Stoffán György: Gondolatok Szent István napja előtt

Ma is – még mindig – hitegetjük magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták e honeckeri játékautóval elrontani.

Megnyílt a határ, és mindenki ment a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: nem engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló kenyér vásárlásakor… nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról, hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. Csupán a körmönfontság volt nagyobb és meggondoltabb. Hiszen, még egyes ország-vezetők sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték kiszolgálni…

Ez még akkor sem esett le szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalmi berendezkedésnek – felsőbb utasításra –, véget kell vetni. Lett is ebből nagy kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele, hogy békésen kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba, vagy lelőtték, mint egy kutyát… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.

Ám, a rendszerváltás idején még voltak dr. Habsburg Ottó kaliberű, kulturált, európai politikusok, még volt vitalehetőség. Csak választásunk nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk oszt a hatalom.

Tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.

Igen, egyház…

Nos, az is változott az elmúlt harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció, amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, vitte az unokákat a templomba. Voltak olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, bátran vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház kínzó kazamatáit, de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal kevesebben is, mint harmincnégy éve – de járnak templomba az emberek, és tudják, mi a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok, akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, voltak főpapok, akik a kommunisták által meghurcoltaknak, a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget, dispositiot. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), és őt állította pellengérre, őt hibáztatta a világ nyilvánossága előtt azért, hogy a magyar egyház nem volt szabad a kommunisták alatt.

Ma pedig? A békepapságot részben felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat jelentette.

Harmincnégy év ócska hazugságait papagálykodja ma minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva… az augusztus végi ünnepnapokon, vagy éppen a Páneurópai Piknik harmincnegyedik évfordulóján. Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis és megfontoltan hazug. Nem rendszerváltás volt harmincnégy esztendeje, és nem magyar hőstett volt a határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, és ma is sokan hiszik, hogy jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik, embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.

Már nő és férfi sem lesz hamarosan, és a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az azonos neműek gyermeket nevelhetnek, és a magyar iskolákban is elkezdődött az érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…

Magyarán: Harmincnégy éve azt látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de talpon vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként tudott magáénak a magyar…

Rendszerváltás, Páneurópai Piknik… mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben. Nem értük el húsz év alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, és talán nem is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt számos fájdalmas példa bizonyítja.

Kettős mérce mindenben, párhuzamos társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem, az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk és irányítaniuk kellene. Nem lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény fiatal lesz, mert a könyöklő, háborúzó, új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a hivatalos oktatási kormányzat korábban azt az egyetlen államtitkárasszonyt is kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár és tanítóképzésben, egészen az általános iskolák szintjéig.

Teleki Pál jut eszembe ezekben az ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”

Ma én sem tudom, ki, minek örül, de adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék. Mert ma képlékeny, és bizonytalan minden. Harmincnégy év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki nyilvánosan, de tudja, mi történik körülötte…

Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”  – valamint az, hogy eltelt az az ezer év, és minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és vatikáni szorongattatás, hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk. Igaz, ez az élet nem más, mint egy hosszú agónia, amelyet az elfekvőben, azaz, az Európai Unióban, rácsos vaságyban, kikötözve élünk meg. Mert elhagytuk a hitet, kapzsivá, álnokká, iriggyé váltunk, szeretetlenségben, gyűlölködésben élünk és nemzeti elkötelezettségünk is csak nevetséges szólam. Hiszen, az elfekvőbe egy hamis népszavazás után, „mi akartunk” beköltözni.

Vorosilov kedvenc „halasasszony”-szobra alá odabiggyesztünk azért – mi, a keresztény állam –, egy szép nagy keresztet, miközben leszereljük a Hősök tere oszlopáról a ránk vigyázó Szentkoronás arkangyal-szobrot, és

állami szinten egy árva szót sem szólunk a csíksomlyói búcsú oláh megszüntetéséhez. (Mert a ferencesek elfelejtettek imahadjáratot hirdetni és a Segítő Szűz Mária szobrának Nyeregbe cipeléséért bocsánatot kérni… – Máriától)

Van, aki úgy tarja – s talán igaza is van –, hogy már nem érdemeljük meg ezt az égi, csíksomlyói, pünkösdi ajándékot. Nekünk csonka-országiaknak csak az jár, hogy Szent Istvánkor, nyilván a vatikáni külügyi politikának behódolva, és azt szentírásként követve, a bukaresti érsek mondja a homíliát románul, a budapesti Szent István Bazilikánál. Feltépve ezzel magyar és székely milliók, soha el nem múló fájdalmas sebeit. Az egyházi diplomácia szerint, így, elfogadjuk a legújabb csíksomlyói gyalázatot is.

Eszembe jut a régi, mára szándékosan elfeledtetett, 18. századi magyar népének refrénjének a szövege: „Mi lesz belőlünk, hogyha Te elhagysz, bús árvaságunk sírba hervaszt…”

Nemzeti Napló – Nemzeti InternetFigyelő (NIF)