Siklósi András: A 2010-es választások értékelése

2/3-dal tarolt a Fidesz, eredményes a Jobbik, gyanúsan sok voksot gyűjtött az MSZP és az LMP

Mottó: 1.) „A politika olyan, mint a pöcegödör: mindig a legnagyobb darabok úszkálnak legfölül.” (Murphy egyik törvénye)

2.) „Az MDF először megbokrosodott, majd herényire zsugorodott, és most alulról szagolja az ibolyát.” (köznépi bölcsesség)

1.) Magyarország tragikus állapota

Van egy 4 részes, kb. 6 órás kitűnő film, melyben a rendező (Jelenczki István: „Háború a nemzet ellen”) részletesen fölleltározza hazánk gazdasági, politikai, szociális és kulturális-szellemi helyzetét, neves szakértők megszólaltatásával. Annak dacára, hogy bizonyos kényes témákat kínosan kerülnek a közreműködők, elég alapos képet nyerhetünk a magyarság általános zülléséről, jelenkori körülményeinek végzetes alakulásáról. A film címe is találó, noha háborúról inkább csak akkor beszélhetünk, ha van egy támadó és egy védekező fél, azaz valódi harc alakul ki köztük. Ezzel szemben Magyarország ma inkább csak elszenvedi – szervezett, szívós ellenállás híján – az ellene folytatott cselekményeket, tehát esetünkben helyesebb a tervszerű, erőszakos népirtás fogalmát használni. Sok évezredes és világméretekben is jelentős történelme során népünk először süllyedt olyan mélyre, hogy passzívan szemléli önnön pusztítását, s jóformán semmit sem tesz azért, hogy megvédje fundamentális érdekeit, ill. megakadályozza letiprását, kifosztását, idegen gyarmatosítását, vagy netán elűzze hazai és külföldi ellenségeit, akik immár alig leplezetten az életére és szülőföldjének elfoglalására törnek.

De vajon látja-e, tudja-e a szerencsétlen többség, hogy egyáltalán kik ezek a vérszomjas hódítók, akiknek semmi sem elég, s akiknek még a nevét, fajtáját is tilos nyíltan kimondani, de még „virágnyelven” is alig szabad rájuk hivatkozni? Micsoda paradoxon az, hogy mi csupán kerülgetjük a forró kását, ám ők mérges pókként beszövik létünk összes sarokpontját, s maholnap legbensőbb gondolatainkat, álmainkat is ellenőrzik? Bele kell-e törődnünk kegyetlen sorsunkba, amit bizonyos titkos forgatókönyvek tartalmaznak, vagy tehetünk-e érdemben valamit ellene? Lehetnek-e még önvérünkből származó, ügyünknek szívvel-lélekkel elkötelezett vezetőink, vagy ezután már örökre kirablóinkat, árulóinkat kell magunk fölé emelnünk és ünnepelnünk? Bizony nem akármilyen kérdések ezek, s nem is nyughatunk meg addig, amíg méltó választ nem kapunk rájuk. S ha ezt már megleltük, akkor az elméletet megfelelőképpen át kell ültetnünk a gyakorlatba, mert a legtökéletesebb stratégia is üresen kong addig, amíg kellő végrehajtási bátorsággal, eltökélt szándékkal nem párosul, amellyel elérhetjük a gyökeres fordulatot, azaz orvosolhatjuk bajainkat, sérelmeinket, s megtalálhatjuk sajátos utunkat a biztatóbb jövőbe.

Csonka hazánkat, sőt az egész Kárpát-medencét már régen meg kívánja szerezni magának egy barbár, könyörületet nem ismerő, „felsőbbrendű” faj, a zsidóság. Ők a mi legelvetemültebb, leggyilkosabb ellenségeink, s ezen a sziklaszilárd tényen semmit sem változtat, ha hivatalból eltagadják a ránk telepedett helytartóik, vagy keményen üldözik azokat a derék hazafiakat, akik az átlagnál tisztábban látva megszervezhetnék önvédelmünket. Ezek az ember-formájú vámpírok, akiknek kezében mérhetetlen hatalom (pénz, fegyver, sajtó, oktatás, vallás stb.) összpontosul, nem állnak meg addig, amíg mákszemnyi esélye is marad annak, hogy a magyarság öntudatra ébredjen, és szembeszálljon velük. Alantas céljaik megvalósítása végett – csak az utóbbi 100 esztendőt tekintve – ránk szabadították a két világháborút, az 1919-es patkánykurzust, Trianont, majd az 1945-ös bolsevizmust, végül az 1990-es balliberális „gengszterváltást”.

Fokozatosan fölmorzsolták immunrendszerünket, kiölték belőlünk a hitet, az erkölcsöt, az elemi szolidaritást, s nemzetünk zömét önző, sivár lelkű fogyasztó-gépekké alázták, akik képesek primitív, biológiai szinten elvegetálni, akiket a magasztos eszmények már meg sem érintik, égi és földi küldetésüket pedig tán végleg elfeledték. A külső körülményekre, a „magasabb elvárásokra” hivatkozva leépítették egészségügyi ellátásunkat, szociális juttatásainkat, elprivatizálták közműveinket, tönkretették, elkótyavetyélték, vagy bezárták bányáinkat, gyárainkat, mezőgazdasági üzemeinket, kulturális létesítményeinket, lakhatatlanná tették falvainkat, városainkat, s immár százezreket fosztanak meg egyetlen otthonuktól tartozásuk fejében. Milliókat kergettek munkanélküliségbe, majd teljes nyomorba, esetleg bűnözésbe, miközben a bankok s az óriáscégek számolni sem győzik a profitjukat. Még a földjeinket, vizünket, ételeinket is körmönfontan mérgezik, magzatainkat már az anyaméhekben szétszabdalják, öregeinket könnyedén a túlvilágra segítik, hogy mielőbb kipusztuljunk az „új honfoglalók” elől. Magyarország romokban hever, a végső haláltáncát járja; tulajdonképpen már nincs is, csak még elhitetik velünk, hogy rajt’ vagyunk a térképen, amíg majd lassan – egy bebábozódott rovarhoz hasonlóan – átalakulunk Nagy-Izraellé.

Egy fejtetőre állított, virtuális valóságban tengődünk, ahol a saját hazánkban semmilyen eszköz nincs már a birtokunkban, amivel változtathatnánk, javíthatnánk keserű jelenünkön. A megkérdezésünk nélkül lenyomták a torkunkon a diktatúrával fölérő „parlamentáris demokráciát”, a törvénytelen „jogállamiságot”, a bérrabszolgaságot jelentő „szociális piacgazdaságot” és „adósságtörlesztést”, a területi revízióról lemondó „jószomszédi viszonyt”, valamint függetlenségünk, szabadságunk, önrendelkezésünk maradékát is odadobva, akaratunk ellenére betuszkoltak bennünket a NATO-ba és az EU-ba. Sovány vigaszul meghagyták nekünk a 4 évente esedékes országgyűlési és önkormányzati képviselő-választásokat, hogy azért – legalább papíron – érvényesülhessen a „népfelség elve”. Persze a játékszabályokat itt is szigorúan ők alkották meg számunkra, tehát ha mi bármilyen szinten bekapcsolódunk (akár jelöltként, akár szavazóként) ebbe a választási cirkuszba, lényegében akkor is az ő céljaikat szolgáljuk. Nyilvánvaló, hogy bármilyen eredmény születik a durvaságokkal, csalásokkal fűszerezett tragikomédiában, az nekünk nem lehet hasznunkra; ellenben minél több efféle „ciklust” hitelesítünk a közreműködésünkkel, annál mélyebbre süllyedünk a közélet feneketlen, ördögi mocsarába.

Ezt a korrupt, velejéig romlott, megsemmisítésünkre törő rendszert semmiképpen se lehet „megreformálni”; viszont leváltani, eltakarítani, fullajtáraitól megszabadulni sincs mód ezen az elaknásított, csapdákkal teleszórt ösvényen járva. Már több írásomban (lásd pl. a „Nesze semmi, fogd meg jól!” c. dolgozatomat!) foglalkoztam a választások buktatóival, ezért itt most nem térek ki a részletekre. Legyen elég annyi, hogy „demokratikus” keretek közt nem szűntethető meg egy totális, embertelen és istentelen zsarnokság. Másképpen szólva: a szavazófülkékben továbbra sem robbanhat ki népfölkelés (ha úgy tetszik, forradalom); a rendszerváltás pedig hamis illúzió, mert kizárólag az avult, rothadó rezsim megdöntése árán építhető fel egy új, működőképes társadalmi-gazdasági rend! Persze a választások általános bojkottja viszonylagos megoldást jelenthetne, ha a lakosság legalább 80 %-a nem járulna az urnákhoz (ezzel azonnal, vér nélkül megbukna az egész közutálatnak örvendő democsokrácia!), viszont a kőkemény propagandával csak egy rendkívül öntudatos, harcos nemzet tudna szembeszállni, s mivel mi nem ilyenek vagyunk, ezért a távolmaradás szorgalmazása sem hozhat kielégítő eredményt. (Legföljebb a saját hiúságunkat legyezgethetjük ezzel – s így becsületünket, önbecsülésünket valamelyest megerősíthetjük – ám a nemzet ügyén sajnos jottányit sem mozdíthatunk előbbre.)

Összegezve azt mondhatnám, hogy diagnózisom erősen hasonlít 1956-ra. Legalább oly mértékben fönnáll a forradalmi helyzet, mint akkor; azonban a sikeres megvalósításhoz sajnos hiányzik az össznépi akarat, a forradalmi hit és elszántság. Egy oktalan vérfürdőbe ezért nem szabad belesodródnunk, hiszen azzal semmit sem nyerhetünk, ha legjobbjainkat brutálisan lemészárolják.

2.) Az induló pártok vizsgálata

A multináci háttérhatalom számára tulajdonképpen mindegy, hogy mely figurák (dróton rángatható bábok) és pártjaik kormányoznak egy országot, ha egyébként az ő terveiket hajtják végre a saját látszatígéreteik, ill. a népi felhatalmazásból fakadó kötelezettségeik helyett. (Lásd még erre az egyik Rothschild báró véleményét: „Ha az én kezemben vannak egy ország pénzügyei, számomra lényegtelen, hogy kik és milyen pártok uralkodnak.”) Persze nyilván szívesebben támogatnak olyan címeres gazembereket és pártjaikat, mint az MSZP, az SZDSZ, a kiherélt MDF, a régi-új LMP (amelyekben feltétel nélkül megbízhatnak), mint olyanokat, amelyek némileg több „odafigyelést” igényelnek, pl. a Fidesz, kiváltképpen pedig a Jobbik (amikben azért valamelyest föllelhető a renitens nemzeti szellem). Tehát ennek megfelelően bele is maszatolnak a választási eredményekbe (eddig még mindig!), de megkerülhetetlen szabályrendszerük elfogadtatásával eleve kizárható az, hogy valódi globalizmus-ellenes, nemzeti erő futhasson révbe. Számukra az a legfontosabb, hogy ne legyenek komolyabb lázongások, a fosztogatás és a tőkekivitel zavartalanul folyhasson, éppúgy, mint a szisztematikus népirtás, valamint a kiszemelt „telephely” fokozatos megszállása. Ha ezek rendre megvalósulnak, akkor mit bánják ők, hogy ki markol többet a felkínált koncból, s kikért lelkesednek, avagy kiket gyűlölnek jobban az agymosott „bennszülöttek”. Ezért szimpátiámtól függetlenül le kell szögeznem, hogy azok a pártok, melyek elfogadják a vonatkozó iránymutatásokat, és zokszó nélkül elindulnak a választásokon, többé-kevésbé maguk is részesei ennek a nemzetellenes, létünket romboló katyvasznak; akár tudnak erről, akár nem, s akár örömmel dagonyáznak a miazmás, dögvészes iszapban, akár lelkiismeretük utolsó morzsáit mozgósítva ki szeretnének törni onnan.

A pártrendszer s a demokratúra úgy rossz, ahogy van, távolról sem szolgálja nemzetünk érdekeit, s persze az is megállapítható, hogy az egész világon – ideiglenes fönnállása ellenére – lényegében megbukott; noha tényleges likvidálására még nem érett meg az idő, hiszen ez egyben a létező világkorszak, világrend (New Age) elhantolását is jelentené. A föntiek ismeretében (tőlük nem elvonatkoztatva) tekintsük át konkrétabban az egyes pártokat, eredményeik sorrendjében. (Érzem, hogy ezt inkább az „események” előtt kellett volna megejteni, nem pedig eső után köpönyegként, de jobb későn, mint soha.)

A Fidesz–KDNP „belső koalíció” (egyedül a kereszténydemokraták a kutyát sem érdekelnék!) toronymagas esélyes volt, noha ezt nem maguknak köszönhetik, hiszen erre a 8 éves langyos ellenzékiséggel semmiképpen se szolgáltak rá; viszont a liberálkomcsik alulmúlhatatlan, bűnös és gyalázatos országlása miatti elkeseredett közhangulatban megnövekedett a rokonszenv irántuk. Sokan emlékeznek még Orbán Viktorék – a többihez képest – tűrhető kormányzására, s ahogy a fáma mondja, vakok közt a félszemű is lehet király. Hogy ez a 4 év mennyire volt hatékony és nemzeti irányultságú, azt is értékeltem már egy korábbi elemzésemben (lásd „Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében”!), ezért most nem bocsátkoznék ismétlésekbe. Az utóbbi 8 év alatt annyit romlott az ország helyzete és a magyarság állapota, hogy aligha tudják lekopírozni, pláne überelni egykori önmagukat, sőt szembesülve a rideg valósággal, borítékolhatjuk idő előtti bukásukat is. A Fidesz más pártok bekebelezésével, kizárólagos „jobboldaliságával” és „kereszténységével” túl kövérre hízott, arctalanná vált, s rettentő ballasztjainak cipelésével, belső ellentéteinek drasztikus elfojtásával, ugyanakkor napi megalkuvásaival, állandó megfelelési kényszereivel képtelen a hatékony nemzetvédelemre; s ezen még az sem változtat sokat, hogy egyelőre Orbán a legelfogadottabb, legtehetségesebb politikus, mert a nála különb, igazi államférfiak – ilyen mostoha viszonyok közt – még be sem mutatkozhattak. A Fidesz olyannyira elzsidósodott, s tele van egykori cucilistákkal, okádék neoliberálisokkal és egyéb sötét lovakkal, hogy nem várható tőle komolyabb áttörés. Külkapcsolataikban is az USA, Izrael (a szadista Likud a testvérpártjuk!) s az EU áll a középpontban, ahelyett, hogy nyitnának a Kelet, elsősorban a magyarok rokonnépei felé. Fennállásuk óta olyanokhoz törleszkednek, akik nyilvánvaló ellenségeink, s mint a félig vak bányaló, észre sem veszik, hogy fönnmaradásunk érdekében másfelé is illene tájékozódni. Most a háttérmaffia zöld utat biztosított nekik, miután kellő garanciákat adtak arra, hogy nem térnek le az előírt csapásról, folytatják a megszorításokat, a kamatok fizetését, s továbbra is elkötelezetten képviselik a globális törekvéseket, ill. segítik a zsidó és egyéb söpredék betelepítését; vagyis a saját bajaink, betegségeink hatékony gyógyítására már nem marad energiájuk, sem lehetőségük. Ezzel viszont csak a haláltusánkat, végső agonizációnkat hosszabbíthatják meg, mert néhány látszatintézkedéssel, „hangulatjavító mézesmadzag” kifeszítésével vajmi keveset segíthetnek rajtunk. Programjuk csak az utolsó pillanatban készült el, kampányuk során bármiféle konkrét ígérettől óvakodtak, s még egy vitára sem mertek kiállni ellenfeleikkel szemben. Ez hát a Fidesz dióhéjban. Előre sajnálom azokat, akik bármi pozitívumot remélnek tőlük

Az MSZP örökre eljátszotta a hitelét 8 éves ámokfutásával. Számomra az a felfoghatatlan, hogy egy ilyen rovott múltú, érzéketlen rablóbanda (lásd Horn, Medgyessy, Gyurcsány!) egyáltalán miképp juthatott az elmúlt 20 esztendőben háromszor is a kormányrúdhoz, ahelyett, hogy az akasztófákon himbálná őket a szél. Ilyen elvtelen, gyáva, önző és mohó hiénafalka még nem grasszált szerencsétlen hazánk testén. Semmi mással nem törődtek, mint saját zsebeik megtömésével, pozícióik bebetonozásával, s ugyanakkor persze az idegen utasítások szervilis végrehajtásával. Annyira nyeregben érezték magukat, hogy azt képzelték, sátáni rémuralmuk megingathatatlan, mivel élvezték a külföldi tőkés oligarchák bizalmát, s ócska árulásukért mindenhonnan begyűjtötték a vállveregetéseket és a júdáspénzeket. Nemhogy hazafi, hanem egyetlen emberarcú lény sincs soraikban, mert ha akadna ilyen, már rég elmenekült volna tőlük. Szinte kivétel nélkül börtönben kéne megrohadniuk, annyi helyrehozhatatlan kárt okoztak nekünk, s annyi felmérhetetlen gaztettet követtek el a hátrányunkra. Félő azonban, hogy zömmel most is büntetlenül megússzák, vagy külföldre szöknek, hiszen a győztes Fidesz meghatározó „vitézei” maguk is vastagon sárosak különböző korrupciós ügyekben. Most az MSZP néhány évre háttérbe vonul (akár 1990-ben), beéri egy kicsit soványabb zsákmánnyal; de árgus szemmel figyeli az új kormány minden intézkedését, hogy „elevenen megnyúzhassa” (lásd Szanyi Tibor böffenetét!), s alkalmasint diadalittasan visszatérjen a hatalomba, ahonnan valójában egy percre sem távozott. Mivel a komcsik nem hülyék (csupán jellemtelenek és erkölcstelenek), megérezték, hogy számukra most nem teremhet babér, ezért nem is nagyon kampányoltak, programot is csak tessék-lássék írtak; inkább a többieket mocskolták, legfőképpen pedig a „szélsőséges, fasisztoid és rasszista” veszélyre összpontosítottak, melyet a Jobbikban véltek megtestesülni. Épkézláb miniszterelnök-jelöltet se állítottak (az udvari bolondnak tán alkalmas Mesterházy Attila nem nevezhető annak!), hiszen nyilván senki sem óhajtotta magát fölöslegesen lejáratni, akinek később még politikai ambíciói támadhatnak.

A Jobbik vitathatatlanul a legvonzóbb jelenség ebben a siralmas pártkínálatban. Az egyetlen olyan alulról feltörekvő erő, amely nem vett részt az ország tönkretételében és kirablásában, s eddigi működését nem szennyezik korrupciós ügyek. Ha másért nem, legalább ezért érdemes volt rájuk szavazni mindazoknak, akik magyarnak érzik még magukat, hiszen az összes többi párt nem ér egy hajítófát sem. A programjuk is a legátfogóbb, legnemzetibb volt, ráadásul elsőnek álltak ki vele a porondra, amikor a többiek még csak a tervezgetés szakaszában jártak. (Loptak is tőlük derekasan mások, elsősorban a Fidesznél köszönnek vissza egyes gondolataik.) De azért ebben is akadnak hiátusok, hadd ragadjak meg közülük néhányat. Köntörfalazás nélkül szólnak a cigánybűnözésről, de meg sem említik a sokkal félelmetesebb zsidóbűnözést; nem beszélnek adósságmegtagadásról, csupán a törlesztési feltételek újratárgyalásáról; nem akarnak kilépni a NATO-ból s az EU-ból, maximum rabbilincseinken és hátrányos megsarcolásunkon lazítanának, ill. elvetik a Lisszaboni Szerződést, ami már csak okozat, hiszen a szervezet lényegéből fakad; egyesíteni kívánják a szétdarabolt magyarságot, de kerülik a területi revízió fölvetését; csökkentett létszámú, kétkamarás parlamentet szorgalmaznak, anélkül, hogy világosan megfogalmaznák azok szerepét, feladatait; nem meggyőző az sem, miként próbálnák megteremteni a vidék élelmiszer-önellátását s a nemzeti bankrendszert, hogyan tartanák meg termőföldjeinket hazai kézben, amikor lényegében nem ellenzik a liberális piacgazdaságot s a virtuális pénzforgalmat, de a magyarsághoz való tartozást sem határozzák meg szentkoronai értelemben; stb. (Nem hallgathatok arról sem, hogy „Radikális változás” c. programjuk lényegében a Pajzs Szövetség elnöke, Halász József, „Gondoskodó Magyarország” címmel írt – mindmáig a legkiválóbb, legátfogóbb – .programjának leegyszerűsített, „fékezett habzású” változata, mely számos ponton az eredeti közvetlen átvétele.) De más gondokról is szólnom kell még. A képviselőjelöltek névsorát böngészve bizony alig akad ismert személyiség, aki már bizonyította rátermettségét és elkötelezettségét a magyarság szolgálatában. Az egyes tárcák élére jelölt miniszterek közt egyedül Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd méltó a tisztségére. A párt kétségtelen húzóegyéniségei Vona Gábor elnök és Morvai Krisztina EU-s képviselő. Utóbbi liberális előélete, zsidó „sztárriporterrel” kötött házassága miatt sajnos igen komoly kockázati tényező, legalábbis sallangmentes „pálfordulása” nehezen emészthető. Később súlyosan megbosszulhatja magát az is, hogy a Jobbik bárkit válogatás nélkül a tagjai közé fogad. Volt kommunisták, zsidók, deviánsok is szép számmal találhatók soraiban, sőt nemegyszer ezek szorítják ki a leglelkesebb alapító tagokat. Kétségtelen, hogy a médiában igen sok sunyi rágalommal is illették a pártot és a Magyar Gárdát, de gyakran saját maguk adták fel a magas labdát (pl. a pornószínésznővel, a buzifesztiválon pózoló szóvivővel stb.). Szerintem haladéktalanul hozzá kellene látniuk egy általános tagrevízióhoz, s a beléptetési szabályok megszigorításához. Nem ártana az sem, ha kiépítenék értelmiségi holdudvarukat, de csak minőségi, nemzethű emberekből. Indokolatlan nagyképűség volt részükről a választások megnyerésével kecsegtetni híveiket, mikor erre semmi esélyük sem volt. Ha szerényen megelégednek az MSZP legyőzésével, ez valószínűleg sikerül is, s ma nem lenne annyi fölöslegesen csalódott, letargiába zuhant aktivista közöttük. Pedig le kell szögeznem, hogy eredményük így sem megvetendő, hiszen az EU-s választáshoz képest tovább emelkedtek. Még valami. Az Állami Számvevőszék is jelezte, hogy a Jobbik még egyszer sem tett eleget a minden pártra kötelező évenkénti pénzügyi mérleg benyújtásának. Erről megfeledkezni, vagy csak többszöri felszólítás után, késedelmesen elkészíteni felér egy morális öngyilkossággal. Arra sem adtak kielégítő magyarázatot, hogy honnan származik a választási propagandára fordított több mint 100 millió forintos bevételük, mert tagdíjakból és kisvállalkozók adományaiból aligha. Nos, aki másokkal szemben magasra teszi a mércét, az igyekezzen maga is megfelelni a feltételeknek. Amiket felsoroltam, kiküszöbölhető hibák, mulasztások, ha tisztességgel a végükre járnak; csak ne kövessék őket újabbak, mert a lejtőn nehéz a megállás. Számomra egyik legvisszataszítóbb jelenség a személyi kultusz, mint pl. a Fideszben a Viktor Viktorozás. Ennek jeleit már a Jobbikban is tapasztalom; őszintén remélem, hogy csírájában elfojtják. A Jobbik még túl keveset tett le eddig a nemzet asztalára ahhoz, hogy bármelyik vezetője megérdemelné a hozsannázást! Mindent mérlegelve: hosszú távon egyedül a Jobbiktól várhatunk egy elemi erejű, felszabadító áttörést, ha okosan, céltudatosan, becsületesen és bátran vívja meg a rá váró kemény csatákat. Ne felejtsék egy pillanatig se, hogyha ők is elkurvulnak, behódolnak a csábításoknak és fenyegetéseknek, akkor általuk a magyarság jobbik része talán a legutolsó kapaszkodóját, mentsvárát veszíti el!

Az LMP (Lehet Más a Politika) maga a reinkarnálódott SZDSZ. Szóra sem érdemes héberekből és gátlástalan bérenceikből verődött össze. A végleg amortizálódott, s a rostán kihullott elődök követői egy hirtelen ötlettel alapították olyan másodvonalbeli karrieristákból, akik még kevésbé kompromittálódtak. Azt próbálják beadni az agyatlan szavazóbarmoknak, hogy létezik „liberális megújulás”, s éppen ezek a kígyótojásból előbújt viperák fogják megváltoztatni azt a politikai fertőt, amit az ő fajtájuk sózott a nyakunkba. Lehet Mindenki Patkány, de mi azért szeretnénk emberek és magyarok maradni, még akkor is, amikor őkelmék már rég a pöcegödörben aszalódnak. Egy semmiből előbukkanó, különös pedigréjű párt váratlan sikerének főként két oka lehet. Az egyik – a kézenfekvőbb – a korlátlan anyagi és médiatámogatás, valamint a tudatos választási manipuláció. (Esetleg éppen a Jobbiktól csaltak el néhány százalékot a javukra!) A másik pedig az – s ez a veszélyesebb! –, hogy már oly sok talmudista betelepülő rontja a levegőt nálunk, akikből könnyen mozgósítható a kellő számú „választópolgár”, kiváltképp Judapesten. E dilemma eldöntését az olvasókra bízom. Egy azonban biztos: önerőből, külső sameszek beavatkozása nélkül meg se közelíthették volna a bejutási küszöböt, annál is inkább, mert 100-nál kevesebb egyéni jelöltet tudtak csak állítani, vagyis szavazni sem lehetett akárhol rájuk. Tehát ne örüljünk, mert az új törvényhozásban is megmarad a zsidó folytonosság (ráadásul a többi pártba is jócskán befurakodtak már a hitsorsosaik!), akik egyelőre még nem kötődnek sehova, de kisvártatva kereshetnek maguknak egy kutya-szerű gazdatestet, amit farokként csóválhatnak.

Az MDF (+SZDSZ) páros azért indult együtt a hervadó tulipán „cégjelzése” alatt, mert mindkettő érezte, hogy egyedül biztosan kihullna a szűrőn. (Lásd még a roppant találó 2. számú mottót!) Szerencsénkre „különös házasságuk” sem hozott elég voksot, így mindkét „rendszerváltó pártot” együtt temethetjük. Gyászolni azért nem fogjuk egyiket sem, annál inkább vigadunk a halotti tor helyett. Az istenért, nehogy valamiképpen föltámadjanak, s bánatunkra kísértetként ismét megjelenjenek! Az egész bagázsnak egy konzervatívan vérfagyasztó börtönben, avagy egy liberálisan rémes munkatáborban (pl. Recsk, Kistarcsa, Gulág) a helye!

A CM (Civil Mozgalom) úgy startolt, hogy Seres Mária abszolút kívülállóként rengeteg aláírást összegyűjtött (segítőivel együtt) egy népszavazás végett, melyben a parlamenti képviselők bizonylatokkal, számlákkal alá nem támasztott (tehát fiktív) milliós költségtérítéseiről dönthettünk volna. Bosszantó volt, hogy ezt a jogos népi kezdeményezést a „honatyák” kapásból lesöpörték, megint fényesen igazolva, hogy a demokráciában minden balek egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek. Nos, ebből a kezdeményezésből nőtt ki a pártok közös megvetésére alapozó mozgalom, mely aztán egy huszárvágással maga is párttá alakult. Ezzel el is lőtte a puskaporát, mert odalett az erkölcsi fölénye. Az emberek ritkán díjazzák azokat, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Egyébként se lehet jelentős a csoportosulás, hiszen még egy programot sem tudtak kiizzadni. Viszont legalább nem ellenszenvesek, de a szürke háttérből nem sikerült kidomborodniuk, mert ehhez azért egy értékelhetetlen kívánsághalmaznál több kell.

Az indultak még kategóriába sorolható kisebb pártokat ne bolygassuk, hiszen eredményük alig mérhető, még a tized százalékot sem érik el, zömmel még a kopogtató cédulákat sem bírták összeszedni.

3.) Az első forduló

Az elmúlt 8 évben az MSZP-SZDSZ (MSZDSZP?) közös kormánya úgy letarolta, tönkretette az országot, hogy ennek érzékeltetésére valószínűleg nincs megfelelő szó vagy fogalom a magyar szótárban. (Mit sem enyhített balsorsunkon, hogy a „célegyenesbe fordulva” az SZDSZ kiugrott a buliból, leginkább azért, hogy a teljes felelősséget a boldogtalan gazdaállatra háríthassa, amely nagyságrendekkel erősebb felhatalmazása dacára végig az ő programját hajtotta végre. Ez az angolos távozás a koalícióból az SZDSZ-hez méltóan aljas lépés volt, de a sokadik megtévesztő manőverük ezúttal végre kudarcba fulladt, s már az EU-s választáson elvéreztek, most pedig meg se próbáltak önállóan megméretkezni, csupán az MDF-fel szimbiózisban.)

Meglepően visszafogott volt az egész kampány, holott a helyzet éleződéséből inkább egy harsány, „vérre menő” hadjáratra következtethettünk. De mindenütt néma csend és hullaszag terjengett. Egyedül a Jobbik stábja viselkedett az alkalomhoz illően, amennyiben szónokai 3 hónapon át fáradhatatlanul járták az országot, eljutva így akár többször is a népesebb településekre, s rendszerint teltházak előtt szerepeltek. Ebben még a Fidesz is alulmaradt velük szemben, a többiek pedig a nyomukba se léphettek. (Sajnos azonban nem kampányt és közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást.) Úgy látom, még a szokásos rágalmazások, mocskolódások is elmaradtak, kivéve a Jobbik közös gyalázását. Egyedül a választói névsor törvénytelen fideszes összegyűjtése s a pártszimpátiák nyilvántartásba vétele (lásd Kubatov Gábor pártigazgató kiszivárogtatott „elszólását”!) okozott egy kis borzongást MSZP-s körökben; persze túl harsányan nem kiabálhattak, hiszen maguk is elkövették ugyanezt, sőt ennél nagyobb disznóságokat is. Visszaélések s ezekből fakadó reklamációk jobbára csak az ajánlószelvények gyűjtésével kapcsolatosan adódtak, melyek megszerzése bizony nem könnyű feladat; különösen a kisebb pártoknak okoz gondot, ezért tarthatatlan volta miatt mielőbb el kellene törölni.

Kampánycsend-sértésekről sem érkeztek ezúttal jelentések, sőt maga a szavazás is rendben zajlott. Ami sokakat földühített, az az OVB (Országos Választási Bizottság) és az OVI (Orsz. Választási Iroda) szerencsétlenkedése volt, melynek nyomán 3 órával meghosszabbították a kampánycsendet, azaz addig leállították a részeredmények közzétételét. Persze elképzelhető az is, hogy ez egy előre kitervelt színjáték volt, mellyel pont a számítógépes csalások „zavartalanságát” fedezték. Ezeknek a született hazugoknak már akkor sem hihetünk, ha egyszer véletlenül igazat mondanak.

Normális esetben egy ilyen választás sorsdöntő jelentőségű lehetne, tehát igen komoly a tétje, mert közállapotaink minden szegmense gyökeres változásokért kiált. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy igen kevesen ismertük csak föl, mennyire közömbös a nemzet szempontjából, hogy melyik párt mekkorát szelhet az „ünnepi tortából”. Ez csak számukra fontos, de a mi nyomorúságunk mákszemnyit se könnyebbedhet tőle. Így aztán maradtak a szokásos kérdések: lesznek-e kiesők az eddigi garnitúrából, sikerül-e bekerülni új erőknek, s vajon a Fidesz mennyit ver „kétpárti riválisára”, az MSZP-re, meg efféle unalmas talányok. Nos, a korábban 3 cikluson át kitartó duális pártrendszer ezúttal összeomlott (hurrá, mégsem leszünk Amerika!), s termett helyette egy óriáspárt (a Fidesz utcahosszal győzött), két középpárt (az MSZP és a Jobbik), valamint egy, a küszöböt jóval túllépő kispárt (LMP). Ha a Fidesszel elválaszthatatlanul összeforrt KDNP-t is külön számoljuk (alighanem saját frakciót is alakítanak majd), akkor pedig 5 párt koptathatja ezután a puha ülőkéket.

Lássuk a száraz statisztikát. A részvételi arány a korábbiakhoz képest átlagos volt, országosan a jogosultak 64,3 %-a jelent meg. A Fidesz–KDNP 52,8 %-ot (2,7 millió szavazat), az MSZP 19,3 %-ot (975 ezer érdemtelen voks), a Jobbik 16,7 %-ot (844 ezer hazafi), az LMP 7,4 %-ot (375 ezer beetetett), az MDF 2,7 %-ot (134 ezer önsorsrontó) ért el (s ezzel kiesett!), a többi párt pedig 1 % alatt maradt. A területi listák alapján a Fidesz 87 (+ 119 egyéni, azaz összesen 206), az MSZP 28, a Jobbik 26, az LMP 5 mandátumot könyvelhetett el. Alig 57 körzet maradt csak, ahol a jelöltek egyike sem érte el az 50 % + 1 fős többséget, s ezek közül is 2 kivételével a fideszes fordult elsőnek. Az MSZP 2 helyen állt az élen, többnyire a második helyre szorult, míg néhány keleti régióban a Jobbik is megelőzte, amely leginkább „bronzérmes” helyezéseket szerzett, de néhány fővárosi kerületben az LMP mögé került.

4.) A második menet

Az első fordulóban tulajdonképpen minden lényeges dolog eldőlt, így az is, hogy a Fidesz egyedül is kormányképes, tehát nincs koalíciós kényszerben. A második félidőre csupán egyetlen fontos kérdés megválaszolása maradt: vajon sikerül-e a Fidesznek megszereznie az eddig példátlan 2/3-os többséget, ami elvileg kizárólagos és korlátlan hatalomhoz juttatja. A jelekből ítélve ennek igen komoly esélye volt, ami végül be is következett, s csak valami fatális baklövéssel lehetett volna elpuskázni. Ezért még az első fordulónál is óvatosabban, visszafogottabban kampányoltak, hiszen aki nem csinál semmit, az nagyot nem is hibázhat. Mivel a magyar választási szisztéma az arányosság elvén alapul, ezért a százalékarányok a győztes(ek)nél tovább növekednek, míg a kevésbé sikereseknél inkább csökkennek. Nézzük tehát ennek fényében a végeredményt.

A 386 országgyűlési bársonyszékből összesen a Fidesz-KDNP-é lett 263 (68,1 %), míg az MSZP-nek 59 (15,3 %), a Jobbiknak 47 (12,2 %), az LMP-nek 16 (4,1 %) jutott, s befutott egy független is (Molnár Oszkár – 0,3 %, a jobbikos jelölt visszaléptetésével). A második felvonásban még elnyerhető 57 egyéni helyből 54-et kapott a Fidesz-KDNP, 2-t az MSZP és 1-et a pártonkívüli (korábban fideszes) induló, míg a Jobbiknak és az LMP-nek nincs egyéni képviselője. (S itt álljunk meg egy pillanatra. Néhányan igen eltökélten kardoskodnak amellett, hogy töröljék el a pártlistákat, s csak egyéni megmérettetés árán lehessen a t. Házba jutni. Ha így lenne, akkor pl. a Jobbik be sem kerülhetett volna. Szerintem ez a javaslat csak akkor elfogadható, ha megszűnnének a pártok, mert amíg ebben a rendszerben működik minden, addig szükség van a listákra is, noha finomítani, változtatni most sem lenne haszontalan, főként az átláthatóság érdekében.) Az országos listáról (a „töredékszavazatok” alapján) a Fideszé 3, az MSZP-é 29, a Jobbiké 21, az LMP-é 11 mandátum. A részvételi arány most lényegesen alacsonyabb volt, mint az első fordulóban; országos átlagban 46,6 %. A Fidesznek legalább 258 mandátum kellett a 2/3-os többséghez, a 263 ennek bőven felette van. Megállapíthatjuk, hogy noha a többi párt közös érdeke volt a 2/3-os túlnyerés megakadályozása, ez mégsem sikerülhetett, mivel politikai alapállásuk kizárt minden együttműködést, visszaléptetést egymás javára. Egyedül az MSZP tette ezt meg egyoldalúan 4 budapesti kerületben az LMP megsegítésére (ráadásul úgy, hogy az első menetben az ő jelöltjeik szerepeltek jobban), de az átszavazásra a választók nem igazán mutattak hajlandóságot. Eredményt csupán a Jobbik edelényi visszalépése hozott, mert minimális különbséggel végül Molnár nyert.

Tulajdonképpen minden résztvevő elégedett lehet a végeredménnyel, ezért valószínűtlen, hogy bárki is óvást nyújtana be. A Fidesz azért, mert páratlan sikert ért el; az MSZP azért, mert nem igazán büntették meg a választók; a Jobbik azért, mert ekkora ellenszélben is szépen teljesített; az LMP azért, mert a semmiből előbújva is magasan átvitte a lécet. A pártok tehát örülhetnek, de vajon lesz-e oka ugyanerre agyongyötört népünknek is?

5.) Mi várható a választások után?

A Fidesz nem kényszerül arra, hogy bárkivel szövetkezzen, tehát egyedül alakíthat kormányt. Elvileg bármit megtehet, akár új Alkotmányt, új választási törvényt is kreálhat, megkezdheti az elmúlt 65 év bűnöseinek felelősségre vonását és vagyonelkobzását, a korrekt ügynöklisták nyilvánosságra hozását, a titkosított panamák feltárását, az elkótyavetyélt javaink visszaállamosítását, szembeszállhat a multik s a bankok túlhatalmával, egy halom olyan intézkedést foganatosíthat, melyekkel a szegények és elesettek sorsán javíthat (pl. közmunkaprogram, adócsökkentés, a családok támogatása, a kilakoltatások megakadályozása, az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás visszaállítása, a magyarság szaporodásának elősegítése), visszaadhatja elszakított testvéreinknek a magyar állampolgárságot, megtisztíthatja a sajtót a nemzetromboló zsiványoktól, emberi légkört teremthet az egész országban, s véderőt gyakorolhat a Kárpát-medencében stb. Természetesen a kedve szerint kormányozhat, ill. irányíthatja az országgyűlést, s rajta tarthatja a kezét az összes stratégiai ágazaton. Azonban a nagy győzelem alázatra is int, mert a hatalommal való hitvány visszaélés még sosem vezetett jóra.

Persze mindennek az ellenkezőjét is megvalósíthatja. Tovább sanyargathat, pusztíthat bennünket, kiszolgálhatja gyarmatosítóink alantas céljait, folytathatja a zsidók betelepítését, szemet hunyhat a cigánybandák garázdálkodása fölött, elfordulhat idegen uralom alatt vergődő honfitársainktól, végleg eljátszhatja a jövőnket és megmaradásunk, feltámadásunk esélyeit, pokollá teheti amúgy sem rózsás életünket stb. Most még szabadon eldöntheti, melyik úton akar járni. Sokan bíznak benne feltétlenül – én nem tartozom közéjük –, joggal várják, hogy kiemeljen bennünket a szakadékból, a mesterségesen gerjesztett válságból. De a „fiatal demokraták” nem számíthatnak további türelemre, azonnali eredményeket kell produkálniuk, mert különben oly hamar elolvad népszerűségük, mint a tavalyi hó. A lehetőség adott, kérdés, hogy mire használják. Egy biztos, még a legjobb szándékkal sem oldhatják meg könnyen súlyos gondjainkat, hiszen a most távozó balliberális maffia mindenütt elhelyezte a maga időzített bombáit, s kéjes kárörömmel lesi, hogy mikor robbannak.

Mit tehet a Jobbik ebben az ellenzéki szerepben? Saját programját nyilván nem valósíthatja meg, de következetesen és bátran sarkantyúzhatja a Fideszt, ha megalkuvásokat, vargabetűket, szélhámosságokat tapasztal. Az ország dolgát előrevivő ügyekben akár együtt is működhet vele, saját arculatának föladása nélkül. Úgy gondolom, rövidesen megindul a Jobbik felé is egy beolvasztási, ellehetetlenítési törekvés, melynek kivédésében csak magára számíthat. Kezelnie kell híveinek fokozott elvárásait is a párttal szemben, akik hiába remélnek tőle csodákat, kormányon kívül ezeket nem lehet teljesíteni. Azonban egy percig sem szabad ellanyhulnia, vagy radikalizmusának csökkentésével beilleszkedni a „szalonképes” politikai formációk közé. A hanyatlás mindig ott kezdődik, ha egy jámbor magyar külső nyomásra elhatárolódik egy nála keményebb, harcosabb magyartól. A Jobbiknak további alapszervezetek megteremtésére, újabb és újabb szimpatizánsok integrálására van szüksége, s egyéb területeken is állandóan dolgoznia kell. Ne az ellenséget próbálja megnyerni, hanem a saját táborát erősítse meg, s adjon neki feladatokat, tűzzön eléje végrehajtható terveket. Váljon alkalmassá a nemzet vezetésére, mert hamarosan ennek is eljöhet az ideje!

Azzal zárom tanulmányomat, hogy óvva intek mindenkit attól, hogy bármelyik pártra rátegye az életét. A legjobb párt is csak eszköz lehet a magyarság újjászületése érdekében, de szerintem a pártok leginkább azért vannak, hogy küzdjenek azon hibák és bűnök ellen, amelyek nélkülük nem is léteznének. A nemzetnek pártok fölötti önszerveződésre, önrendelkezésre, összefogásra van szüksége, s ezt a nyugati típusú áldemokráciában sohasem érhetjük el. Ezért készüljünk föl a rendszer megdöntésére, s a Szent Korona eszmeiségére épülő szabad, független, virágzó Magyarország megalapozására!

Megjegyzés: Elemzésemben nem engedtem sehol szabadon a fantáziámat, igyekeztem végig a tényekhez ragaszkodni, s az ezekből levonható következtetéseimmel is körültekintően bántam. Írásom néhány ponton mégis vitára ingerelhet egyeseket. Nincs ezzel semmi baj, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák, s úgy érzem, bárkivel szemben meg tudom védeni álláspontomat.

Siklósi András(a HunHír.Hu munkatársa)Nemzeti InternetFigyelő