt. Minél tovább halogatják a történelmileg elkerülhetetlen szembefordulást emberiségellenes és önveszélyes politikájával, annál inkább szűkítik a manőverezési lehetőségeiket, az izraeli politika foglyaivá válnak, áldozatokra kárhoztatják a saját népeiket, s innen csak minden fél számára tragikus megrázkódtatással lesznek képesek szabadulni. Semmi kétség felőle, népeik előbb-utóbb rákényszerítik őket e radikális szakításra. Az ENSZ 1975-ben jogérvényesen elítélte a cionizmust, mint a rasszizmus formáját. Kofi Annan ENSZ-főtitkár többször leszögezte: Izrael megsérti a nemzetközi jogot, az emberi jogokat. Se szeri, se száma az izraeli politika elleni fellépéseknek. Az Európai Uniónak is szembe kellene szállnia az emberiségellenes politikával. Az EU azonban még a saját keresztény múltját is megtagadja, értelmezhetetlen zsidó-keresztény gyökereiről kezdett szónokolni, s dédelgeti az eurocionizmust. Az arrogáns izraeli beavatkozásokkal kapcsolatban az európai kormányok, sajnos, a magyar kormányok is, megbabonázva hallgatnak, vagy mellébeszélnek, mintha Izraelről csak maga Izrael mondhatná ki az „igazat”, amit mindenkinek el kell fogadni.
Márpedig a világ azt látja, hogy Izrael (és az USA) semmibe veszi az ember legszentebb jogát, az élethez való megkérdőjelezhetetlen jogát. A magyar sajtótörvény és alkotmány egyes megfogalmazásait oly harciasan kifogásoló hazai és külföldi ellenfeleink mindezek ellen évtizedek óta egyetlen szót sem szólnak!
Kell-e ennél beszédesebb önleleplezés?
A fentiektől bátorítva, Izrael kívülről, a magyarországi zsidóság agresszív kisebbsége, belügyeinkbe belülről beavatkozva, állandóan követeli, hogy nézzünk szembe a múltunkkal, amit mi a szükségesnél is többször megtettünk. Feleslegesen, mert ők viszont képtelenek szembenézni a múltjukkal, pl. elismerni, hogy túlképviseltek voltak a törvénytelenségeket, kegyetlenkedéseket elkövető ÁVO-ban (Eszükbe sem jut bocsánatot kérni, amit másoktól egy-egy kijelentés miatt is követelnek), s ma túlképviseltek a pénzügyekben, a hírközlő eszközökben, de a politikai hatalomban is és ezzel megakadályozzák, hogy az így gyakorolt diktatúrájukról szó eshessen. A zsidóság soha nem is nézett szembe a tetteivel, sajnos, ez nem sajátja. Sőt, ahogy távolodunk a holokauszttól, a róla csak halló korosztályok étvágya és bosszúvágya nemcsak nem csillapul, hanem újabb kárpótlási ürügyeket tákol, egyre szégyenteljesebb igényekkel lép fel. Ezzel ők maguk okozzák és tartják fent az antiszemitizmust, hogy ürügyül szolgáljon további előnyök kiharcolására.
Nézzünk néhány, számunkra nemzetbiztonsági kockázatot képező példát. Sajtóhírek szerint Ferihegyen az egyébként is törvénykerülően betelepülő izraeliek részére külön önmaguk által kezelt folyosó áll rendelkezésre. Izraeli katonai repülőgépek jogsértően berepültek országunk területére, ugyancsak Ferihegyen gyakoroltak. A mai napig nem derült ki, mi történt. Óriási baj, ha nem lehet kideríteni, még nagyobb, ha kiderült, de nem teszik közzé. Az Interneten egy zsidó tulajdonban lévő ingatlaniroda hirdeti magát, közölve, hogy csak zsidó ügyfeleket szolgálnak ki. Budapesten már nem lehet úgy sétálni, hogy ne találkozzunk az izraeli beavatkozás jeleivel. Számolatlanul, indokolatlanul és akadálytalanul hozzák létre újabb és újabb emlékműveiket. A tájékozatlan külföldi előtt az a benyomás keletkezik, mintha itt más nem is élt volna sohasem, csak holokauszt-áldozatok. Az Apor Vilmos téren, pl., áll egy emlékmű rendezetlenebb jogi státusszal, mint a tőle nem messze lévő Turul szobor, mégsem kérdőjelezi meg senki. A Turul lebontásáért viszont a zsidóság agresszív kisebbsége elkeseredett harcot vív évek óta. Nem bírják elviselni, hogy akár egy szobor is emlékeztessen rá, hogy itt magyarok élnek. Most, amikor nem is tudni hányadszor és hányadik fórumon ismét fennmaradási engedélyt kapott, egyik harcias tollnokuk, Révész Sándor a Népszabadság június 29-i számában ezt úgy értékeli, hogy „Győztek a nácik”! Ezek vagyunk mi, magyarok, akik semmi mást nem akarunk, csak tiszteletben tartani a saját országunkban őseinknek a turullal kapcsolatos hagyományát. A Népszabadság és a Népszava egyes újságírói a sajtószabadság hiányáról kiabálnak, Nyugattól kérnek és kapnak segítséget, miközben háboríthatatlanul tehetnek ilyen és hasonló gyalázkodó magyarellenes kijelentéseket. A már eddig is világos frontok még élesebben kirajzolódnak; ideje lenne, hogy a kormány érvényesítse, sőt értelemszerűen szigorítsa a sajtótörvényt, védje meg a lakosságot a hol a keleti, hol a nyugati külföldi, de leginkább közel-keleti érdekeket szolgáló szellemi terroristáktól. Túl sok reményünk ugyan nem lehet, ahogy a parlamentben az egyházi törvény elfogadásánál láthattuk. A 14 egyháznak tartott felekezet között, az egyetlen katolikus és egyetlen református egyház mellett méltatlan, hogy három zsidó „egyház” szerepel. (Ez egyrészt faji megkülönböztetés, másrészt ebben is mások lenézése és a hihetetlen pénzsóvárság mutatkozik meg). Fónagy János, önmagát az ország nyilvánossága előtt a legnagyobb természetességgel zsidónak valló és a munkája alapján méltán népszerű politikus, megrökönyödésre javasolta egy negyedik felvételét is. Novák Előd jobbikos képviselő ezt jogosan tette kifogás tárgyává, nevén nevezve az előterjesztőt. Az ország láthatta, milyen hihetetlen érzékenységgel reagálnak még arra is, ha valaki kimondja egy zsidó politikusnak csak a nevét is. Még a Fidesz-KDNP képviselői is azonnal zsidózásnak nyilvánították, s önfeledten tapsoltak, amikor ez a politikus egyértelműen utalt rá, hogy a nevét kimondó a fasiszták szellemi utóda! Fel sem fogták talán, azt ünnepelték, hogy egy magyar képviselőt a fasisztákkal rokonítottak a magyar Országgyűlésben? Megáll az ész; mintha egyeseknek annyira a vérükben lenne a kettős mérce, hogy észre sem veszik, amikor magyarellenes álláspontra helyezkednek. Politikai öntudatkiesés, vagy valami ennél is kötelezőbb titkos kötődés? De legyen bármi, a sűrűsödő magyarellenes kilengés elfogadhatatlan, annál inkább, mivel a szemük előtt a jó és követendő példa, ahogy Orbán Viktor az EU-ban megvédte Magyarországot és a magyarságot. Miért nem ahhoz igazodnak, miért rombolják a kétharmados szavazótáborukat és ássák a saját politikai sírjukat? De, lehet, hogy nem csak a politikait.
Az Apor-téri emlékműre visszatérve, az Igazak Fala néven vált ismertté, s azon magyar állampolgárok neveit sorolja fel, akik a II. világháborúban zsidókat mentettek. Értelemszerűen azokat minősítik (Kik?) „igaz magyaroknak”, akik ezt tették; a milliók, akiknek élete úgy alakult, hogy erre lehetőségük sem volt, nem igaz magyarok! S az ezt megörökítő „emlékmű” ott állhat zavartalanul, de az ősi magyar múltat idéző Turult le kell bontani? A Mazsihisz, a zsidóság történelmi hibának tartja, hogy a Fővárosi Közgyűlés Wass Albertről közterületet nevezett el. Annak idején tiltakoztak a Teleki-szobor felállítása ellen is. Távlati céljaik érdekében meg akarnak fosztani bennünket a történelmünktől. Ha mindemellett áttekintjük az egészségügyet, oktatást, a sokasodó izraeli érdekeltségű lakóparkokat és őrző-védő szolgálatok uralkodását (A szocialista-neoliberális kormány gyakorlatilag átadta az In-Kalnak az állami erőszak monopóliumát, azaz hivatalosan engedélyezte az izraeli beavatkozást!), csak arra a következtetésre juthatunk, mint Fekete Gyula a műveiben és Dr. Bene Éva a „Megdőlt az életfa” című könyvében, akik tényekre alapozva rámutatnak, folyik a magyar nép etnikai kiszorítása, irtása.
Ezt támasztja alá a Mazsihisznek az alkotmányhoz tett egyik javaslata is: „Meggyőződésünk, hogy az egész európai civilizáció alapját azok a törvények képezik, amelyeket a Mindenható a Sínai-hegyi kinyilatkoztatásakor adott az emberiségnek. Ezek a törvények olyan alapértékeket fogalmaznak meg, amelyek mindmáig kihatóan meghatározzák mindennapi életünket és csak akkor várhatjuk, hogy a magyar társadalom visszataláljon a helyes útra, ha ezeket az értékeket, amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapját képezik, sajátunknak érezzük. Ennek a ténynek oly módon kell, hogy hangot adjon az új Alkotmány, hogy annak preambulumában utalnia kell a Tízparancsolatra, arra, hogy a magyar kultúra – ami az európai kultúra szerves része – a zsidó-keresztény gyökereken alapszik, és a Magyar Állam létét, a magyarság fennmaradását az biztosította, hogy immár több mint 1000 éve, Szent István Királyunk vezetésével az itt élőket befogadták a keresztény Európába.” Tehát, az európai civilizáció a Sinai-hegyről származik, mi zsidó-keresztények vagyunk, és csak azért maradtunk fenn, mert befogadtunk idegeneket, de most sem helyes úton járunk. (Mert még vagyunk!)
Nemrég két országgyűlési képviselő felmérése megállapította, hogy termőföldünk egyharmada már külföldi kézen van! Mivel ez törvénytelen, s mert még van időnk a földünk védelmére, riadót kell fújni, mindent meg kell tenni a felvásárolások megakadályozására, a földek visszaszerzésére.
Hihetetlennek tűnhet, de mindez valamennyiünk, így a kormányaink szeme előtt játszódik. És hogy mire megy ki e Magyarországon folyó játék, az Izraelben derül ki látványosan. Az ott járt magyarok számolnak be róla, hogy szinte mindenki magyarul tanul! Több helyen olvasták, hogy „Új hazánk Magyarország, tanulj magyarul!” Más szavakkal: a magyar Magyarország léte került veszélybe. Folyik Montefiore Mózes (a Zsidó Világszövetség vezetője a múlt században, az izraeli telepek megálmodója és megvalósítója még Herzl előtt) által meghirdetett jelszó megvalósítása: „Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!” A közelmúltban egy tv-interjúban ezt visszhangozta az SZDSZ egyik alapító tagja is, kijelentve, hogy „Magyarország felszámolása folyamatban van„. Mindezt megerősítette Peresz miniszterelnök ismert – magyar részről a mai napig hivatalosan senki részéről vissza nem utasított – kijelentése, miszerint „felvásárolják Magyarországot”.
Hány bizonyíték kell még rá, hogy a magyarokat a saját hazájukban faji diszkriminációval sújtják, százféle módon megalázzák, s el akarják lehetetleníteni? Rémítő, hogy Magyarország hallgat! E vészes jelenségre évtizedek óta szinte csak a MIÉP, személyesen Csurka István hívja fel a figyelmünket. Őt idézem: a „zsidó újhaza létesítésére irányuló szándékot és magát a folyamatot nem lehet nem észrevenni. Jóformán az egész magyar ingatlanüzlet zsidó kézben van. Az eladósítási politika és a magyar termelőmunka leállítása eredménye a rengeteg eladó telek és az olcsó föld. Gomba módra létesülnek lakóparkok, egyelőre lakók nélkül. Bombasztikus nagyságrendű értelmetlen beruházások – ingatlanfejlesztések – indulnak. Magyarország etnikai, kulturális átalakításának alig van akadálya.” A magyarság szenved tőle, szomszédaink pedig reményekkel szemlélik, hogy idegenek, a gazdasági-pénzügyi és sajtós kulcspozíciókat elfoglaló izraeliek és más nemzetiségűek betelepülése révén, a szocialista-neoliberális koalíció idejében és erőteljes támogatása mellett, beindult a magyar Magyarország felszámolása. Az MSZP-SZDSZ-kormány a maga módján ezt jelezte is, de megtévesztésül „egymillió ázsiai betelepítéséről” beszélt.
E törekvés jele, hogy a holokauszt áldozatainak chicagói leszármazottai olyan összegű mondvacsinált kártérítési pert indítottak a MÁV és a magyar bankok ellen, amely teljesen tönkre tenné a magyar gazdaságot, éhhalálra ítélné magyarok tízezreit. Közvéleményünknek tudnia kell, össze sem lehet számolni még a nyilvánosságra került kártérítési kifizetéseket, pénzügyi és egyéb előnyöket sem, amiben előző kormányaink részesítették a Mazsihiszt (Nem beszélve a titokban nyújtottakról, és az alattomosan szerzettekről), és hozták ezzel egyre romló helyzetbe az egyébként is mindig rosszabb helyzetben élő magyarságot. Mi nem szenvedtünk kevesebbet a történelem folyamán, áldozataink sem jelentéktelenebbek, mint a zsidó népé, de senkitől nem kérünk kártérítést. Az arcátlanságot, mohóságot tükröző újabb zsidó követelés megalapozatlan és erkölcstelen. A tény, hogy a gyermekeknek, unokáknak hét évtized után „jutott eszükbe”, hogy üzletet csináljanak elődeik tragédiájából, s a szocialista-neoliberális kormányok alatt erre nem is gondoltak, mutatja, hogy a jelenlegi kormányt akarják ellehetetleníteni. És mintha nem lenne hajlam határozott visszautasításra. Pedig mi még ellenkeresetet is nagyobb joggal nyújthatnánk be az ide telepített ügynökeik által okozott károkért, kezdve az ávósokkal, a Rákosi-csoporton át az SZDSZ-ig és az említett izraeli beavatkozásokig. Olyan valós összeg jönne ki, amely mellett még az ő alaptalan csillagászati követeléseik is eltörpülnének. Csak ehhez kellene egy kis politikai bátorság. A példát követné sok más ország, ahol a zsidók agresszív kisebbsége hatalmas károkat okoz. A világnak el kell érnie, hogy ők nézzenek végre szembe a jövőjükkel. Ez annál inkább fontos, mert most még nemzetközi Holokauszt Vagyontárgy Kárpótlási Munkacsoport is alakult azzal a feladattal, hogy újabb kárpótlási álürügyek kifundálásával folytassa a világ népeinek a kizsákmányolását. Minket most azért vettek napirend elejére, mert végre magyarabb kormányunk van. A szembefordulás az egyre gátlástalanabb izraeli törekvésekkel történelmileg belátható időn belül akkor is bekövetkezik, ha a kormány most nem mer határozott ellenintézkedéseket foganatosítani. Reméljük, hogy tévedünk, de baljós jel, hogy a külügyi vezetők egyszer sem nyilatkoztak a chikágói gazság ellen, ehelyett azt sem tudják, hogyan dicsérjék az USA-t és Izraelt. Ezzel lovat adnak az újabb beavatkozások alá. Egyebet sem hallunk tőlük, mint amit Göncz Kinga, Kovács László és mások szajkóztak: „a magyar kormány fel fog lépni a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, a gyűlölet és a diszkrimináció minden formája ellen”, vagy pedig azon versengenek, hogy mely más országok EU-s, vagy egyéb érdekeit nyilvánítsák magyar nemzeti érdeknek. Tekintsék már át, mit kaptunk ezért, vagy idézzenek egyetlen példát, amikor más ország állt ki a magyar érdekekért. Ellenkező példa viszont bőven van.
A hidegháború befejeződése óta „kiment a divatból” a nukleáris fenyegetés is. Mindössze – és nem először – Izrael részéről hangzott el ilyen minden ok nélkül, sőt annak ellenére, hogy az USA, az EU a saját kárára is védelmezi Izrael érdekeit. Martin Karfeld izraeli geopolitikus és történész nemrég kijelentette: Izrael, ha úgy véli, hogy végveszélyben van, kényszerítve érezheti magát az európai kontinens megsemmisítésére, felhasználva minden katonai lehetőséget, a nukleáris fegyvereket is. „Több száz atomtöltettel és rakétával rendelkezünk, amelyek különböző célpontokat érhetnek el az európai kontinens szívében, Rómát beleértve”. Hangsúlyozta, Izrael kapacitása az egész világ megsemmisítésére irányul, ha úgy érzi, hogy számára közeleg a vég. Ilyen horderejű kijelentés – fenyegetés – nem véletlenül hangzik el. A világpolitikusok gyávaságát, avagy önpusztító elfogultságát bizonyítja, hogy egyetlen tiltakozás nem hangzott el ezúttal sem, miközben Izrael minden neki nem tetsző megnyilvánulás miatt tiltakozik és bocsánatkérést követel. Izraelnek mindent szabad; nagyon ráfizet a világ, ha ezt továbbra is engedi. Szerencsére egyre inkább tudatosodik, hogy a nemzetközi jogot, az emberi életet, a világ sorsát semmibe vevő erőknek gátat kell vetni. Már az amerikai nép is sokallja, hogy az izraeli lobby uralja az amerikai pénzpolitikát, külpolitikát, sajtót és csörteti az USA fegyvereit a világban. Könyvek, tanulmányok, cikkek jelennek meg a zsidó szupremáciáról, a zsidó lobby kártékony tevékenységéről. Ez történik a világ egyre több országában, csak a „magyar” sajtó erről hallgat. Nekünk, akik a legveszélyeztetettebbek között is az első helyen szerepelünk, e mélységi és elkerülhetetlenül felerősödő világtendenciához kell igazodnunk.
A történelem ugyanis elkerülhetetlenül benyújtja a számlát. Akkor is, ha senki nem kívánja, hogy az amerikai nép megismerje a háború borzalmait, vagy Izrael újabb holokausztnak tegye ki önmagát, de éppen az amerikai politikusok és a cionisták dolgoznak rajta, hogy mindez mégis bekövetkezzen, amiért majd ismét másokat fognak vádolni. Kár, hogy kevés olyan politikusuk akad, akik belátnák, nemcsak ők, hanem mindenki nyerne, ha nem halált, hanem békét osztogatnának a világban. Akiknek a gondolatai mégis kiterjedtek ebbe az irányba is – John Kennedy, Jichak Rabin – azokat ők maguk megölték, akkor is, ha az USA elnöke, illetve Izrael miniszterelnöke volt!
Az USA
Az USA-val szemben bőven van elszámolni valónk, mert a politikusaik döntő szerepet játszottak balsorsunk alakulásában. Magyarországot Wilson tette kicsivé, amikor a közép-európai, nagyrészt zsidó szabadkőművesek nyomásának engedve, a világ színe előtt meghirdetett álláspontját (Ausztria-Magyarországot nem szabad feldarabolni) egyik napról a másikra minden észszerű magyarázat nélkül radikálisan megváltoztatta, s ezzel lehetővé tette Trianont. Majd Roosevelt tette szocialistává, amikor Jaltában megállapodott a Szovjetunióval Európa felosztásáról. 1956-ban Eisenhower tartósította e helyzetet, amikor csak szavakban állt Magyarország mellett. 1989 decemberében Máltán Bush és a sokak szerint a világtörténelem legnagyobb árulását elkövető Gorbacsov, 1990-ben pedig Reagen és ugyanaz a Gorbacsov aprópénzként visszajátszott bennünket Nyugatnak. A rendszerváltáskor Bush vezetésével faképnél hagyták a természetes szövetségesüket, a jobboldalt, és az áruló reform-kommunistákkal (mindenekelőtt az SZDSZ) szövetkeztek. Clinton és az ifj. Bush tette Magyarországot vadkapitalistává, majd gyarmattá. Tekintsük csak vissza e folyamatra, és vonjuk le a logikus következtetést: lehet, hogy az amerikai politika már jó ideje az igencsak messzire mutató izraeli szándékoknak készíti elő a terepet? Ha tekintetbe vesszük, hogy sokszor nem autentikus amerikai, hanem az amerikai zsidó lobby által az USA-ra kényszerített célirányos külpolitikáról van szó, e meglátás még egyértelműbbé válik.
Mert mi indokolhatja, hogy az amerikai nagykövetnő helyet kap a honvédelmi miniszter vezette magyar delegációban; ki látott már ilyet? A közelmúltban az ELTE és az amerikai nagykövetség közös konferencián miért bírálhatta az alkotmányt? Alkotmányunk preambulumának megfogalmazásában részt vett a washingtoni Vallás és Közérdek Intézet. Vajon mi szükség volt erre? Vagy mi a magyarázata, hogy az amerikai nagykövetség kiemelt figyelmet fordít Gyöngyöspatán, egy Isten háta mögötti faluban látszólag oktalanul bekövetkező sajnálatos eseményekre? Hogy lehet, hogy Richard Field amerikai állampolgár (A „demokrácia védelmének” ürügyén több mint tízmillió forinttal támogatta az LMP kampányát, ami önmagában is beavatkozás a belügyekbe) „életveszélyben látja” a gyöngyöspatai romákat és a Vöröskereszttel együtt („Véletlenül” egy Habsburg vezeti!) „kimenekíti” őket Csillebércre, s mindennek már előzetesen széles nemzetközi sajtóvisszhangot szervez. Ki hiszi el, hogy egyetlen amerikai állampolgár képes ilyen beavatkozás végrehajtására? Mindezt cáfolja is a hivatalos bejelentés, miszerint „Az amerikai nagykövetség szoros figyelemmel követi az eseményeket Gyöngyöspatán és Magyarország északkeleti térségében más helyeken”, s a diplomáciában tiltott módon, a munkatársait odaküldi, majd maga a nagykövetnő is odalátogat. Sőt, elődeihez híven, beavatkozik belügyeinkbe, kijelentve, hogy a magyar politikában nincs helye a rendteremtést szorgalmazó honpolgári kezdeményezéseknek. (És még mindig nem utasították ki, vagy legalább rendre, ahogy ezt egy magát becsülő országnak meg kellene tennie). Az USA beavatkozásának két indoka lehet, amelyek nem kizárják, inkább feltételezik egymást: köze van hozzá, vagy valamilyen céllal ki akarja használni. Mindkettő önmagában is kimeríti a belügyekbe beavatkozás tényállását. Tehát Gyöngyöspatán a résztvevőket illetően világos, a célokat illetően homályos idegen politikai törekvésekkel állunk szemben.
Field még provokáló levelet is írt Vona Gábornak, reményét fejezve ki, hogy (Figyelem, kikotyogja, hogy mi az egyik céljuk!) az olyan keményen dolgozó és decens embereket, mint az LMP-s Schiffer Andrást, Osztolykán Ágnest és Habsburg Györgyöt hamarosan az ország legmagasabb hivatalaiba választják majd, az olyan „pszichopata bűnözők” pedig, mint Vona, Morvai Krisztina és Szegedi Csanád pedig „rács mögé kerülnek”. Példátlan beavatkozás.
És a hab a tortán: Gyöngyöspatára amerikai rendőrök érkeznek, hogy megtanítsák a magyar rendőröket, miként kell „multikulturális közegben” (mi másképpen nevezzük) eljárniuk. Nevetségesen eltitkolják, hogy melyik fél kezdeményezte. Világos, az amerikaiak érkeznek hozzánk terepszemlére. Amit azonban az amerikaiak a saját országukban „multikulturális” téren tettek, arról azoknak, akik nem történelemhamisító történelemkönyvekből tanultak, az indiánok kiirtása, a fekete rabszolgák behurcolása, a Ku-Klux-Klan, Martin Luther King néger polgárjogi harcos, Kennedy elnök meggyilkolása, a latin-amerikaiak nyomornegyedekbe kényszerítése és hasonlók jutnak az eszébe. Külföldön meg Drezda porig bombázása, mikor már nem volt német ellenállás, az atombomba katonailag szükségtelen bevetése Japán ellen, a hatalmas emberi áldozatokkal járó megszámlálhatatlan katonai beavatkozás a latin-amerikai országokban, amelyeknek több elnök és sok vezető politikus esett áldozatául, agresszió Korea, Vietnám, Irak és Afganisztán ellen, az amerikai külpolitika alárendelése a „multikulturalizmusra” is fittyet hányó Izrael agresszív törekvéseinek, és így tovább. Ez a 235-éves állam, máris ennyi negatív történelmi előzménnyel, feltételezi, hogy nélküle nem boldogulunk el a belügyeinkkel. 2008-ban nálunk 12 etnikai jellegű bűncselekmény volt, az USA-ban pedig 4934! Vajon ezt a „multikulturizmust” akarja átadni a több mint ezeréves államunknak? Ha már ők nem tanultak a saját történelmükből, legalább mi tanuljunk belőle.
Kell-e még több magyarázat arra, hogy mi és miért történt Gyöngyöspatán?
De a kormány ezzel kapcsolatos egy-két lépésének magyarázatát közvéleményünk szívesen hallaná. Ugyanis még nem ismer olyan cigány vezetőt, aki a szervezetének juttatott pénzzel el tudott volna számolni, s látja, hogy a zsidó szervezetek számolatlanul kapják a juttatásokat. S nem érti, miért teszik ezt azok és ott, akik és ahol osztják a magyarok által megtermelt javakat, akiknek a házait elárverezik, s lassan már nincs betevő falatjuk, mert el kell tartaniuk az őket naponta megalázó, a belügyeinkbe beavatkozó, sőt az életüket veszélyeztető idegeneket?
Amikor évekig harcolni kell egy Turul-szoborért, s illetéktelenek megakadályozhatják, hogy neves magyar államférfiaknak szobrot állítsunk, észre kellett volna venni, hogy ellenjavallt Reagan szobor avatása és történelmietlen egy külföldi politikusnak az évtizedekkel ezelőttiekre emlékeztető hajbókoló és megalázkodó túlértékelése. A legnagyobb jóindulattal sem lehet jó szót ejteni a Gyurcsány-kormány által kezdeményezett Tom Lantos Intézet létrehozásáról sem, amellyel kapcsolatban úgy a külügyminiszterünk, mint az eseményre ideérkező Hillary Clinton amerikai külügyminiszter arra biztatott bennünket, hogy legyünk „befogadók”. Kit akarnak még befogadni ebbe a csonka országba, ahol már ma is szinte csak külföldi érdekek érvényesülnek? S ennek ellenére még arcátlanul be is avatkoznak a belügyeinkbe. Egy magyar kormánynak nem ezzel kellene inkább törődnie?
Az Európai Unió
Sokszor sokan megírták, belépésünk kimondatlan, s emberiségellenes kegyetlenséggel végrehajtott előfeltétele volt a magyar mezőgazdaság és feldolgozóipar lerombolása. A még megmaradt mezőgazdaságunkat azóta is támadások sorozata éri kezdve a libatömés, majd a tollfosztás ürügyén intézett kirohanásoktól a gyógynövények alkalmazásának korlátozásán át egészen addig, hogy az EU akkor fizet a gazdáknak, ha kivágják a szőlőtőkéiket, almafáikat, majd pedig akkor, ha szőlőt, almafát ültetnek, s amikor termőre fordulnak, ismét kivágják. A lényeg, hogy termelés ne folyjon!
Gazdasági béklyót jelent az összeszámolhatatlan és betarthatatlan irányszám is. A brüsszeli elefántcsont-toronyban üldögélő, erkölcstelenül magas fizetést húzó, az európai nemzetállamoktól idegen, vagy elidegenedett bürokrácia a valóságtól elrugaszkodott irányelvek teljesítését kényszeríti ki. A nemzetközi nagytőke érdekeit követő európaiatlan tisztviselők meghatározzák, hogy egy adott irányszámnak valamennyi országban, mondjuk, 3,8%-nak kell lennie. Az egységes irányszámok azonban semmiképpen nem felelhetnek meg a mind a 27 tagállam érdekeinek, figyelmen kívül hagyják a gazdasági realitások, a pénzügyi lehetőségek, a társadalmi adottságok különbségeit. S ha egy tagállam nem tartja be, megbírságolják, szankcióknak lehet kitéve, azaz beavatkoznak a belügyeibe.
Ugyanezt teszik a különböző minősítő intézetek, amelyek kiagyalt mutatók alapján politikai célzattal hetente sorolják be – minősítik le – országunkat mindenféle mesterségesen összeállított listákba, s gondoskodnak róla, hogy a sajtó ezt részletesen taglalja, mint valami világrengető eseményt.
A mesés hasznukhoz képest nevetséges nagyságú adó miatt az EU-hoz és nemzetközi fórumokhoz panasszal forduló multinacionális cégek is beavatkoznak a belügyeinkbe.
De vehetjük a Magyar Nemzeti Bankot. Állítólag 100%-ig a magyar állam tulajdonában van. Akkor miért nem felelős az Országgyűlésnek, illetve kinek felelős? Simor András elnök szerint a múlt évben 41,6 milliárd forint volt a vesztesége, ám „összességében eredményesen működött”. De mikor nevezték a veszteséget eredménynek? Vegyük hozzá, hogy a négyezer milliárd forint tartalékát nem működteti a tőkehiányban szenvedő magyar gazdaság javára, hanem spekulációs célokkal tartalékolja. Tehát országon belül senkinek nem kell felelnie az élősködésért; országon kívül pedig éppen azt akarják, hogy Magyarország ne legyen erős, és az MNB ebbe besegít. Ez nem szereptévesztés – ami ugyancsak megbocsáthatatlan lenne – hanem támadás a javából a magyar gazdaság ellen. Csak ámítás, hogy magyar kézben van. Ez a legegyértelműbb, legképtelenebb belső agresszió.
Akárcsak az, ahogy Fekete János és hívei belevitték országunkat az adósságcsapdába. A rendszerváltás tájékán még csak 20 milliárd dollárral tartoztunk, s noha azóta kifizettünk 162 milliárdot, most mégis 135 milliárddal tartozunk! Miféle számítás ez? – S most mégis továbbra is „jó adósok” akarunk lenni, mikor kölcsönzőink tartoznak nekünk megfizethetetlenül sokkal! Senki ne csodálkozzon, hogy mindezek láttán növekszik a nosztalgia a szocializmus iránt, de értelmezzük helyesen: ez nem a szocializmus érdeme, hanem a gyarmatosító kapitalizmus és a másképpen is megnevezhető „feketejánosok”szégyene.
A lényeget illetően ugyanez a helyzet politikai, jogi és egyéb területeken. A Hágai és a Strasbourgi Bíróság megállás nélkül beavatkozik a tagállamok belügyeibe. Az utóbbi nemrég kártérítést ítélt meg a magyarországi olajmaffia egyik fő vádlottjának, mert a börtönkörülményei – a nevezett panasza szerint! – nem feleltek meg az európai követelményeknek. Azt nehéz eldönteni, hogy ez komikus, vagy tragikus-e; de a bíróság „európai” szintje kétségbevonhatatlan.
Ha pedig kitekintünk határainkon túlra, ott is a nemzetünk ellen irányuló beavatkozást tapasztaljuk. Az elszakított nemzetrészeink tekintetében szomszédaink még a trianoni szerződés előírásait sem tartották be sohasem. A magyarok lakta területek színvonalát a sajátjukra süllyesztik, százféle közigazgatási rendszabályt hoznak a kisebbségi magyar képviseletek korlátozására, ezer akadályt gördítenek az őshonos magyaroknak még az anyanyelvük használata elé is. Rég itt az ideje, hogy nemzetközi szinten kezdeményezzük a trianoni szerződés kisebbségeinket védő rendelkezései betartásának kikényszerítését, és újabb „Igazságot Magyarországnak!” nemzetközi mozgalmat az eluralkodott önkárosító „értékalapú” politika helyett, amely feltétel nélkül mindig mindenben támogatja a szomszédaink törekvéseit (a külügyminiszter egyébről alig beszél), de egy gesztus nem sok, annyit sem kapunk cserébe. Új alkotmányunk tizenhárom nemzeti kisebbség jogait szögezi le, ami hiányzik a szomszéd országok alkotmányaiból, mégis a miénket támadják még ők is. Dühöng náluk a nacionalizmus, de az EU szenvtelenül nézi. Sőt utólag is jóváhagyja a magyar és más népek kollektív bűnösségét kinyilatkoztató Benes dekrétumokat! A szlovák parlament döntése szerint a jogrendjük örökös részét képezik és érinthetetlenek. Ezt mi is rámondhatjuk bármire! A Szlovák Nemzeti Párt a parlamentben kezdeményezte, szólítsák fel Magyarországot az alkotmány visszavonására, s hogy Szlovákia vegye fel a kapcsolatokat Magyarország többi szomszédjával és „kezdeményezze egy szövetség létrehozását a magyar irredentizmus megfékezésére”. Új Kisantant! Szégyen, hogy az EU mindezt a beavatkozást szó nélkül hagyja. Ezért is átgondolatlannak tűnik más országok érdekeinek túlzott képviselete az EU elnökségi pozíciónkban, s az tévedés volt, hogy nem használtuk ki a magyarellenes törekvések visszaszorítására, amire csak ráfizethetünk. Ezt már időközben az is jelezte, hogy az EU a Lisszaboni szerződést, a saját alaptörvényét megsértve, amely nem ad jogot nemzeti alkotmányok megvitatására, a hazaáruló MSZP-s képviselők támogatásával hónapok óta úgy támadja Magyarországot, hogy még az egyik szlovákiai képviselő is szóvá tette a „majdnem háborús hangnemet”.
Sajtótörvényünk és alkotmányunk támadásával éppen az EU távolodott el az Emberi Jogok Európai Egyezményében is rögzített szabadságjogoktól, hiszen a sajtó és az alkotmány teljes mértékben a tagállamok belügye, de ezt Brüsszelben „elfelejtették”. Többször a nyakunkra küldték a Velencei Bizottság küldöttségét, hogy belügyeinkbe beavatkozva, vizsgálja az alkotmányunkat.
Vagy vegyük az EU Csendőrséget. Az Európai Bizottság a tagállamok törvényei felett álló hatáskört adott e különleges rendfenntartó erőnek, s az Európai Parlament mégis csendben maradt. A Lisszaboni Szerződés is felhatalmazást ad katonai beavatkozásra. Az EU tehát beavatkozási, sőt megszállási jogot teremtett önmagának a saját „szuverén” tagállamai vonatkozásában. Azaz felléphet egy ország elégedetlenkedő lakossága, vagy egy álcázottan megszervezett zendülés ellen. Már gyakorolják is, hogyan kell közös erővel beavatkozni a határokon átnyúló válságokba. A csendőrség által megszállt területek kikerülnek az adott ország hatóságainak a fennhatósága alól, és csakis az ő irányítása alá tartoznak. Az alkalmazható fegyverek és módszerek tekintetében semmiben sincs korlátozva. Felelősségre sem vonható, csakis az EU Katonai Tanácsa alá tartozik. A Csendőrségnek nincs magyar alakulata, de a Román Csendőrség a tagja. Értsünk belőle. Ha a kormányellenes külső és belső erők megszerveznek egy újabb Gyöngyöspatát, s elhíresztelik, hogy a magyar kormány nem ura a helyzetnek, „jogot” teremtenek a beavatkozásra. A német szocialista Michael Roth ki is jelentette: „a nemzeti ügyekbe való be nem avatkozás elve az EU-ban kifejezetten nem érvényes. Épp ellenkezőleg: beavatkozási kötelezettség van”!
Nem ilyen EU-ba léptünk be! Tetszik nekik, vagy nem, de erre először Orbán miniszterelnöknek a támadásaikra adott, országunk méltóságát védelmező és jogos felháborodásunkat is tükröző energikus válasza döbbentette rá őket. Ugyanakkor azt is ki kell mondanunk, történelmi hiba volt Gyurcsány nyomása alatt olvasatlanul elfogadni, elsőként ratifikálni a Lisszaboni Szerződést, mikor a tagállamok két évet kaptak a tanulmányozására! Talán jóvátehetetlen is, de a következetes kármentés kötelező.
Az EU tehát egyértelműen gyenge Magyarországot akar, s ennek érdekében akár be is avatkozik! Kinek az érdeke a gyenge Magyarország? Aki fel akarja vásárolni, vagy gyarmati sorban akarja tartani. Akkor a politikusaink miért udvarolgatnak Izraelnek, az USA-nak, és miért akarnak erős EU-t?
A szálláscsinálók besegítenek
Sajnos, még nem fedi a valóságot a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának megállapítása az önrendelkezési képességünk visszaszerzéséről, de pozitív, hogy említi, mert a kétharmadnak és a kormánynak együtt erre kell törekednie. Fájdalmas, de a beavatkozásoknak megvannak a belső szálláscsinálói. Történelmünk folyamán mindig is léteztek, s titokzatos módon mindig kulcspozícióban voltak, ahogy ma is. Nem a magyar érdekeket helyezik előtérbe, ellenfeleink kezére játszanak bennünket, elősegítik a ma már nem is titokban folyó magyarellenes etnikai tisztogatást a saját országunkban. (Ld. a „Tartsd magad, nemzetem!” c. tanulmányt a Havi Magyar Fórum 2011. májusi számában).
Csakis a magyarellenes cselekedetek bátorításának tekinthetjük az olyan eseteket, ha önkínzó módon lehetővé tesszük, hogy Nastase román miniszterelnök Budapesten ünnepelje Erdély Romániához csatolásának évfordulóját. S mikor még azzal is „viccelődik”, hogy meg kellene tárgyalni a román határ kiterjesztését a Tiszáig, Medgyessy miniszterelnök és Kovács külügyminiszter, ahelyett hogy visszautasítsa az otromba (valós szándékot tükröző) beavatkozást, bamba mosollyal nyugtázza. Kovács László 2003 októberében, az MSZP elnöke és külügyminiszter minőségében is „mert kicsi lenni”: a new-yorki magyar konzulátuson letiltotta a Déli Krónikának adott interjúját, mert a riporter megkérdezte tőle, mikor tiltják be a magyarellenességet Magyarországon. Göncz Kinga MSZP-képviselő az EU-ban a magyarellenes tevékenységéről vált hírhedté. A sajtótörvény és az alkotmány kapcsán is Magyarország ellen foglalt állást, s javasolta, hogy az EU vizsgálja meg a magyarországi ombudsmanok helyzetét is. Tabajdi Csaba és az MSZP többi képviselője ugyanezt a vonalat követi: kifejezetten uszítják az EU-t magyarellenes támadásokra. Világosan értésre adják, hogy nem Magyarország érdekeiért küzdenek, sőt ellenünk vannak. A hazájuk ellen drukkolnak. De akkor kinek szurkolnak? Itt a válasz: Izrael biztonsága Magyarország számára „személyes kérdés”, így a magyar külpolitika lényeges része – jelentette ki Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára Izrael létrehozásának 63. évfordulója alkalmából. „Olyan sok hasonlóság van közöttünk, izraeliek, zsidók és magyarok között, hogy nem is tudjuk megszámolni” – folytatta, s utalt a magyar kultúra állítólagos „zsidó-keresztény gyökereire”. Ezt még Aliza Bin-Noun nagykövetnő sem tudta felülmúlni, csak visszaigazolta, hogy „Magyarország Izrael egyik legközelebbi barátja a világon”.
A külpolitikai vezetésnek a belpolitikai irányvonaltól eltérő megnyilvánulásaiban bőven található más értelmetlenség, téveszme, kártékony gyakorlat. Például, sok Izraelnél jelentősebb állam nemzeti ünnepi fogadásán nem képviselteti magát a kormány, vagy a Külügyminisztérium megfelelő szinten, ami a diplomáciában sértésnek számít. Izrael biztonsága Németh Zsolt számára lehet személyes kérdés, de összeegyeztethetetlen az általa immár másodszor elfoglalt poszttal. Az is lehet, hogy oly sok hasonlóságot lát a magyarok és az izraeliek, a zsidók között, hogy össze sem tudja számolni, de az utca embere – márpedig ők vannak több millióan – csak egyet lát, pedig évszázadok óta figyel: azt, hogy ők is emberek. Több nincs! A külpolitikában tájékozottak joggal szörnyedtek el e zsidóknak is kárt okozó megalázkodó megnyilvánuláson, ami arra emlékeztet, hogy valaki lehet zsidó anélkül is, hogy izraelita lenne, vagy, ahogy Pál apostol tanította: nem az a zsidó, aki kívülről az, hanem aki belülről az. A külügyi vezetés az energiaimport, az EU és más kérdésekben is igencsak eredeti, de nem a magyar nemzeti érdekeket tükröző nézeteket hangoztat. A „Magyar Nemzet” jogosan tette szóvá, azt is, hogy „Németh … a szerelmesek nehéz önmérsékletével beszél Amerikáról. Amerika nem tud olyat tenni, ami szerinte ne passzolna éppen össze a magyarok nemzeti érdekeivel.” Mindez lehet az értelmetlen, a nemzeti érdekeinket háttérbe szorító „értékalapú” külpolitikának a megnyilvánulása, amit maga a külügyminiszter hirdetett meg. Az elfogultság azonban, különösen az amerikai- és izraelpárti, a legveszélyesebb eljárás. Belülről nyújt támogatást az országunk elleni támadásokhoz, hozzásimul a neoliberális-álszocialista ellenzéknek a magyar nemzet ellen vívott harcához, aminek jellemző példája, hogy Gyurcsány Ferenc külföldi nagyköveteket „tájékoztat” az „Orbán-kormány bűneiről”! Vezető politikusok máshol nem tehetnek meg ilyesmit.
Országon kívül és belül egyesek tájékozatlanul, vagy szándékosan, de mindenképpen felelőtlenül harsogják, hogy a cigányok, zsidók, másságok rettegnek nálunk. Őket a leghatározottabban le kellene inteni. Azt vegyék észre, mi pedig mondjuk ki világosan, hogy a magyarokat terrorizálják rendszeressé vált lopásokkal, rablásokkal, fenyegetésekkel, gyilkosságokkal, sajtóval, televízióval, az utóbbi időben még törvényekkel is! Nincs a világon másik ország, ahol az államalkotó történelmi többség ellen hadakozni lehet, sőt őt korlátozzák törvénnyel még a védekezésben is. Olyan jogszabályok elfogadására kényszerítenek bennünket, hogy a magyar állam ne szólhasson bele a saját pénzügyeibe, s mi magyarok még meg se nevezhessük azokat, akik lépten-nyomon beavatkoznak a belügyeinkbe. Már a Nemzeti Színházat is a másság szolgálatába állították. Pedig a másság nem kultúra, hanem betegség, amit, a benne szenvedő egyetértése esetén gyógyítani kell. Ha viszont dicsekszik vele, terjeszti, sőt előnyöket, politikai előjogokat követel érte, az orrára kell koppintani, hogy térjen észhez. Egészségügyi és politikai ábécé! Miért nem érvényesül?
Hányszor kell még elmondanunk egymásnak azt is, hogy növeli, ki elfedi a bajt. A zsidóság és a cigányság helyzetét is súlyosbítjuk, ha nem fogalmazzuk meg, vagy akárcsak elnézően fogalmazzuk meg a negatív szerepet, amit most játszanak. Azelőtt sem voltak makulátlanok, de agresszív kisebbségeik most kifejezetten magyarellenességet tanúsítanak, szinte törekednek bűntettek elkövetésére, a polgárháborúval kacérkodnak. Találkozott az élősdiség a bérencséggel. A cigányságnak választania kell, kivel halad tovább: a magyarokkal – és akkor, bizony, lesz mit vezekelnie, és a társadalmi beilleszkedést kegyetlenül végre kell hajtania – vagy a magyarok ellen fordul, a Talmud híveinek érdekeit szolgálja, s akkor bizonytalanná válhat a jövője. Ez a kegyetlen valóság, mert a cigányságnak az elmúlt években megnyilvánult magyar vérrel írt agresszivitása miatt középút már aligha van. Ezért inkább közösen nézzünk utána, ki az a nevető harmadik, aki érdekelt a magyarok és a cigányok egymásra uszításában? (A másságnak sem ártana körbetekintenie). A cigányság évszázadok óta együtt él velünk, sokan becsületesen dolgoznak, de jó részüket kisebb-nagyobb csalafintaságok és lopások mindig jellemezték. Ezzel még csak együtt éltünk. De mitől vadultak meg? Ne beszéljünk mellé, mert, az csak a nevető harmadik érdeke. Nézzük meg, mi az oka, hogy áttértek a rablásra és a gyilkolásra. Lehet, hogy ezt csak egy agresszív kisebbség teszi, de a megoldás akkor még inkább a szigorú, statáriális jellegű büntetés, nem az évekig húzódó jogi bíbelődés. A kormány rosszul teszi, önmaga ellen is dolgozik, ha nem erre összpontosít, hanem a magyarok önszerveződő-védekező eljárását akadályozza, sőt bünteti. A napnál is világosabb, ezzel éppen az ellenfelei által kívánt útra lép, akik eleve kontrázzák a kétharmad akaratát. Kár, hogy ezt az átlátszó magyarellenes manipulációt a kormány nem vette észre időben.
De a kétharmadnak is van min elgondolkodni. Vajon véletlen-e, hogy egyszerre csak mindenki elkezdte követelni a jogait, a járandóságait, amit az előző kormányoktól eszébe sem jutott követelni. Zsarolnak, tüntetnek, kivándorlással fenyegetnek, s érdekes módon mindig az ellenzéknek adnak igazat. Hirtelen számtalan szakszervezet is keletkezett (Ki fizeti a sok funkcionáriust?) A rendvédelmiek egyes követelései érthetőek, furcsa azonban, hogy az előző kormánnyal szemben ők sem vetették fel. Sőt, bár érintettek voltak, szó nélkül nézték végig a fegyveres erőink felszámolását, és az izraeli érdekeltségű In-Kal helyükbe léptetését. Most meg nem látják, hogy a kormánnyal együtt az SZDSZ időzített bombájának az áldozatai, hiszen e párt kezdeményezésére kerültek e jogilag, erkölcsileg megkérdőjelezhető helyzetbe, s e kormánynak volt bátorsága rá, hogy rendezze a helyzetet. Ezért furcsa, hogy együttműködés helyett politikai követelésekkel lépnek fel, ráadásul „a nép nevében”. Bíró Zoltán szavait idézem: „Most saját legyengített országára és államára támad, akinek fáj a húsz év, de eddig hiába fájt, hallgatott és tűrt, eltűrve a leggyalázatosabb hazugságokat és rablásokat is. A jogvédők most tüzelik leginkább a cigányság amúgy is elvadult rétegeit a magyarok ellen, és adnak sajátságos öntudatot a bűnözőknek. Furcsa öntudatra ébredés ez. Felettébb furcsa az is, hogy a szovjetrendszert jó pénzért kiszolgáló újságírók most támadják a kormányt végre józanságot mutató keleti politikája miatt, azért, mert a kommunista Kínával vagy Putyin Oroszországával tárgyal. A lényeg az, hogy a balliberális érdekszövetség a lehető legtöbb területen frontot nyisson és bénítson országot, államot, kormányzatot, mert nekik újra hatalomra kell jutni – bármi áron.” Pontos látlelet.
Egyetlen biztosítékunk van
Az elmondottak alapján a címbeli kérdésre immár ismerjük a választ, tudjuk, kik, milyen úton-módon és céllal avatkoznak be. Ügyeink fogadatlan prókátorai (akiknek a mondás szerint bot a fizetése) a beavatkozók és a szálláscsinálók, akikről riasztóbban, messzebb-hangzóbban kell szólnunk és harcosabban kell fellépnünk ellenük. Velük szemben egyetlen biztosítékunk a kétharmados forradalmi szellem megőrzése a gyakorlatban, naponta, kis és nagy kérdésekben egyaránt.
A választások során a kétharmad azt hallotta, ismét jó lesz magyarnak lenni. Ezért hajtotta végre a szavazófülkés forradalmat. Most viszont azt látja, érzi, hogy a közelmúlt sok tekintetben folytatódik. Ma is jó amerikainak, izraelinek, cigánynak, vagy másságnak lenni, csak nem természetes hajlamúnak és magyarnak. Az OECD felmérése szerint is mi vagyunk a legboldogtalanabb nép a 34 tagország közül: 23% elégedett az életével (a kétharmaddal szembeálló egyharmad?), holott az átlag 59%. Ma már mondani sem meri senki, hogy jó magyarnak lenni. A magyar azonban még most sem azt kétli, hogy a kormánynak van ilyen szándéka, hanem azon tépelődik, hogy ekkora támogatottsággal ennek érvényre juttatása nem is lenne túl nehéz. És az háborítja fel, hogy még most is az amerikai-izraeli tájoltságú ellenzék tudja inkább bizonyítani, hogy nem jó itt ma magyarnak lenni. El is akarja fogadtatni velünk, hogy valljuk magunkat amerikainak, zsidónak, cigánynak, másságnak, zsidó-kereszténynek, bárminek, csak magyarnak ne, és akkor lehetünk. Nem magyarok lehetünk, hanem …. csak lehetünk. – Ezért velük szemben a meghátrálás, a gyávaság – végzetes.
A kétharmad támogatja a kormányt, de szeretné fenntartások nélkül tenni. Elvárja, hogy ne a telhetetlen, de mindig sokkal jobban élő idegen és idegenpárti politikai ellenfeleknek tegyen gesztusokat, hanem a hatalmát fenntartó magyar kétharmadnak.
Senki ne feledje – Orbán Viktor helyesen rá is mutatott – nem a kormány hajtotta végre a kétharmados forradalmat, hanem a szavazók szorították ki a hatalomból a bűnös magyarellenes erőket – vezetőik e minősítéseket most is naponta igazolják – bízva abban, hogy a Fidesz-KDNP a nemzeti érdekeket fogja képviselni. Ezért a kétharmadot jogosan elgondolkodtatja, hogy az említett kétes értékű dolgok még most is helyt kapnak a politikában.
Ne legyen félreértés: senki nem azért lép fel a beavatkozók és szálláscsinálóik ellen, mert amerikaiak, izraeliek, zsidók, cigányok, melegek, hanem azért, mert kártékonyan beavatkoznak, s ha ezt észrevételezzük, még ők ránk aggatnak mindenféle izmust. Bárki bármit megtehet, csak a magyarok nem védhetik meg önmagukat! E súlyos helyzetben a kormánynak nem kellene félreérteni és törvénnyel tiltani a nemzet önvédelmi kezdeményezéseit, hanem ezeket az erőfeszítéseket is a nemzeti érdekeink érvényesítésére kellene csatornázni. Az önszerveződő, védekező társadalmi jelenségek esetében nem kellene elhamarkodni az értékelést, pláne nem az intézkedést, hanem a mélyebb okokat kellene feltárni és gyógyítani, vagy kigyomlálni. Nem az egyenruha okozza a problémát, ahogy el akarják hitetni velünk. Annak kell utánajárni, kinek a célja olyan helyzet teremtése, hogy „béketeremtés”, vagy „a polgári lakosság védelme” ürügyén be lehessen avatkozni? Láttuk, van európai csendőrség, EU törvényi keret is, s a magyar Országgyűlés – sajnos – áldását adta erre is.
Nemzetgyalázás, magyarellenesség, hazaárulás ellen nincs törvény. Az MSZP és LMP lelkes törvénykezdeményezői erre miért nem gondolnak? Sajnos, a kormánypártok sem fordítanak rá kellő figyelmet. Pedig sokmindent megelőzhetnének vele. Az esetleges hatalomvesztést is. Sőt, kizárólag ezzel előzhetnék meg. Nehogy olyan helyzetbe manőverezzék magukat, hogy az ellenzékkel kényszerüljenek hatalommegosztó tárgyalásokba. Ha ugyanis a kormány nem a kétharmadot védi, hiába betonozza be magát törvényekkel (ahogy az ellenzék „értelmezi” az országújító politikát), akár demokratikus, akár diktatórikus politikát folytat, elveszítheti a hatalmat.
Annak árát sem a magyar lakosságon kell behajtani, amit a rendszerváltás óta az SZDSZ-MSZP az ország nyakába zúdított. Az SZDSZ „eltűnt” a felelősségre vonás elől, de a szelleme ma is uralkodik: felelős a gazdaság, a pénzügyek tönkretételén túl a kábítószerezéstől kezdve a prostitúción át a másság terjesztéséig, a közegészséget és a közerkölcsöt sújtó kártékony jelenségekig. De a felelősségre vonásának nyoma sincs! Ezért ne ugorjunk be a provokációiknak, amikor maguk a beavatkozók és szálláscsinálóik, úgy állítva be, hogy a nevünkben, meg szent eszmék védelmében beszélnek, mindezt a Fidesz-KDNP-kormányon kérik számon! Ismét kimutatták a foguk fehérjét június végén, amikor a Budapestre érkező Hillary Clinton amerikai külügyminiszterhez írt levélben jelentették fel az országot, panaszolva, hogy „antidemokratikus rendszer épül”, stb. Az aláírók Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Kenedi János, Magyar Bálint, Mécs Imre, Rajk László, Tamás Gáspár Miklós és mások. Látnunk kell, a kormány vad hazai és külföldi bírálói ahhoz a másként is megnevezhető körhöz tartoznak, amely mindig, mindenhol, mindet képes elkövetni előnye biztosításáért, a hatalom megszerzéséért. Álnokul rá akarnak venni bennünket, hogy tüntessünk a kormány ellen, amely az általuk ma is tudatosan súlyosbított helyzetben igyekszik megoldani e problémákat. Fennáll a veszély, amire Csurka István hívja fel a figyelmet: „Az emberek nem értik, nem fogják föl, hogy a forradalom, a teljes változás feladása maga a nemzethalál. A magyar társadalom eljutott oda, amelyben minden szervét meg kell operálni. … Ehhez radikalizmus kell. … Nincs más lehetőség, csak a teljes megújulás.” Lássunk tehát világosan és kritikusan, de tanúsítsunk türelmet is, ne gyengítsük magunkat a kormány támadásával. Ez nem mond ellent annak, hogy egyes kormánytisztviselők kártékony megnyilvánulását kritizáljuk, hanem az eddigi eredményeket elismerve, adjunk a kormánynak továbbra is bizalmat. Támogassuk. Jó lenne aggályok nélkül tenni, s ezt mondjuk is ki, de lássuk be a helyzet bonyolultságát.
A beavatkozók és a magukat kiválasztottnak tekintő érinthetetlenek pedig, akiket eltartunk, cselekedjenek úgy, hogy rosszindulattal sem lehessen magyarellenesnek minősíteni a lépéseiket. Nagyon egyszerű lenne bizonyítani, hogy nem a magyarellenesség mozgatja őket.
Miért nem teszik évtizedek, évszázadok óta?
Magyar kétharmad és kormánya! Nagyobb a veszély, mint hisszük! De a mások által szított megosztottságon felülkerekedő tudatos, naponta megújított nemzeti együttműködés és összetartozás minden szereplőt magabiztosabbá tehet. A veszélyessé vált helyzetben a kormánynak nincs ennél szentebb feladata. Ma már az életünk a tét, s a hazánk, amelyet kiváló minőségű földje, természeti adottságai, jelentős vízkészlete miatt szeretnének bekebelezni nagyhatalmak, de mindenekelőtt a kis kedvenc Izrael, s mások is igyekeznek.
E példákat látva, és a nem szűnő beavatkozásokat érzékelve, meg kell állapítanunk, hogy roncsoló raccsoló rajkózó ellenfeleink hazaárulóként akadályozzák a nemzeti célok elérését, nem akarnak lemondani a lopás, kiárusítás és hazugság „szerzett jogáról”. Sajnos, egyes szövetségeseinkben sem bízhatunk. Ezért szó szerint mindenre fel kell készülnünk. Nehogy az derüljön ki (amit a világ sejt), hogy konfliktus esetén a NATO-védernyő nem a tagállama, hanem egy nem is NATO-tag kis kedvenc idegen hatalom érdekei mellett áll ki.
Nem vitás, a valós helyzetből kiindulva, észszerűen kell haladnunk a meghirdetett, a jelenlegi hazai és nemzetközi körülmények között lehetséges helyes úton, nem kockáztatva, amit eddig elértünk. Megfontoltan, de határozottan és következetesen. Minden eszközzel, minden nap védjük kis és nagy érdekeinket egyaránt, merjünk egyenjogúak lenni, utasítsuk vissza, ha ezért magyarkodással vádolnak bennünket. Tekintsünk szét a világban: minden nemzet önmaga akar lenni; nincs ennél természetesebb igény; legyen nálunk is érzékelhetőbb e törekvés. Legyünk magyarabbak, vagy, ahogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István mondta: „Ha az Úristen magyarnak teremtett, legyünk hát tisztán magyarok.”
—
* A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet
#SütőGábor #NIF #CsurkaIstván #Szuverenitás #Választás2026 #Magyarország #Hazaárulók #NemzetiÉrdek
