Stoffán György: Néhány szó a zsidókhoz

Keresgélvén az okokat, messze, a múlt sötétségébe kell visszalapoznunk. Egészen – Magyarországot tekintve – 1919-ig. Vagy egy kicsit még hátrább. Abba az időbe, amikor a zsidó társadalom „hárompólusúvá” vált. Amikor a kapitalista kizsákmányolás – akárcsak ma is – olyan mélységekbe süllyesztette a gazdag zsidók társadalmát, amilyen mélységekben addig ember aligha volt. Még a hadba indulók is papírbakancsot kaptak…

Azonban egy mélyebb értékelés érdekében fontos különválasztani a három zsidó társadalmi réteget… Ugyanis, nem lehet egy lapon emlegetni a haszonleső, kapzsi és minden területen kizsákmányoló gazdag zsidóságot, a magyarokkal együtt élő és érző, a szegény réteget támogató úgynevezett kis-zsidókat, akik boltjaikban, péküzemeikben éjt nappallá téve dolgoztak, tisztességesen adóztak, és a magyar társadalom megbecsült, szeretett és intelligens tagjai voltak, főként ők váltak a vészkorszak áldozataivá.  S merőben más volt az a proli réteg, amely sem dolgozni nem szeretett, sem vallását nem gyakorolta. Csupán volt… létezett, s amikor lehetett odaállt ahol valamiért pénzt kapott, ahol némi hatalomra tehetett szert, s emellett butasága és erkölcstelensége a két legjellemzőbb tulajdonságának számított. Ezek voltak a 19-es Lenin-fiúk, ezek voltak megvehetők a gyűlölködésre, s ha kellett, ezek még egymást is elárulták.

Persze minden társadalomnak megvannak azon rétegei, amelyekről az imént szóltam. Ám, amikor egy kisebbségi társadalomról beszélünk, akkor sokkal sarkosabbak a különbségek. Egy-egy kisebbség társadalmi rétegei a többségben vagy szimpátiát, vagy ambivalenciát, legrosszabb esetben pedig antipátiát ébresztenek. 1919. eseményei ez utóbbit generálták a magyar keresztény többségben.  A történelem pedig arról tanúskodik, hogy ez nem volt alaptalan és ok nélküli.

A vészkorszakban azonban a józan keresztény-magyar emberség kerekedett felül, s ennek köszönhetően Magyarország az utolsó mentsvára volt mind a zsidóságnak, mind a hozzánk menekült más nemzetek tagjainak. Horthy Miklós megítélésében – aminek okán soraimat papírra vetem – mind államférfiúi, mind emberi, mind keresztényi magatartását is górcső alá kell vennünk. Így hamar megállapítható, hogy egyik szegmens sem ellenkezik a józan megfontolt és emberi magatartások követelményeivel.Politikusként, az első világháború utáni, csonkolt országrész talpra állítása volt a feladata, amit mesteri pontossággal vitt véghez. Az utána következő években, évtizedben a szélsőségeket igyekezett visszaszorítani, aminek ékes példája, hogy Rosenfeld és Szálasi is börtönbe került. No, de lépjünk tovább, hiszen nem Rákosiról akartam írni, hanem a magyar nemzet fájdalmairól.

Amikor tehát állandó támadás alatt vagyunk a „fasiszta múlt” és az „antiszemita jelen” miatt, azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek a többnyire vádak alaptalanok és ostobák, hiszen e vádaskodás és a magyar keresztény szellemiség elleni folyamatos zsidó hadviselés a magyar nemzet többségében újra és újra generálja az ellenszenvet, az ellentéteket. Ki, miért és mennyire utálja a másikat? Hol kezdődött a zsidómentő, olykor az üldözöttek érdekében saját életét sem kímélő magyarságban ez az ellenérzés a második világháborút követően? – Nem beszélünk róla, nehogy vád érjen… Pedig beszélni kell a történelemről. – Nyilván Rákosi és kommunista – többségében zsidó – diktatúrája idején, amikor magyarok százezreit tette tönkre a diktatúra, amelynek vezetői egytől-egyig zsidók voltak. Bosszú, primitívség? Mindkettő? Talán fölösleges már ezen meditálni. Azonban a kommunista történelemhamisítás, a győztesek történelemkönyve alapján olyan mély és ostoba gyűlölködés kezdődött, ami máig tart és máig mérgezi a közhangulatot, nem törődve a világ mai helyzetével, amelyben ez az országon belüli ellentét, csak még mélyebbre ássa a már lassan egy évszázada tátongó szakadékot. Kornis Mihály író e sehová sem vezető keresztén-, és magyargyűlöletben tobzódva odáig ment, hogy a következőket rótta papírra: “Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.” Ez a mondat mindent elárul. Ám, téves és hamis kijelentés csupán, hiszen „mi” nem gyűlöljük a zsidóságot, ám a zsidók, vagy magukat zsidónak vallók egy része ez ellen hangos szóval tiltakozik, hiszen, ha őket nem gyűlölik, akkor a viszont-gyűlölet alaptalan. Ez pedig igen rosszul venné ki magát. Tehát, folyamatosan hangoztatni kell, hogy a keresztény magyarság gyűlöli a zsidókat és minden magyar antiszemita.

Most éppen Horthy Miklós miatt éleződik a hangulat, korábban Teleki Pál szobrát, majd Hóman Bálintét vétózta meg a zsidó közösség vezetése, ám ma egy másik ország nagykövete kéri számon Magyarországot, mert végre kimondta a magyar miniszterelnök, hogy Horthynak voltak elévülhetetlen érdemei is… Igen, voltak. Többek között a zsidómentés támogatása a háborús Magyarországon. Ám, ha ezt elismerik a zsidóság mai vezetői, akkor el kellene ismerniük azt az emberfeletti áldozatot is, amelyet a magyar társadalom hozott a zsidóság védelmében, amikor arra szükség volt. Fölösleges azonban ismételnem magam, hiszen sokszor leírtam ezeket a gondolatokat. A gyűlölet és a vádaskodás nem a mi kenyerünk. Mi nem szajkózzuk azokat a mérhetetlen bűnöket, amelyeket zsidóként követtek el ellenünk. Noha, volna miről beszélni, de a politikai korrektség ezt is megtiltotta.

Ma már elveszett a jogunk arra, hogy egymásnak szemrehányást tegyünk, hiszen épp annyi rosszat tett mindkét fél a másiknak… de nem úgy és nem akkor…

Föl kellene fogni mindenkinek, mindkét oldalon: Amikor 1919 ordas bűnökkel teli napjairól beszélünk és azt mondjuk, hogy zsidók, akkor nem a tudós Löw Immanulre gondolunk, aki szót emelt a vérengzések és maga a Tanácsköztársaság diktatúrája ellen, hanem Khon Kun Bélára és Szamuely Tiborra, akik tagadhatatlanul zsidók voltak. Így, amikor a zsidó közbeszédben a holocaustról esik szó, jó volna az igazi felelősökről beszélni. Ugyanis Horthy soha nem adott ki parancsot a zsidók deportálására!Ellentétben Szálasival… aki saját hazáját épp úgy eladta, mint teszik ma azok, akik migránsokat óhajtanak betelepíteni, s ezzel mindnyájunkat halálos veszélybe sodornának.

Egy adott politikai helyzetben nem lehet egyetlen politikus – főként nem hazugságok állításával – felelőssé tenni, ahogyan ma is sokan teszik Orbán Viktor Miniszterelnök személyével. Ha egy kórházban rossz az ellátás, azonnal Orbánt kiáltanak, s teszik ezt hazug állításokkal akkor is, amikor a gyermekek éhezéséről vagy – legutóbb – az időjárás okozta károkról szólnak. Egy adott politikai kort nem lehet a mai szemmel és a mai értelemben elemezni, de annál inkább szükséges annak a kornak a korlátait, kötelezettségeit és szorítását elemezni. Pro és kontra önvizsgálatot kell tartani, hiszen a zsidómentő Zadravecz püspököt ma épp úgy gyalázzák, mint a zsidókat – sokak szerint eláruló – Stern Samut, de Schwartz Sörös György, aki a Gestapónak adta ki a magyar zsidókat szintén nagy tiszteletben tartatik a filoszemita civilszervezetek részéről. Mintha teljes tudatzavarban élnénk.

Ennek a folyamatos háborúságnak a legfőbb oka az, hogy a második világháborút követően megváltozott a zsidóság magyarországi társadalmi és politikai összetétele. A fősodorba az a proli tömeg került, amely állandó gyűlölködésében megérezte a kommunista hatalmi előnyt, azonnal beállt a pártba, vezető szerepet kapott és minden pártutasítást híven követve végezte munkáját, a magyargyűlölet folyamatos fenntartását. A mágnások és pénzemberek nagyrészt már a háború alatt, német repülőgépeken elhagyták az országot, s csak néhány lelkes magyar zsidó maradt itthon, akiktől viszont minden értéket a Rosenfeld Rákosi Mátyás féle diktatúra vett el az államosításkor. Voltak persze olyanok, akik hazatérve a koncentrációs táborok borzalmából, vissza akartam menni kényszerűen elhagyott boltocskájukba, de mert azt már egy kommunista párttag családtagja kinézte magának, az eredeti zsidó tulajdonost vagy a szovjet Gulágra, vagy az Andrássy út 60-ba vitték. Az iparos és kereskedő „kis-zsidók” nagyobbik része odaveszett a német haláltáborok valamelyikében. Az a kevés túlélő pedig, aki hazatért, vallását gyakorolva, a politikától távol, gyűlölet nélkül élt a teremtőnek hálát adva életéért. A másik hazatérő réteg bosszúért kiáltva Rákosi ÁVH-jának leghűségesebb verőlegényei lettek, akik élvezettel kínozták mindazokat, akiket a hatalom a kezükre adott.  (Lásd: Stoffán György Védőbeszéd – Budapest, 1994.)

A mai ellentéteket nem a zsidó nép, a zsidó lakosság generálja, hanem a politikai felsőbbrendűségi érzéssel bíró, önvizsgálatra képtelen zsidó vezetők, és a politikába feltörekvők, akik még mindig azt gondolják a magyarságról, amit a kommunista történelemhamisítók a fejükbe vertek a múlt rendszer idején. A szocialista magyar-és kereszténygyűlölet máig mérgez, és máig élteti a történelmi hazudozást.

Nagyon jó volna tehát újragondolni a zsidóság és a (keresztény) magyarság helyzetét és kapcsolatát, amelyben egyfelől a magyarságra kellene bízni, kit tisztel és kit nem, saját történelmének személyiségei közül, másfelől levetni az előítéleteket azzal a néppel, vallási közösséggel kapcsolatban, amely nép szenvedései épp olyan leírhatatlanok, mint a magyar nemzetéi.

Ne keressük a gyűlölködés okait tovább, hanem fejezzük be azt, hiszen Magyarország ma is menedék minden benne lakónak, és ezt a menedéket csak közösen, egymást elfogadva és sérelmeinket végre háttérbe szorítva tudjuk megvédeni a jelen kor szörnyű kihívásaival szemben. Ha nem vagyunk képesek az általunk már meg sem élt sérelmektől végre pro és kontra elvonatkoztatni, politikai ellentétek generálása nélkül, egymással békében élni ebben az országban, akkor mind elveszünk. S ezért csak saját, mérhetetlen és érthetetlen, cél nélküli ostobaságunkat okolhatjuk…