Stoffán György: Gondolatok a Magyar Kultúra Napján…

Szépnek mondható hagyomány lenne az, hogy a Magyar Himnusz befejezésének a dátuma a Magyar Kultúra Napja. Arról a nemzeti imádságról beszélek, amelyet az iskolai ünnepségeken, valamilyen hangeszközről hallgat végig a Himnusz szövegét alig ismerő ifjúság, tanári kar és jelenlévők… az csonka országban. Mert a 104. éve megszállt magyar területeken bizony éneklik is.

Ám, nem csak erről az aprónak nem nevezhető hiányosságról gondolkodom el ezen a napon, amikor a vízcsapból is a Magyar Kultúra Napja folyik, hanem ezernyi másról is, ami a magyar kultúrát illeti.

Csak néhány példát említek: Tizenegyedikes diák, aki kitűnő tanuló, egy egyházi iskolában pallérozza tudását és latint is tanul. Néhány közismert latin szállóigát említek neki… fogalma sincs. Szavakat próbálok kérdezni a 9-es, 10-es tankönyvből, csak hellyel-közzel tudogatja. Amikor megkérdezem, ugyan, hogy akar így leérettségizni, csillogó szemmel mondja, hogy ő ebből a nyelvből ötös. Kiderült, hogy a tanárnő, aki nemrégiben diplomázott, és a latin mellett a történelmet – sem – tanítja a jelzett egyházi iskolában, a szószedetet nem tette kötelezővé. És a történelem? Abból csupán forrásanyagot jelöl meg, nem magyarázza el a történelmi kort, csak esszét irat. Nos, ha egy jó hírű, erős iskolában is ennyi csupán a követelmény, akkor rá sem merek gondolni arra, hogy milyen lehet egy alacsonyabb színvonalú iskolában, ugyanennek a két tantárgynak a tanítása. És arról nem beszélek, hogy ma már a gyermekek nem tudnak idézni Arany Jánostól, Madáchtól vagy Goethe-től egyetlen sort sem… mert nincs kötelező verstanulás… memoriter.

Az alsó tagozatos zeneoktatás hiánya látható a felnövekvő ifjúság szellemi és lelki színvonalában, s ma az oktatási kormányzat, a művészettörténet tantárgyat is eltörölte, mert a segédmunkásnak, a gondolamenedzsernek, de még az akkugyári dolgozónak sem kell mindent tudnia.

A kapitalizmus nem a kultúráról, a műveltségről szól, hanem a pénzről, mint azt láthattuk és láthatjuk a pedagógusok politikai tüntetésein, amelyeken pártvezetők jólétéért hagyják magukra vagy vonszolják ki tüntetni a diákokat. Ugyanis nem értik, hogy attól, ha más vezetné az országot, akár saját liberális és kommunista szellemiségük vezetői, attól ők jottányival sem járnának jobban. Ám, a pedagógus is csak emberből van. Mitől értené a lényeget, mitől értené, hogy mi a kötelessége, és mit jelentett régen a hivatás, a gyermek iránti elkötelezettség? Hiszen, már őt sem tudós tanárok tanították, és az egyetemekre már beszivárgott a liberalizmus és a cselédnevelés szellemisége.

Vesszőparipám a „hol született Mozart?”kérdés. És erre a kérdésre a mai ifjú generációknak nincs válaszuk. Ahogyan nem tudják azt sem, hogy historia est magistra vitae. És nem éneklik a Himnuszt, mert nem tudják, nincs jövőképük. Mindössze a jólét, a nagy pénz, az új telefon a cél. És ennek ellenére ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját… pedig, nincs oktatási miniszter, nincs léleképítés, nincs a szépre nevelés, de még az erre irányuló igényt, igényességet is kiölték a társadalomból, ostoba és cél nélküli tananyagok bevezetésével, a mindennapos testnevelés erőltetésével, és a foci mindenekfeletti, kötelező imádatával, ami nem volna baj, ha kulturáltság és műveltség együtt járna vele.

Így ünnepeljük tehát, a Magyar Kultúra Napját… és így szomorkodhatunk a mai magyar valóságon! Mert Széchenyi István gróf szavai már csak messze, visszhangként járják át, a még reménykedő magyar lelkét: „A haza igazi ereje, a kiművelt emberfőkben van”… volt…

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)Kiemelt kép: Nemzeti Napló