Siklósi András: Magyarország maradjon a mienk!

Joggal kérdezhetné bárki, hogy szabad-e szeretett hazánkat, Magyarországot, keresztre feszítettnek nyilvánítani, azaz mostani állapotát Jézus Urunk földi életének utolsó perceihez, óráihoz viszonyítani? Egyáltalán lehetséges-e egy nemzet, egy ország sorsát az Isten Fiának kitüntetett, egyedi sorsához mérni? Meggyőződésem, hogy igen; ugyanakkor az is, hogy semmiféle szentségtörést vagy istenkáromlást nem követek el ezzel. Hiszen Jézus szenvedésének, halálának és föltámadásának – ha úgy tetszik: a megváltás művének – sugárzó fénye és kozmikus energiája semmit sem gyengül azáltal, ha a magyar nép időben sokkal-sokkal hosszabbra nyúló vergődését, halálos sebeit és kíméletlen pusztítását hozzá hasonlítjuk. Mivel a világon mindennek oka és célja van (ennélfogva semmi sem véletlen), talán maga a Teremtő rendelte ezt a végtelen pokoljárást szeretett magyarjainak, hogy utóbb fölmagasztaljon bennünket, ha erre méltónak mutatkozunk. Az én dolgom azonban nem a találgatás, hanem a bizonyítás. Ezért megpróbálom néhány múltból és jelenből vett példával körüljárni, megvilágítani a problémát. Végleges, márványba véshető dogmákat senki ne várjon tőlem, hiszen inkább az ébresztés, a továbbgondolásra s végül a cselekvésre serkentés a tisztem. Senkit nem akarok meggyőzni az igazamról, nem tartok igényt a megfellebbezhetetlen jelzőre, de komoly sikerként értékelném azt, ha ez a hazafiak számára megkerülhetetlen problémahalmaz kitörölhetetlenül az agyukba és szívükbe égne.

A politikai és egyházi körökben ma is fekete bárányként kezelt, szentéletű Prohászka püspök írta A feltámadás dicsősége c. – távolról sem liberális vagy judeo-keresztény szellemiséget tükröző – megejtően bátor és költői elmélkedésében: „Krisztus feltámadt. Sötét, fergeteges, borzalmas, kegyetlen éj után felkelt ragyogó napja. Kiszenvedett teste megdicsőült, mennyei szépség ömlik el rajta, szeméből boldogság sugárzik. Testét baj, sérülés nem érheti, kard, fegyver nem sértheti. A tövis, ha érhetné fejét, rózsává kivirágoznék, sebei, mint drágakövek tündöklenek. Krisztus szava kiállhatatlan volt azoknak, kiknek a jó élet Isten és törvény nélkül tetszett. A nagyok, a hatalmasok pedig féltették tőle földi érdekeiket. Krisztus épp ezért vajmi elhagyottan állt, a világot ellenségének mondja. S világ alatt ért minden hatalmat, mely Istennel ellenkezik, a királyok és főurak hatalmát, mely nem akar hódolni Istennek, a hadsereg fegyverét, a gazdagok pénzét, a zsidók konokságát, árulkodását, irigységét, gyűlöletét. Mindez Krisztus ellen sorakozott. S élükön ott áll fő ellensége, maga az ördög, s az egész pokol, az a tengernyi gonoszság, mely megsemmisítene mindent. Üldözőbe fogta Krisztust ez a rettenetes hadsereg. Jöjjetek, gyalázzuk, rágalmazzuk, kínozzuk, marjuk ki a világból! S így is tettek! De Krisztus feltámadt, s mint a pelyva a viharban, szétporlik minden ellensége. Azt gondolták, megtörték, de Krisztus legyőzte a halált is. Legyőzte a törvényszéket, mely halálra ítélte, a lándzsát, mely szívébe fúródott, a katonákat, kik sírját őrizték, a lepecsételt kősziklát, mely magába zárta, az ördögöt, ki őt zsákmányának tekintette, a poklot, melyből a patriarchák lelkeit kiragadta. Mindent, mindent!”

Egykor a magyari fajta is ilyen tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt. Nem meglepő, hogy a gonoszság romboló erői ellene támadtak, hogy maga a Sátán és alvilági szövetségesei próbálják országát megkaparintani, őt pedig szétszórni, beolvasztani vagy megsemmisíteni. Ma már ez a küzdelem végkifejletéhez érkezett. A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, miközben rettenetes haláltusáját vívja. Csakhogy Jézus feltámadt, s ebben külön-külön mindnyájunknak része lehet, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha új életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja. Mert széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről sem beszélhetünk. Az általam többes számúra módosított népdal egyik strófája így szól: „Irigyeink sokan vannak, / mint a kutyák úgy ugatnak. / Adjunk nekik víg napokat, / hadd ugassák ki magukat.” Szép ez, és igazán magas, szittya erkölcsiséget tükröz (lásd még: szeresd felebarátodat és ellenségedet is!), de nehogy bedőljünk neki! Én ezúttal inkább Konfuciusszal tartok, aki azt állította, hogy sötétség nélkül nincs világosság, rossz nélkül jó és gyűlölet nélkül szeretet sem. Hogyan is szerethetnénk azokat az idegeneket, akik megrögzött ellenségeink, telhetetlen vérszívóink, s mohó dögevőkként sorakoznak temetésünkre várva. Bizony ezek nem érdemelnek további víg napokat, hanem csak dühöt és megvetést; s ha élni akarunk, kíméletlenül le kell győznünk őket. Ezeket nem lehet türelemmel és szeretettel magunkhoz emelni, mert ők ölni, harácsolni és hódítani akarnak. Nem játszhatunk velük a mi lovagias szabályaink szerint, hanem ébernek, ravasznak, ridegnek kell lennünk. Ha mi fedetlen fővel, kitárt kebellel feléjük megyünk, s azt ordítjuk, hogy ide lőjetek! – ők habozás nélkül oda is lőnek. Ne adjunk hát nekik találati felületet, hanem rövid úton küldjük őket pokolra, ahova valók!

A kereszténység nem azonos a vaksággal és hülyeséggel, nem fér meg a gyáva önfeladással és bűnpártolással („megbocsátással”) sem. Nekünk a korbácsos Jézus éppolyan kedves, mint a gyógyító vándorprédikátor, vagy a bűneink miatt vérrel verejtékező. Persze hogy van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket. A mi dolgunk éppen az – mint a szabadság, az igazság, a fény s a tudás legősibb népének –, hogy megőrizzük a ránk bízott isteni talentumokat, hogy továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építgessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól próbál megfosztani, vagy bármi okból fegyvert ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel! Lehet jó szándékú, ám akkor is hamis próféta az, aki azt hirdeti, hogy nem nagy baj, ha fogyatkozunk, mert a megmaradó mag egyben tömörödik és kristályosodik is, azaz sűrűsödik benne az érték. Veszélyes öncsalás ez, a társadalmi folyamatok teljes félreismeréséről tanúskodik, hiszen a valóság éppen az, hogy rohadva fogyunk, ha úgy tetszik: fogyva rohadunk! Azaz velünk együtt erőnk, egészségünk, öntudatunk, hitünk, erkölcsünk, nyelvünk, tudásunk is romlik és pusztul. Aki felelősen érez nemzetünk iránt, nem tévedhet ilyen zsákutcába, nem szajkózhat ekkora zagyvaságot, hiszen ezzel éppen belső iránytűnket bolondítja el, s a hatékony önvédelmi reflexeinket, immunrendszerünket bénítja meg. (Az egyszerű számtanról most szót sem ejtek, hiszen akárki beláthatja, hogy 100-ból több, 1000-ből még több, millióból pedig sokkal több kiváló képességű, becsületes, rátermett vezető található és választható, mint csupán 10-ből.) Jól hangzik az is, hogy az az életminőség és lelki gazdagság, amit a magyarság képvisel, nem veszhet ki a világból! Ha így lenne is, sovány vigasz ennek tudata, ha valamennyien utódok nélkül fűbe harapunk. Még szomorúbb, hogy ez is csak ámítás, hiszen velünk együtt minden általunk hordozott sajátosság is egy csapásra eltűnne. (Ezért elkiálthatom – számos sorstársammal együtt –, de csak halálomig érvényesen: Jézus-hitű magyar vagyok, / amíg élek, az maradok!)

No, elég az ideológiából s a képes beszédből, lássuk immár a kereszten függő magyarság tényleges helyzetét. Az elődeitől és utódaitól legföljebb retorikai lózungjaiban és protokoll-mosolyában különböző (hála az oxfordi Soros-ösztöndíjnak!), pártját és egykori kabinetjét viszont nemzetinek és polgárinak deklaráló (fogalmam sincs, miért?!) Orbán Viktor volt (s leendő?) miniszterelnök egyik vágya, vesszőparipája, hogy elérje a magyar nemzet határváltozás nélküli egy(ség)esítését. Nos, ha létezik fából vaskarika, akkor éppen erre találták ki. Ez a látszólag tisztességes terv pont annyira megvalósítható, mint az oxigén nélküli légzőkészülék, az eke nélküli mélyszántás, vagy a meztelen divatbemutató. Meg lehet próbálni, de nincs semmi értelme. Ám miközben Likud Viktor légvárakat épít, az őt és csapatát a felszínen (csupán a megtévesztő látszat kedvéért!) ocsmányul ledorongoló, egyre impotensebb, immár szétesőfélben levő SZDSZ egyik potrohos, ormányos főtapírja (magáról megfeledkezve) pár éve gátlástalanul a képünkbe böffentette, nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni! Mármint itt, Magyarországon. Akkor tán legyünk zsidók vagy cigányok, esetleg kínaiak, arabok, négerek, hátha az nekik is tetszik? Nyilván pont ezért óhajtanak 2 millió jöttmentet betelepíteni rohamosan csökkenő népességünk „pótlására”. S egy ilyen párt a magyar (pardon: magyarországi!) parlament tagja lehet 19 évvel a gengszterváltás után! Holott alapítása napján be kellett volna tiltani! Miként az MSZP-t, a Munkáspártot s az összes bolsevista utódszervezetet is! De ne legyenek illúzióink. A többi párt sem tisztább (a néhány kivétel legföljebb a szabályt erősíti!), hemzsegnek bennük az ügynökök és a mindenre kapható árulók. E pártoknak csak egy célja van: minél vastagabb szeletet kihasítani a hatalmi tortából. Ezeknek a megélhetési politikusoknak s az uszályukba szegődött megélhetési magyaroknak (?) csak az a fontos, hogy magukat minél jobban és gyorsabban megszedjék; aztán a hazamentés, a választók érdeke ráér még hét szűk esztendőt. Nem teszek különbséget: akármelyik párt elítélendő a szélsőbaltól a jobboldalig (szélsőjobb itt föl se vetődhet!), mely beilleszkedik a rendszerbe, elfogadja az ellenségeink által kreált játékszabályokat, s a kijelölt „demokjatikus” keretek és elvárások között mozog. Ahelyett, hogy fölrúgná az egész idegenszívű cirkuszt, és érvényt szerezne az oly gyakran emlegetett magyar nemzeti akaratnak. Még a viszonylag tisztességesen induló MIÉP is lakájjá, önkéntes szekértolóvá vedlett, s erejéből legföljebb pár tízezres délibábos tömeggyűlésekre futotta, de érdemi cselekvésre nem. Reméljük, a most felívelő Jobbik, mely pillanatnyilag az egyetlen Országházba jutásra készülődő nemzeti tömörülés, nem esik hasonló hibákba, nem kurvul el, s nem adja föl eredeti radikális programját. (Mert ha mégis, akkor jobb lett volna meg sem születnie!)

Kevés undorítóbb és gyomorfordítóbb fogalmat használnak korunkban, mint a demokrácia és a jogállam, vagy összevonva: demokratikus jogállam. Minden kisemmizést, esélytelenséget, igazságtalanságot, megalázó nyomorúságot és céltalan küszködést, ugyanakkor féktelen dőzsölést, lélektelen ragadozást, büntetlenül hagyott bűnözést és felsőbbrendű kasztszellemet ez testesít meg számunkra. A többségnek semmihez sincs joga, sorsáról mások döntenek, s inkább meghunyászkodva lenyeli a békát, hogy legalább ilyen brekegő hús jusson billegő asztalára. Nemzet ez még, vagy csak szavazóbarommá züllesztett szolgacsorda? – bizony nem könnyű megválaszolni; ám ha változtatni akarunk, s ki szeretnénk törni a bűzlő, ragadós mocsárból, magunkkal is szembe kell néznünk, nem csupán megrontóinkkal. S ha rászánjuk magunkat, nem sok okunk lesz az örvendezésre, oly mélyre süllyedtünk. Nemcsak vagyonunkat, édes hazánkat, közös emlékezetünket veszítettük el, hanem bátorságunkat, életkedvünket, szabadságunkat, függetlenségünket, hitünket és emberségünket is. Zokszó nélkül eltűrjük mindazt, ami ellen őseink nem haboztak életüket és vérüket bármikor kockára vetni. Márpedig ha élni akarunk, a fölkelést, a szabadságharcot most sem úszhatjuk meg, s az idő sajnos nem nekünk dolgozik. Minél később vágunk bele, annál rosszabbak a kilátásaink. Csak az elmebetegek hihetik, hogy egy ilyen zsarnoki nómenklatúrával szemben az általa jóváhagyott és irányított választásokon bármit elérhetünk. Már az is hazug, szemtelen csaló, vagy megtévesztett balek, aki arra biztatja a tömegeket, hogy saját érdekükben menjenek el szavazni; valójában azonban azért, hogy az egész korrupt, önző, magyarfaló gépezetre ráüssék a legitimitás pecsétjét.

Volt szerencsém már eddig is számos naiv, jóhiszemű s néhány okos, becsületes elképzelést, brosúrát olvasni, előadást meghallgatni a magyarság teendőit, jövőjét illetően. Ám még a legjobbaknak is közös tévedése az, hogy azt képzelik, a többségi akarat „törvényes, alkotmányos” eszközökkel érvényesíthető, s az így legyőzött külső-belső ellenség majd szépen meghátrál, elismeri vereségét, és békésen átadja jogtalanul bitorolt pozícióit. Hát nem, nem és nem! Gyárthatunk mi – akár futószalagon – hasznosnál hasznosabb gazdasági, pénzügyi, szociális, kulturális, hírközlési, honvédelmi és népességnövelési terveket, mindaddig a papírkosárnak készülnek, amíg a fő- és mellékhatalmat ki nem ragadjuk eltipróink kezéből, és rá nem ruházzuk arra érdemes nemzettestvéreinkre. A politikai hatalom birtokában aztán már bármit elkövethetünk, hogy elcsigázott népünk terhein könnyítsünk. De fordítva valahányszor kudarcot vallunk, akár ha egy házat a tetőtől a fundamentum felé haladva kezdünk építeni. Jómagam is bőven szóltam már különféle fórumokon arról, hogy az élet egyes területein (pl. igazságtétel, oktatás, sajtó, államformaváltás, adósságmegtagadás, abortusztilalom, határrevízió stb. stb.) mit kellene sürgősen megoldani, ezért itt és most nem térek ki erre. Már csak azért se, mert ezek a kérdések valóban jelentéktelenek a tényleges hatalom megszerzéséhez képest. Legfontosabb tehát, hogy világosan lássuk, kikkel kell majd összecsapnunk, kik a legveszélyesebb sírásóink.

Egyik főrabbi azt nyilatkozta nemrég, hogy Magyarországon nincs zsidókérdés, sem fajsúlyos antiszemitizmus. Mi tagadás, tragédia ez a javából, s korántsem kölcsönösen rózsás viszonyunkból fakad, hanem abból, hogy a mi népünk halálos kábulatban fetreng, s már annyira szétzilálták és önmaga ellen fordították, hogy képtelen a minimális önvédelemre, szolidaritásra és összefogásra, de még hóhérainak felismerésére is. Itt valóban nincs zsidógyűlölet, inkább mérhetetlen magyargyűlölet és magyargyalázás van! „Szalonképes” körökben a „zsidó” szót ki se lehet ejteni, legföljebb dicséret és talpnyalás végett. A magyar éhen döglik, állását, földjét, lakását veszti; leépítik hadseregét, bezárják kórházait, iskoláit, kultúrházait. Ám a zsidók dúskálnak mindenben, jobb soruk van, mint bárhol a világon, itt minden az ő kényelmüket szolgálja. A holocaust-ipar a legragyogóbb üzlet; a kárpótlásokból s a nemzeti tulajdon haszonélvezetéből telik nekik kóser üzletekre, éttermekre, elit gimnáziumokra, magánklinikákra és új zsinagógákra, bankokra, őrző-védő kommandókra, kereskedelmi tévécsatornákra s egyebekre is. Ez a Csonkaország már rég nem a mienk, bár mi még hellyel-közzel magyarok vagyunk, s azok is szeretnénk maradni! Nem akarunk zsidók lenni, nem kellenek a kibucok, fütyülünk a zsidó „hagyományokra”, nem kell Soros, nem kell Charta, klezmer zene, hites szekta! Elegünk van a „kettős identitásból”, a dupla, sőt tripla útlevélből, a „magyar” zsidókból és a zsidó „magyarokból”, az ortodoxokból és a neológokból, a szefárdokból és az askenázikból, a héberül és a jiddisül gajdolókból; a mi hazánkból ne csináljanak kabarét vagy kuplerájt, se holocaust-emlékkertet, se siratófalat, se európai Izraelt! Mi mindig pártoltuk, védtük őket, s hálából megölnek, kiirtanak bennünket, tán még a térképről is letörölnek.

Nem az a különös, hogy nálunk nincs antiszemitizmus, hanem az a furcsa, hogy akadnak még egyáltalán filoszemiták. Ennyi tőlük eredő borzalom, katasztrófa, erőszak, veszteség után – kimondom nyíltan tételemet –, AKI NEM ANTISZEMITA, AZ NEM VÉRBELI MAGYAR! Persze mielőtt a széplelkek megköveznének, sietek leszögezni, hogy ennek az antiszemitizmusnak, pontosabban antijudaizmusnak semmi köze sincs a fajgyűlölethez, rasszizmushoz. Vagyis mi nem a származásuk miatt ítéljük el őket, hanem aljas cselekedeteik, istentelen és embertelen nemzetrombolásuk, hazaárulásuk okán. (Mindezt akár kötetekre rúgó dokumentációval is igazolni tudjuk – Mohácstól kezdve, a Fuggereken, Habsburgokon, Rothschildokon át Tiszaeszlárig, Kun Béláig, Rákosiig, Pető Ivánig, Gönczig, Hornig, Gyurcsányig.) Amióta lúdtalpukat a Kárpát-medencébe tették, azóta csak gondunk volt velük. Pillantsunk rá, mit jegyzett le Küküllei János az 1389 körül keletkezett (Nagy) Lajos király viselt dolgai c. krónikájának 41. fejezetében róluk: „Ő ugyanis, mint az üdvösség buzgó harcosa, katolikus hitre akarta téríteni a zsidókat, és meg akarta nyerni őket Krisztusnak, de a zsidók megátalkodottsága és csökönyössége miatt szándékát nem tudta megvalósítani; ezért Magyarország területén az összes zsidót törvényen kívül helyezte, és elrendelte kiűzésüket. Javaikat és vagyonukat, melyet kapzsi kamatszedésen szereztek, megvetette, mint a piszkot, és nem akarta sem birtokba venni, sem lefoglalni. (Milyen nagylelkű volt! – S. A.) A zsidók tehát egytől egyig Ausztriába és Csehországba távoztak Magyarországról, ahol azután szétszóródtak.” Nem mondom, hogy ezt a módszert kövessük, de azt határozottan állítom, bármi áron biztosítanunk kell, hogy a történelmi Magyarország a magyaroké maradjon, és senki idegen soha többé ne taposhasson ránk, és itt minden a mi elhatározásunk szerint történjen! Ha ennyit se tudunk elérni, akkor jobb, ha örökre elnémulunk, s beletörődünk a közeli kereszthalálba. A zsidókérdés megítélésében kizárólag az igazság s a magyar érdek számít, s akár a hazai, akár az amerikai-izraeli zsidó lobbi, vagy bármelyik más maffiabanda követelésére sem szabad egyetlen centit se meghátrálnunk.

Azért senki se higgye, hogy egyébként csupa barátok sürgölődnek körülöttünk. Saját szálláscsináló vezetőink, a határon túli s az emigrációs „magyar” kollaboránsok, a cigányok, csehek, tótok, ukránok, oroszok, oláhok, rácok, vendek, horvátok, osztrákok, franciák, angolok, amerikaiak stb. szintén halálos ellenségeink, bár a zsidók mögött együttvéve is elbújhatnak. Trianon óta ördögien ravasz és brutális népirtás (etnikai tisztogatás, genocídium) folyik a magyarság ellen, amolyan hadüzenet nélküli háború, s ebben az utolsó 20 évben sem történt javulás (lásd az egyoldalú szlovák „határmódosítást” a Duna bősi elterelésével, a román Tisza-ciánozást, a Kárpátalján folytatott esztelen fakitermelés miatt ránk zúduló árvizeket, a Délvidék falvainak s városainak barbár szerb kisajátítását, meg a többi disznóságot mindenütt!). Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, integrációs, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok sem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsiványmódra elbirtokolt területeink visszaszerzéséről. Amelyik élcsapat ezt megkerüli, s kormányon vagy ellenzékben – ellenségeink hangoskodásától, álérzékenységétől megrettenve – inkább a fennálló status quo-t szentesíti, ahelyett, hogy keményen fölvállalná az ütközéseket s a diplomáciai súrlódásokat, az nem tekinthető magyarnak, hanem a leghitványabb útonállók, orgazdák és hazátlan bitangok közé tartozik.

Mi időben figyelmeztettünk és óvtunk attól is, hogy az ország szekerét a NATO-hoz meg az EU-hoz kössék. Ma már mindenki láthatja ennek roppant káros hatásait. Nekünk semmi kedvezőt nem nyújthat egyik sem, sőt fölösleges ballasztot jelentenek; ugyanakkor néhány megfoghatatlan, homályos ígéretért gyakorlatilag föl kell(ett) adnunk szuverenitásunkat, ami jószerivel már így is rég elúszott. Persze Európa is gyógyíthatatlan válságban szenved, sőt a fehér faj is Atlantiszként süllyed a színesek tengerében. Mindezt tudva-érzékelve sem tehetünk mást, minthogy saját fajtánk, Golgotára hajszolt magyar népünk mentését megszervezzük, s a Kárpát-medence szétmarcangolt részeit újra egybeöleljük. Ez a hatalmas teher éppen elég nekünk, nem lehetünk egyúttal a zuhanórepülésbe fordult liberálburzsoá Európa ejtőernyője is, hisz eleget véreztünk már érte abszolút oktalanul és fölöslegesen.

Befejezésül hadd idézzem a biharugrai Szabó Pál Magyar Miatyánk-jának néhány nagy sodrású, komor hangulatú, szívszaggató mondatát: „Te tudod Úristen, hogy mire szántál minket. Életet adsz-e, halált adsz-e, mert íme, mi már nem tudunk se élni, se halni. Csak szenvedni tudunk, iszonyú állati szenvedéssel. Vagy életet adj, vagy halált adj; de ha halálra szántál, csak annyi erőt adj még a halál előtt, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer foghassuk meg egymás kezét, a fél világot lángba borító kézfogással. Aztán megnyugszunk rendelkezéseidben. Visszaadjuk neked szép földedet, Édesanyánkat, Magyarországot. De csak neked. Másnak senkinek. Inkább süllyeszd el Úristen, hogy legyen sötét lyuk, feneketlen mélység, büdös gödör a helyén. Hogy a hazátlanoknak, a vendégeinknek legyen hova lelógatni csalfa lábaikat a megátkozott mélységek szélén. Ámen.”

(Siklósi András, a HunHír munkatársa)

Siklósi András

Vihar előtt

A testünk börtön s a rabságot

lelkünk nehezen viseli

Ereinkben a nyugtalan vér

a szabadságot keresi

Az ember küzd úszik az árral

s hol elsüllyed hol fönnmarad

Sátáni sötétben sínylődik

ritkán mosolyog rá a nap

A szerelem csalóka tükör

arcunk a mélyén széttörik

A barátság se tart sokáig

fölvillan s máris eltűnik

Másokért szólsz népedet véded

közben elveszted önmagad

Ellenségeid kigúnyolnak

nem lehetsz hős csak áldozat

A lét beteg gyógyíthatatlan

A föld fájdalma egyre nő

Az élet sír Megdermed lassan

mint a jégre tett csecsemő

Elzüllöttek a forradalmak

szétfoszlanak a nemzetek

Minden értéket fölhabzsolnak

a kíméletlen vérebek

Árnyék zúdul ránk szörnyű bánat

az öröm félve menekül

Otromba férgek uralkodnak

Szívünkön gyilkos átok ül

Kongassuk meg a vészharangot

támadjon elsöprő vihar

Harcoljuk ki a szabadságot

Csöpp hazánk maradjon magyar