Sütő Gábor: Tudatunk védelme (15.) – Kimozdulás a történelempolitikai szemlélet irányába

Ily biztonságban nem élt senki,
– s kit fenyegetett ennyi vész?
Nem tett még soha senki ennyit,
s nem volt még tett, mely ily kevés

Váci Mihály: Huszadik század

 

A huszadik század utolsó évtizedeiben a költőnk által művészi dialektikával megfogalmazott vészek, bizonytalanságok közegében éltünk. Nem biztonságban, holott szavakban akkor is mindenki azért, meg a békéért küzdött. Várakozásainkkal ellentétben, ugyanezt tapasztaljuk a huszonegyedik századunk első évtizedeiben is. Szép szavakban és fenyegető eseményekben nincs hiány. Történt azonban mellettük két kulcsfontosságú világpolitikai fejlemény. Nevezetesen kialakult egy folyamat és lezajlott egy világpolitikai kezdeményezés, amelyek kimozdították, sőt felkorbácsolták a megadóan a háború felé vonzódó tehetetlen politikai mocsarat. Vontatottan, de elindult a háborús események okairól, előzményeiről, céljairól az eddigi politikailag elfogultnál tárgyszerűbben tájékozódó és fogalmazó tudatosodási folyamat, amely azonban szövetségi rendszerünk háttérhatalmi indíttatású, Oroszország ellen szankciózó és háborús készülődése miatt politikailag megrekedt, s a nemzetközi helyzet alakulása a világháború irányába fordult. Már óránként hallhattuk, olvashattuk is, hogy maholnap kitör a harmadik világháború. Úgy tűnt, a világ tehetetlenül rohan a szakadékba.

E tragédiával fenyegető folyamatot fékezte le, s remélhetőleg hozzájárul a leállításához, e folyamatra épülő világraszóló tudatébresztő, békemissziónak nevezett magyar kezdeményezés. Államférfiúi tettel felérő békeküldetés, amely beírta magát a történelembe. Ennek nyomán még világosabbá váltak a nemzetközi okviszonyok, nagy erővel a felszínre tört a háborúnak mindig is létezett valós alternatívája, a béke. Érdekében mozdult meg a vezényszó és példamutatás nélkül a kritikus pontig kiváró hatalmas világerő, maga az emberiség. Az eddig folyt fontos, de homályos frontvonalú, címzettek nélküli elvonatkoztatott békeharc egyértelműbben a háborús háttérhatalom és képviselői ellen fordult. E könyörtelen és bonyolult világpolitikai harcban, ma még kedvezőtlen, de a kedvező irányba bontakozó erőviszonyok között, a szemünk előtt érlelődik a kimozdulás, amiben kormányfőnknek bátor kezdeményező szerepe volt, s e szerep nem ért véget.

A kimozdulás iránya kedvező, legyünk azonban valósághűek. Korai lenne úgy vélni, hogy a folyamat könnyen és gyorsan elvezethet egyértelműbb, széles körűbb, nagyobb horderejű szerencsés fejleményekhez. De ennek lehetősége több mint benne van a levegőben. A valós történelmi tényeken alapuló, a világ szemét nyitogató, sok támadást, de támogatást is kiváltó magyar békeküldetés nyomán az emberiség nemcsak azt fedezi fel, hogy több és másféle veszély fenyegette, s fenyegeti is, mint gondolná, hanem főleg azt, hogy körvonalazódik a kiút.

Az ígéretesen változó helyzetben még fontosabb, hogy helyén legyen a szívünk és eszünk, s a fejleményeket, az előtérbe kerülő szereplőket, tetteiket és kijelentéseiket történelempolitikailag helyesen, főleg a csökönyösen fel-felbukkanó politikai, vagy egyéb természetű elfogultság nélkül ítéljük meg, és eszerint cselekedjünk. Több mint elegendő bizonyító keserves tapasztalat gyűlt össze Európában arról, ha idegent fogadsz be, kiver a házadból, legyen szemita, vagy muszlim, a hozzájuk felzárkózó ukrán és ukránnak nevezett nem-ukrán, vagy más. Csendben, cselszövéssel, pozíciók megszerzésével, vagy gyűlölettel, gyilkolással. Ki egy évtized óta, ki egy évszázad alatt, de csak arról győződhetett meg, hogy ők tekintenek minket ellenségnek, s hogy még jóindulattal is az étvágyukat, honfoglaló akaratukat növeljük. Vonja kétségbe bárki is, nem lehet vitakérdés, hogy ezzel szemben az a teendő, ami logikus. Alapvető követelmény, hogy így, vagy úgy, de szabaduljunk meg a betolakodóktól, s számoljuk fel az országot-népet megterhelő egyoldalú előnyök nyújtását (főleg Ukrajna és Izrael, de az USA viszonylatában is), szigorúan ragaszkodjunk a szuverenitásunkhoz, s a nemzetközi kapcsolatok alapelvéhez, kölcsönösséghez.

 

Mi a történelempolitikai szemlélet?

 

Előző fejezeteinkben kifejtettük, az a lényege, hogy mégoly sürgető, pillanatnyi előnyt ígérő, vagy fenyegető napi politikai igények nyomására, szövetségi rendszerünk nyomasztó, vagy politikailag téves követelései ellenére sem vonatkoztathatunk el múlt-jelen történelméből ismert tényektől, nemzetközi eseményektől, s a belőlük leszűrendő tárgyilagos következtetésektől. Főleg pedig ezeknek a jelen pillanat követelményeivel történő egyeztetésétől a nemzeti érdekeinknek megfelelően. Kül- és belpolitikánk legkisebb kérdéseiben is tilos háttérbe szorítanunk nemzeti érdekeinket a betelepült és a folyamatosan és jogtalanul betelepülő nemzet-idegenek állandósult, felnagyított, sőt törvényesített túlérzékenysége és kényszerű érzékenyítései, illetve valódi, vagy megjátszott nemi korcsosulásaik javára. Fel-feltörő apolitikus elfogultságainktól is meg kell szabadulnunk. Törekvéseinknek magyar nemzeti emlékezetpolitikaiaknak kell lenniük minden ország és minden kérdés viszonylatában. Minden tekintetben és minden esetben meg kell szabadulnunk a ránk erőszakolt nemzetidegen igényekhez idomuló nemzetközi szervezetek és egy-két ország esetében már szolgai szellemi-politikai alkalmazkodás kikövetelésétől, főleg ha még zsarolásunkkal akarják elérni.

Minden emberi döntést a tudat hozza. Ezért vált a tudat a háttérhatalom célpontjává. Ma a világban, a társadalmi élet minden szegletében, a látszólag elkülönülő csatákban, a szereplők tudatának megnyeréséért folyik a legátfogóbb, esetenként döntő tényezőnek bizonyulható küzdelem. Annak a félnek nagyobb az esélye a győzelemre, amely uralja az emberiség tudatát. Ezért biztosítani kell, hogy mindenki maximális és helyes tájékoztatást kapjon, hogy intézményesen hozzájárulhasson az emberiség számára kedvező győztes kimenetelhez. Ennek tudatosítása megkerülhetetlen feladat, amikor formálódó békepárti tábor áll szemben a háborúpárti háttérhatalommal. Nem volt elég, sőt a közvéleményt eltájolta, hogy a békéért csőlátással, okoktól és következményektől eltekintve, elvonatkoztatottan, a valódi bűnösök megnevezését elkerülve küzdtünk, s nem mondtuk ki, hogy követeléseinket kikkel szemben támasztjuk. Velünk együtt sokan ezt tették. Sőt, politika és sajtó inkább azt érzékeltette, hogy a háttérhatalom által áldozatnak kiszemelt Oroszország a bűnös. Ezt a békepártiakat gúzsba kötő békeharcot mozdította ki a tehetetlenségéből a békeküldetésünk, s kölcsönzött neki világos teret, irányelvet és erőt.

Mindennek egyik fontos jele, hogy a világközvélemény, akár követi, vagy nem a történelempolitikai szemléletet, de egyre kevésbé hisz a háttérhatalom és ügynökei, valamint a verklizett „ok nélküli orosz agresszióban”. Nem fogadja el, hogy ez minden rossznak a forrása, hanem terjed a felismerés, hogy az USA, a NATO, az EU évek óta tudatosan provokálták Oroszországot, javaslataira nem válaszoltak, tárgyalási készségét tudomásul sem vették, türelmét félreértelmezték. Eközben gyarmatosították Ukrajnát, sokoldalúan felkészítették Oroszország és a geopolitikai környezete ellen. Mindezzel kiprovokálták a Különleges Hadműveletet. Nem agressziót, nem háborút, hanem, bármennyire is körülményesnek tűnik politikusok, újságírók számára ennek a kimondása, a jogilag, politikailag, erkölcsileg helyes lenne tudatosítani, hogy a Különleges Hadművelet jogilag-politikailag lényegesen különbözik a háborútól. (Nincs hadüzenet, konkréten megfogalmazzák a céljait, stb.) A világközvélemény egy kis, de növekvő része egyre tudatosabb, sőt érdekeltebb módon fordul a valós történelmi okok és előzmények felé. Megértésre talál, hogy a békeszólamok akkor kaphatnak szükséges értelmet és erőt, ha a felek és a világ látja az okokat, előzményeket, célokat, s nemcsak a cselekvő, hanem a megbúvó szereplőket is. Ahhoz, hogy béketárgyalások kezdődjenek, helyesen el kell igazodni ezekben, hogy érthető legyen, mi és miért történik. Világpolitikáról nem egyetlen váratlanul bekövetkező súlyos, de kiragadott eseményről ítélve, s csak erre összpontosítva kell beszélni, elszigetelve mindentől és mindenkitől, s a történelempolitikai folyamat részletes ismeretében és helyes értékelésében. Ha ezektől elvonatkoztatva a történelmet pillanatnyilag fontosnak tűnő, de hamis érdekből meghamisítjuk, vagy töröljük, beláthatatlan károkat okozunk önmagunknak, szövetségi rendszerünknek, az emberiségnek.

Mert nézzük csak, 2022. február 24 óta folyamatosan tisztázódik, kik a háborús hisztéria terjesztői, mik a közös mozgatórúgói az egymástól nem elválasztandó orosz-ukrán és az izraeli-palesztin fegyveres összecsapásnak. A nem szűnő háttérhatalmi politikai, pszichológiai, pénzügyi és más befolyás félrevezető megfogalmazásai még túltengenek a világban, szóban és írásban egyaránt, de valami megmozdult. Kezdjük érezni, hogy legfelsőbb szinten a kezdeti, az orosz agressziózásra korlátozódó történelmietlen hozzáállás szűnőben van, törekednek körültekintőbben ítélni és fogalmazni. Jó kezdet, de még kissé bátortalan, s meg-megbicsaklik. Az Alapjogokért Központból még hallhatjuk, hogy „az orosz agresszió miatt kialakult háborús helyzetben” élünk. Vezető politikusoktól is hallhatjuk még, megengedő módon, hogy persze Oroszország agressziót követett el, de el kell érni a fegyverszünetet, tárgyalást, békét. Ám egyre többen ismerik fel az összefüggéseket, és mutatnak rá kiútra.

A kulcskérdés tehát az okokra, előzményekre rámutatás, ám az elmúlt években éppen ezekben következett be a történelmi megbicsaklás, amire a háttérhatalom számított. Ennél is nagyobb baj, hogy a közvéleményünket éppen ezeknek a megkerülésével, azaz történelempolitikai szemlélettel ellentétesen indítottuk el a gondolkodás és a megítélés útján. Holott a mindenkinek kezdettől fogva rendelkezésére állt tények széles-körűbb ismeretében mind közismertebbé vált volna, hogy a háttérhatalom és élcsapatai, az USA, a NATO és az EU „kollektíven” Oroszország ellen követtek el évekig tervezett agressziót, azaz ők provokálták ki a Különleges Hadműveletet. A NATO-t szavakban védelmi szövetségként, de gyakorlatilag ellenségként hozták létre a volt a Szovjetunió ellen, amely már nem létezik. Ennek ellenére tovább bővül, s nyomul keletre, immár a Balti tengertől a Fekete-tengerig tizenhárom új keleti taggal egybefüggő frontvonalat hozott létre Oroszország teljes nyugati határán, holott az ellenkezőjét ígérte. Oroszország annak ellenére, hogy látta Ukrajna amerikai gyarmatosítását és agresszióra felkészítését, több mint egy évtizeden át a tárgyalásos megoldást szorgalmazta folyamatosan és türelmesen, s emiatt késedelmesen indította be a Különleges Hadműveletet. Az orosz vezetők azonban mind előtte, mind azóta folyamatosan hangsúlyozzák, hogy Oroszország kész a tárgyalásos megoldásra, ami be is indult, közel is jártak az orosz-ukrán megállapodás aláírására, de az orosz szóhasználat szerinti Kollektív Nyugat (személyesen Boris Johnson volt angol miniszterelnök) nyomására a nem-ukrán ukrajnai vezetés az utolsó pillanatban visszalépett az aláírásától.

 

Akik a történtek alapján ítélnek

 

A sűrűsödő kedvező jelek közül az igencsak figyelemre méltó meglátásokat ismertetjük, amelyek alátámasztják a szellemi-politikai kimozdulást a történelempolitikai szemlélet irányába.

   Jeffrey David Sachs világhírű amerikai közgazdász, a Columbia Egyetem professzora a CNN-ben kifejtette, arra a következtetésre kellett jutnia, hogy az amerikai külpolitika Kínával és Oroszországgal szemben kifejezetten provokatív volt az elmúlt évek során. Oroszországtól azt várták el, hogy ne reagáljon a NATO folyamatos keletre terjeszkedésre és a fenyegető katonai bekerítésére. Ezek tényei bizonyítják, hogy a háborút az USA provokálta ki, és ezért egyre növekvő árat kell fizetnie a nyugati világnak. Az USA mindig elvárta, hogy mások tiszteletben tartsák az érdekszféráit, ő viszont senkiét nem tartja tiszteletben. Sachs is megerősíti, hogy 1990-ben Németország és az USA biztosította Gorbacsovot, hogy ha az egyesült Németország NATO-tag lehet, a NATO egy centimétert sem fog kelet felé terjeszkedni, ezért nyugodtan felbonthatják a Varsói Szerződést. Azóta 13 ország csatlakozott a NATO-hoz, közülük több határos Oroszországgal. A NATO 1999-ben, az ENSZ álláspontját is figyelmen kívül hagyva, megtámadta Oroszország szövetségesét, Szerbiát, majd Szíriában, Irakban és Líbiában is háborúzott. 2007-ben Putyin elmondta híres müncheni beszédét, s a NATO-terjeszkedést súlyos provokációnak nevezte. Idézte a NATO főtitkára, Wörner 1990. május 17-én Brüsszelben tett kijelentését is, miszerint nem telepítenek NATO-erőket Németország határain túlra, ami biztonsági garanciát ad a Szovjetunió számára. „Hol vannak most ezek a garanciák?” – tette fel emlékezetes vádló kérdését Putyin, amire szintén nem kapott választ. Sőt következett a 2014-es Majdan-téri puccs. Oroszország többször figyelmeztette az USA-t, hogy vörös vonalakat lép át, a NATO nem terjeszkedhet Ukrajnában. 2021 végén Putyin javasolta az USA-nak, hogy találjanak diplomáciai kiutat a válságból. Biden elutasított minden tárgyalást e kérdésekről. Oroszország biztonsága érdekében Putyin nem tehetett mást, mint 2022. február 24-én elindította a Különleges Hadműveletet. Röviddel ezután született a megállapodás a fegyveres összecsapás befejezéséről. A Zelenszkij-kormány Sachs szerint közölte: „rendben, elfogadjuk a semlegességet, nem leszünk a NATO részei, és a Donbasz és a Krím kérdését megoldhatjuk, abba kellene hagynunk a harcokat”. Ezen az alapon tárgyalások folytak Isztambulban, Törökország közreműködésével, és véglegesítették a megállapodást.

Ezen a ponton bekövetkezett az előbb említett Johnson beavatkozás, majd a Kollektív Nyugat beavatkozása Oroszország-NATO háborúvá változtatta a Különleges Hadműveletet.

              Florian Philippot francia politikus, a Patriots párt vezetője az „X” közösségi oldalon. „Az EU megőrült, az EU háborút akar, romboljuk le az Európai Uniót!” – jelentette ki. Egy másik francia politikus, Hubert Védrine volt francia külügyminiszter leszögezte: „Muszáj lesz szóba állni az oroszokkal„.

Ifjabb Robert F. Kennedy szerint is „Sok igazságbomba hagyta el Orbán Viktor száját.”

              Végül a legtanulságosabb egy magyar elemzés, amely a politika mellett más, semmiképpen nem kevésbé fontos szempontokban is elmélyül. E szempontokkal a háttérhatalom, az ügynökei, az ukránok nyakára ültetett nemzetidegen bábok sem számoltak, nem is tudnak mit kezdeni velük. Drábik Jánost idézzük: „Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal ellentétes illegitim követelésekkel sem állt elő. Az ukrán konfliktus úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult. A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajna integrációját a NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot kiváltó intézkedéseket meghozták súlyos szakmai hibát követtek el, amikor nem mérték fel helyesen, mi lesz az általuk kiváltott konfliktus következménye. Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek tömeges megjelentése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU vonatkozásában nem mondható el.”        

              Ez a legátfogóbb, tömören és történelempolitikai szemlélettel megfogalmazott kiinduló irányelv, amellyel találkoztunk, s ajánljuk iránytűként a továbbra is „mégis csak orosz-agressziózásra” szorítkozó politikusainknak, politológusainknak, újságíróinknak. A békeköveteléstől kezdve a béketárgyalásig mindezt tisztán és világosan kell látni. Aki ezeket az okokat, előzményeket, viszonyokat nem ismeri, nem érti, nem veszi számításba, avagy nem fogadja el és mégis követeli a békét, nem számíthat megértésre és sikerre, amit az előzőleg bírált gyakorlat bizonyít is. Tudatában kell lennünk, hogy a világbéke-akaratot érzékelő békeküldetésünk által beindított, s már régebben érlelődő kimozdulás e történelempolitikai tények ismeretében és elfogadásán alapul, akár kimondja ezt szó szerint, akár nem, és csak ezen az alapon lehet sikerre vinni.

               

Kinek áll jogában a béke védelme?

 

              A béke védelme, s megőrzésén, megteremtésén munkálkodás senkinek nem kizárólagos joga, senki engedélyéhez nem kötött, akkor sem, ha akadnak emberiségellenes erők, amelyek a saját érdekeik szerinti mondvacsinált szabálykeretekbe akarják szorítani e tevékenységet. Élükön a háttérhatalom ügynökeivel, köztük az EU jelenlegi fő vezetőivel: ők hozzák a sajátos szabályaikat, amelyekben, s tetteikben, a nemzetközi jog már nem érvényesül. Nem vitatható a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása, hiszen önmaguk sem rá hivatkoznak, hanem a „szabályokon alapuló rendre„, amit a Kollektív Nyugat diktál, és gátlástalan erőfeszítéseket tesz érvényesítésére. Az erő és a hatalmi pozíció érvényesül az igazság és az igazságosság előtt. Minden nemzeti és nemzetközi szervezetnek, minden személynek emberi kötelessége szembeszállni önkényükkel és zsarnokságukkal. A nemzetközi jog helyes elveiből adódó jogok azonban még sokakban nem tudatosodnak, az elmúlt időszakban azt tapasztalhattuk a világban, földrajzi környezetünkben, sőt hazánkban is, hogy aki kezdeményezően kiáll mellettük, nemtelen és gátlástalan támadásoknak, akár merényleteknek is ki lehet téve azok részéről, akik tébolyultan állítják, talán még hiszik is, hogy háborúval védik a békét.

Ez történt Orbán Viktor kezdeményezésével is, aki nyílván hosszas és kellő előkészület után, s alig néhány nap alatt bátran, nyíltan a világ értésére adta még érthetőbben, hogy az USA, a NATO, az EU jelenlegi vezetői a háború útján haladnak, s oda is juttatják az emberiséget, ha nem teszünk ellene. E felismerés birtokában miért kellett volna neki (vagy bármely más politikusnak, ha akadt volna) bárkinek az engedélyét kérni ehhez, vagy akár csak egyeztetni is a lépéseit? Különösen Leyennel, az EU EB-t vezető, csalások sorozatával újraválasztott köztörvényes bűnöző boszorkával? Vagy az egyik legnagyobb háborús uszítónak a francia elnöknek, Macronnak az egyetértését kérni? Vagy a háttérhatalom másik kinevelt példaképéhez Scholz német kancellárhoz fordulni, aki egyre csúfosabban szerepel. A magyar miniszterelnök semmilyen nemzetközi jogszabályt, vagy eredeti EU értékrendet nem rúgott fel, habár az elfajult Kollektív Nyugattal szemben, a béke nemes emberiségmentő célja érdekében akár ezt is megtehette volna. Jogtalan felháborodásukban gyűlöletbeszéddel vádolták Orbán Viktort, vagy propaganda mutatványnak nevezték eljárását. Ám el kell csak olvasni e megnyilvánulásaikat, merthogy ezekkel ők szolgáltatják a gyűlöletbeszéd legjobb példáit. Orbán visszaélt az ET elnökséggel, fröcsögik azok, akik éveken át éltek vissza beosztásukkal. Egy szót nem szóltak a békéről, viszont megállás nélkül beszéltek a háborúról és dolgoztak a megvalósításán. Orbán Viktornak nincs joga képviselni az EU-t? És ők kit képviseltek eluralkodott korrupciójukkal, háborús döntéseikkel, migránsok ajnározásával, a nem-ukrán ukrajnai vezetés, a nem is EU-tag Ukrajnának minden tagállam fölé emelésével, Magyarország folyamatos büntetésével? Most sem akadályozza őket senki sem abban, hogy álljanak a békekezdeményezés élére, szorítsák ki onnan Orbán Viktort. Mi sem beszélhetünk a nevében, de biztosíthatjuk Ursulát, Bident és szövetségeseiket, hogy Orbán Viktor örülne neki, ha e tekintetben minél többen megelőznék. De nem áll fenn ilyen veszély, a bátor és időszerű kezdeményezés érdemét pedig senki nem veheti el tőle. Találóan mutat rá erre Thürmer Gyula, a Munkáspárt vezetője: „Fanyaloghatnak, szitkozódhatnak az EU vezetői, tény, hogy Magyarország kivitelezhető utat mutatott a béke felé: tárgyalni és közösen megteremteni egy új világrendet.” Oroszország álláspontját pedig a Kreml szóvivője fogalmazta meg: „Megmutatta politikai akaratát a párbeszédre. Mi ezt nagyon-nagyon pozitívan fogadjuk. Úgy gondoljuk, hogy nagyon hasznos lehet.”

 

Kik vannak a háttérhatalom célkeresztjében?

 

„Nekem egy feladatom van, mégpedig az, hogy legyőzzem Donald Trumpot. Teljesen biztos vagyok benne, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre. Szóval, végeztünk a vitával, itt az ideje, hogy Trumpot célkeresztbe állítsuk” – mondta Joe Biden a háttérhatalmi szócső Politico.com július 8-i közlése szerint. Elon Musk „X” portálja ugyanezt így idézi: „Itt az ideje, hogy Trumpot telitalálat érje”. Július 13-án be is következett a Trump elleni merénylet! Szerencsére sikertelenül, s Bidennek bosszankodva kellett magyarázkodnia, hogy „mindenkinek el kell ítélnie a történteket”, s „erőszaknak nincs helye Amerikában”. Álságos állítása kapcsán gondoljunk vissza arra, amit botrányos elnökké választásáról önmaga fecsegett ki, s amit sok amerikai és nemzetközi tömegtájékoztatási eszköz leközölt: „Közösen összehoztuk, azt hiszem, az amerikai politikatörténet legkiterjedtebb és legbefogadóbb választási csalási szervezetét.” Mindezt semmiféle magyarázat, helyesbítés, vagy tagadás nem követte. Ahogy az említett célkeresztbe állítási fenyegetődzését sem. A „közösen” alatt pedig ki más érthető, mint a mély állam ügynökei. Az USA e „választással” alulmúlta a sokszor kifigurázott banánköztársaságokat is. A választást követő napokban az amerikai sajtó azon szórakozgatott, hogy amikor végezték a szavazatok újraszámolását tömegével találtak Trumpra leadott számolatlan szavazatokat különböző hordozókon. Mi meg láttuk Trumpot a merénylők (mert, ahogy Kennedy esetében, itt sem egy merénylő volt) célkeresztjében, olvastuk véleményét Biden visszalépéséről: „A csaló Joe Biden nem volt alkalmas arra, hogy induljon az elnökválasztáson, és természetesen nem alkalmas a szolgálatra – és soha nem volt az!”. A tények és a fejlemények tehát azt bizonyítják, Biden mindkét elszólása hihető volt, az igazat fecsegte ki.

A leszámolás kérdése orosz-ukrán viszonylatban is felmerül, s itt is a hasonló politikai-erkölcsi beállítottságú fél lép fel agresszorként. Nem is véletlen, hogy szövetségesek. Zelenszkij még 2022. októberében egy kanadai hírcsatornának nyilatkozva, ukrán forrás szerint megfenyegette Putyint: „Ha te megtámadod a Bank negyedet, a válaszcsapás másodpercek múlva oda fog irányulni, ahol te tartózkodsz. ”Naftali Bennett volt izraeli kormányfő 2023 márciusában sikertelenül, de közvetíteni próbált Putyin és Zelenszkij között. A The Guardian szerint feltette a kérdést Putyinnak, meg akarja-e ölni Zelenszkijt, amire Putyin azt válaszolta: Nem fogom megölni Zelenszkijt, s újabb rákérdezésére ezt meg is ismételte. Bennet tájékoztatta erről Zelenszkijt. Zelenszkij viszont állítja, hogy tucatnyi Putyin által megrendelt gyilkossági kísérletet élt túl. 2023 novemberében pedig a The Sun részére adott interjújában arra a kérdésre, hogy ha lehetősége adódna, ő megöletné-e Putyint, ezt válaszolta: Ez egy háború, és Ukrajnának minden joga megvan ahhoz, hogy megvédje a földjét. A brit BBC-nek ez év július közepén, angliai útja során leszögezte, hogy teljes győzelemre törekszik a konfliktusban, s Putyinra utalva pedig már ezt szögezte le: „Vele kell végeznünk!”

Az elmúlt napokban Rjabkov orosz külügyminiszter bejelentése szerint az ukránok valóban merényletet készítettek elő Putyin és Belouszov védelmi miniszter ellen Szentpéterváron, a július 28-i tengerészeti nap ünnepségén. Ezt más orosz és ukrán források is szellőztették. Sőt, nyilván az Oroszország-Kollektív Nyugat kapcsolatok további elmérgesítésének céljával, az ukrán biztonsági szolgálat vezetője, Budanov kibeszélte, hogy a „Nyugat” részvételével hajtották volna végre. Az illetékes orosz szervek azonban tudtak róla és kellő módon intézkedtek.

Ugyancsak az elmúlt napok fontos eseményei közé tartozik, hogy Izrael aljasul folytatja a „célzott likvidálásnak” nevezett hagyományos gyakorlatát, a politikai gyilkosságok végelláthatatlan sorozatát, amit a világ elítél, Izrael pedig folyamatosan egyre nagyobb árat fizet érte.

Nem nehéz kitalálni, hogy kik és ki mindenkit szeretnének még a háttérhatalmasok célkeresztbe állítani, és teszik is. Háborúellenes álláspontunk miatt Magyarország az EU előző és most újraválasztott vezetőinek és vezető szerveinek a céltáblája. Orbán Viktor verbális és politikai merénylet célpontja. Kedvencük pedig, a nem-ukrán ukrajnai vezetés Orbán Viktort, Szijjártó Pétert halállistára tetette. Ám ők ennek ellenére elmentek hozzájuk tárgyalni, de néhány bizonytalan ígéreten kívül semmi mást nem kaptak, sőt a helyzet rosszabbodik. Nem is helyes, ahogy fokozatosan ez is kiderül, hogy a rendkívüli humanitárius segítségen kívül energia- és üzemanyag szállításban, katonai területen és más vonalakon olyan megkérdőjelezendő támogatást kapnak tőlünk, amely többet jelenthet a pénzügyinél és a fegyvereknél, amit a nyugat-európaiaktól s az amerikaiaktól kapnak.

Végül nyomatékkal megismételjük, ne feledjük, a háttérhatalom célja, ahogy a kiképző központja, a Világgazdasági Fórum (WEF) is bejelentette, az emberiség létszámának könyörtelen többmilliárdos csökkentése. Ezért dolgoznak rajta, hogy minden tekintetben uralják az emberi tudatot, s kényelmi szolgáltatások révén első lépésként teljes függő helyzetbe hozzanak mindenkit. Az emberi tudat, s ezzel maga az ember is a globalizmus kezdetétől a háttérhatalom célkeresztjében van. Nem kellene unottan átsiklani a sokasodó hasonló állításokon, mert ott vagyunk mi magunk is, akik ezt írjuk és olvassuk.

 

Szuverén lesz-e Trump?

 

Jogi-politikai képtelenség, de az amerikai elnök mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól „hivatali cselekményei” okán, bár a látszatot mentendő, nem hivatali cselekményei miatt indítható ellene büntetőeljárás. Az elnök tehát törvényen felül áll, ha külföldi katonai akciókról van szó. Jogászok időnként és sikertelenül próbálják ezt megváltoztatni, a világ pedig majdhogynem szótlanul elfogadja. Az USA ezért is követhetett el számtalan fegyveres beavatkozást a világban, s gyilkolt meg milliókat minden hazai, vagy nemzetközi felelősségre vonás nélkül. Szinte lehetetlen összeszámolni hány esetben, hiszen csak 2021 és 2023 között hetvennyolc országban hajtott végre „terrorizmusellenes” műveleteket, köztük kilenc országban gyilkos szárazföldi fegyveres beavatkozást. Az USA nem fogadja el nemzetközi bíróságok joghatóságát sem. Elismerendő, hogy Trump nem kezdett egyetlen háborút sem. Elnöksége alatt azonban a Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatot indított az amerikaiak által Afganisztánban elkövetett kínzások ügyében, Trump azonban visszautasította, sőt gazdasági szankciókat foganatosított a bíróság ellen, hogy rávegye a vádemelés ejtésére.

E jogi helyzet és politikai gyakorlat tükrében az alcímben feltett kérdés mindjárt másképpen hangzik. Trump nemegyszer hangsúlyosan bejelentette ugyan, de képes lesz-e, 24 óra alatt véget vetni „a háborúnak”? Konkréten ugyanis ez azt jelenti, hogy az orosz Különleges Hadműveletnek akar véget vetni, amelyet éppen az USA a beavatkozásával gyakorlatilag NATO-Oroszország háborúvá változtatott. Kétes az is, hogy 24 óra, vagy akár néhány nap alatt bizonyítottan megszüntetheti az USA és a NATO-országok óriásira nőtt fegyver- és pénzküldését Ukrajnába. A nem-ukrán ukrajnai vezetésre rászólhat. Akár úgy is, ahogy a Zelenszkij kezdeményezte, s Trump által „kifejezetten jónak” minősített telefonbeszélgetésükről Trump tájékoztatta Vance alelnökét: „Megmondtam Zelenszkijnek, hogy vége! Oroszország egy háborús gépezet, amely legyőzte Hitlert és Napóleont. Ezt teszik, háborúkat nyernek. Vége!”

Az amerikai elnöknek tagadhatatlanul széleskörű felhatalmazása van, nem kizárható, hogy ezekkel, és a világra gyakorolt befolyásával 24 óra alatt semmiképpen, de rövid időn belül előidézhet minőségi változásokat. Ám csak azzal az elengedhetetlen feltétellel, amelyről pedig egy szót sem ejtett: ha előtte kellő módon, a világ elé tárható formában, részletekben és távlatilag megállapodik Putyinnal. Putyin azonban nem rokonszenvez a gondolattal, hogy „kívülről vigyenek békét” olyan összecsapásba, amelyet ő joggal házon belülinek tart, s amelybe most ugyanazok akarnak kívülről békét vinni, akik előzőleg kívülről a háborút vitték bele. Nem lehet, persze, kizárni, hogy Trump „békemissziójának” előkészítése a mindig létező titkos orosz-amerikai csatornákon folyik, bár valaminek ki kellett volna már szivárognia róla. Trumpnak van még rá pár hónapja, hogy mindezt, békepolitikusként eljárva, nyélbe üsse.

Ha nem teszi, vagy nem lesz sikeres, akkor nemcsak Ukrajnában, de a neki láthatóan kedvesebb Izrael környékén sem tud békét teremteni. Trump, a lánya, a veje ugyanis közismerten elfogult támogatója Izraelnek. Olyan Izraelnek kedvező politikai döntéseket hozott, mint az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe áthelyezése, a nem jelentéktelen, de megoldást nem hozó Ábrahám-egyezmények fáradságos kikényszerítése (Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek, valamint Izrael általános megbékélési nyilatkozata 2020-ban). Mi több, az ENSZ BT határozatai ellenére elismerte, hogy a szíriai Golán-fennsík a megszálló Izrael tulajdonát képezi, amit magán az agresszor Izraelen kívül, csak az USA hazudja a világnak. De Trump elnöksége alatt ölték meg amerikai drón támadással Kászem Szolejmáni iráni tábornokot, a Forradalmi Gárda parancsnokát, mivel félelmetes ellenfélnek bizonyult Izrael számára. Nemrég pedig Trump azért támadta Kamala Harrist, mert „nem volt túl kedves Izraellel kapcsolatban”, amikor a júliusban Washingtonba látogató Netanjahut fogadta és „komoly aggodalmát” fejezte ki neki a gázai áldozatok miatt, s közölte vele, „itt az ideje, hogy ez a háború véget érjen.” Még azt az igencsak különös megjegyzést is tette Harrisra, „Tulajdonképpen nem tudom, hogyan szavazhat rá egy zsidó.” Ezeken túl is számos elgondolkodtató jel van, amelyek számításon kívül hagyása tévutakra vezet.

              Soroljuk mindezt azért is, mert mintha túl nagy reményeket táplálnánk Trump iránt, s adottnak vélnénk, hogy elnöksége alatt is külön figyelmet fordít nemzeti érdekeinkre. Jelszava, a MAGA (Tegyük Naggyá Amerikát Ismét) közvetve kedvezhet nekünk, hiszen mintha olyasmit sugallna, hogy a globális háttérhatalmi mocsárból a nemzetállam irányába akarná kimozdítani az USA-t, amihez – sajnos – az általa lecsapolandó mocsárnak nevezett háttérhatalomnak is lesz egy-két szava, ahogy az első elnöksége alatt is történt. E küzdelemben, persze, neki drukkoljunk. El kell azonban fogadnunk, hogy Orbán Viktor és országunk iránti érdeklődése mögött meghúzódhatnak olyan okok és érdekek, amelyek tőlünk idegenek. Ezt nem lehet zokon venni tőle, de számolnunk kell vele. Ezzel együtt is eléggé bizonyosra vehetjük, hogy a kétoldalú kapcsolataink a maihoz képes javulni fognak, s megszabadít bennünket a kiutasításra sokszorosan rászolgált Pressman nagykövettől.

 

Ki a mi számunkra Ursula von der Leyen?

        Tagadhatatlan, hogy a magyar miniszterelnök békeküldetése időbelileg egybeesett, politikailag összefüggött Magyarország EU ET-elnökségének kezdetével, amit kedvező körülménynek kellett volna tekinteni. Ám az EU háborúpárti vezetői mégis támadták, olyan megkérdőjelezhető állításokkal érvelve, hogy nem volt rá uniós felhatalmazása. Az uniós szabályokat felrúgva legelképesztőbb büntetéseket próbálják rákényszeríteni Magyarországra, sőt ki is mondják, elsősorban a békeküldetés háborúellenes lényegét kifogásolják. Teszik ezt annak ellenére, hogy Orbán Viktor több levélben számolt be Charles Michel ET elnöknek tárgyalásai eredményeiről. Ám ezek az eredmények sem nyerték el sem az ő, sem Leyen tetszését, lévén, hogy önmagában a megtörténtük a béke irányába mutat, ők pedig a háború hívei „az utolsó ukrán katonáig”.

A másik intézményesen kártékony szervezet, az Európai Parlament ugyancsak újraválasztott elnöknője Roberta Metsola sem átallotta képmutató állítással indítani, hogy „Erős Európai Parlament, erős Európa”. Csakhogy ez az EP sem európai. Az egyes országok képviselőinek be kell olvadniuk valamelyik frakcióba, és annak a politikáját képviselni, nem pedig a nemzeti érdekeket. Így biztosítják, hogy ne az európai emberek akarata érvényesüljön, hanem a frakciók mögötti tőkés köröké. Az új EP első napja meg is erősítette az elmúlt ötéves politikájának a folytatását, minek következtében Európa politikai, gazdasági, néprajzi, erkölcsi, kulturális, tudati helyzete rohamosan romlott. Minden tekintetben rosszabbul teljesített, létét fenyegető veszélyek leselkednek rá, mert vezetői nem európai érdekeket követtek, sőt idegen érdekeket erőltettek rá. Az európainak eddig sem nevezhető új EP ugyanis legelső állásfoglalásában tökéletesen megerősítette önmaga eddigi lényegét; támogatásáról biztosította Ukrajnát, elítélte Oroszországot, szankciósorozatát megerősítette, Orbán Viktort elmarasztalta, súlytalannak nevezte békeküldetését. Mondhatjuk, hogy csak tévedéseiket sorolják, hiszen ők tudják legjobban, az igazi agresszor a háttérhatalom ügynöke, a Kollektív Nyugat volt, Orbán Viktor békeküldetése pedig egyáltalán nem súlytalan, hanem hatékony, ha egyes szempontokból nem döntő volt. Ám ezek mégsem egyszerű tévedések, hanem sokkal súlyosabb bűnök a nemzeteikkel, Európával, a világgal szemben: tudatosan ferdítenek, szítják a háborús pszichózist és készülnek a háborúra.

Nem véletlenül merült fel az sem, hogy Leyen legyen a NATO új főtitkára. Előző fejezeteinkben fel is hívtuk a figyelmet rá, hogy az EU NATOsodik. Ez is megerősítést nyert, mert Ursula von der Leyen új politikai programjában szó szerint bejelentette: „A következő öt évben munkánk középpontjában egy valódi európai védelmi unió kiépítése áll majd.”

Mindezek ismeretében, tiszteletünk fenntartása, s annak elismerése mellett, hogy nyílván hasonlíthatatlanul több információval rendelkezik, mint mi, vitathatónak érezzük, rádióban elhangzott és a sajtóban megjelent miniszterelnöki állítást, hogy ne tekintsük politikai ellenfélnek von der Leyent, s hogy „nem azzal van baj, amit csinált”. Viszont teljes mértékben osztjuk meglátását, hogy tekintsük politikai ellenfélnek azokat a miniszterelnököket és képviselőket, akik Magyarország ellen dolgoznak. Osztjuk reményét is hogy a miniszterelnökök összetétele változik és „jobb utasításokat tudunk majd adni von der Leyennek”, akit, európaiként helyesen „alkalmazottunknak” nevez, ám meglepetésre hozzáteszi, hogy nincs benne „a Soros György-típusúak” zsebében. A politikában kicsit is jártas közember azonban tények, valamint Leyennek az elmúlt években világszerte ismert köztörvényes és politikai bűnei ismeretében azonban az a véleménye, hogy éppen azzal van baj, amit csinált! Osztják a Szuverén Nemzetek Európájának (ESN) frakciójában helyet foglaló Ewa Zajaczkowska-Hernik lengyel politikusnő véleményét, amelyet pár lépésre Leyentől a szemébe mondott: „Ön az arca minden európai őrületnek, amely oda vezet, hogy mi, európaiak egyre szegényebbek leszünk … Ön a migrációs paktum arca is. … Hogyan nem szégyell olyasmit hirdetni, mint egy migrációs paktum, amely oda vezet, hogy nők és gyermekek milliói érzik magukat veszélyben Európa városainak utcáin? Ön felelős minden nemi erőszakért, minden támadásért, amelyet az illegális bevándorlók beáramlása okozott. Ön az, aki meghívja őket. Börtönbe kell mennie azért, amit csinál, nem az Európai Bizottsághoz! … Az Ön jelenléte az EB élén az EU további összeomlását jelenti.” Ez a helyes vélemény e pszichopata, hatalmi ambíciótól vezérelt, minden tekintetben torz, emberellenes világlátású német hölgyről, aki alaptalanul és jogtalanul bünteti Magyarországot, újabb és újabb feltételeket szab a törvényesen járó pénzösszegek folyósításához. Mindent és mindenkit feláldoz a nem-ukrán ukrajnai vezetőkért, NATO-sítja az EU-t, s akit semmiképpen nem lehet elválasztani a vele egy húron pendülő, eljárásait mentő és támogató miniszterelnököktől, képviselőktől és más háttérhatalmi ügynököktől, legyenek bármilyen nemzetiségűek.

Semmi okunk nincs tehát rá, hogy mentegessük Leyent. Mindeddig – helyesen – nem is tettük. Okunk most is csak arra van, s még bővebben, hogy pozíciójában megerősítését és meghirdetett politikáját keményebben ellenezzük, s minden lehetséges módon akadályozzuk.

Végül vonjunk le egy rendkívül fontos következtetést, ami időszerűbbé vált az időszerűnél.

 

Kiket kell büntetni az EU-ban?

 

              Az európai közvéleménnyel meg kell ismertetni nyilvánosságra igen korlátozott formában került két fura részletet. Lyonban 2004. decemberében konferenciát rendeztek azzal a beszédes címmel, hogy „Lesz-e valaha az EU demokratikusabb, mint ma?” Az akkori résztvevők még többé-kevésbé igyekeztek tárgyilagosak lenni. Nem is tudtak igenlő választ adni, sőt megállapították, hogy intézményi működése átláthatatlan, a bürokraták nem vonhatók felelősségre, nem mozdíthatók el akármilyen rosszul, vagy éppenséggel az európai érdekek ellen dolgoznak. A demokratikus fejlődést akadályozza az is, hogy az uniós képviselői helyekre csak az „európaiságukat”, a „politikai korrektségüket” bizonyított pártok pályázhatnak, továbbá, hogy a képviselők nem vonhatók felelősségre, s nem hívhatók vissza. Azóta e problémák nemcsak súlyosbodtak, hanem a korrupcióval, maffiázással, az európai érdekek, s a nemzeti érdekek háttérbe szorításával, sőt kardcsörtetéssel kiegészülve, hasonlíthatatlanul pusztítóbbakká váltak, már-már az EU létét fenyegetik.

A Lisszaboni szerződéshez 2009-ben csendben csatoltak egy jegyzőkönyvet az Európai Közösségek kiváltságairól és mentességéről. Ebben szerepel, hogy az EU brüsszeli helyiségeit és épületeit a hatóságoknak nem szabad átkutatni, a hivatalnokok pedig „hivatalos minőségükben végrehajtott cselekedeteik tekintetében, szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozásaikat is beleértve, mentességet élveznek a bírósági eljárások alól. Ez a mentesség hivataluk megszűnését követően is megilleti őket”. Azaz, tehetnek, amit akarnak, mentesülnek minden felelősség alól, s nyugdíjasként is büntethetetlenek.

Ezek, s a hozzájuk hasonló, saját magukról hozott védernyő intézkedések megalapozták és előrevetítették, hogy e feltételek között oda juttatott, törvény feletti helyzetbe hozott képviselők milyen döntéseket fognak hozni. E tudatosan kialakított jogi védernyőt egyetlen nemzeti, s a nemzetközi jog sem ismerte el. Ők pedig visszaéltek a helyzetükkel, s olyan beleéléssel, sőt zajosan, hogy korrupció és LMBTQ ügyekben a belga rendőrség nemrég mégis rákényszerült, hogy közbelépjen. Ám elérték, hogy még a tetten ért letartóztatottak is rövid időn belül visszakerüljenek a hivatali íróasztaluk mögé, mi pedig és tehetetlenül szemléljük, hogy mosolyogva hoznak bosszúálló „jogállami” döntéseket ellenünk. Sőt a törvényes jogainktól, járandóságainktól is megfosztanak bennünket, s átjátsszák a nem is EU-tag Ukrajna nem is ukrán, hanem nemzetidegen vezetésének. Nem restellnek magyarságunkért támadni bennünket, országunkat nagy lelkesedéssel tucatnyi módon kívánják büntetni a békeküldetésért. Az európai hazafiakat képviselő, sikeres magyar kezdeményezésre most megalakult Patrióták Európáért, harmadik legnagyobb pártcsaládot, saját szabályaikat sokadszorra felrúgva, kizárták a posztok számarány szerinti elosztásából.

Öntelten és kihívóan viselkednek, ők már nem is ellenfelek, hanem ellenséggé váltak, akárcsak a hazai álbaloldali ellenzék, s ezt mindketten be is jelentették. Kulturált, civilizált eljárást nem várhatunk tőlük, de a sokat hangoztatott európai értéknek is a saját tömött zsebüket tartják. A társadalmilag mindezeknél fontosabb emberi értékeket nem ismerik. Korábban már hadakoztunk a „brüsszelezés” ellen, hiszen balgaság a belga fővárosra kenni a bűneiket. Tudjuk, persze, kiket értenek alatta, de hatásosabb lenne, ha nevesítenék őket. Ők sem Budapestet támadják, hanem Orbán Viktort és Magyarországot. Brüsszel állandó emlegetése és a brüsszelezés elnévteleníti a bűnösöket. Következetes néven nevezésük egyáltalán nem formaság, hanem a leglényegesebb kérdéssé tették ők maguk. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament, főleg vezetőik, messze túllépnek a hatásköreiken, s az állam- és kormányfők alkotta Európai Tanács sem fékezi őket, holott az EU egyetlen szerve, amely megtehetné.

Mindezek láttán a gondolkodó magyar hazafiak, ha megkérdeznék őket, ajánlanák, hogy a legnagyobb kétellyel kezeljük Leyen, Charles Michel és bűntársaik minden kezdeményezését. Büntetni, bírságolni azokat kell, akik az EU alapokmányainak rendelkezéseit pökhendien megszegik, önkényesen rendelkeznek, politikai-szellemi terrort gyakorolnak azokkal szemben, akik legalább ezeket be szeretnék tartatni. Kitartóan és rendíthetetlenül kell ezen dolgozni, azaz a helyes politikai jelszavunk szerint befelé kell igyekezni az EU-ba, nem pedig kifelé, hogy minél előbb eljöjjön az idő – amennyiben az EU mindezt egyáltalán túléli – amikor az EU az eredetileg meghirdetett céljai szerint nemzetállamok szervezetévé válik, ami létérdeke minden európai országnak.

A hazafiak az alcímben feltett kérdésre is tudják a helyes és pontos választ. Leyen, udvarhölgyei és lovagjai oly súlyos következményekkel járó szabály- és törvényellenességeket, emberiségellenes bűntetteket beleértve, követtek el, hogy esetükben bírságolásról szó sem lehet, csak a legszigorúbb büntetésről. Ők ugyanis, ahogy napjainkban sem tesznek mást, képesek a leggátlástalanabb kétségbeesett és beláthatatlan következményekkel járó lépéseket tenni, hogy teljesítsék háttérhatalmi utasításaikat, s mentsék a bőrüket. Emberek életét követelő, országok, nemzetek sorsát nyomorító, személyes érdekeiket előtérbe helyező intézkedéseik oly súlyosak, hogy a legszigorúbb kiszabható büntetés is könyörületes lenne számukra. Ez az önmaguk által kialakított jelenlegi valós jogi helyzetük! Ezt kell a világgal tudatni. Mindenekelőtt leendő és lehetséges szövetségeseinket meggyőzni róla. Az EU vezetőkkel folytatott tárgyalásokon, vitákban ebből kell kiindulnunk és tudomásukra is kell hoznunk mindaddig, amíg nem sikerül kiebrudalni őket. Ez az esedékesnél is sürgősebbé vált igazságszolgáltatás minden tekintetben jogos és törvényes. Eltökélten, megtorpanás nélkül ki kell kényszeríteni, mert most a helyzet javunkra van alakulóban, s tudatos és tetterős eljárásunk töretlen folytatásán is múlhat, hogy Európa – az EU-val, vagy nélküle, avagy új európai szervezet formájában – megmarad-e európainak, sőt hatással lehet arra is, hogy világunk békének, vagy háborúnak néz elébe.

 

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

 

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)