Soha többé „Nem, nem, soha”? – avagy Nemzeti gyásznapból barackfás koalíciós örömünnep?

Először is– csak a rend és a miheztartás végett – szögezzük le: forradalmak soha a büdös életben nem játszódnak le szavazófülkékben. Kétségkívül tetszetős és mód felett jól hangzó retorikai panel, ugyanakkor egy szó sem igaz az egészből. Csupán magyarul beszélő, hatalomtechnikai haszonszerzés céljából külföldi pénzen verbuválódott politikai galerik által pénzelt think-tankek kommunikációs részlegeiben kimódolt porhintés, mely figyelemelterelésre, a nép butítására hivatott.

A forradalmak egyik jellemzője, közös ismérve, hogy helyszínéül az utca, másik, az esetek nagy többségében szintén szükséges és elégséges feltételként pedig – mint ugyancsak elmaradhatatlan kiegészítő asszeszoár – a nem rendeltetésszerűen használt lámpavas szolgál.

Darab idővel ezelőtt már ejtettünk néhány keresetlen szót arról, mennyire döbbenetes és elgondolkodtató minden igaz, jó magyar ember számára, amikor egy magát nemzeti érzelműnek tartó kormányzat először a holokausztról való megemlékezést teszi kötelezővé, majd csak ezt követően, jóval később, mintegy tíz esztendő múltán veszi magának a fáradságot – legnagyobb megdöbbenésünkre akkor sem egyhangú szavazással, hanem 55 ellenszavazat és 12 tartózkodás mellett – hogy a hazánkat ért legnagyobb traumáról, a végzetes ország-csonkításról való megemlékezésről is rendeletet alkosson…

A magyar nemzetet ért trauma kapcsán nemcsak a témával foglalkozó internetes lexikon szócikke beszél békeszerződésről, de a június 2-án Komáromban tartott megemlékezésen felszólaló Németh Zsolt, külügyi államtitkár is! Pedig diktátum ez a javából!

 „Június 4. nem gyásznap, hanem a szolidaritás és a nemzeti összetartozás napja.”

Apró, ám annál fontosabb momentuma a témának, ha nem darabolták volna fel a Kárpát Hazát, most nem lenne szükség az autonómiáért való könyöklésre (egyelőre nem sok eredménnyel), az oly sokat hangoztatott határok feletti nemzet újra egyesítés forszírozására, valamint a magyar filmek végén görgő stáblistákon csak „és még sokan mások” feliratú többi, szintén elmaradhatatlan lózungra és frázispuffogtatásra. Nem lenne szükség, mert gúnyhatárok sem léteznének, az ország, a Nemzettel pedig egyben lenne! És nem menne ünnepnap számba, amikor skanzen jelleggel nosztalgiázva a számunkra nagy kegyesen engedélyezett kettő darab, immáron gyakorlatilag nemzeti jelképpé magasztosult Csíksomlyó Expressz és Székely Gyors segítségével honfitársaink egy szűk csoportja eljuthat a valódi határon álló kis őrházhoz.

A televíziós tudósításokban idén is láthattuk, hogy az egymástól mások által megrajzolt gúnyhatárokkal elválasztott magyar embereknek micsoda elementáris igénye van az összetartozásra, a nemzet újra egyesítésére. A vonatablakban könnyeivel küszködő magyar utas alig tudja elrebegni a riporternek, mit is érez, amikor látja azt a sok magyart, aki a szerelvény és a rajta utazók üdvözlésére jött el. A hivatalosan román állampolgár, de magyar ajkú nemzettestvéreink pedig szintén meghatódva állnak a Hazát és Nemzetet jelképező vonat mellett és örömmel konstatálják, hogy a legutóbbi kisiklás óta tökéletesen rendbe hozták a pályát. A piros NOHAB, vagy a két grafikailag felturbózott több ezer lóerős villanylokomotív immáron régi ismerősként gördül be a valaha Magyarországhoz tartozó területek pályaudvaraira.

A gúnyhatárokon belül megmaradt és egyre fogyó magyarságnak a tévé képernyőn keresztüli nosztalgiázás maradt csupán. Ezt hagyták meg neki. Már ahhoz is pótjegyet kell venni, ha a szomszéd faluba szeretnél vonattal elutazni, nem ám a szomszédos országba! Ez az igazi modernkori röghöz kötöttség. Van valamilyen kegyetlen morbiditása annak, ahogy a mindent legázoló médiagépezet hatékony alkalmazásával valamiféle örömünneppé akarják átformálni a megemlékezés, a gyász napját.

Egyébiránt szintén Németh Zsolt államtitkár úr az, aki arra biztat bennünket, próbáljuk megtalálni, vajon mi jó származott az akkori döntésből! Mármint nekünk, magyaroknak!

Talán ez? Találkozhattok, egymás nyakába borulhattok. Ennyi! Ezt is csak addig, amíg ki nem pusztultok! Vagy, amíg teljesen el nem románosítunk, szlovákosítunk, szerbesítünk stb. benneteket! Benne van a pakliban! A magyar kártya pakliban. Igaz, ha idáig elérünk, mármint, hogy teljesen asszimilálódik a valaha volt magyar nemzetiségű lakosság a szomszédos államokban, nem lesz szükség többé a választások közeledtével rendre előkerülő, a politikai szakzsargonban magyar kártyának nevezett stratégiára, lévén nem lesznek többé magyarok, akikkel mumus módjára lehet majd riogatni. Reméljük, ez soha nem fog bekövetkezni!

Ilyenkor értjük meg ismét a kettős- vagy többes állampolgárságú országgyűlési képviselők kilétének eltitkolását, e titkolózás folytonosságát immáron több mint húsz esztendeje, hiszen egyetlen kormány sem akadt 1989 óta, amelyik fel merte volna vállalni, hogy kitudódjon, kik azok, akik esetleg máshová is játszanak. Még egyszer említsük meg, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, az 1920. június 4-ére történő emlékezés törvénybe iktatása – igaz, jó magyar emberek számára elképzelhetetlen módon – nem egyhangúan, hanem 55 nem szavazattal 12 tartózkodás mellett történt meg.

Vajon milyen magyar az olyan ember, aki nemet mond, az emlékezésre vagy tartózkodik? Vajon milyen indok késztethet arra egy magyar embert, hogy ne érezzen szolidaritást a saját hazájával? Magyar ember az ilyen egyáltalán?

Rövid részlet Lézer Johhny, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár Ópusztaszeren, a Nemzeti Összetartozás Napján elmondott beszédéből:

„A nemzetek Európájában hiszünk, amely lebontja a határokat. Amely átível az államok kicsinyes keretein.”

Értsd: Nincs szükség többé a nemzetállamokra.

Az „államok kicsinyes keretei” megfogalmazásban számomra visszaköszön a két gyökértelen kaszt, az internacionalisták és a kozmopoliták „én sehova sem tartozom, ezért mindenhol otthonosan érzem magamat, én vagyok a világpolgár” című mentalitása. A szocializáció le sem tagadható. Arról nem is beszélve, hogy a központi, uniós jogalkotás – amely felülbírálja az egyes tagállamok nemzeti törvényhozását, beleértve az adott állam alaptörvényét vagy alkotmányát is – uniformizáló egyen fazonjával nap, mint nap találkozhatunk.

„A közös Európa a számunkra nem a nagyhatalmak által diktált gazdasági vállalkozás, hanem egyenrangú felek szabad együttműködése. Európa nekünk nem a nemzeti önfeladásról, valamiféle új „internacionalizmusról”, hanem a kölcsönösen tisztelt nemzeti önazonosságról és nemzeti érdekről szól.”

A fülkeforradalmárok kormányának erről szól és ebben hisz, legalábbis a retorika szintjén, csakhogy a valóság ezzel köszönőviszonyban sincs! Se szeri, se száma annak, ahányszor már felmosták velünk a padlót Barroso úr és társai tevékeny közreműködésével. Európa teljhatalmú urainak egészen másról szól ez a kényszertársulás. Számukra a nagyságos és fényességes Európai Porta továbbra sem más, mint egy jól menő (ámbátor a jelek szerint egyre kevésbé jól működő) gazdasági vállalkozás, a szó legszorosabb és legvalódibb értelmében vett zártkörű részvénytársaság. Ami diktál, mégpedig kíméletlenül! Akárcsak annak idején Trianon.

Gigantikus csalás. Először tévedésbe ejt, másodszor tévedésben tart, harmadszor pedig anyagi károkozással jár, mégpedig tetemessel. Ugye mennyire hajaz az ún. devizahitelezésre? Ez is nyugatról jött. Már meg sem lepődünk.

„Mi a nemzetek Európáját akarjuk, ahol a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Ahol a nemzeti együttműködés és a nemzetek közötti együttműködés rendszere felülír mindent. Állampolgárságot, országhatárt, politikát, történelmet. És Trianont is. Felülírja Trianon botrányát is, ami 90 évvel ezelőtti rajtunk, magyarokon esett meg és amiért Európa idestova egy évszázada elfelejtette szégyellni magát.”

De arra azért kínosan ügyeltek a fülkeforradalmárok, hogy a Trianon szó még véletlenül se szerepeljen az emléknap nevében. Jöjjön helyette inkább a barackfás örömünnep. A májusfaállítás után még be tudjuk suvasztani augusztus 20-a, az új kenyér és új tákolmány ünnepe elé. Májusfa, barackfa, egykutya, nem igaz?

Az azóta már klasszikussá vált, a Guvati cég zenés-táncos nőnapi ünnepségéről szóló kabarészám jut az eszembe, ahol a Vezér – Kern András kitűnő alakításában Kállai Ferenc hangján – odaszól a kisegítő személyzetnek, hogy: „Sanyi! Hozd be a szalámis kenyereket, hadd éljenek!”

Apropó! A felülírásról jut eszembe! Tudom, hogy unalomig ismert, de azért említsük meg e helyütt is, rajtunk kívül gyakorlatilag már mindenki számára engedélyezték Trianon felülírását. Csehszlovákia nem létezik, Jugoszlávia nem létezik, tehát azok az érvelések, melyek szerint a határok változtathatatlanok, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

Idén már szinte az összes televíziós tudósításban ünnepről, nem pedig megemlékezésről beszéltek. Az átformálás elkezdődött. Nem csendben és nem feltűnésmentesen, mert sokaknál, de legalábbis az igaz, jó magyar embereknél a barackfáról szóló bugyuta popdalozás azonnal kiverte a biztosítékot. Egyedül talán Lezsák Sándor, a parlament alelnöke volt az, aki hivatalos minőségében a beszédében helyén kezelte a dolgokat.

1945 után soha nem jelenhetett meg nyomtatásban József Attila „Nem, nem, soha!” című verse. Nem illet volna bele az akkori kommunikációs think-tank, az agit-prop osztály által kreált proletárköltő imídzsbe. No és persze az internacionalizmusba sem fért volna bele a szocialista táboron belül lázadozó, területeit visszakövetelő irredenta állam. Ahogyan most, az új Szovjetunió, a kisgömböc módjára mindent felfalni akaró, szintén gyökértelen, ezúttal kozmopolita EU, profitmaximalizáló öt-, hét- vagy ki tudja, hány éves terveibe sem fér bele egy, az egységet megbontó, ráadásul terjeszkedni akaró ország. Már a lélegzethez jutás szándékából is látjuk mekkora ribilliót csapnak.

A kitűnő Varga B. Tamás természetesen azonnal reagált, a legnagyobb videó megosztó oldalon már fent van a Visszarendezés Dala („barackfa” diss), itt található: (http://www.youtube.com/watch?v=sY_fkuun2EI)

Ez már a következő fázis, ehhez kétség nem férhet. Most már teljes erőből azon dolgoznak, hogy ne csak elfogadd a helyzetet, hanem KASZF – Kötelezően Ajánlott Szorgalmi Feladat jelleggel (copyright by Tamás Márton tanár úr) kezdd el szeretni az elnyomód! Immáron kicsikét több lelkesedéssel, ha lehet! Tessék örülni Trianonnak, tessék megkeresni a benne rejlő jó dolgokat, ahogy Németh államtitkár úr bíztat rá bennünket! Örüljünk, hogy egyáltalán még örülhetünk! Most éppen Trianonnak!

NEM, NEM!!! SOHA!!!

Isten áldja Magyarországot

1 öntudatos pécsi polgár

www.johafigyelunk.hu

Nemzeti InternetFigyelő